Az impresszionizmus

Komoly elődök voltak: William Turner a maga fénymisztikájával; a barbizoni festők tájszemléletükkel; John Constable atmoszférikus tájábrázolása, valamint a plein air-festészet.

Talán Claude Monet festménye a névadó: Impresszió, a felkelő nap (1872); de Edouard Manet már 1863-ban kiállította Reggeli a szabadban c. „botrányos” képét a

Visszautasítottak Szalonjában (Salon des Refusées), mivel a hivatalos párizsi Salon kizsűrizte.

Valójában realista igénnyel a látottat, és nem a tudottat ábrázolták, és a természetben a látvány a fényviszonyok hatására pillanatról pillanatra változik. E futó benyomások rögzítése, az impresszió megragadása a céljuk. Vonal nincs a természetben, a formákat kizárólag színek révén érzékeljük; náluk az árnyék is színes.

Jellemzi, hogy a művészek a fény, levegő, a színek telítettségének (valőr); a visszatükrőződő színeknek az optikai problémáival foglalkoztak. A tárgyak felületi, helyi színei (lokálszínek) kis színfelületekké esnek szét; de hiszen a pillanat megragadása a látvány friss, közvetlen rögzítése a cél. Felismerik hogy minden szín kiegészítő színével színezi környezetét, az árnyék is színes. Nem a palettán kell a színeket keverni, az optikai keverés hatására (nézzük messzebbről a képet) „összeáll” a festmény; nem zavaró az oldott, laza ecsetvonás, a vibráló tónusok. Túllép a kontúr- és vonalperspektíván a festő, hiszen maga a fény az ábrázolandó. A szobrászat is festői felületkezeléssel dolgozik, bravúros fény-árnyék hatásokat és el. Gyorsította az impresszionizmus diadalát a fotográfia fejlődése. Az impresszionisták saját elveik igazolását látták a fotográfiában. Elsősorban a pillanatfelvétel lehetősége, a dekompozíció, a dolgok újszerű rögzítése foglalkoztatta őket, és e munkájukban rokon momentumnak érezték, hogy a fotó is a pillanatfelvételre koncentrál.

Az impresszionizmus szobrászata

Az impresszionizmus nem volt olyan értelmű korstílus, mint például korábban a barokk, vagy amilyenné a századforduló éveiben a szecesszió szeretett volna lenni. Ahogy realista vagy naturalista építészet sem lehetséges, úgy nincs impresszionista építészet sem. Az impresszionizmus virágkora egybeesett az építészetben az eklekticizmus uralmával. A zenében és az irodalomban beszélhetünk impresszionista iskoláról, az iparművészetben azonban nem, és az impresszionista elvek a szobrászatban is csak részben realizálódtak.
A művészettörténeti (fenntartással) Auguste Rodin (1840-1917) művészetét minősíti impresszionistának.

Rodin: A csók (1888–1889; márvány; 181,5 x 112,3 x 117 cm)

Rodin: Isten keze (1896; márvány; 94x82,5x54,9cm)

Rodinnél is hiányzik a szilárd szerkezeti váz, a tulajdonképpeni szigorú kompozíció, gyakran rögzíti a mozgást, a hirtelen mozdulatot, a pillanatszerűt, a lebbenőt. E vonatkozásban szobrai Degas táncosnő-kompozícióinak a rokonai. Alkotásainak körvonala csak a legritkább esetben zárt, a plasztikus sommázást az érzékletes, puha mintázás helyettesíti. Márvány- és bronzszobrain is érződik, hogy a puha agyagban fogalmazódtak meg. Az idegesen megmozgatott felületeken vibrál a fény, átjárja a szobor bontott formáit. A fény mint a mintázás része, a keresett pillanatszerűség, a tovatűnő, a benyomás rögzítése kétségkívül az impresszionizmushoz köti Rodin művészetét - ugyanakkor eltér az impresszionista elvektől, mert művei túlnyomó része szimbolikus jelentésű, gyakran misztikus és a plasztikai jelentéssel egyenértékű az érzelmi, a szimbolikus, az irodalmi jelentés. Rodin művészete egyszerre érintkezik az impresszionizmussal és a szimbolizmussal, mint ahogy kortársa volt mindkét iránynak. Formavilága pedig némiképp a szecesszióval is rokon.

Az impresszionizmushoz kapcsolódott az olasz származású, Párizsban élő Medardo Rosso (1858-1928), aki a formák bontásában, festői átírásában, lágy mintázásában még tovább ment, mint Rodin. Harmadikként az orosz Pavel Dobrovics Trubeckojt (1866-1938) szokták impresszionistának minősíteni, izgatott mintázása csakugyan emlékeztet az impresszionista festők bontott ecsetkezelésére. Rodin hatása a századfordulón végiggyűrűzött Európán. A közép-európaiak közül; a magyar Liptóújvári Stróbl Alajos (1856-1926) érdemel elsősorban figyelmet.

Jeles alkotók: Edouard Manet (1832–1883; Reggeli a szabadban; 1863; Monet műterme; 1865); Claude Monet (1840–1926; Nők a kertben; 1867; Impresszió, a felkelő nap (1872); Pierre Auguste Renoir (1841–1919; A hinta; 1876; Moulin de la Galette); Camille Pisarro (1831–1903; Vörös háztetők; 1877; Pont Neuf; 1902); Alfred Sisley (1839–1899; A louveciennes-i út hóban; 1876); Edgar Degas (1834–1917; Táncosnő a színpadon; 1878); Auguste Rodin (1840–1917; A csók; 1886; Gondolkodó; a Calais-i polgárok; 1884); Munkácsy Mihály (1844–1900; Poros út; 1874)

Camille Pissarro: Vörös tetők (olaj, vászon; Musée d'Orsay, Párizs)

Edouard Manet: Reggeli a szabadban (1862-1863; (olaj, vászon; Musée d'Orsay, Párizs)

Edouard Manet: Monet műterme (1874; olaj, vászon; Neue Pinakothek, München)

Claude Monet: A fölkelő nap impressziója (1873; olaj, vászon; Musée Marmottan, Párizs)

Pierre Auguste Renoir: Esernyők (1881-82 és1885-86; olaj, vászon; National Gallery, London)

Pierre Auguste Renoir (1841–1919): Moulin de la Galette (1876)

Camille Pisarro (1831–1903): Pont Neuf (1902; Szépművészeti Múzeum)

Alfred Sisley (1839–1899): A louveciennes-i út hóban (1876)

Edgar Degas (1834–1917): Táncosnő a színpadon (1878)

Auguste Rodin (1840–1917): Calais-i polgárok (1884)

Munkácsy Mihály (1844–1900): Poros út I. (1874, olaj, fa , MNG, Budapest)

Ferenczy Károly: Józsefet eladják testvérei (1900; olaj, vászon, 192 x 229 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)

A kezdeti korszakára a müncheni leíró ábrázolás volt a jellemző. A nagybányai szakaszban a plein air sajátos magyar válfaját teremtette meg. Késői korszakában a posztimpresszionizmus formaproblémái vonzották (Akt zöld háttérrel, 1911; Akt vörös háttérrel, 1913; Pieta, 1913; Alvó cigányleány, 1915 stb.). A 20. századi magyar festészet egyik legjelentősebb képviselője, a nagybányai művésztelep egyik iránymutató egyénisége volt.

A posztimpresszionizmus

Az 50-es évek a realizmus courbet-i értelmezésének volt a virágkora, a 60-as években bontakoztak ki a plein air törekvések, és egyben a kor reprezentáns festőjének, Manet-nak is erre az időre esik művészi kibontakozása. A 70-es évek Monet évei, azaz az impresszionizmus diadala. A 80-as években apadt az impresszionista hullám, ez már a posztimpresszionista és szimbolista nemzedék korszaka, Seurat, Cézanne, Gauguin és Van Gogh évtizedei. A posztimpresszionisták nem csupán ösztönösen fordultak a spektrum színeinek kizárólagos használata felé, már a fizikai optika felfedezéseit is használják. A pointillista Seurat és Signac nem a palettán állította elő a kevert színeket, hanem a vásznon apró színpöttyökből a néző szemének recehártyáján áll össze a kép. Az alapszínek (kék-vörös-sárga) megfelelő párosításával (lila-zöld-narancs) kevert színné lesznek. Chevreul szimultán kontraszt törvényét is figyelembe vették, amely szerint a kiegészítő (komplementer) színpárok (vörös-zöld, kék-narancs, sárga-lila) egymás mellé kerülve felerősítik egymás intenzitását.

Gauguin a színek intenzitását keresve kígyózó, dekoratív vonalakkal fogja körül a tiszta színmezőket, így lehet a szecesszió egyik megteremtője is. A civilizációból kivonulva pedig szimbolikus tartalmakat keres, és a primitív művészet tisztaságára vágyik. Van Gogh a nincstelenség és űzöttség megszállottságával nem pointillista, hanem ideges vonalkákból és lüktető-tüzelő színvilágból teremt a maga korában eladhatatlan, már az expresszionistákat előlegző festészetet. Cézanne a színekkel nem a pillanatnyit akarja már megmutatni, hanem a tárgyak legbenső lényegét. Az alapformákra (henger, gömb, kúp) redukáltból épít kis univerzumot. A kubisták és konstruktivisták vallják elődjüknek

Georges Seurat: Vasárnap délután a Grande Jatte-szigeten (1884–1886)

Paul Signac: Az avignoni pápai palota

Van Gogh: Az arles-i hálószoba (1889; olaj, vászon; 73.6 x 92.3 cm)

Van Gogh: Az auvers-i templom (1890; olaj, vászon; 94 x 74 cm)

Van Gogh: Ciprusok az éjszakai ég alatt/ Csillagos éj (1889; olaj, vászon; 73,6 x 92,3 cm)

Van Gogh: Kalapos önarckép (1884; olaj, vászon; 44x 37,5 cm; Rijksmuseum, Amszterdam)

Paul Cézanne: Hagymás csendélet

Gauguin: Tahiti nők piros gyümölccsel (1899)

Ferenczy Károly: Október (1903; olaj, vászon, 125 x 107 cm; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)

A művész kezdeti korszakára a müncheni leíró ábrázolás volt a jellemző. A nagybányai szakaszban a plein air sajátos magyar válfaját teremtette meg.

Forrás: Kulturális Enciklopédia