A bakhánsnők titkai

Szent szerepek

„A dráma beavatás. Nincs dráma mítosz nélkül, és nincs mítosz rítus nélkül.” Ahhoz, hogy Euripidész: Bakkhánsnők c. tragédiájának örök üzenetét megértsük, nem a görög kultúrtörténetben kell elsősorban elmélyednünk, hanem a szerep szó jelentésébe. Szeretet, szervezet, szerkezet, szerv, szertartás. Mindegyik szó egymástól különböző, nehezen összeilleszthető dolgok egységét fejezi ki, és ide tartozik a szerep is.

Két szerep

Hová tartozunk? Kik vagyunk valójában? Ki vagyok én? Állampolgár? Férfi, nő? Magyar, német, hindu? Kedves utas, kedves néző, vevő, ügyfél, apám fia, anyám lánya, gyerekem apja, férj, feleség, tanár, diák, vádlott?

Mind, és egyik sem. Ezek csak szerepek, ruhák, amiket a megfelelő alkalomra felöltünk. De ki a valódi én?

A személyiség csak ezernyi egymást beborító fátyol, és a valódi én nem látható, nem érzékelhető, transzcendens. Hiszen ha tapasztalhatóvá válik, akkor már nem önmaga, hanem egy megnyilvánulás, ami az érzékelő dimenziójának megfelelően alakul ki. Ahogy a hagyma ezernyi átlátszó hártyája sem rejt semmi kézzelfogható lényeget, a valódi lét is ürességnek látszik, csendnek hallatszik.

Minden szerep a külvilággal való harmonikus vagy problematikus kapcsolat jegyében áll, minden szerepet a külső világtól kapunk, az én felölti magára a nem-én maszkját, hogy kapcsolatba lépjen a világgal, hogy „legyen valakié”, ahogy Ady mondja.

Kétféle szerep létezik.

Az egyik esetben a szerep formális és külsődleges, a maszk ál-arc, énidegen, egyenruha, smink, rejtőszín. Látszólag belülről jön, de valójában a külvilág kényszeríti ránk. Az ego úgy viselkedik ilyenkor, mint a víz, ami felveszi a pohár alakját, de semmi gyökeres változás nem történik az állapotában. Idomul, hogy elfogadja a világ, de nem hal meg, csak kompromisszumot köt. Rejtőzködik, és emiatt állandó félelem uralja. Nem áldozza fel magát, és így nem is támadhat fel.

A másik szerep máshogy működik.

Látszólag kívülről közelít, és behatol lényünk legmélyére, majd onnan hatja át testünket, lelkünket. Ahogy az ágat használja a szemző hajtás, vagy ahogy a zene belénk hatol és mint tánc jelenik meg, ahogy a vírusok magukévá teszik a sejteket, vagy ahogy a férfi magja a nő méhébe hatolva új életet teremt. És ugyanígy működik a bor is, vagy a dohányfüst. És ugyanígy működik a szellemtől való megszállottság is. A személyiség a háttérbe vonul, és átadja a helyét valami nála nagyobb transzcendens hatalomnak, ami lehet pozitív vagy negatív, jó vagy rossz.

A keresztény kultúrkör jól ismeri a megszállottság jelenségét, noha manapság az egyházak inkább a veszélyes, negatív lehetőségekre hívják fel a figyelmet. Pedig a megszállottság alapvető feltétele annak, hogy valaki hiteles keresztény legyen. Az első Pünkösdkor Krisztus lelke leszállt az apostolokra, onnantól kezdve bennük is ugyanaz az erő működött, mint előttük Jézusban. Pál apostol azt mondja: „…nem én, hanem a bennem élő Krisztus”. A krisztusság szerep, amit az ember bizonyos feltételek mellett felölthet, és ha Jézus követője akar lenni, akkor fel is kell öltenie, és abban meg is maradni. A bérmálás a Krisztus-szellem lélekbe költözésének ma már formálissá vált aktusa.

A kereszténység mellett a legtöbb kultúra ismerte a pozitív értelemben vett megszállottság intézményét, és erre legtöbbször nagyobb hangsúlyt is fektettek, mint a mai vallások. (Démétér, Dionüszosz, Ozirisz, Ízisz, Afrodité, Mithrasz, stb.) A szerep felvételének ünnepélyes aktusa a beavatási misztérium, melynek során a neofita leveti régi énjét, és legtöbbször új nevet is kap. Van úgy, hogy éppen annak az istennek a nevét veszi fel, akinek a misztériumába beavatást nyert. A régi istenek papjai nem egyszerűen imádói vagy tisztelői voltak az adott istenségnek, hanem a szó legszorosabb értelmében vett követői, akik szerepét eljátszották, és ehhez megfelelő képességeket is kaptak istenüktől.
A külső megjelenés ebben az esetben nem álarc, nem smink és nem egyenruha, hanem jel-mez, test, élet. A benső láthatatlan lényeg látható kifejeződése, nem pedig elrejtője.

Kint mint új személyiség jelenik meg, de valójában itt az eredetileg is bennünk rejlő lehetőségek legősibbje jutott kifejeződésre. A régi föláldozta önmagát, meghalt, de ezáltal újjászületett, hisz minden csak úgy maradhat életben, ha lényét szüntelen föláldozza. Ha beilleszkedik valamilyen nála nagyobb kozmikus egységbe, de kompromisszumot nem tűrve csak valódi kozmikus egység előtt hajol meg; a puszta nagyság – legyen az állami, nemzeti, intézményi vagy egyházi – nem kényszeríti térdre.

Nem alázatosságból mond le önmagáról, hanem – büszkeségből.

Tudja, hogy a szent szerepeket nem játszhatja el akárki. Ehhez kiérlelt ego, erős öntudat szükséges. Csak a megérett gyümölcsöt illik levenni a fáról! Azt a gyümölcsöt, ami elérte létkörének csúcsát, beteljesítette lehetőségeit, és innen már csak lefelé mehet. A gyümölcs, ha nem érett, ehetetlen, ha túlérett, akkor is ehetetlen. Észre kell venni a megfelelő pillanatot.

Az áldozat

Az ember igényli az áldozatot.

Tudja, hogy léte önmagában értelmetlen. Keresi a kapcsolat lehetőségét a Nagy Egésszel. Ám sokan vannak türelmetlenek, akik hajlandók kompromisszumokat kötni és fejletlen egojukat bálványoknak áldozni, amik megelégszenek ezzel a félig érett áldozati ajándékkal. Ilyenekből lesznek a nyáj-emberek – valamilyen ól anyaölszerű melegében szundikálnak, és biztonságban érzik magukat. Helyettük mások gondolkodnak és mások döntenek. Ilyen ól sok vallás, sok nemzet, egy-egy multinacionális vállalat, a popsztárok rajongóinak ezernyi tábora és a fogyasztói társadalom úgy, ahogy van a maga reklámjaival és tőzsdeárfolyamaival.

Az ilyen ólak egyik további jellegzetessége, hogy kölcsönösen gyűlölik egymást, főleg a hozzájuk leginkább hasonlókat. Az eretnek mindig bűnösebb, mint a pogány. Érthető, hiszen mindenki a Nagy Egészhez akar tartozni, és tudja, hogy Nagy Egészből csak egy létezhet. Valóban kellemetlen lehet látni, ahogy valaki kettővé teszi azt, amiről mi azt gondoltuk, hogy az Egyetlen és az Örök. Ha megjelenik az X-Cola mellett egy Y-Cola, ha a homousion mellett megjelenik a homoiusion, az csak az ördög műve lehet, hisz megosztja az üdvözítő egységet, és kettősséget hoz. Halál reá!!

Vannak mások, akik ezen csak nevetnek. És gyermekek butuska játékának fogják föl a hasonló vérre menő csatákat. Ők tudják, hogy a gyermeknek biztonságot adó család kell, az éretlen gyümölcsnek pedig fa. Ebben igazuk van. De abban nem, hogy „egyszer majd kijózanodnak ezek a gyermeteg álmodozók, felnőnek, és megértik, hogy a világon semminek sincs különösebb értelme. Ha boldog akarsz lenni, akkor élj magadnak, ne törődj másokkal. Látod, hogy járt mind, aki javítani akart a világon!”. Ők azok, akik már fölnőttek ugyan, de a kritikus ponton nem vigyáztak, nem áldozták fel életüket valamilyen magasztos oltáron, és ezért értelmetlenül pottyantak le a fáról. Senkinek sem szereztek örömet, magányosan ülnek a fa tövében és szép lassan megrothadnak. Ők a túlérettek.

A pillanat

A lét körforgás, szamszára: egyszer fenn, egyszer lenn; egyszer nyár, egyszer tél. Örök ez a rend, törvény, senki és semmi nem vonhatja ki magát alóla. Ami megszületik, az egyszer meg is hal. Fátylakat gyűjt maga köré, majd ezek a fátylak lefoszlanak róla, és újra semmivé válik. A folyamatot egy szinuszgörbével szemléltethetjük. A teremtett világban minden ezt a sorsot éli. Vigasztaló lehet ugyan, hogy a mélypont után felemelkedés következik, ami meghal, az újjászületik biztosan, de a mókuskerék ettől még nem nyer célt és értelmet.

Egyetlen egy ponton lehet szabadon kibújni e rettenetes szükségszerűség markából, és ez a csúcspont.

Ez az áldozat pillanata. Ha ekkor nem merem elveszíteni a létem, akkor biztosan alászállás következik. Ha feláldozom, akkor bekapcsolódhatok egy magasabb rendű hullámzásba, ami a lenti tükörképe. Pontosabban: aminek a lenti a tükörképe, és egyetlen ponton érintkezik a mi világunkkal, a pályánk tetején.

Az egymásba kapcsolódó szinuszhullámok mint díszítőelemek gyakran előfordulnak például az ősmagyarok használati tárgyain, és valami olyasmit sugallnak a szemlélőnek, hogy a feladatunk túllépni az egy helyben topogáson és egy felfelé haladó lépcsőzetes folyamatba bekapcsolódni. Ez lehetőséget ad arra, hogy egyre intenzívebb létet éljünk, egyre magasabb rendű világokat válasszunk életterünkül.

A kalendáriumban egyértelműen a nyári napforduló időpontja képviseli az áldozat eme pillanatát. A nap éves sorsára ráhangolódott lélek számára ez a legkedvezőbb pillanat, ekkor delel a nap a legmagasabban, ekkor győz a fény a sötétség felett. A keresztény naptár alkotói egyik ünnepet sem helyezték el véletlenszerűen, hanem tudatos választás eredménye mind. A Pünkösd utáni tizedik nap Úrnapja. A Holdtól függően legkésőbbi időpontja június 25-ére, a napfordulati ünnepek szokásos idejére esik. Ekkor tartják a hagyományos körmeneteket a határban megáldva a már éppen aratásra váró gabonát (szintén az áldozat szimbóluma), körülhordozva az oltáriszentséget (a feláldozott Krisztus testét) a szentségtartóban, melynek alakja a regyogó Nap sugaraihoz hasonlít. Mindez Krisztus Pantokrátor alakját idézi meg: Krisztus ekkor már kilépett az anyagi világ dimenziójából (Húsvét), végleg elhagyta azt (Pünkösd), s mint a világ ura ül égi trónusán. Életkorát is 33 évre teszik ekkor, ami az életciklus csúcspontjának tekinthető.

A Hold járásától függetlenül egy másik ünnep is esik a napforduló idejére: június 26-a Keresztelő Szent János születésnapja. Mária mellett ő az egyetlen szent, akinek nem a halálakor ünneplik a nevenapját, hanem a születésekor. Mindez arra utal, hogy nem közönséges földi halandókról van szó, hanem eredetileg is égi entitásokról. Születése az évkörön éppen szemben van Jézus születésnapjával, ami különleges jelentőséggel ruházza fel alakját: János bizonyos értelemben Jézus mestere, ugyanakkor kedvenc tanítványa is János (akinek névünnepe mellesleg éppen Karácsony után van, a szóban forgó időponttal pontosan szemben). Ők ketten egymás tükörképei: „…nekem alászállnom kell, neki emelkednie…” – mondja János. Ő az alászálló folyamatot képviseli: leszületni, hogy segítsük a lentieket a felemelkedésben. Jézus a felfelé haladó irányt: ki a világból, hogy magunkkal húzzuk az elesetteket. Ellentétesek, mégis azonosak ők, mert mindkettő célja a megváltás. Jákob létráján is fel-le haladnak az angyalok.

Amennyiben a csúcsponton nem vállalkozunk az áldozatra, akkor sem menekülünk előle, létünket mindenképpen elveszítjük a lejtő alján. Ennek időpontja a téli napforduló. Ekkor kezdődik a Bak (Kecske) hónapja, melynek ura a Szaturnusz, a zártság, merevség fagyos védnöke. Ekkorra a lélek már végképp beleszáradt, belegabalyodott önmagába. Azért, hogy megszabaduljon, meg kell halnia, de most már nem önként, hanem a szigorú Szaturnusz (a Kaszás, a halál) parancsára. A Bak jele is erre a belegabalyodottságra utal: A gyümölcs itt elveszíti aszott húsát, és a magállapotba tér vissza.

A Bak után következő hónap a Vízöntő. Ekkor már olvad a jég: a lélek feloldotta lénye határait, és szabadon, eksztatikusan adja át magát a farsang szabad(os) örömeinek. Ekkor rendezték Európa-szerte a szaturnáliákat, ahol minden rend felbomlik, a szerepek gazdag és szegény, úr és szolga között felcserélődnek, minden fal leomlik a Vízöntő urának, az Uránusznak vezénylete mellett: a jégből hullámzó víz lesz; erre utal a Vízöntő jele is: A legtipikusabb Bak-Vízöntő isten Dionüszosz, aki a bor és az önfeledt eksztázis ura. A legenda szerint az idők kezdetén kecske (?!) alakjában a titánok zsákmánya lett, akik széttépték, de Zeusz újra összerakta a tagjait. Így lett halhatatlan. Valójában a lélek örök útjának egy állomásáról van itt szó, ami analóg a nap égi útjával. A Bak (Kecske) hónapban önmagába záródott egot tépi szét a Vízöntő. A mag megtörik, és csírázni kezd.

A széttépetés és újra összerakás egyéb kultuszokban is gyakran előforduló mozzanat; Dionüszosz a meghaló és feltámadó istenek (Ozirisz, Krisztus, Mithrasz) rokona. Neve azt jelenti: kétszer született. Indiában a szellemi kaszt tagjait is így nevezik; mindez annak az emléke talán, hogy a régmúlt időkben szellemi ember csak az lehetett, aki egy beavatási szertartás során megismerte a halált és ezáltal az életet is. A sámán beavatásakor pedig gyakran előfordul, hogy révületében démonok tépik szét, ám a túlvilági kovács újra összerakja a testét, és így halhatatlanságot nyer. Ozirisz beavatási misztériuma valójában egy halálközeli élmény lehetett, melynek során a neofita megtapasztalja a lélek halhatatlanságát és a földi élet célját, és onnantól kezdve céltudatosan, a küldetését félelem nélkül teljesítve él.

A színház

Nietzsche A tragédia születése c. művében azt írja, hogy Dionüszosz Apollónnal, a napistennel együtt alkot egy párt. Ellentétei ők egymásnak: Apollón a fény, a teremtés, a naiv optimizmus ura, Dionüszosz pedig a meztelen valóságé, a lét sötét mélységeié. (Az égen a Vízöntővel szemben éppen az Oroszlán található, melynek ura a Nap!) Az apollóni ember szeme elől jótékony anyai fátyol takarja el a lét borzalmait (talán a Hold uralta Rák játssza ezt a szerepet az Oroszlán mellett), a dionüszoszi ember viszont szembe mer nézni a rettenetes mélységekkel felismerve azt, hogy a lét alapvetően tragikus. Ha valaki csak az egyik kategóriába tartozik, az mindenképpen nevetséges, Apollón és Dionüszosz azonban egy. A dionüszoszi tragikum mélyén a legönfeledtebb derű mosolyog. A bor derűje.

A két tulajdonság – a dionüszoszi és az apollóni – egyesítésének szertartása a görög tragédia, a szakrális színház, – mondja Nietzsche – ami maga is a Dionüszosz-misztériumokból alakult ki. Ami ebből ránk maradt, az csak az eredetinek már bizonyos értelemben formálissá degradálódott árnyéka. Nietzsche Euripidészt a misztikus tragédia sírásójának tekinti, aki Szókratésszel karöltve a teoretikus észember előfutára. Az eredeti görög tragédia valóban közelebb állhatott a szertartásosabb keleti színjátszáshoz és a pusztai népek regöléséhez, ennek ellenére Dionüszoszról Euripidésztől, neki is a Bakkhánsnők c. drámájából tudunk meg a legtöbbet. Ugyanis a beavatottaknak – úgy tűnik – sikerült kikotyogni a beavatási misztérium titkát.

A tragédia cselekménye röviden: Dionüszosz egy thébai királylány, Szemelé és Zeusz szerelméből fogan, ám a féltékeny Héra rábírja Szemelét, hogy kérje Zeuszt arra, hogy legvalódibb alakjában jelenjen meg előtte. Zeusz teljesíti Szemelé kérését és villámként mutatkozik szerelme előtt, ami halálra sújtja, de Zeusz kimenti a magzat Dionüszoszt és saját combjába varrva hordja ki.

A már felnőtt ifjú isten bejárja a világot, mindenütt a mámor misztériumára tanítja a népeket. Végül visszatér Thébába, hogy itt is bevezesse kultuszát. Különösen a nők körében lesz népszerű az új hit, maga Agaué, Szemelé nővére is bakkhánsnak szegődik, és önfeledt mámorban tombol a Khitairón szent lejtőin. (Dionüszosz követői a bakkhák, vagy bakkhánsok. Ez a szó rokona a szanszkrt bhakta szónak. Krsna eksztatikus híveit nevezik így.)

Thébában ekkor Agaué fia, Dionüszosz unokatestvére, Pentheusz a király. Nem nézi jó szemmel az új hitet, elfogatja Dionüszoszt és börtönbe vetteti, de egy földrengés ledönti a börtön falait. A bajkeverő újra kiszabadul, a tombolás újult erővel lángol föl, a városon kívül a bakkhánsok emberfeletti erőre szert téve élő teheneket tépnek szét. Pentheusz a fegyveres beavatkozást fontolgatja, amikor Dionüszosz felajánlja, hogy női ruhába öltözve, baj nélkül elvezeti a bakkhánsnőkhöz. Pentheusz beleegyezik, és így az isten hálójába kerül, aki nemcsak a mámor, de a téboly ura is. Beöltözik nőnek, de a megvadult asszonyok oroszlánnak nézik és saját anyjával az élükön darabokra tépik. Végül kijózanodva a mámorból felismerik rettenetes tettüket, és száműzetésbe vonulnak.

A misztérium maradványai

Néhány momentum arra utal, hogy Euripidész feldolgozza ugyan a „mesét”, de ő maga nem érti a jelentését. Megőrzi a régmúlt értékeit, de nem tudja lefújni róla a port, sőt még ő maga is elfedi eredeti jelentőségét. Szerinte „mindig jobb a bölcs szokás” és „amit a tömeg, a mitsetudó követ szívéből”, maga is azt követi. Mint egy amatőr néprajzkutató, aki megőrzi ugyan a parasztszekeret, de muskátlit ültet bele. Saját maga értelmezi a darabot a cselekmény legvégén. Szerinte Pentheuszt Dionüszosz bosszúból öli meg, mert nem ismeri el isteni mivoltát és nem tiszteli. Máshol nyelvészeti teoretizálással próbálja megindokolni, hogyan alakult ki a legenda, mely szerint Zeusz a combjába varrva menti meg a magzatot. Máshol lényeges momentumokat vesz be a szövegbe – nyilván a szájhagyományban élő mítoszból – de nem értelmezi őket. Ilyen homályos pont például az, hogy a történtek után Kadmosznak, Dionüszosz és Pentheusz nagyapjának miért kell sárkánnyá, feleségének, Harmóniának (aki Árész lánya) pedig kígyóvá válnia és bikaszekéren sok várost feldúlnia. A felsorolt motívumok nyilvánvalóan asztrológiai jelentéssel bírnak. Euripidész nem értelmezi, de benne hagyja a szövegben. Valószínűleg sok lényeges elemet viszont kihagyott. Nézzük, mi maradt: ezek jelentik a kapcsolódási pontokat az eredeti beavatási misztériummal és egyéb misztériumokkal.

Az első: Dionüszosz pere, amikor Pentheusz mint veszélyes felforgatót elfogatja és kihallgatja. Maga a szituáció is hasonló Krisztus elfogatásához, ám Dionüszosz Pentheusszal folytatott párbeszéde néhol szinte szó szerinti egyezéseket mutat Jézus és Pilátus párbeszédével. Nyugalmával ő is felbőszíti Pentheuszt, a „fontos embert” emlékezteti arra, hogy minden sorsszerűen történik, és döntésével még ha akarná sem tudná megváltoztatni az eseményeket, hiszen ő is csak eszköz egy magasabb hatalom kezében. (Euripidész Jézus előtt 300 évvel élt.)

Dionüszosz és Jézus között egyéb párhuzamokat is találunk: mindketten egy égi és egy földi lény nászából születnek, meghalnak és feltámadnak, kultuszokban fontos szerepet játszanak a szent hegyek és a bor, követőik főleg nők, apostolaik pedig olyan férfiak, akik bírják az isten szent szellemét.

Euripidész drámájában Theiresziasz, a vak jós mondja Dionüszoszról: „Isten ő, és istennek ömlő áldozat.” Fura egy mondat. Hogyan lehet valaki egyszerre isten, és saját magának felajánlott áldozat? Meglepő módon ezek a szavak a Rg-védában majdnem szó szerint megjelennek: „Az áldozatot mindig az áldozatnak áldozzák.”

E homályos mondat magyarázatához is Dionüszosz pere során jutunk közelebb: kiderül ugyanis, hogy az idegen, aki Pentheusszal vitázik és Dionüszosz nevét viseli, nem az eredeti égi isten, hanem annak egy papja, beavatottja, vagyis földi megtestesülése. Ő azonos is az istennel, mert beavatott, de ennek ellenére ő is alá van rendelve az égi Dionüszosznak. (Jézus is tiszteli az Atyát, noha egyek.)

Dionüszosz kultuszában tehát tudatosan van jelen az az intézmény, hogy a beavatással a földi ego háttérbe szorul, föláldozza magát, és az isteni én veszi át a helyét – így az ember hitelesen képviselheti az istenséget, sőt csak így lehet a papja. Valószínűleg kezdetben a kereszténység is hasonlóan működött, a buddhizmus pedig még ma is hasonló elveket vall: a hosszú út végén a kereső eléri a buddhaság állapotát. A zen szerint az út megfelelő módszerekkel lerövidíthető, és akár egy pillanat alatt is elérhető a megvilágosodás. Az antik kultuszokban – úgy látszik – mindez egészségesebben zajlott: az arra alkalmas (!) jelöltet megfelelő szertartással beavatták, és nem volt kérdéses, hogy elérte-e a célt vagy sem. A beavatás során egy szerepet, egy programot kap az illető, mely háttérbe szorítja „eredeti” énjét, és onnantól kezdve egy „eredetibb” életet él, a szerepnek megfelelően. Többé már nem mehet haza, nem fogadhatja el övéinek azokat, akiket azelőtt, nem köthet kompromisszumot, bátran vállalnia kell az esetleges meghurcoltatásokat.

Nem eshet ki a szerepből.

Ez nagyon nehéz. Jézus szavai csengenek a fülünkbe: Ne nézzen hátra az, aki az eke szarvára tette a kezét! A halottak temessék el a halottakat. Add el mindened és kövess engem! Azok az én családom, akik teljesítik Atyám akaratát. Aki elveszti életét, megőrzi azt, és aki megőrzi, elveszíti.

Mi értelme van mindennek?

A Krisztus-szerep semmi misztikumot nem tartalmaz, a lényege: szabadság, szeretet, intelligencia, erő, szépség.

Ha ragaszkodunk egónkhoz, nem merünk szeretni, és kifogásokat keresve hazudunk magunknak. Ezáltal eltompítjuk intelligenciánkat és elveszítjük határtalan teremtő erőnket. A cél: alkalmassá válni a beavatásra, az eksztázisra. Pentheusz szerepét kell tehát itt megértenünk. A történet valójában őróla szól: az ő beavatásáról. Ő a tipikus észember és én-ember, az eksztázisra képtelen, szaturnuszi, önmagába záródott ego, akit megérint az isten és beavat misztériumába. Az ő széttépetése nem Dionüszosz boszszúja, hanem a beavatási processzus kikerülhetetlen állomása. Érdekes, hogy éppen a saját anyja tépi szét. Hermann Hesse szerint a halál: nő, méghozzá anya, aki feltétel nélkül befogad mindenkit barlangjába, és újjászül.

Tudjuk, hogy a sámánokat is széttépik a beavatásuk során, de utána össze is rakják, ahogy Oziriszt is összerakják, méghozzá éppen az anyja, Ízisz. Meglepő, hogy a Bakkhánsnők-ben is találunk nyomot arra, hogy a Dionüszosz-misztérium végén is a széttépetést feltámadás követi. A darab végén Agaué, Pentheusz anyja miközben a karjában tartja fia holttestét – mint Mária Jézust a piéta típusú ábrázolásokon –, így szól: „…e háromszor nyomorult fejét tegyük a törzsre illendően, és miként lehet, szép, drága testét rakjuk együvé. Te drága fő, te édes orca, zsenge áll! Látod, fejed saját fátylamba rejtem el, fejed, s vér lepte tagjaid; s a testedet, mit körmöm szétmart, könnyeimmel öntözöm.” (Megjegyzem, hogy a „sötét” középkorban a húsvéti misztériumjátékokon Mária szájába a Bakkhánsnők-ből vett szószerinti idézeteket adtak.)

Ám e szavakat Euripidész darabjában nem követi feltámadás, Pentheusz halott marad. Vagy mégsem? Van egy jelenet a műben, ami éppen ide illene, valószínű, hogy az eredeti misztériumban is itt volt, de valamilyen oknál fogva Euripidész máshova építette be. Pentheusz széttépetése előtt női ruhát ölt, s az átöltözés után Dionüszosz e szavakkal hívja ki a napfényre: „Ki azt kívánod látni, mit sohasem szabad, és tenni azt, mi tiltott, Pentheusz, lépj elő!” Pentheusz lassú, eszelős léptekkel mozog, mintha először látná a napot, testét gyolcs borítja. A jelenet „kísértetiesen” hasonlít Lázár feltámasztására. Hiszen a halál az, amit sohasem szabad látni, mert tabu. Nagyon valószínű, hogy Lázár esetében is valójában egy beavatási szertartásról van szó. Erre utal, hogy feltámasztása után gyökeresen megváltozik a személyisége: állítólag soha többé nem nevet. Névünnepét a hagyomány – nagyon bölcsen – közvetlenül Karácsony elé teszi, utalva arra, hogy a napfordulók környéke az újjászületés időszaka.

A haj

Nietzsche szerint a modern kor istene Dionüszosz lesz. Nagyon bölcs meglátás, pontosítani annyiban kell, hogy bizonyos tekintetben minden kornak ő volt az istene, és az ellentét Krisztus és Dionüszosz között inkább csak a téves barokk Krisztus-kép alapján alakult ki benne és a köztudatban – ők valójában egyek. Abban azonban igaza van Nietzsche-nek, hogy a Vízöntő-korban Dionüszosz különös jelentőséget kap. Ahogy a farsangnak, vagyis a Vízöntő hónapnak az ura Dionüszosz, úgy a Vízöntőkornak is. A világ most kétezer éven át farsangolni fog, mindenki színes jelmezt húz, kifesti magát, színes forgataggá válik a világ. Mindenki más, nincs két egyforma jelmez, az úr és a szolga szerepet cserél, vagy egy asztalnál eszik, mulat, bort iszik és a jövővel nem törődve szórja a pénzt. Persze megjelennek a színen a szürkék, a komolyak, akik nem képesek az eksztázisra, és megpróbálják rendre inteni a tömeget. Ez azonban csak olaj a tűzre. A jelmezesek nevetségessé teszik a komolykodókat, vagy akár szét is tépik.

Leszedik róluk a ruhát, kifestik az arcukat – most mindent szabad, kocsmát nyitni és táncolni a templomban, ölelgetni a más asszonyát, kicsúfolni a királyt.
Hát nem ez vesz körül minket? Aki nem ismeri az idők szavát, az pánikba esik és a világ végét emlegeti, pedig minden a legnagyobb rendben van. Nem érdemes kimaradni a mulatságból!

Dionüszosz ezer alakban itt van körülöttünk. Nem az Olümposz tetején él, már megérkezett. A Vízöntő-kor kezdetét nehéz lenne pontosan meghatározni, de bizonyos események csalhatatlanul jelzik a megérkeztét: ilyen a reneszánsz, a felvilágosodás, a XVIII-XIX. század forradalmai, a 60-as évek hippimozgalma és a New Age.

A dionüszoszi, illetve Vízöntő-kori szellem egyik legmarkánsabb megnyilvánulása a Hair c. musical.

Maga a cím is a Vízöntő jelét idézi, a film kezdő dala pedig az Aquarius. A film során lépten-nyomon felbukkan a Vízöntő legfőbb ellensége, a bak-szellem, melynek jelképe az egyenruha és az intézmény. A filmben megjelennek a „krsnások”, akik Krsna, a keleti Dionüszosz eksztatikus kultuszát hozták el nyugatra. A film során felszínre kerülnek a Vízöntő árnyoldalai is, nevezetesen a szabadságnak és a közönynek az összetévesztése, továbbá a krónikus életképtelenség. Ugyanakkor a teljességig bemutatja a Vízöntő pozitív lehetőségeit: a film végén a főhős feláldozza magát barátjáért, méghozzá nem gyávaságból, hanem tudatosan.

Lassan meg kell szoknunk, hogy a leendő klasszikus alkotások nem feltétlenül az eddig megszokott formákban nyilvánulnak meg (könyv, szobor), hanem új kifejezési formákon keresztül, mint például a film.

A tükör

A kerék megállíthatatlanul forog. Ha nem akarunk örökre rajta ülni, akkor ki kell lépnünk a körforgásból, lehetőleg önként, mikor a csúcson vagyunk. Ha ekkor nincs hozzá bátorságunk, akkor a legalsó ponton mindenképpen kilöknek, de aztán újra indul az egész, újra meg kell mászni a hegyet. A felfelé, kifelé irányuló folyamat a kör tavaszi, téltől nyárig terjedő időszakát jellemzi. Ekkor vannak nagy Krisztus-ünnepek. A körfolyamat ellentétes oldalán a folyamat is ellentétes: itt a megtestesülés a cél, a földbehatolás.

Bekerülni a körbe, a térbe. Az év ezen időszakát érdekes módon a nagy Mária-ünnepek jellemzik. A férfi célja a megszabadulás, a kilépés a földi dimenzióból, az átszellemülés, a nő célja ellentétes: a biztonság, az otthonteremtés, a szülés, formaadás. A férfi célja visszatérni a nagy egységbe, feladva mindent, nem aprópénzre váltani az életet. A nő célja megbecsülni minden fillért és feltétel nélkül elfogadni minden kis örömet. A két irány éppen azért egy és egyenrangú, mert ellentétes. A létet ellentétes irányú folyamatok egyensúlya tartja fenn. Teremtés és a megváltás. Minden szervesen egyesül, majd szétválik: az atomok, a molekulák, az élőlények, a nemzetek. Ez Siva örök pusztító és újjáteremtő tánca.

Kovács Attila Péter

2005/42.