Van-e szükségünk elitre?

Degenfeld Sándor

Aki arra vállalkozik, hogy az elit témájáról beszéljen, rögtön annak a veszélynek teszi ki magát, hogy társadalomfilozófiai, morális, kultúrtörténeti, pedagógiai és utópikus-romantikus elképzelések járhatatlan sűrűjébe keveredik. E kérdéskör kapcsán általában könnyen átadjuk magunkat az elhamarkodott általánosításoknak, átgondolatlan társadalmi előítéleteknek és idealisztikus eszményképeknek. Ugyanakkor épp azt nem vesszük figyelembe, amit történelmi, szociológiai és antropológiai kutatások alapján az elitekről tudunk vagy legalábbis tudnunk kellene.

Akárhogyan is határozzuk meg az elit fogalmát, minden esetben köze van egy minősített kisebbséghez, így arisztokratikus aura fogja körbe. Emiatt pedig már első látásra is ellentétes az egyenlőség fogalmával. A francia élite szó az élire-ből származik, ami kiválasztást jelent: eredetileg a legjobb minőségű áru kiválasztását. Később ezt a fogalmat olyan csoportokra is átvitték, amelyek átlagon felüli tulajdonságaiknak köszönhetően különleges feladatok betöltésére alkalmasak. Ilyen értelemben beszélhetünk elitcsoportokról vagy elitközösségekről. A francia élite és élire szavak mögött távolabbról a latin eligere, illetve a görög eklegó áll, amelyek ugyancsak kiválasztást jelentenek. Ezekből származnak az electio és electilis fogalmak, végső soron maga a választás fogalma.

Máté evangéliumában kiemelt hangsúllyal szerepel a „multi enim sunt vocati, pauci vero electi” („sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a kiválasztottak”; Mt 22,14) megállapítás, mely az ókori görög beavatási kultuszok „jelmondatával” is rokonítható: „mert sokan vannak a narthéxhordozók, de kevesen a bakkhoszok” (vö. Platón: Phaidón, 69c). Az elitfogalomnak tehát nemcsak szociológiai és politikai, hanem azonfelül vallásos és metafizikai jelentősége is van. Az ókor egyik legnagyobb elitista gondolkodója Platón volt, aki Állam című munkájában szülővárosa, Athén demokratikus berendezkedésével szemben – melyet annak hanyatlásáért is kárhoztat – szigorúan hierarchikus államrendet ír le, és ez a politikai modell a legszorosabb kapcsolatban áll az emberi lélek és a valóság hierarchikus felépítéséről szóló tanításával. Ezeknek a platóni gondolatoknak több mint két évezredes utóhatásuk volt nemcsak az utópikus politikai filozófiai gondolkodáson belül, hanem a demokratikus államrend szükséges korrekcióinak, nivelláló tendenciáinak ellensúlyozási kísérletei terén is. Othmar Spann filozófus például a következő lentről felfelé tagolt társadalmi rendet vázolja fel: kétkezi munkás, szakmunkás, gazdasági vezetők, állami szervek vezetői, alkotó személyiségek és bölcsek. A rendi hovatartozás megszabja a rangsort: ennek következménye, hogy szellemileg mindenkit a felette álló személy vezet, és a piramis csúcsán az intellektuális elit helyezkedik el.

Elitek tehát minden társadalmi rendben, kulturális korszakban léteztek. A történelem nem is annyira osztályok harca, mint inkább az elitek drámai versengése. Egy társadalmi osztály aktív elemei elsősorban az elit kisebbség tagjai, s ez éppúgy vonatkozik a polgárságra, mint a munkásmozgalomra. Sok esetben nem is az a kérdés, hogy a demokráciák igazán demokratikusak-e, hanem hogy tehetséges, kompetens és meggyőző kisebbségekre támaszkodhatnak-e. Így a mi társadalmunk is csak akkor fog a mai szociális és gazdasági mélypontról kilábalni, ha olyan, a szó valódi értelmében vett elitekkel rendelkezik, amelyeknek megvan a bátorságuk az igazság kimondására és a vezetés átvételére. A demokrácia és az elit fogalmai ugyanis nem ellentétesek. El kell fogadnunk azt a tényt, hogy mindig vannak átlagon felüli tehetséggel megáldott személyiségek, akik magukban hordozzák egy jobb jövő ígéretét. Követnünk kell őket, mert csak ez lehet a boldogulás útja.

Forrás: Korunk 2009. március
Illusztráció: www.hyves.nl/.../photos/127040272/0/B3Ia/