Több mint mese

Furkó Zoltán

Tücskök-bogarak, fák és madarak

Több mint mese

A kakukk korholtatván a többi madaraktól,

Hogy tojásait idegen fészkekben hagyogatja el,

Így felelt: jól tudom én, hogy mindig fognak együgyű jó szívűek találkozni,

akik magzataimról nálam is különben gondoskodnak.

Be bátran tart számot gyakran a restség és a gonoszság a mások gyengeségére s jószívű együgyűségére.

Fáy András

Nemrég francia filmet vetítettek egy hazai televízióban. A filmnek főhőse a nagy meseíró La Fontaine volt, az ő mozgalmas életét álmodták filmre alkotói, kalandosan, fordulatosan, mintha az egykori nagy filmremek – a Királylány a feleségem – feltámasztása lett volna céljuk. Sajnos Gérard Philipe már jó ideje fentről bűvöli a szép leányokat, partnere, Lollobrigida pedig nem vállal filmszerepet, így XIV. Lajos udvarának hajdanvolt bölcs és engedetlen alattvalója csupán egy felejteni való színészsuhanc játékában tűnt fel. Igaz, a film így is megtette a magáét, hiszen rámutatott arra, hogy egy nagyra törő élet tanulságai a régmúltban és ma is szinte mesébe valók.

La Fontaine meséit minden francia gyerek már az iskolában megismerheti, és a természetből vett, csípős és találó ábrázolatait olvasva hamar rájöhet, hogy az oroszlán, a bárány, a farkas, a róka, a tücsök és a hangya több mesebeli tulajdonsága emberekre is ráillik. A meseíró apja erdőfelügyelő volt a Champagne vidékén, a fiú világképe a természettől nem idegen:

Szeretlek, szerelem, játék, könyvek, zene,

S vonz a falu, a város,

Egyszóval minden. Semmi sincs,

Ami nekem ne lenne drága kincs,

Megejt a bánatos szív sötét gyönyöre.

La Fontaine az elmés színműíró Moliere barátja volt, de ő a mese ürügyén nála is tovább mehetett, hiszen még a szókimondó Tartuffe, A fösvény, a Kényeskedők és más színpadi művek írójánál is bátrabban szólhatott. A zabolátlan költő, aki kiábrándult az ostoba udvari cicomák és cselszövések világából, színműíró barátjához hasonlóan, könyörtelen bírálója a tizenhetedik század emberi komédiájának. La Fontaine a mindenre éberen figyelő királyi udvar kedvence, értik célzásait, fabulákba rejtett példázatait, de mindig a másikra gondolnak, aztán mégiscsak állatokról szólnak fabulái, mert ezt a fortélyt már elkövette a nagy görög mesemondó Aiszóposz (latinosan Esopus) is az időszámításunk előtti hatodik évszázadban. A rabszolgából lett híres és elismert görög olyan szavakat kölcsönzött hőseinek, melyek csak látszatra jellemzik állati mivoltukat, ám valódi szerepük a kortársak életvisszásságainak példázása. La Fontaine parabolái is mindig célba érnek; másik nagy erénye tökéletes verselése. A meséiben megjelenő tájélmény és a megfigyelő érzékenység nagy tehetség megnyilvánulásai voltak, ezért lenyűgözték a királyi udvar unatkozó népét. A francia udvar gőgössége és despotizmusa ellenére mindig is értékelte az értékes művészetet, s támogatta az alkotó embereket. La Fontaine, a megbecsült költő és a szellemes udvari ember hódolatára maga a király is vágyott, de ő inkább a király fia, a dauphin, a trónörökös közeledését választotta, aki maga zseniális hadvezér és irodalomértő ember is volt, így költőnk megalázkodás nélkül tisztelhette…

Állati igazságszolgáltatás

Dögvész pusztít az állatok között, ezért az állatok tanácskozásra gyűlnek össze, és engesztelő áldozatukra megfelelő bűnöst keresnek. Az oroszlán méltóságteljesen mély hangon szaval: vádolni sem átallja magát, hiszen tudja, hogy alattvalói félelmükben sunyin lelkendezve erényként magasztalják a gazságot is.

A róka fürgén hízeleg a hatalmasoknak, az igazságot visszafordítja, és szentesíti az erőszakot. Felvonulnak az állatvilág nagyjai, és csalárdul mentik egymás hitványságait.

Előáll a szamár, vallomásában alig talál vétket, de a nagy bűnösök, akik vígan mentik föl magukat, szigorúan ítélkeznek mások fölött, és a sors engesztelésére a gyámoltalan szamarat dobják áldozatul.

A buta csacsi jóhiszemű önvádja, melyet a farkas diadalmas vádbeszéde emel kárhozatra, megadja a tanulságot:

A törvény úgy ítél fehérnek, feketének,

Amint hatalmasok vagytok, vagy páriák.

A Pestis az állatok között (Les Animaux malades de la Peste) című La Fontaine-meséről van szó, melyet a francia középiskolások és a hazai egyetemisták kedvvel elemeznek, értve a francia író csípős szellemességét.

Ismerkedjünk a részletekkel Kálnoky László fordításában:

Az oroszlán beszédéből:

Én magam, mert mohó étvágyam

bizgatott,

Felfaltam szépszámú juhot.

Mit vétettek nekem e birkák?

Sőt gyomromba került, nem tagadom,

néhányszor

A pásztor…

A róka közbeszól:

Ön jó király, Uram!

Aggályok gyötrik önt, mert túl finom

a lelke.

Nos, jó, a juhokat, a bambákat megette:

Hát bűn ez? Nem, nem.

Ön tisztességet szerez…

A juhnak, kit bekebelez:

S hogy rátérjek a pásztorokra,

Sorsukat nem vesszük zokon,

Mert ez a fajzat az, amely az állatokon

A rémuralmat gyakorolja.

Ezek után a farkas vádbeszédje groteszkül ünnepélyes verssorokban zeng:

„Ez átkozott – úgymond – az áldozat,

Egy tetves, ki miatt minden baj ránk szakadt!”

Kötelet érdemel, így hangzott az ítélet.

Megenni más füvét! Irtóztató e vétek!

Nem torolhatja meg csekélyebb

Büntetés, mint halál: fel is húzták tehát.

…A nagy meseíró alkotásait a legjelesebb magyar költők fordították. Íme, néhány nagyon is aktuális sor a híres hangyákról és tücskökről, Kosztolányi Dezső fordításában:

A tücsök dalolt egyre, bár

Izzott a nyár,

Úgy, hogy mikor jött a komor

Tél, része gond volt és nyomor.

Még egy picinyke kis darab

Legye vagy férge sem maradt.

Kincskeresés

Könyvtáraink polcain kedves és értékes munkák állomásoznak, leemelem az említettet: Fables de la Fontaine, Paris Garnier Fréres, MDCCCLXIX. A könyv tehát l869-ben, jelenünktől csak száznegyven évnyire készült, pompás rézmetszetekkel illusztrálva. A kötés belső oldalán aranyozott vignetta hirdeti, hogy a díszkötést Mudfer Károly könyvkötő alkotta Budapesten. Ceruzával benne van az egykori ára: négy korona húsz. Hátul bepecsételve, durván, az állami könyvterjesztőtől: F. ár 6 Ft. A hatvanas években vettem a kis műremeket, ami ma már minimum ezerszeresét éri az akkori árának, tartalma pedig kifejezhetetlen érték.

A könyvespolcomon a francia kötet mellett egy másik szép munka: Fáy András Meséi és aphorismái l874-es, a Franklin Társulatnál megjelent kiadása várt hosszú ideig, hogy újra elővegyem és gyönyörködve olvassam. Az író nem volt akárki: jurátusként a reformkori szellemi élet jelese, Vörösmarty és Széchenyi barátja. Szőlőjében gyakran összegyűltek az irodalmi élet kiválóságai, itt írta Vörösmarty a Fóti dalt. Nevezetes prózai munkája, A Bélteky-ház a magyar családregények első jeles darabjai közé tartozik. Fáy András, Szemere Pál szerint, „a haza mindenese”. 1837-ben a Kisfaludy Társaság igazgatója lett, a Pest megyei színi bizottság tagja, az első magyar takarékpénztár-egyesület alapítója, a protestáns egyház ügyeinek lelkes pártfogója. Meséi és aforizmái először l822-ben jelentek meg, amit több kiadás is követett, ezek közül az l874-es kiadás gyönyörűen illusztrált kis kötetének büszke tulajdonosa vagyok.

Én, a meseíró, Zemplén vármegyének Ungvárra dűlő részén, a Tótságon születtem. Innen, ha könyvemben pragmaticai hiba fordul elő, születésem mostohaságának tulajdonítsd, jó olvasóm: én érezvén azt, bizonyosan átallottam volna magyar könyv írásába fogni, hanemha azt tudtam volna, hogy magyar íróink többnyire a grammaticával keveset gondolnak, s köztük majd én is hibáimmal együtt szerencsésen elvegyülök. Életem folyásáról csak annyit ereszthetek közre, amennyit minden nagy író biographiáiban találunk, tudniillik, hogy születésem után ettem, ittam és aludtam addig, mígnem a magyar két haza csodájára felnevelkedtem. Azt mindazáltal szükséges megjegyeznem, hogy már bölcsőm óta örömest hallgattam a dajkám kellemes mesézéseit a zöld királyról, annak három lányáról, kik közül mindig a legkisebbet óhajtottam, az arany várakról, melyeket ifjúságom bájos esztendeiben magam is számosat építgettem, s a mindent tehető táltosokról, kiket időjártával pénzes emberekben találtam fel stb., s már akkor gyökeret vert bennem a mese szeretete. De az epés satyrától, szúró pasquillától és a döfő epigrammától mindig irtóztam: minthogy tanítóim is, egyet-kettőt kivévén, az isteni béketűrést bottal annyira belém verték, hogy későbben a méltatlanságokat is a hidegvérűségig tűrhetém. Mindazonáltal véremben vala mindig jobbra, balra csipkedni, amint néminemű nyomai tán látszanak is ezen különös kedvteléseimnek meséimben.

Fáy Andrástól jó másfél század távlatából kedvteléssel mártózunk meg ma is élő felvezető sorain. A kötet remekbe metszett illusztrációi között megtaláljuk a szerző képét is, az ábrázolaton feltűnik igazán termetesre nőtt orra, amit szerzőnk sem hagy szó nélkül:

A szegény anyám éppen a harmadik hónapban hordozta velem a halhatatlanságot, amint a testvérbátyja, egy nagy botanicus, pomozoo és tudja az isten micsoda logus, éppen ősz vége felé hozzá belép, a neki némely kertbeli ritkasággal kedveskedni kíván. Kirakja a bátya egy nagy asztalra kincseit, melyek közt ritka gyümölcsök ingerelték az étkívánatot, virágok a szaglást, a bel- s külföldi növények a csodálkozást: de az én szegény anyám – sic fata tolere –, elmellőz minden enni, szagolni és csodálni valót: egyedül némely különös nemű tökök tűnnek a szemébe, s csupán azokat méltatja figyelmére. „Az amott körtvély, édes bátyám?” tudakozza sipegve a pomozoolognak? „Ez, lelkecském, cucurbita pyrifera – vala reá a felelet –, ez pedig cucurbita pomofera, s e bibircsókos, angyalkám, cucurbita verrverr”. Egek hagyjatok! – még ki sem mondta a nevet szegény ügyetlen bátyám, amint a kezében lévő súlyos cucurbita verrucosát néhai édes anyámnak éppen azon tájékára ejtette, hol én boldog burkomban orral felfelé feküdtem. Az anyám nagyot sikoltott, a bátyám pedig ijedten hökkent hátra. Óh, átkozott cucurbita verrucosa! Átkozott neme a tököknek! Bár az egész világon azon veszély érne, mely a Jánosét elszárította! Te levél hóhérom, kínzóm s egész életem boldogtalansága!

Fáy András szövegét ma is könnyen megértjük, és élénk, elmés könyve üdítő olvasmány. Az említett gyönyörű kötetet akár hasonmás kiadásban is meg lehetne jelentetni, frissebb élmény lenne, mint sok mai gyors tákolmány.

Polcomon mellette áll Esopus fabulái, Pesti Gábor szerint.

A könyvcsoda elfelejtett és újra megtalált kincsestár. A humanista szerző l510 körül született, neve Gabriel Pannonius Pesthinus, a bécsi egyetem hallgatója is volt, és tanára, Brassicanus megemlíti, hogy Janus Pannonius epigrammáihoz a „mi ifjú Pannóniai Gáborunk, ez erkölcsei és tudománya ékességeivel egyaránt kiváló ifjú jóvoltából” jutott hozzá. Pesti fabulái l538-ban jelentek meg először, úgy száz évvel a La Fontaine-mesék előtt, s utoljára l980-ban, a Magvető Kiadó Magyar Hírmondó sorozatában. A hivatástudó magyartanárok tehát példálózhatnak vele, és idézhetik Pesti Gábor és Fáy András napjainkban is találó meséit, de rácsodálkozhatnak Heltai Gáspár fabuláira, Nagy Lajos Képtelen természetrajzára, nemkülönben a többi mesékbe bújtatott emberi igazságra … és a népmeséinkről még nem is szólottunk…

Istenem, milyen gazdag és erőteljes irodalmunk! Igaz, volna azért teendő is, mert vissza kell adni az iskolai oktatás elhivatottságát, tanáraink elismertségét és megbecsülését. Ők rideg körülmények között is tanítják és figyelmezik a költő Ady Endre intését: Őrzők, vigyázzatok a strázsán, / Az Élet él és élni akar…

Pesti Gábor: A hangyáról és a picsekről

Mikoron a tél el kezdene közelgetni, az hangya vonsza vala a búzát szemenként az ő bolyába. Látta vala ezt a picsek, télbe oda mene, kezde búzamagot tőle kérni, kinek a hangya mondá: Mire hogy én hozzám képest nem gyihtettél tis nyárba? Felele neki, mondá: Mert énnekem akkoron minden dolgomat az éneklésbe kellett el múlatnom. Mondá neki a hangya nagy nevetéssel: Hallod-e, ha nyárba énekellettél, mastan tehát éhezzél, mint jobban lehet felőled.

Értelme:

Hangyán az eszes embert, télen a vénséget

Vegyed,

Azért míg erőd vagyon, dolgod úgyan

Tegyed,

Hogy vénséged idején kenyeredet

Nyugolmossan egyed.

A nyájas olvasó a szép mesét bizonyára megérti, ha türelmes, mert a magyar nyelv értelme immáron félévezred múltán is tisztán felfogható. A franciáknál például már bonyolultabb a helyzet, a mai diák csak bő kommentárral ellátott könyvekből ismerheti meg régi íróit, Corneille-t, Rabelais-t, La Fontine-t, kiknek műveit magyarra olyan fordító talentumok tették át, mint Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós és Faludy György.

Az emberek világképe

A fabulákban, a mesékben és a mondák állatvilágában az emberek természetesen saját világuk tulajdonságait vetítik ki. Más kérdés a festészet, a fotó és a természetfilm objektivitása, a giccsről nem is beszélve: abban a negédes emberi elvárások tobzódnak. A fotóművészet kezdeteitől fogva megörökítette, feltárta és kutatta az állatvilágot. Ezzel nagymértékben tágította az emberek világképét, és sok esetben helyreigazította fajunk önhitten domináns és vélt uralmi helyét a világban.

Gyerekkorom meghatározó élménye volt egy szép fehér madár, talán héja, élettelen teteme kertünk füvén. Szép szimbóluma volt az elmúlásnak, ami jó korán figyelmeztetett az élet határaira. Felnőtt fejjel csodálva nézem azt a rendet és berendezettséget, amit a természetben minket körülvevő állatok mindig betartanak. S undorodva látom kertem környezetében azokat a luxusautóval gyári állattápszert hozó nőket, akik azzal a kóbor macskákat tenyésztik egy elhagyatott házban, torz szeretettel, vagy az állatvédők pénzére spekulálva, és megbontva a természet rendjét: hiszen a feltáplált dögök szórakozásból pusztítják a rigókat és a cinkéket, s ezért azok elhúzódnak előlük a közeli erdőkbe, holott azelőtt lábunk előtt tipegtek háborítatlanul…

A magyar fotóművészet nagyon hamar lábra kapott, s szakirodalma is erőteljes. Úgy, ahogy irodalmunkban Esopus nyomán sok remekmű született, Hevesy Iván szakkönyveit és természetfotóit is több szép és hasznos fotóalbum követte.

Az ezerarcú természet a címe a Foto Natura természetfotó-egyesület jubileumi színes albumának. A klub sokféle embert gyűjt egybe, akik szabad idejükben járják a természetet, és gépükkel alkotnak, így munkájuk jeles folytatója a magyar fotóművészet nemes hagyományainak, másrészt táj és természetélményük kiszabadulás a mai ember elidegenedett világából. Aki képeiket nézi, így színes fotóalbum formájában, maga is vágyat érez a bezárt társadalmi világtól való elszabadulásra.

„A kikelet és a megújulás egyik törvényszerű velejárója a szaporodás, a szaporulat is. Fotókirándulásaink alkalmából – ha nem is mindennapos élményként – könnyen futhatunk össze az erdő-mező legifjabb lakóival, akik – a mi legnagyobb csodálkozásainkra – nálunk is jobban meglepődnek egy-egy ilyen alkalommal, olyannyira, hogy a menekülésen kívül más meglepő viselkedési formákat mutatnak be. Ezen kis meglepett és mozdulatlanná vált erdőlakó társakat senki ne vegye pártfogásba, mindenki elégedjen meg azzal a nagy élménnyel, amit ez esetben is a fotózás nyújt. Így mi, emberek, azzal a jóleső érzéssel hagyhatjuk el ténykedésünk helyszínét, hogy jó képet festhettünk magunkról, legalább ilyenkor” – írja a könyv mérnök és fotóművész szerzője, Szűcs László.

Bizonyára olvasóim már értik, mit is akartam mondani: Itt a tavasz, menjünk ki a természetbe, de ne feledjük az irodalmat és a művészet világképét, hiszen hosszú tél után mindig eljön a tavasz is! A természetben éppúgy, mint a társadalom fagyos, dermedt, lepusztult közegében. S mint irodalmunk és művészetünk mutatja: őseink nem „tücskök” (picsekek) voltak: hangyaszorgalommal követték és olykor betetőzték az emberi kultúra lehetséges fejlődésének értékrendjét…

Forrás: Kapu.cc

Illusztráció: www.bethlen-hbosz.sulinet.hu/iskep/iskep.html