Barokk és klasszika > Városi zeneélet

A 17–18. században a magyarországi városok zenei életét és annak színvonalát három tényező határozta meg: a város státusza, a lakosság nemzetiségi összetétele és felekezeti hovatartozása. A városi lakosság nemzetiségi összetétele a török utáni időben sokat változott és vidékenként nagyon különböző volt. A bécsi udvar betelepítési politikájának következtében jelentősen megnőtt a német ajkú lakosság számaránya elsősorban a nyugati, felvidéki és nagyobb erdélyi városokban, ahol a kultúra lassanként elnémetesedett (pl. Pozsony, Bártfa, Pest-Buda, Brassó, Nagyszeben). Jellemző, hogy e településeken a közigazgatásban a korábban használatos latin helyett a német nyelvre tértek át. A betelepülő német lakosság az új környezetében is meghonosította a magával hozott korszerű egyházi zenekultúrát. A katolikus és evangélikus többségű városok az igényes többszólamúság művelését tartották fontosnak, míg a református és unitárius területeken az istentiszteleti zene a hangszerkíséret nélküli egyszólamúságra, a gyülekezeti éneklésre korlátozódott. A szabad királyi városok hivatásos toronyzenészeket alkalmaztak, akik feladata (a veszély-jelzésen kívül) a nap fontos időpontjainak zenejátékukkal való jelzése volt. A több (elsősorban rézfúvós) hangszeren játszó tornyosok később a városok zeneéletének nélkülözhetetlen figurájává váltak: kisegítettek a templomi zenekarban, játszottak a városi ünnepélyeken, tehetősebb polgárok családi eseményei alkalmával. A mezővárosok zenei élete általában szegényesebb képet nyújtott. Színvonala a város egyházi vagy világi hűbérurának anyagi helyzetétől és műveltségétől függött. Többnyire a püspöki székhelyek váltak kulturális központokká, mivel az egyházi vezetés (a püspök és a káptalan) a templomi zene magas nívójának fenntartására sokat áldozott. A 17-18. század fordulójától kezdve több felvidéki és nyugati városunkban működött katonazenekar. Bár a települések mindennapi életében nem vettek részt (hiszen gyakran elvezényelték őket), számos alkalommal játszottak a jeles ünnepeken, felvonulásokon. Hasonló jelentőségük volt a vándor színtársulatok muzsikusainak is. A városi éjjeliőrök órakiáltásait a népzene őrizte meg számunkra. A 18. század második felében a gazdagabb polgárvárosokban kialakult a nyilvános koncertélet. Eleinte egy-egy főúr saját költségén rendezett „muzsikális akadémiát” vendégeinek, később a belépőjegyes hangversenyeken a nemesi és polgári lakosság egyre szélesebb rétege részesülhetett az igényes zenehallgatás örömeiben. A koncerteken a város neves zenészei, illetve vendégmuzsikusok játszottak. Az estek műsora igen vegyes volt, általában híven tükrözte a közönség ízlését. Főúri és polgári környezetben egyaránt igényes szórakoztatási forma volt a házimuzsikálás. A házikoncertek alkalmával a család zenében jártas tagjai mutathatták meg tehetségüket. Az amatőr muzsikusok számának növekedése szükségessé tette a kottakiadás megindulását. A játszott repertoár elsősorban a bécsi hangversenyélet hatását tükrözi. A jelentősebb zenekarok kortárs szerzők (pl. Zimmermann, Druschetzky) versenyműveit, szimfóniáit tűzték műsorra, míg a házikoncerteken a kamarazene (pl. Bengráf, Druschetzky, Zimmermann, Csermák, Spech, Grill vonósnégyesei ), és a zongoramuzsika modern alkotásai szólaltak meg. A billentyűs zeneoktatás iránt megnövekedett igényt elégítették ki az első hangszeriskolák (pl.a pozsonyi Rigler Ferenc Klavír-iskolája), valamint számos szonáta és táncgyűjtemény. Jelentős városaink közül kiemelkedett Pozsony, amely főúri zenekaraival és virágzó polgári zeneéletével az ország kulturális központjává vált. Pest–Budán inkább a polgárság volt a muzsika pártfogója és művelője. Polgári típusú zeneélet bontakozott ki az erdélyi szász városokban (Nagyszeben, Brassó, Kolozsvár), ahol a koncertek mellett igen színvonalas opera–előadásokat rendeztek. Georg Lickl