2009. április 2., csütörtök

Browning verseiből ...

ÉJSZAKAI TALÁLKOZÓ

Browning

A szürke táj, a fekete táj;
a hold, mint sárga, görbe kés;
s az álmukból riadó pici
hullámok tüzes gyürüi,
mikor az öbölbe fordulok, és
csónakom a parton megáll.

Aztán egy mérföld sós homok;
három dűlőn túl a tanya;
ablak, kopogás, gyors sercegés,
kék gyufaláng, mely elenyész,
egy nő halk, s boldog sikolya,
s két szív, mely egymáson dobog!

(Szabó Lőrinc)

EGY GALUPPI-TOCCATA

Browning

Ó Galuppi, Baldassaro, szomorú, hogy rád lelek!
Nem vagyok süket, se vak, hogy téged meg ne értselek,
de a szívem oly nehéz, míg képzeletem száll veled.

Íme itt jössz ó zenéddel, régi kincseket kinál.
Mondd, így éltek Velencében, hol kalmár volt király,
s tengert jegyzett el a dózse, hol a Szent Márk-templom áll?

Hisz a tenger ott az utca és fölötte ível át
Shylock hídja - házaiban tartották a karnevált -
mintha látnám... pedig még csak el se hagytam Angliát.

Hogy a vízre szállt a május - így meséled, ugyebár?
éjszakától másnap délig fellángolt a maszkabál,
s felkészültek új kalandra: ifjukorban így szabály.

Ilyen dáma volt a dáma, piros ajka ily finom?
Nyakán keskeny arca lengett, mint harangvirágszirom?
Felséges mellén a férfi nyughatott mint vánkoson?

Elhallgattak kegyesen, s mind téged hallani akart
- nők játéka sötét álarc, férfiaké könnyü kard -
te meg ültél méltósággal, s felzengett a klavikord.

Hát e kis terc, szűkitett szext - jajra sóhaj visszaszáll -
szólt hozzájuk? e kitartás? e feloldás? "A halál?"
Rá a szeptim: "Tart az élet, de kibírni rajtad áll!"

"Boldog voltál?" "Boldog." "És most?" "Hát te boldog vagy-e még?"
"Akkor még több csókot!" "Nekem ezer csók se volt elég!"
Halld, a makacs domináns is vár a feleletre rég.

És egy oktáv üt rá választ. Dícsértek ott igazán.
"Remekelt a jó Galuppi, ha komoly volt, ha vidám!
Én, amikor mester játszik, hallgatni is tudok ám!"

Majd elhagytak, amikor a gyönyör perce érkezett,
sorsuk csupa félig-élet, csupa kurta fényü tett,
hallgatag halál jött értük, s nem látnak több kék eget.

De ha ülök és tünődöm, hogy álljak meg helyemen,
s a természet mélyen elzárt titkait ha kémlelem,
bejössz kihült muzsikáddal, s érzi minden idegem.

Ciripelsz, tücsök-kisértet, holott elhamvadt a ház:
"Por és hamu - hova lett a velencei aratás?"
Lélek marad, ami lélek, nem múlik el az a láz.

Hisz te ismered a földtant, ismersz némi fizikát,
algebrát is, de a lélek túlrepüli e határt,
a haláltól lepke félhet, de teneked meg nem árt.

Mert Velence és a népe csak virágzott, hervadott,
bolond ünnep volt gyümölcse, mit a földnek itthagyott,
vajjon még maradt-e lélek, mikor a csók megfagyott?

"Por és hamu!" - ciripeled. Én szívemmel pörölök.
És ti drága, halott hölgyek, hová lett a fürtötök?
Hát az ékkő melletekről? Hűvösödik. Vénülök.

(Vas István)

AZ ELVESZTETT KEDVES

Browning

Nos, vége! s bármily fájó íz is,
úgy fáj-e, mint hivém?
Ejh! jójszakát cseveg a csíz is
már a tornác ivén!

A szőlők ifjú rügye pelyhes,
így láttam én ma még,
de holnap mind pattanva kelyhes,
- s lásd, minden szín kiég...

Drágám, hát ránk is ily sors vár! - ó,
nyúljak kezed után?
S barát legyek? csak barát már? - jó!
De annak is jut ám

egy nézés, ében fénnyel villanó! -
Szivem hadd őrzi görcsösen, -
s hangod, mely ujjong: hulljon még a hó! -
lelkemből nem múl sohasem!

De szóm nem lesz hőbb, mint illik s szokás,
csak tán csöppnyit puhább,
s csak úgy fogom kezed, mint bárki más,
csak tán picinyt tovább...

(Tóth Árpád)


Forrás: Szép versek

Nincsenek megjegyzések: