Bejegyzések
A maják olyan hatást gyakoroltak az aztékokra, mint a görögök a rómaiakra.
Noha központosított államszervezet nem fogta össze a maja városokat, mintegy 300 000 négyzetkilométer terület tartozott a fennhatóságuk alá.
A föld és a természeti környezet
Az emlékeiket rögzítő sztélék (kőtáblák) tanúsága szerint a maják i. sz. 292 és a 9. század között élték a virágkorukat, és jelentős hatást gyakoroltak más mezoamerikai kultúrákra is.
A történeti demográfia kutatói szerint a 8. század közepén, a klasszikus kor derekán, az alacsonyabban fekvő vidékeken élő maja népesség lélekszáma elérhette a tizenhárommilliót.
A maja terület kiterjedt szinte egész Guatemalára, Honduras nyugati részére, Belize-re és Yucatán, Quintana Roo, Campeche, részben Chiapas és Tabasco mexikói államokra. Több régió kiemelkedő jelentőségű: például a Yucatán-félsziget fennsíkja, El Petén őserdeje Guatemala alacsonyabban fekvő középső területén, Yucatán keleti részén a karibi-partvidék, valamint Guatemala és Chiapas hegyvidéke.
Kétezer év alatt a maják rendkívül kedvezőtlen természeti környezetben – alacsonyan fekvő trópusi őserdőkben – magas színvonalú, fejlett kultúrát teremtettek. Olyan területen éltek, amely ökológiai szempontból rendkívül változatos, és emiatt különböző gondokkal kellett megküzdeniük. Az északi síkságokon, ahol az altalajban felszín alatti vízfolyások húzódnak, az emberek a vizet természetes kutakból (cenoték) vagy természetes tavakból, valamint a chultunoknak nevezett vízgyűjtő ciszternákból nyerték.
A délebbre fekvő területek folyókban, vízmosásokban és mocsarakban gazdagok, majd Guatemala hegyes Chiapas tartománya és a partvidék következik. A majáknak a városokat egyesítő központi államszervezet nélkül is sikerült a maguk idejében és helyén páratlanul egységes kultúrát és életmódot teremteniük.
A maják városokban éltek, amelyeket mezőgazdasági tevékenységet folytató falvak vettek körül. A politikai és szertartási célokat szolgáló monumentális építmények, a paloták és a templomok köré épültek a kézművesek, a kereskedők és a földművesek házai, amelyek homlokzatát úgy tájolták, hogy a négy égtáj felé nézzenek. Ezután következtek a megművelt földek.
A Mayab lényegében a házak és a megművelt földterületek összefüggő hálózatának tekinthető, amelyet a domborzat sajátosságai szakítottak meg, és amelyben a nagyobb városok alkották a csomópontokat.
Kronológia
A maja kultúra eredetére vonatkozóan a vélemények eltérőek. Egyes szakértők szerint a szülőhely a mexikói Veracruz partvidéke, mások szerint inkább a guatemalai El Petén, Tikal vagy Uaxactún. A maja történelem három nagy korszakra osztható: a preklasszikus kor az i. e. 5. századtól az i. sz. 3. századig; a klasszikus kor a 10. századig; a posztklasszikus kor pedig a spanyol hódítók 1541-es megérkezéséig tartott.
A preklasszikus és a klasszikus korok történetét egyrészt a régészek által feltárt leletek alapján ismerjük. Fontos forrásnak számítanak a spanyol krónikások visszaemlékezései is.
Sztélék és naptárak
A maják, fejlett történelmi érzéküknek köszönhetően, nagy gondot fordítottak az események megörökítésére. Részletesen beszámoltak a nagy politikai és vallási eseményekről, a döntő katonai győzelmekről, városok alapításáról, hercegek megkoronázásáról és új dinasztiák felemelkedéséről.
A csillagokat megfigyelve bonyolult és pontos naptárrendszert alakítottak ki. A jelentős tényeket és eseményeket faragott kőtömbökön vagy kőtáblákon, sztéléken örökítették meg, a rajtuk szereplő pontos dátumok és a felületen ábrázolt képek alapján megismerhetjük a történelmüket. A tudósok munkáját azonban megnehezíti a maják ciklikus időfelfogása.
A legrégebbi sztélét Tikalban találták, ez i. sz. 292-ből való. A maja hagyomány szerint ez jelzi a klasszikus kor kezdetét. A legkésőbbi sztélé keletkezésének ideje 889, ezt Uaxactúnban találták. A két város nagyon közel fekszik egymáshoz, a jelenlegi Guatemalában találhatók.
Preklasszikus kor: i. e. 500 és i. sz. 3. század között
A maja civilizáció megjelenése időszámításunk kezdete előtt ötszáz évre nyúlik vissza. A hagyományos osztályozás szerint azonban a maja történelem jóval később kezdődött, i. sz. 292-ben, amikor már bizonyíthatóan készült emléksztélé, rajta valódi alakzatokkal és dátumokkal, amelyeket a tudósok „kezdeti sorozatnak” neveztek el.
Néhány újabb régészeti és történelmi műben a preklasszikus kort „klasszikus predinasztikus” kornak nevezik, mert ekkor már felismerhetők voltak a maja társadalomra jellemző egyes elemek.
Ebben az időszakban – amely egybeesik a majákra is hatást gyakorló olmék kultúra virágzásával – jelentek meg az első kőépítmények, teraszok és piramisok Uaxactúnban és Yucatánban.
Új városok azért születtek, mert folyamatosan nőtt a népesség, és egész Mezoamerikában állandó volt a népek vándorlása. Ekkor alapították Cuello városát Belize-ben, és Tikalt a Petén Itzá-tótól északra. A lenyűgöző építmények a nemesek céljait szolgálták: erősítették a vezetők iránti hódolatot, és elősegítették a újonnan érkezett különböző embercsoportok integrálását és behódolását.
Mindez a hatalom és a vagyon egyre növekvő koncentrálódásának közepette történt. Erősödött az egyenlőtlenség és a megosztottság a kasztok és a társadalmi osztályok között. A nagyobb városok nemesei nagyobb területek felett gyakoroltak uralmat, és a lakosságot megadóztatták.
A többi mezoamerikai kultúrához, például Teotihuacánhoz, vagy az egyiptomi piramisokhoz hasonlóan a gigantikus építmények, különösen a régebbiek, azt a célt szolgálták a majáknál, hogy szorosabbra fűzzék a kis területre koncentrálódott népesség és az uralkodó réteg közötti társadalmi kötelékeket egy olyan időszakban, amelyet a politikai és gazdasági változások felgyorsulása és nagy területek egyesítése jellemzett.
Az építmények megnövelték a városok politikai fontosságát, és megerősítették az uralkodók hatalmának elfogadottságát, hozzájárulva ezzel új etnikai identitású népcsoportok megszületéséhez.
A régészek által talált kerámiadarabok és obszidián tárgyak megerősítik, hogy a különböző városok kereskedtek egymással, piacok alakultak ki, és aktív kapcsolatban álltak egymással. Fokozatosan megjelentek az első konfliktusok, amelyeknek a kereskedelmi hegemónia és a térség útjai feletti ellenőrzés megszerzése volt a tétje.
Klasszikus kor: 292 - 900
A klasszikus kor kezdete egybeesett az El Petén központi részén, a partvidéki síkságon és a hegyekben fekvő maja városok hanyatlásával. Egyesek szerint az Ilopango vulkán kitörése okozta azt a katasztrófát, amely lerombolta a régió városainak kereskedelmi és politikai hegemóniáját.
A 3. század végére előtérbe kerültek az északi városközpontok: Calakmul, Palenque és Tikal. A változások egyik részeként megkezdődött Teotihuacán délkeleti irányú terjeszkedése, amelynek urai a befolyásuk alá vonták Mezoamerika kereskedelmi hálózatát.
A természettudósok és a társadalomtudósok együttes kutatásai kiderítették, hogy a maják 550 és 750 közötti gyors népességnövekedése kedvező éghajlati időszakban ment végbe.
A 7. század folyamán kialakult a politikai rendszer jellegzetes maja formája. A 8. században az északi maja területeken újabb népességnövekedés következett be. Városaik gazdasági növekedése és az uralkodó királyok és hercegek által elért politikai stabilitás tükröződött a kultúrában és a városi építményekben is. A városállamok virágkora a következő századig tartott.
A sztélék vizsgálata alapján a tudósok a klasszikus vagy dinasztikus kort három szakaszra osztják:
292–633: Ebben a szakaszban fontos maja városok egész sora épült meg. Ezt a szakaszt a kerámiák jellegzetes stílusáról Tzakol-időszaknak nevezték el.
634–730: Ez a szakasz száz évig sem tartott. A régészek ezt is a domináns kerámiastílusról nevezték el, Tepeu-időszaknak.
731–987: Ez volt a nagy városi központok – Palenque, Yaxchilán és Piedras Negras – virágkora. A maja kultúra ebben az időszakban élte a fénykorát.
Nem ismerjük pontosan azokat a társadalmi folyamatokat és történelmi eseményeket, amelyek véget vetettek a klasszikus kor maja világának.
Paleoklimatológusok utóbbi években végzett vizsgálatai szerint a kedvező éghajlati időszaknak hosszan tartó, szörnyű szárazság vetett véget. A politikai és társadalmi tényezőkkel együtt a körülmények a klasszikus kor maja világának az összeomlásához vezettek, a történelem egyik legsúlyosabb népesedési katasztrófáját okozva.
A természeti és társadalmi katasztrófa a déli alföldek és a Yucatán-félsziget középső részén fekvő sűrűn lakott városok elnéptelenedéséhez vezetett.
A sztéléken olvasható szövegek megerősítik ezt a hipotézist. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy az irtásos-égetéses földművelési módszer terméketlenné tette a termőföldet.
A korábbi évszázadok népességnövekedése meghaladta azt a termelési kapacitást, amelyet az új éghajlati viszonyok, az alkalmazott termelési módszerek és társadalmi szervezet mellett el lehetett érni.
Posztklasszikus kor: 900 - 1541
Az előző kor városai elszórtan feküdtek Mexikó déli részén, Guatemala és Honduras területén. A 10. század végétől a posztklasszikus kor főbb városi központjai a Yucatán-félsziget északi felén koncentrálódtak.
A putúnok, akiket chontal-majáknak is neveznek, a Mexikói-öbölből (Campeche és Tabasco) érkeztek, és El Petén központi részén telepedtek le. Valószínűleg a putúnok építették a kör alakú templomokat és a fejsze alakú labdajátékpályákat.
A különböző városok és a putúnok – akikre hatottak a Mexikó középső völgyében élő toltékok – közötti háborúk miatt a maja társadalom militarizálása egyre nagyobb méreteket öltött. Bevezették a Tollaskígyó, Quetzalcóatl kultuszát, amelyet maja nyelven Kukulkánnak hívtak.
978 körül az itzá népcsoport elhagyta a délnyugati partot, és letelepedett Chichénben, Yucatánnak azon a részén, ahol a klasszikus kor idején már laktak. Ezen a területen új dinasztiát alapítottak.
A toltékok Mayapánban telepedtek le, és ellenőrzést gyakoroltak a kereskedelmi útvonalak felett. A valószínűleg mexikói eredetű Xiu család feje megalapította Uxmal városát.
Három város, Chichén Itzá, Mayapán és Uxmal megalakította a Maja konföderációt, amely több mint kétszáz évig kormányozta a maják világát. Ebben az időszakban virágzott a kultúra és a művészet, amelyre hatást gyakoroltak a toltékok, a hatásuk megfigyelhető például Chichén Itzá emlékműveinek stílusán.
A konföderáció 1194-ben felbomlott, és a három város háborúba keveredett egymással. Fél évszázaddal később Mayapán legyőzte Chichén Itzát, lerombolta a várost, a lakosságot rabszolgasorba vetette, és a következő kétszáz évben uralkodott a régió felett. 1441-ben Chichén Itzá majái fellázadtak, amelynek eredményeként Mayapán uralkodócsaládját kiirtották, összeomlottak az isteni monarchiák, és az anarchia és a széthullás időszaka következett, amelyben az önálló apró városállamokat seńoríók vezették.
Fél évszázaddal később a spanyolok érkezésekor a ragyogó maja kultúra már hanyatlott, a társadalom felbomlott, és nem ápolták a régi hagyományokat.
A királyok és a maja társadalom fejlett intézményei már a spanyolok érkezése előtt eltűntek, megkönnyítve ezzel a hódítók feladatát, akik 1541-re már csaknem az egész Yucatán-félszigetet az uralmuk alá hajtották; bár néhány csoport, például az itzák, még csaknem két évszázadon át folytatták az ellenállást.
A katasztrófaelméletek
A spanyol hódítás előtt a maja civilizáció hanyatlása belső okok miatt indult meg. Mire a 16. században az európaiak megérkeztek, a maja városok már túl voltak a fénykorukon.
A szakértők a termőföld erózióját és az ökológiai romlást, a népességfogyást, valamint a klasszikus kor királyi hatalmának szétaprózódását említik legtöbbször az okok között, amelyek együttes hatására a maja városi központok ismétlődő válságokba keveredtek.
A fák évgyűrűinek tanulmányozása nyomán a paleoklimatológusok arra a következtetésre jutottak, hogy a 16. században a területet újra súlyos szárazságok sújtották. A majáknál a termés rendkívül függött az esőtől.
A változatos domborzati viszonyok között a víz összegyűjtését és elosztását szolgáló bonyolult rendszerek kifejlesztése sem volt elegendő a katasztrófa elkerülésére, amelyet a spanyol hódítók megjelenése után Mezoamerikában pusztító szörnyű járványok tovább súlyosbítottak.
A rágcsálók által terjesztett hantavírus, és a vérzést és lázat okozó „cocoliztli” (tífusz) 1545 és 1576 között nagy pusztítást végzett az őshonos lakosság körében. Akik megkapták a fertőzést, három-négy nap alatt meghaltak.
A természeti okok mellett a politikai és társadalmi okok még nagyobb szerepet játszottak. A spanyol hódítás tovább súlyosbította a katasztrófát, a megaláztatást, a vereségérzetet, a maják és leszármazottaik anyagi és szimbolikus világának pusztulását.
A 16. századi katasztrófa ellenére ma is élnek jelentős őshonos népcsoportok, amelyek örökölték a hagyományokat, és őrzik a maja kultúrát, nyelvet és gondolkodást.
Amikor az istenek süketek
A Chilam Balam könyv névtelen krónikái között szerepel a hódítás és vereség okainak maja leírása és magyarázata. Eszerint minden azért történt, mert a maják elvesztették az istenekkel való párbeszéd képességét. Az ember szerencséje kozmikus kontextusba helyeződött, és efölött az embernek már nem volt hatalma.
Lehet, hogy a maják és a többi amerikai civilizáció pontosan tudta, mire számíthat a szövetségeseinél és hagyományos ellenségeinél, az európaiak kiléte és viselkedése azonban teljesen ismeretlen volt a számukra.
E társadalmak kifinomult információs rendszere a széthúzás közepette teljesen csődöt mondott. Felgyorsította a bukásukat egy olyan támadóval szemben, aki létszámban alulmúlta őket. A baljós előjeleket ugyan később találták ki, a győzelmüket előrevetítő jelek megelőzték a spanyolok érkezését. A jóslatoknak bénító hatása volt, és gyengítette a hódítókkal szembeni ellenállás képességét.
Az amerikai kontinens nagy ősi civilizációi másként értelmezték a spanyol hódítók isteni mivoltát. Az inkák nem kételkedtek, számukra a hódítók istenek voltak. Az aztékok az elején ugyanígy vélekedtek. Ugyanerre a kérdésre a maják nemmel válaszoltak, a spanyolokat csupán „idegeneknek”, „szakállasoknak”, vagy maximum „nagy hatalmúaknak” minősítették, de isteneknek soha. Tzvetan Todorov hozzáteszi, hogy „szourszopevőknek” nevezték őket, egy olyan fának a gyümölcse után, amelyet ők maguk nem fogyasztottak.
Az Anales de los Cakchiqueles megemlíti egyes guatemalai maják kezdeti kétségeit, amelyeket később gyorsan elvetettek. Todorov szerint a spanyolokat alapvetően emberi lényeknek tekintették.
A három civilizáció közül a majáké volt az egyetlen, amelyik már egy korábbi hódítást is elszenvedett. A maják ciklikus krónikáiban, amelyekben az események mindig egy korábbinak az ismétlődései, a spanyol támadások egyszerűen a tolték támadások helyébe lépnek.
Életmód, és társadalmi szerkezet...
Bevezetés
Az egyén sorsát már a születéskor eldöntötte a származása, hogy családja milyen helyet foglal el a kasztrendszerben.
Mindenkinek a kasztjának megfelelően, pontos előírások szerint kellett öltözködnie és viselkednie, és szülei foglalkozását vagy munkáját kellett folytatnia.
Mezőgazdaság
A zord természeti környezet és a gyakori szárazságokat okozó éghajlati változékonyság enyhítésére a maják fejlett műszaki megoldásokat dolgoztak ki a víz összegyűjtésére és gravitációs csatornákon való elosztására.
A nyolc hónapig tartó szárazság hatásainak csökkentése érdekében a maják természetes tavak vagy cenoték közelében igyekeztek letelepedni (pl. Chichén Itzá).
A kukorica mellett termesztettek gyapotot, babot, tököt, édesburgonyát és egy agávéfajtát, amelynek a levét itták és a rostjából textilt készítettek.
A kakaó Tabasco maja tartományból származik. A földeket a művelés előtt égetéssel tisztították meg az ősnövényzettől, és a magokat később egy hegyes ásóbot segítségével vetették el. Ez a művelési rendszer hamar kimerítette a talajt, mert semmilyen trágyát nem használtak. Az irtásos-égetéses módszernél a kimerült talajnak hat-tíz évre van szüksége ahhoz, hogy újra termővé váljon.
Bár nem voltak rabszolgák, a földműveseket „alacsonyabb rendű embereknek” tekintették, és a nemeseket kellett szolgálniuk. Minden kasztnak a munkája szerint megvoltak a maga családi istenei. A földművesek például a mezőgazdaság istenének a kultuszát követték.
A kasztrendszer és a származás szerepe
A maja társadalom zárt családi klánokba szerveződött. Az egyes klánokat a rokonsági szálak bonyolult hierarchikus rendszere tartotta össze, amelyben szerepe volt az alapító ősöktől való távolságnak és az egyes csoportok mások elleni erőszakos fellépésének is.
A ninja kifejezés („nagy ház”) a nagy férfiúhoz tartozó apai ági rokonságot jelentette. Így hívták azt a fő épületet, ahol a klán vezetői laktak. A társadalmi ranglétrán a legmagasabb helyen a klán alapítójának elsőszülöttjéhez tartozó közvetlen rokonok álltak. A kasztrendszer csúcsát az isteni királyok foglalták el, utánuk következtek a rokon papok, a katonák, a kézművesek, a kereskedők és a földművesek.
A klasszikus kor végére a társadalom egyre rétegzettebbé vált, és a mexikói északtól eltérően a házasságok jórészt a kasztokon belülre korlátozódtak. Diego de Landa, Mérida püspöke 1566-ban a Yucatánban történt dolgok leírása című művében részletesen leírta a maják társadalmi szervezetét. A csúcson az almehen réteg állt. Kasztjukhoz tartozott a nemesség, akik kezükben tartották a közigazgatás és a katonaság irányítását. A tisztségek elfoglalásához azonban el is kellett nyerni azokat, rejtvények megfejtésével és „Zuyúa nyelvén” lejegyzett kifejezések értelmezésével igazolniuk kellett, hogy alkalmasak rá. Annak a jelöltnek, aki elbukott a vizsgán, készen kellett állnia a halálra.
A hatalomra törekvőknek jól kellett ismerniük a szavak és az írás megfejtését. A Chilam Balam könyv írja: „a falu vezetőit elfogják az éjjel, mert nem valának képesek megérteni... Ezen okból felköttetnek, és ezen okból nyelvük hegyét levágják, és ezen okból a szemüket kiszaggatják.”Ha a jelölt megfelelt, akkor piktogramokat tetováltak a torkára, a lábára és a kezére.
Az almehen rétegen belül kiemelkedett a halach huinic („igazi férfi”), aki közvetített a felsőbbrendű – isteninek tekintett – rokonok és az alacsonyabb származású rokonok között. A halach huinic a közvetlen rokonok segítségével uralkodott, és a vezető család folyamatos hegemóniájának biztosítása érdekében a tisztsége öröklődött.
A nemesség tagjai és a király másodvonali rokonai különféle funkciókat töltöttek be. A bata boob felelt az adók beszedéséért, az igazságszolgáltatásért, az írnokok munkájáért, és papként is ténykedett. A felsőbb osztályok alsóbb rétegeinek csoportjai különféle igazgatási feladatokat láttak el. A cuch cabob felügyelte a földművesek és az alacsonyabb rendű kasztok munkáját. A holpop politikai-vallási tisztviselő volt, aki a szertartásokért és a hangszerek megőrzéséért felelt. A tupilok a király hivatalnokaiként igazgatási és felügyeleti szerepet láttak el. Ők tartottak rendet a városokban. A szent naptárban szereplő számos ünnep ceremóniáin sokszínű tollakból összeállított pazar fejdíszek, ékkövek és jádemaszkok hangsúlyozták az uralkodó réteg hatalmát.
A nők szerepe
A maják felfogása szerint a nők szerepe a szaporodásra korlátozódott. Előfordult, hogy az elit származású fiatal nőket kicserélték a városok között, így rokoni kapcsolatok egész hálózata keletkezett, amely átszőtte a maják világát, és ki lehetett bújni a szűk rokonságon belüli házasodás kötelezettsége alól.
Kivételnek számít, hogy Palenque és Tikal városában nemes asszonyok vezető tisztségbe kerülhettek, ha a vezető leszármazottai között nem akadt férfi.
Az erkölcsi normák rendkívül szigorúak voltak. Tiltották a házasságtörést, és a házasságtörő nőket halálra kövezték. Kivételes estekben a poligámia elfogadott volt. A válás is elfogadott volt, és ha a férj elégedetlen volt a feleségével, akkor az első házasév letelte előtt visszaküldhette a szüleihez.
Az alkoholfogyasztás, a dohányzás és a narkotikumok élvezete a felsőbb kasztokhoz tartozó férfiak kiváltsága volt, akik ezeket a tevékenységeket az ősökkel és az istenekkel való párbeszéd elősegítése érdekében űzték.
A serdülőkor elérését külön szertartással ünnepelték, amelynek során eltávolították a szüzesség szimbólumait – egy fehér lapot a fiúk fejéről, és egy tengeri kagyló héját a lányok derekáról.
A férfi szülei egy jövendőmondótól azt kérték, hogy a csillagok alapján vizsgálja meg a pár jövőjét, és visszautasították a lányt, ha összeférhetetlenségre utaló jegyeket találtak. Más kultúrákhoz hasonlóan itt is hozományt adtak, a férfi pedig vállalta, hogy a jövőben támogatja a lány szüleit.
Papok
A legfontosabb vallási szertartásokat a királyi családhoz tartozó magas rangú nemesek irányították, amelynek vezetője az ahau, az uralkodó, akinek a főpapi funkciója együtt járt a tisztével.
A papok ábrázolásának a hiánya magyarázható azzal, hogy a maják ritkán örökítették meg a mindennapi élet eseményeit. Az biztos, hogy sok pap tevékenykedett a városokban, hiszen a naptárban szereplő sok ünnep miatt szertartások tömegét kellett lebonyolítaniuk.
Az akin (papok) feladata volt a tudás gondozása, megőrzése és továbbadása. Ők végezték a csillagászati számításokat, követték a naptár és az évszakok alakulását. Ők játszották a főszerepet az írásrendszer alakításában, a hittételek megfogalmazásában és értelmezésében, valamint a szertartások és áldozatbemutatások megszervezésében.
Noha nem szándékosan, a spanyol krónikás, Diego de Landa párhuzamot vont a kereszténységgel, amikor leírta, hogy a majáknál „a papok feladata volt tudomány gyakorlása és tanítása, a szükségletek és enyhítésük meghatározása, az imádkozás és a szertartások levezetése, az áldozatok bemutatása és a szentségek kiszolgáltatása. A chilanok (próféták) közvetítették a városoknak a démonok válaszait.”
Háborúk
A hagyományos történelmi elképzelések idealizálták a maja társadalom spirituális és tudományos vonatkozásait, és hibásan azt feltételezték, hogy a többi mezoamerikai kultúrától eltérően rendkívül békés civilizáció volt, ahol a katonák alig játszottak szerepet.
A társadalom csúcsán álló isteni királyok és nemesek nagyszerű katonák és stratégák voltak: „erőszakos uralkodók” – egy 12. századi maja dráma megfogalmazása szerint.
A felsőbb kasztok a katonák segítségével uralkodtak az alacsonyabb rendűnek tartott szolgák és a társadalmi ranglétra még alacsonyabb fokán álló rabszolgák felett.
A preklasszikus korban egyes városállamok, például Tikal és Calakmul a népüket pusztulásba sodorták.
A posztklasszikus korban a városok erőteljes militarizálása megerősítette a nacom hatalmát. Ezek a hadvezérek megfoszthatták hatalmuktól a hercegeket és előkelő nemeseket, kihasználva a különböző családi klánok közötti bosszúvágy táplálta súlyos ellentéteket.
A háborúskodásokkal párhuzamosan a maják a politika és a diplomácia művészetében is jeleskedtek. A városok közötti viszályokat szövetségek és szerződéskötések is kísérték, amelyeket nagykövetek cseréjével és fényes szomszédlátogatásokkal pecsételtek meg.
A háborút három éven át irányító legmagasabb katonai vezetők korlátlan hatáskörrel rendelkeztek, de ez idő alatt nem élhettek nemi életet, nem fogyaszthattak alkoholt és nem ehettek húst.
A maják életének többi vonatkozásához hasonlóan a háborús sikereket is áthatotta a vallás és a szertartások rendezése. A harcot hatalmas díszfelvonulás előzte meg, szent zászlókat lobogtattak, doboltak és zenéltek. A csatában a katonák varázslatokhoz folyamodtak, hogy sasokká és jaguárokká váljanak.
A foglyok ejtésénél azonban döntő szerepet játszott a meglepetés. Festették a testüket, félelmetes hajviselettel és ordítással próbálták megrémíteni az ellenséget. A harcosok gyapottal párnázott páncélt viseltek, kőhegyű lándzsákkal, szekercékkel és buzogányokkal harcoltak. Katapultokkal darázsfészkeket lőttek az ellenségre.
Az „alacsonyabb rendű emberek”
A klánokban az alapító ősök elsőszülött vonalától távolabbi vonalakhoz tartozók szolgák voltak, adóztak és engedelmességgel tartoztak a felsőbb rendű rokonoknak.
A merev kasztrendszerben ezek a rokonok „alacsonyabb rendű embereknek” számítottak. Tagjaiknak a származásuk nevével jelzett területen kellett lakniuk, azt nem hagyhatták el.
A kézművesek alatt helyezkedtek el a földművesek, akik a városok szélén vagy azokon kívül laktak, adóztak a városnak, dolgoztak a hatalmas építkezéseken, és részt vettek a szertartásokon.
A legalsó társadalmi lépcsőfokon a rabszolgák (pentacoob) álltak. A rabszolgák többnyire más városokból és falvakból származó hadifoglyok voltak, de bűnözők és rokonok nélküli páriák is voltak köztük, olyanokkal együtt, akiket „alacsonyabb rendű embereknek” tekintettek, és rabszolgaként eladták őket.
Gyakran előfordult, hogy véráldozatokra ajánlották fel őket. Bartalomé de Las Casas a Historia general de las Indias című művében megerősíti azt, ami a maja freskókon is látható, hogy a rabszolgák nyakláncot viseltek, amely megkülönböztette őket a többi „alacsonyabb rendű embertől”.
Vallás
Bevezetés
A maja vallási gondolkodást rejtélyek hatják át. Azok a tudósok, akik szeretnék megfejteni ezeket, nagyon kevés biztos dologra támaszkodhatnak, állandóan korlátokba ütköznek.
A maja vallást elsősorban a régészeti leletek és a spanyol hódítók korabeli beszámolói alapján lehet megismerni.
Azt tudjuk, hogy tradicionalista, konzervatív vallás volt, évszázadokon át alig változott.
Az egyiptomi, inka, kínai és más ősi kultúrához hasonlóan a majáknál is alapvető szerepe volt az ősök vallásos kultuszának.
Kozmológia és politikai hatalom
A többi ősi társadalomhoz hasonlóan az a mód, ahogyan az univerzumot szemlélték, pontosan tükrözi a hatalmi viszonyokat, a kormány funkcióit, a területi felosztást, a városok szervezetét és igazgatási rendszerét.
A királyok isteni természetűek voltak, és főpapokként tevékenykedtek. Ők határozták meg a vallás tantételeit és a szertartások szabályait. Rokonaik szintén elláttak vallási feladatokat.
A király közvetlen kapcsolatban állt az istenekkel, és istennek tekintették. Minél istenibb volt az uralkodó és minél fényesebb volt a kultusza, annál biztosabbnak és egységesebbnek érezhette magát a társadalom. A maják hite szerint a királyok az élet forrásai voltak.
A maják számára a kormányzás a kozmosz, a társadalom és a természet rendjének pontos igazgatását jelentette. Ez megmagyarázza a királyok abszolút hatalmát, kezdve attól, hogy uralják a holtak világának titkait.
A család ősi alapítóit természetfölötti lényekkel (wayob) azonosították. A régészek ezeknek a képeit találták meg kerámiadarabokon. A maják számára a wayob szellemei lakoztak a nagyobb városok gigantikus építményeiben.
A wayob létében való hit megerősítette az uralkodó dinasztiák hatalmát és legitimitását, összekötő kapcsot teremtve a holtak világával.
Istenek
A maja vallás kutatói között heves viták folynak. A rendelkezésre álló adatok nem elegendőek a klasszikus kor isteneinek egyedi meghatározásához, eredetüknek és funkcióiknak a megállapításához. A színes kerámiák kozmogóniai mítoszokat idéznek és a túlvilágot ábrázolják. Az istenek képeit könnyen össze lehet téveszteni az uralkodók imádását bemutató jelenetekkel.
Uaxactún és Palenque templomaiban felismerhetők Kinich Ahau vagy Kukulkán, IxChel, Chac és Kauil istenek ábrázolásai és szobrai.
Az istenek közül kiemelkedik Itzmaná, az írás megalkotója, valamint az egek, a nappal és az éjszaka istene; Hunab-Ku isten testetlen volt, ezért nem lehetett ábrázolni –tőle származott minden anyagi dolog.Sokan közülük isteni ősök voltak, például Kukulkán, aki a toltékokat kivezette Mexikó középső völgyéből, ahol a 10. század végén megalapították Mayapánt.
A maja panteon szoros kapcsolatban állt a kozmosszal és az égitestekkel. Kukulkán vagy Kinich Ahau egyfajta napisten lehetett, az egyiptomi Réhez hasonló. A neve ezt jelentette: „a Nap arcának istene”.
Teotihuacán jelentős befolyást gyakorolt a majákra, olyannyira, hogy több északi istenséget át is vettek. Quetzalcóatl, a Tollaskígyó összeolvadt Kukulkánnal, tovább erősítve az istenek és az uralkodók közötti azonosságot.
Az istenek emberi, asztrális, állati és növényi alakot is ölthettek magukra. A jaguár a csillagos ég istene volt, az ég, a Föld és a túlvilági sötétség ura.
Az eső, villámlás, vihar és a szél istenét, Chaacot, a négy égtájjal összefüggésben ábrázolták. Békák kísérték, amelyek bejelentették az érkezését. Chaac rendkívül fontos isten volt a földművesek számára; megsokszorozta magát, és tököt csapolva esőt hozott, ugyanakkor kőbaltákat hajigált.
Ah Mun, a kukorica istene állandó harcban állt Ah Puchhal, a halál istenével. A túlvilághoz kapcsolódott a mindig feketébe öltözött Ek Chuah, a háború és egyben a kereskedők és a kakaó istene.
Számos maja isten létezett, rendkívül változatos szereppel:
Ixtabot, az öngyilkosság istenét a nyaka körül kötéllel ábrázolták.
IxChel egyszerre volt a szivárvány, a gyógyítás, a jövendőmondás és az anyaság istennője.
Ah Chicum Ek a sarkcsillag jóindulatú istene.
Buluc Chabtan pedig többek között az emberáldozatok hadistene.
Mágia, jövőbe látás és jóslás
A sors megismerése érdekében, hogy megismerjék a túlvilági holtak véleményét, jóslatait és az élőkhöz kapcsolódó vágyaikat, a maják kidolgozták a halottidézés technikáját.
A maja királyok azt gondolták, hogy az elődeikkel beszélhetnek, ha obszidiánból csiszolt tükörbe néznek, hallucinogén szereket szednek, és barlangba vagy templomhegyre vonulnak.
A maja nyelvben a 'jóslat' és a 'törvény' fogalmát ugyanaz a szó jelölte, amely egyben ciklikus időfelfogásukat is tükrözte.
Az aztékokhoz hasonlóan a maják is meg voltak győződve arról, hogy a jóslatok beteljesednek. Ezért a sors kijátszását eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak tekintették. Mint erről a Chilam Balam jóskönyv írja: „E dolgok pedig beteljesednek. Senki nem lesz képes arra, hogy ezt megakadályozza.”
Noha ez a történet egyértelműen a tolték betörésekre vonatkozott, a néphagyomány szerint a 11. századi Ah Xupan Nauat maja próféta előre megjósolta a spanyolok Yucatánban való megjelenését, amelyre aztán ötszáz évvel később valóban sor került.
A visszamenőlegesen megírt jóslatok szerint a maják mindent elkövettek azok megvalósulása érdekében. Azt a személyt, aki rendelkezett a jövendőmondás képességével, az istenek kedvencének tekintették, az értelmezés nagymesterének, a hatalom abszolút birtokosának.
Tzvetan Todorov filozófus, nyelvész és történész szerint a maják társadalmi életét az abszolút szabályosság jellemezte: „a mezoamerikai társadalom kulcsszava a rend”, írta Todorov.
Szertartások
Bevezetés
A maja vallást erősen átszőtték a szertartások. Nagyon sok szertartásuk volt, a napi élet minden vonatkozására más és más. A templomi domborműveken királyokat láthatunk, akik szertartásokat vezetnek, részt vesznek a labdajátékon, a véráldozatoknál, és az ősökkel beszélgetnek.
A szertartásoknak pontosan meghatározott célja volt. Az, hogy véget vessenek a természeti vagy társadalmi zűrzavaroknak, és megőrizzék a fennálló rendet. Ugyanakkor megengedték, hogy a társadalom elfogadja az uralkodók által kezdeményezett változásokat vagy új helyzeteket.
A maja szertartások a betegségek gyógyítását, katasztrófák megakadályozását és a halál elkerülését is szolgálták. A szertartások pontosan meghatározott terv szerint zajlottak. Aktivizálták a pozitív természeti és természetfeletti erőket, szembeszálltak a gonosz erőkkel, és helyreállították az ellentétek összhangját és egyensúlyát.
Emberáldozatok
A maja véráldozatokról a legrészletesebb beszámolók a posztklasszikus korból származnak. A jelenetek között szerepel egy harcos szívének a kitépése, majd felajánlása az isteneknek.
A kedvenc áldozatok az ellenséges elit fiatal harcosai közül kerültek ki. Ha egy uralkodót vagy fővezért elfogtak, az áldozatot megőrizték, hogy egy különleges szertartás keretében lefejezzék.
Kulturális vagy földrajzi szempontból minél távolabbi helyről származott a fogoly, annál kevésbé tartották a maják alkalmasnak arra, hogy feláldozzák. Mint Todorov megjegyezte, a legjobb áldozat a szomszédból származó idegen volt.
A feláldozásnak sokféle módszerét alkalmazták. A klasszikus korban a felnégyelést gyakorolták, esetenként a labdajáték során.
Az emberáldozatok leggyakoribb helye a Jaguár Templom és a Harcosok Temploma volt Chichén Itzában.
A spanyol krónikások a papok eszközei közül a következőket említik: kopálgyanta a füstölőkhöz, fekete festék és áldozati kések.
A maják gondolkodásában a szertartások lényegesek voltak az univerzum működésének biztosításához, az idők előrelátásához, az évszakok múlásához, a kukorica növéséhez és az emberek életéhez. Az áldozatokra azért volt szükség, hogy biztosítsák az istenek létét, rendszeresen pótolva bioenergia-szükségletüket.
Labdajáték
A játékot a putúnok és a toltékok terjesztették el a maják között.
A fejsze alakú labdajátékpálya jelképesen kapcsolódott a túlvilághoz. A pályán a játékosok szembeszállhattak a sötétség isteneivel, és győzhettek a halál felett.
Bár a létszám eltérhetett ettől, általában mindkét csapat hét játékosból állt. A pálya méretei városonként különböztek egymástól. A legnagyobbat Chichén Itzában találták, ennek mérete elérte a 140 x 35 métert. Két fal fogta közre, amelyek a pálya két oldala felé lejtettek. A játékosoknak el kellett találni a pályán elhelyezett három kőkorong egyikét, vagy átjuttatni a labdát a falon elhelyezett kőkarikán; ezek a mai kosárlabdagyűrűkhöz képest merőlegesen helyezkedtek el.
A rendkívül nehéz és kemény labda gumiból készült. Az átmérője körülbelül 20 cm lehetett. Az egyik maja herceg múmiájának elemzése kiderítette, hogy a mellcsont törése miatt halt meg, amelyet a labda durva ütése okozhatott. A labdához könyökkel, csípővel és térddel lehetett hozzáérni. A játék általában akkor ért véget, amikor az egyik csapat elérte az első gólt.
A győztes csapat kapitánya megdicsőült, és abban a kegyben lehetett része, hogy felajánlották az isteneknek.
Írás
Bevezetés
Az írás szent dolognak számított, és erősítette az állam vallási hatalmát, mert rögzítette az elveket és a tantételeket.
Az írás a jövőbe látás eszközeként alakult ki, a célja az ember és az istenek és szellemek közötti párbeszéd elősegítése volt. Az írás az imádkozással volt egyenértékű.
Glifek: művészet és írás
A spanyol hódítás idejének három nagy amerikai indián civilizációja közül a maják fejlesztették ki a legbonyolultabb írásrendszert. Az inkáknak nem volt írásuk, ehelyett a számolást és az emlékezést csomók (quipus) segítették. Az aztékok piktogramjai a majákénál egyszerűbbek voltak. A maják azonban már egyfajta kezdetleges fonetikus írást is alkalmaztak. Az írásuk emlékeztet a zapotékok által kifejlesztett írásra.
A glifek egyszerre betűk és képek, a belőlük kialakított bonyolult írásrendszer több mint hétszáz különleges jelet tartalmazott, amelyek a legkülönfélébb gondolatokat tömörítették. A részletekben gazdag betűképeket nagyon pontosan kellett megrajzolni, a lekerekített szélű doboztól kezdve a doboz belsejében látható ábrán keresztül a szélén feltüntetett jelsorokig.
A maják varázserőt tulajdonítottak a rajzaiknak és a piktográfjaiknak. Az írás a maják számára a kozmosz és az élő, élettelen és képzelt világ lényegének a megértését jelentette.
Különböző anyagokra írtak: a dinasztiák történetét kőre, a jóslatokat, a csillagászati és naptári feljegyzéseket pedig papírra. Tengeri kagylók héját, kerámiát használtak a mitológiai történetekhez, valamint jádelemezt, fát, fémet és csontot is.
Mindegyik anyagnak más volt a célja. A fakéregre írt könyvekben az időképüket próbálták megörökíteni. A sztélék és emlékművek azt a célt szolgálták, hogy a királyok megerősíthessék az ősökkel fennálló kapcsolatukat, leírják a társadalmi szervezetet, és a nagy csaták és hódítások felidézésével legitimizálják a hatalmukat. A „hieroglifalépcsők” emelkedő lépcsői – például a copáni templomnál – elhunyt személyekhez kötődtek, és azokhoz a szertartásokhoz, amelyeket a halandóknak a tiszteletükre be kell mutatni.
Más civilizációktól eltérően, a majáknál nem találtak kifejezetten a közigazgatással összefüggő írásokat vagy kimutatásokat.
Az írnokok nem foglalkoztak a hétköznapi élet kérdéseivel. Az eddig megfejtett írások tárgya mindig dinasztikus vagy vallási jellegű volt.
Diego de Landa a Yucatánban történt dolgok leírása című művében leírta a hónapok és a napok nevét.
Mivel maja ábécé nem létezett, azt próbálta megtudni, hogy mik felelnek meg a spanyol ábécé betűinek, és azt hitte, hogy a betűk megfelelőit hallja azoktól, akiket megkérdezett. A bennszülöttek azonban a spanyol betűkhöz hasonló hangzású szavakat adták meg neki. Például, ac-t (teknős) az "a" betűre, vagy be-t (ösvény, kirándulás) a "b" betűre.
A kódexek
A kódexek leírják az istenek kozmikus hátterét, és lehetővé teszik a naptárak és a szertartások kidolgozását.
A kódexek közül kiemelkedik a Drezdai Kódex, amelyet a németországi Drezda Sächsische Landesbibliothek könyvtárában őriznek. A kódexet a Királyi Könyvtár igazgatója vásárolta meg 1739-ben.
A második világháború végén a szövetségesek bombatámadásai lerombolták a várost, és ekkor megsérült az eredeti kódex is. A tudósoknak attól kezdve a 19. századtól készült másolatokra kell hagyatkozniuk a kutatásoknál.
A kódex beszámol három korábbi világ létezéséről, amelyeknek mindig egy vízözön vetett véget. Az első világot törpék vagy „a beállítók” népesítették be, akik megépítették a később rommá lett városokat. A törpék az első hajnalon kőbálvánnyá változtak. A második világot a „törvényszegők” lakták, és ugyanúgy ért véget, akár a harmadik, amelyben a maják éltek. A spanyolok érkezése a negyedik világ idején történt, és ezt is egy pusztító vízözön fogja elsöpörni.
A hódítókra jellemző kettősséggel, akik elpusztítják és megvetik azt, amit ugyanakkor csodálnak, a püspök Diego de Landa is különös szerepet játszott: megírta a Mayab világának legjobb európai krónikáját, a Yucatánban történt dolgok leírása című művet. Ugyanakkor megvoltak neki azok az 1531-ben elégetett eredeti kéziratok, amelyek őrizték a korábbi századok emlékeit és ragyogását.
A Popol Vuh
A Popol Vuh a guatemalai quiché maják szent könyve. A könyvet a 16. század közepén írták szarvasbőrre, a szerzője ismeretlen.
A könyv kísérletet tesz arra, hogy egyszerre magyarázatot adjon a világ keletkezésére, leírja a királyok és a térség népeinek történetét, valamint a spanyol hódítás katasztrófáját.
A cím értelmezési lehetőségei: a „Közösség Könyve”, a „Nép Könyve” vagy a „Tanácsok Könyve”.
A Popol Vuh történetében a teremtő istenek Ixpiyacoc és Ixmucané jövendőmondókra bízzák a teremtés végrehajtását, akik az embereket felkészítik erre, és az emberek őket ősatyának és ősanyának tekintik.
A könyv központi része leírja Hunahpú és Ixbalanqué utazását Xibalbába. Az ikrek varázslat segítségével győzik le a Holtak Világát kormányzó erőket. A hagyományos csatákban használt fegyverek helyett az testvérek a szó hatalmát fordítják a láthatatlan lények ellen.
Így szól az egyik tragikus bekezdés: „Mindezt írjuk Isten és a Kereszténység szellemében; napvilágra hozzuk, mert a Popol Vuh, ahogy nevezik, többé már nem látható úgy, mint hajdan, mikor tisztán látható volt a tenger másik feléről való érkezés, s történetünk és egész életünk tisztán látható volt.”
Chilam Balam könyve
„Az istenek szava érthetetlenné vált, vagy az istenek elnémultak”, írta Todorov, aki felteszi azt a szívszorító kérdést, amely a maja Chilam Balam könyvben szakadatlan ismétlődik, és válasz nélkül marad: „Ki leszen az a próféta, ki leszen az a pap, aki megfejti e könyv igaz jelentését?”
A jóval a spanyol hódítás után, a 18. században született Chilam Balam könyv jóslatai visszamenőlegesek: „E dolgok pedig beteljesednek, senki nem lesz képes arra, hogy ezt megakadályozza”; „Szeretnünk kell e szavakat, akár a drágaköveket szeretjük, mert a kereszténység jövőbeli megismeréséről szólanak.”
A Chilam Balam de Chumayel a Popol Vuh könyvhöz hasonló eredeti mítoszt mesél el, amelyben az alvilág istenei uralkodnak, és fogságukban tartják az univerzumot.
A hódítás idejéből származó messianisztikus történethez hasonlóan a Chilam Balam könyv is apokaliptikus módon számol be az alvilág kilenc szintjének és a tizenhárom égnek a pusztulásáról és újjászületéséről, a Nagy Kígyó elrablásáról, az ég hanyatlásáról és a Föld összeomlásáról.
A Maja naptár
Bevezetés
Vajon egyenes vonalú az idő? Vajon az összes periódus ekvivalens egymással? Hogyan változnak az emberek, a dolgok és a tények az időben?
Ezekre a filozófiai kérdésekre az volt a maják válasza, hogy mindegyik temporalitásnak más az intenzitása, és ez határozza meg az egyes egyének szerencséjét, az összes természetes vagy isteni lény sajátosságait, csakúgy mint az univerzum totalitását.
Ezekben a kérdésekben a papok voltak a szakértők. A papok figyelték meg az eget és a csillagokat, és méréseiket végezve egyben megpróbáltak beszédbe elegyedni a láthatatlan világgal. Ennek köszönhetően a majáknál a csillagászat és az asztrológia magas szintre fejlődött.
Az idő körbejár
Az összes mezoamerikai nép közül a majáké volt a legtökéletesebb naptár, és a pontosságának köszönhetően képesek voltak arra, hogy megszervezzék napi tevékenységüket, és ezzel párhuzamosan rögzítsék az idő múlását, feljegyezve a döntőnek tartott politikai és vallási eseményeket.
A majáknál egy nap, a nyugati naptárral ellentétben, egyszerre több ciklusnak is a része. A 365 napos csillagászati haab naptár mellett a maják a 260 napos szent tzolkin naptárt is használták. Ez utóbbi szabályozta az „alacsonyabb rendű emberek” szertartásait, valamint a mezőgazdasági munkák rendjét.
A haab és a tzolkin évek ciklusokat alkottak, hasonlóan a mi évtizedeinkhez és évszázadainkhoz, de húszasával számolták őket, és ötvenkét évenként ismétlődött a közös periódusuk.
Meghatároztak egy „nulladik napot” is, amely a tudósok szerint i. e. 3113. augusztus 12. Nem ismert, hogy ekkor mi történt, valószínűleg egy mitikus dátumról van szó.
Ettől kezdve a ciklusok egymást követték. Az ismétlődésnek azonban sokkal nagyobb a szerepe, mint a linearitásnak. Noha minden húsz vagy ötvenkét évet átfogó ciklusban különböző dolgok történhetnek, mindegyik periódus pontosan megegyezik a másikkal, a múltban és a jövőben egyaránt.
Ahogy a Chilam Balam könyv írja: „Tizenháromszor húsz esztendő után mindig minden újrakezdődik”.
Az ismétlődés gondokat okoz akkor, amikor a maja dátumokat meg akarjuk feleltetni a sajátunknak, mivel nehéz elkülöníteni egymástól az egyes időszakok hasonló eseményeit. A 10. századi tolték invázió a maja krónikákban egybemosódik a spanyol hódítással, amely ötszáz évvel később következett be.
Ebből következően a maják szent könyvei egyszerre történelemkönyvek és jóskönyvek is. A maják felfogásában a múlt, a jelen és a jövő ugyanaz a dimenzió.
A mai történészek, éppen fordítva, a maja jóslatok alapján próbálják megismerni a maják múltjának az eseményeit, mert náluk a jövendőmondás az emlékezés egy formája volt.
Maja tudomány
Bevezetés
A maják megfejtették számos természeti jelenség mibenlétét, részletes képük volt a történelmről és a társadalmról, és a természettudományok terén elvont összefüggések egész sorát ismerték fel.
A világegyetemről alkotott képüket áthatották a Yucatán-félsziget földrajzi jellegzetességeiről és talajáról szerzett ismereteik.
Matematika és csillagászat
A maja matematikusok legfontosabb tudományos újítása a nulla szám bevezetése volt, ez az elvont fogalom még évszázadokon át hiányzott más kultúrákból.
A nullát egy tengeri kagyló héjával ábrázolták, az egy és négy közötti számok ábrázolására pontokat vagy köröket használtak, és öt értékű vonalak egészítették ki az ábrát egészen tizenkilencig.
A számrendszerük alapja a húsz volt, nem a tíz, mint nálunk. A tudósokban felmerült, hogy a maják esetleg a kezük mellett a lábujjaikat is felhasználták a számolásnál.
A tudósok vizsgálják, hogyan tudták a maja papok szabad szemmel megfigyelni az égitesteket.
Természeti hivatkozások egész rendszerét rögzítették. Követték a Nap, a Hold, a Mars állását, és feljegyezték, amikor takarták egymást.
Nagyon alaposan figyelték a Vénusz mozgását, mert nagy szerepet tulajdonítottak neki a háborúk és áldozatbemutatások idejének meghatározásában.
Egyes építmények nagyon pontos számítások szerint épültek. A tavaszi és őszi napéjegyenlőség idején „fénykígyó” kúszik fel Chichén Itzá palotájának lépcsőjén. A napsugarak hét háromszöget alkotnak az építmény kilenc kiemelkedésének árnyékaként. A napéjegyenlőségek idején a világ minden részéről érkeznek ide turisták, hogy tanúi legyenek ennek a páratlan jelenségnek.
Maja művészet
Bevezetés
Csodálatos kő-, jáde-, kerámia-, fém- és faműtárgyak tanúsítják, hogy a klasszikus kor volt a maja képzőművészet és építészet fénykora. I. sz. 300 és 900 között az egyes városok területi sajátosságaiknak megfelelő önálló stílust alakítottak ki.
Az egyes anyagok más és más vallási témához kötődtek: a kerámiák túlvilági történeteket ábrázoltak, a szobrok és festmények pedig dinasztikus témákat, kozmológiai és mitológiai gondolatok keretében.
Művészet és vallás
A kutatók munkáját nehezíti, hogy a régészeti maradványok meglehetősen töredékesek, és közülük sok haszonszerzés céljából folytatott rablásból ered. Ezért ma már nem lehet eldönteni, pontosan honnan, milyen környezetből származnak, ami nagyon megnehezíti a kerámiamaradványok megfelelő értékelését.
A többnyire kriptákban talált kerámiákon általában a holtak világának a jeleneteit ábrázolták. A régészek feltételezik, hogy ezek a családi istenek mitológiájának a részei, és ide tartoznak a felmenőket ábrázoló szent szobrocskák is.
A néhány megmaradt falfreskó meglepően realista és kifejező. Ilyenek például a mexikói Chiapas területén, Bonampakban talált freskók, amelyek i. sz. 600 és 800 között keletkeztek. A képek a csata előtti szertartásokat és pillanatokat, a csatát, majd a foglyok végső feláldozását ábrázolják.
A maják eredeti és kreatív módon alkalmazták azokat a tökéletes stílusokat, amelyekkel akár hódítás során, akár a szomszédaiknál megismerkedtek. Jellegzetes építészeti elemük az álboltív.
A jádekövet rituális és mágikus anyagnak tartották, és az aranynál is többre értékelték. Ez volt a kedvenc ékkövük. A maja királyok fogsorként használták. A temetéskor az arcukat halotti maszk fedte, a szájukba pedig jádeköveket és kukoricát tettek, hogy a holtak világában csillapítsák az éhségüket.
Várostemplomok
Bevezetés
A maja városoknál semmit sem bíztak a véletlenre. A városokat az uralkodó parancsára alapították, aki meghatározta annak funkcióját és stílusát.
A szertartási központokban színházi és liturgikus előadásokat tartottak. A peregrinációknál, táncoknál, játékoknál, sporteseményeknél és áldozatoknál az uralkodóé volt a főszerep.
A város volt a nemese lakóhelye, és itt látták el a feladatukat. A városok tükrözték azt a képet, amelyet a maják a világról és a társadalomról kialakítottak.
Tikal és Palenque piramishegyei
A Teotihuacánnal szoros kapcsolatot tartó tikali uralkodók kiváló katonák voltak. Hadat viseltek más városok, például Uaxactún, Caracol és Calakmul ellen. Teotihuacán befolyása látható az építészetben is.
Valószínűleg Tikal volt a legnépesebb maja város. Itt épült a legtöbb és legmagasabb templom. A régészek több mint 3000 építményt számoltak össze.
Az események a Nagy Piramis tere köré összpontosultak. A templomok közül kiemelkedik a Nagy Jaguár-templom, a Nagy Pap-templom és a Kétfejű Kígyó temploma, ez utóbbi a legmagasabb építmény, és a tetejéről egész Tikal csodálatosan látható.
Palenque az uralma alatt tartotta az Usumacinta folyó vidékét és Yucatán déli részét. A területen a legkiemelkedőbb építmény a Feliratok Temploma, amely a benne talált 617 glifről kapta a nevét. Itt nyugszik K'inich Janaab Pakal király, akinek az emlékére emelték az építményt.
Tikal és Palenque piramishegyei az univerzumot jelképezték, és a túlvilággal való párbeszéd célját szolgálták. Egyben ki is emelték az uralkodók hatalmát.
Forrás: Időgép
_kicsi.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése