Szergej Jeszenyin válogatott verseiből

A CIFRA SZEKÉR

A cifra szekér dalba kezdett,
fut a szántóföld és berek
s útmenti kápolnák, keresztek,
faragott-festett agg jelek.

Befed a táj szomorusága,
a pusztai szél dobta rám,
haranglábak meszelt falára
keresztet vetek tétován.

Oroszország, te bíbor róna,
folyóba hulló égi kék,
Szeretem büszkén s elfogódva
Bánatod, tenger-messzeség.

Bánatod hideg, mérhetetlen.
Parton állsz, mélyben köd lebeg,
és megtanulnom lehetetlen,
hogy hittel ne szeresselek.

Én féltőn vigyázok e láncra,
s a hosszú álmot nem adom,
ha árvalányhaj imádsága
zendül a rónaságodon.

WEÖRES SÁNDOR


A CSAVARGÓ

Eső-seprű gyűjti garmadába
lapályon a fűzfa-szemetet.
Lombesővel csapkodj, te garázda
bús-szilaj-szél - egy vagyok veled.

Szeretem a bozót kék homályát;
sűrűje, mint szundító bivaly,
súrolja a fák erős bokáját
zöld hasával, dús lombjaival.

Őszi bokrok, veresszőrü nyájam!
Rólad szebben senki nem dalolt.
Látom: Ott az alkony aranyában
ember-lábnyom issza fel a port.

Kék hazámat, mindig őt szerettem,
dalom kincse mind övé marad.
Füveivel megszelidítettem
fájdalmam, a vérivó vadat.

A hold vödre lepereg kötélen,
nyíres langy tejében elmerül.
Kitártkarú fakereszt az éjben,
megfojtja, ki tövéhez kerül.

Dombtetőkön félelem barangol,
rablók sötét lelke kódorog.
Mivé lettem, jól tudom magamról:
pusztai vad lókötő vagyok.

Nézd, az éjben tajtékos virágok:
bodzabokor habja felpezseg.
Látom magam, keresztúton állok,
szöges bottal utasra lesek.

Foszlik hajam színarany bozótja,
versek malomkövét forgatom.
Vagyok szívem veszni-ítélt foglya,
dalaim a börtönudvarom.

Szél, suhogj, ne félts, te nyughatatlan,
csapkodd rám a rongyolt levelet.
Ha "költő" is, vad legény maradtam,
dalaimban egy vagyok veled.

RAB ZSUZSA


A CSAVARGÓ VALLOMÁSA

Énekelni nem tud akárki.
S nem tud mindenki almaként
gurulni más elé a sárba.

Szeretném most magam kitárni.
Ez: a csavargó nagy vallomása.

Igy jó nekem, ha gubanc a sörényem!
Fejem petróleumlámpása fénylik vállamon.
A szívetek: kopár táj őszi éjben -
hát jólesik, hogy beragyoghatom.
És jólesik, ha mint követ hajítják
a szitkot rám. Mikor felém sivít,
üstököm lengő szappanbuborékját
szorítom csak meg jobban egy kicsit.

S jobban esik az emlék: hogy van egy faluszél,
kis békalencsés tó, égerliget,
s hogy valahol apám, anyám is él,
s hogy bánják is ők a verseimet!
Mint a földet, mint vérüket, szeretnek,
mint langyos záport, mely aranyat ért,
és vasvillával rontanának nektek
minden rámhulló rossz szavatokért.

Szegények, ti, parasztok!
Azóta biztosan csúnyára nyűtt az élet.
Ma is istentől féltek, s a láptól borzadoztok.
Fiatok, a belőletek szakadt,
a legjobb költő orosz ég alatt -
ó, hogyha értenétek!

Nem a ti szívetek lett sorsáért zúzmarás,
mikor gázolt mezítláb az őszi pocsolyákban?
Most nézzétek: fején cilinder-csillogás,
és lábán lakktopán van.

De benne él a falusi legények
kötekedő-vad, sűrü kedve.
A hentescégérre pingált tehénnek
messziről köszön, kalapot emelve,
s emlékezik, ha konflislovakat lát,
hazai rétek trágyaillatára,
és felfogná minden lovacska farkát,
s mint menyasszony-uszályt, vinné utána.

Szeretem földemet.
Nagyon szeretem földemet
igy is, hogy rápereg e rozsdás fűzfa-bánat,
éjjel a zengő békaéneket,
a csupasár, kedves disznópofákat.
Gyermekemlékek könnyű láza ver le,
április-esték kékjét álmodom,
látom juharfánk: mintha térdepelne,
úgy melegszik a máglyafényü alkonyon.

Vén fa! De sokszor másztam sudaradra,
tojáslopó, fészkedúló gyerek!
Lobog-e még zöld koronád, juharfa?
Kérged az idő nem őrölte meg?

Hát te, te kedves zsemleszín kutyám?
Öreg lehetsz már, vaksi, morgolódó,
udvarban ténferegsz, farkad lecsügg sután,
s szimatod elfeledte, hol a csűr, hol az ajtó.
Megint emlék - a szívem beledobban!
Loptam egyszer: anyámtól kenyeret,
és eddegéltünk nagy-titokban, ketten,
morzsáig-híven osztozva veled.

Nem változtam szívemben
egy kicsit sem.
Szemem: búzavirág a rozsban, tiszta-kék.
Versek arany gyékényét elterítem,
s nektek valami jót, gyengédet mondanék.

Jó éjszakát!
Jó éjt mindnyájatoknak!
Az est kaszája már halkan surrog a fűben.
Szeretném ma nézni a teliholdat
kisablakomból ....................

Kék fény ragyog, özönlik, árad,
olyan kék, hogy most meghalni se kár.
Mit bánom én, hogy cinikusnak látnak,
ki farára lámpást akasztva jár!
Vén Pegazus! Agyonhajszolva nyargal.
Mi örömöm a roskadt ügetésben?
Azért jöttem, hogy szigorú szavakkal
a patkányokat áldjam és dicsérjem.
Fejem, mint szelíd nyárutója,
hajam mustként csorog le róla...

Szeretnék lenni sárga vitorla
és szállni, ahová kivánkozunk.

RAB ZSUZSA



A HAJNAL A HAJNALT VÁLTJA

A hajnal a hajnalt váltja,
zabtáblán pára lebeg...
Eszembe jutottál, drága
anyám, te szegény öreg.

Mint hajdan, igyekszel a dombra,
támasszal a durva bot áld,
és látod a habba hullva
a hold elnyűtt saruját.

Tudom, fejed egyre azon jár,
az a gond görnyeszti le:
fiadnak az otthon után már
csöppet se fáj a szive.

Tipegsz a kis temetőig,
figyeled sírkő-sürüjét,
s könyörögsz, hajolva földig,
sok hűtlen gyermekedért.

Bicskás-szilajon nőttünk fel,
s hugaink, mint május-iram.
Kis vaksi fürge szemeddel
ne nézz búbánatosan.

A bánat, a bánat elég már!
Most éled az ősz idejét:
az almafának is így fáj
elveszteni lombja rezét.

Az öröm csak ritka mámor,
mint májusi, hajnali dal.
Ne fonnyadozzak az ágon,
perzseljen az őszi vihar.

WEÖRES SÁNDOR


A JORDÁN GERLÉJE

1

Én arany földem! Kék ég,
ősz fényes temploma!
Vadludak lármás népét
hívja felhők sora.

Vagy átváltozott lelkek
végtelen serege?
Álmos tavakról kelnek
az égi kert fele.

Egy hattyú száll az élen,
bozótnyi búja van.
Nem te sírsz így az égen,
Oroszhon, parttalan?

Repülj, repülj, ne vergődj,
lesz partod és napod.
A dal nyeli a szellőt,
s a dalt évszázadod.

2

Fönn az ég: nagyharang;
holddal ütik.
A hazám: jó anyám;
én: bolsevik.

Hogy a nép, mindahány,
testvér legyen:
holtodat nagy vigan
zengedezem.

Zord vagyok, izmos.
Halálod után
zúgjon a hold fenn
a menny-karimán.

Társak a földön,
vegyétek e dalt.
Hallom a ködben
a tűzzivatart.

3

Látod-e, itt van a gerle,
szél tenyerére leül.
Hajnali láng lelibegve
Jordánpartra terül.

Áldalak, égi magasság,
vert-szegü csillagos ég.
Otthoni most a mennyország,
őrzöm a legtetejét.

Pejszinü ménes bolydul,
lábuk a fűbe kuszál.
András, régi apostol,
fűzfa tövén furulyál.

Törve a fáradalomtól,
kis falu dombja alatt
Mária, égi szüzasszony
hajt kocogó szamarat.

4

Emberek, ti, sok testvérem!
Utunk egykor összefut:
fönn leszünk, hol egyvégtében
kitaposva a Tejut.

A holtat hát ne szánjátok,
ha egy napon elmegyen -
szebbek ott a gyöngyvirágok,
mint nálunk a földeken.

Szerelmeink őre, sorsunk,
könnyen vesztegethető,
hűtlenül intézi dolgunk:
legörnyed a büszke fő.

5

Jövevény, te, jövevény, te,
felhőt tépő nap heve!
Mint fényes hajú legényke,
Ülj sövényem tövibe.

Engedd sugár-fürtjeidet
hold-fésűvel bontanom:
illendően a vendéget
ily szokással fogadom.

Szerecsenföld ősi árnya
halmainkra száll puhán.
Arany réten zápor árja:
meglátogat Ábrahám.

Ülj mellém a kis tornácra,
pihenj csöndben vállamon.
Kezemben kék csillag lángja,
néked ragyog udvarom.

Az imádság, hozzád csengve,
Jordánod felé repül...
Látod-e, itt van a gerle,
szél tenyerére leül.

WEÖRES SÁNDOR


A LÉLEK AZ ÉGBE VISSZAVÁGY

A lélek az égbe visszavágy,
sóvárog túlvilági berket.
Szeretem, ha lobog az ág
s zöldellő tűz a fákon reszket.

Aranyló törzsek ágai:
mint gyertya, a titoknak lobban -
Nyílnak szavak csillagai,
mint virágok a Kezdet-Lombban.

A Föld igéje súg nekem,
de kínokat már le nem rázok.
Mint völgy, mely vízen megjelen,
nem ráz le égről csóva-lángot.

Holdat se ráz le a ló sörénnyel,
hisz gerincén a deleje.
Bárcsak szememmel, mint gyökérrel
nőnék, mint fák, a földbe le.

1919

ERDŐDI GÁBOR


Forrás: Szergej Jeszenyin válogatott versei