Állat és ember viszonya a bizánciak felfogásában

Lanton játszó Dávid király.
XI. sz. Párizs, Bibliothèque Nationale, cod. Gr. 139.

Panoráma a lakott föld életéről

A világtörténelem minden uralkodója kötelességének tartotta, hogy országát minél teljesebben megismerje. Különösen érvényes ez a Keletrómai (Bizánci) Birodalom fejére, a baszileuszra, aki szent hivatásának tekintette, hogy gondot viseljen minden élőlényre, hiszen ő annak a Krisztusnak a földi helytartója, aki a teremtés jeleneteit ábrázoló alkotások tanúsága szerint pálcájával teremt és irányít mindent.

Minthogy természetesen Bizáncban nem létezett se film, se fénykép, amely állandóan az uralkodó elé varázsolhatta volna sokszínű birodalmát, az ábrázoló művészet feladata volt, hogy megörökítse a császár körül nyüzsgő életet. A bizánci Nagy Császári Palota nemrég rekonstruált padlózatának ránkmaradt közel kétezer négyzetméternyi mozaikja nemcsak az egyetemes művészettörténet kiemelkedő jelentőségű tárgyi emléke, hanem a rajta ábrázolt viszonylag gazdag állatvilág a bizánciak zoológiai ismereteinek is fontos bizonyítéka. Mint mondottuk, az ábrázolások célja az, hogy a mindennapi élet minél teljesebb képét örökítse meg a palota legfőbb lakója számára, aki a mozaikon járva úgy érezhette, hogy lábai alatt fekszik az egész lakott Föld. Már az eddigiekből is kiderül, hogy a mozaikpadlón szereplő állatok nem elszigetelten, hanem természeti környezetben jelennek meg. A mozaikegyüttes tervezői, bár nem különítették el határozottan az ember környezetében élő háziállatok és a természetben élő vadállatok csoportjait, mégis nagy többségükben önálló együttest alkotva ábrázolják a házi, illetőleg vadon élő állatokat.

Zoológiai nézőpontból nagyon fontos, hogy a mozaikpadlón látható ábrázolások mind a háziállatokat, mind a vadakat jellegzetes mozdulataikban ábrázolják, s ezáltal a képeik nemcsak fajismereti szempontból figyelemreméltóak, hanem etológiailag is. A háziállat-történeti kutatások számára azért is fontos ez az emlék, mert hála a többé-kevésbé pontos megfigyelésen alapuló ábrázolásoknak, kiderül, hogy melyek az egyes fajokon belül a Földközi-tenger keleti medencéjében ma is tenyésztett fajták.

Arra is figyelnünk kell, hogy a padlómozaikon megjelenő állatok milyen jelenetekben szerepelnek. Feltűnő, hogy a számos életkép szereplői legtöbbször gyermekek. Ők játszanak az állatokkal, s ha úgy adódik, meg is védik kedvenceiket. Az állatok és emberek viszonyát általában a kapcsolatok közvetlensége jellemzi, humoros jelenetek és drámai események egyaránt előfordulnak a sok-sok alakot elénk táró mozaikokon. Mindemellett az uralkodó hangulat, az összhatás, a gyerekek jelenléte miatt sokkal inkább derűs, mint tragikus. Mindez olyan vonzerőt kölcsönöz a jelenetek együttesének, amely páratlan mind az antik, mind a bizánci művészet történetében.

Az állatábrázolásokat áttanulmányozva feltűnő, hogy a háziállatok közül a leggyakrabban talán a kutyák szerepelnek, mégpedig őrző-védő pásztorkutyák és támadó-harcias vadászkutyák. Az előbbiekről nem könnyen dönthető el, hogy az ún. pásztorkutyaszerű déli páriakutyák csoportjába, vagy pedig az ún. Canis familiaris matris optimae-nak nevezett fajta képviselői közé tartoznak-e. Megkapó, lírai hangulatú jelenet a lanton játszó ülő férfi lábainál fekvő, felkunkorodó farkú kutya, amely bizonyára a római emlékeken is előforduló Canis villaticus. Egy másik nagytermetű pásztorkutya, amelyik békésen ül egy dúslombú fa tövében, rövidszőrű, széles fekete farka van, a nyakán pedig örvet hord. Lomposszőrű pásztorkutya kicsinyét mutatja be az a jelenet, amelyben a rövidfülű állatot kis gazdája ölében dédelgeti. Ilyenfajta pásztorkutya látható a hárfás Dávidot Melodia társaságában ábrázoló, Párizsban őrzött miniatúrán is (Nemzeti Könyvtár, ms. gr. 139. fol. 4r). Ezen a képen egy simaszőrű, kissé hosszúfülű kutyus feszült figyelemmel tekint gazdasszonyára, egy gyermekét ölében tartó, ülő anyára.

A konstantinápolyi padlómozaikon szereplő kutyák másik csoportja vadászkutyákból áll. Ezek két nagyon mozgalmas, nyúlvadászatot ábrázoló jelenetben fordulnak elő. Az egyik vadászat alkalmával három dühös eb egy kis nyúlra rohan rá vadul, eközben fiatal gazdája kétségbeesett erőfeszítéseket tesz kedvencének megmentésére. A másik jelenetben két kutya egy vadnyúlra támad, egyik a szerencsétlen áldozat nyakába, másik a hasába harap. Ezek a kutyák a vékonytestű, hosszúlábú, hátracsapott fülű, észak-afrikai vadászkutya, a szaluki típusát mutatják. Ennek ábrázolásaival gyakran találkozunk a VI–VII. századi művészetben, főként a sziro-palesztínai (a mai Szíria, Izrael, Jordánia, Libanon területén található) mozaikokon, de ezüstedényeken is előfordulnak, sőt még a Troyesben őrzött XI. századi elefántcsont ládán is láthatóak az ilyen fajtájú kutyák.

A mozaikpadlón előforduló kutyafélékről szólva fel kell figyelnünk egy a maga nemében páratlan, dinamikus kompozícióra: egy rövid, vörös színű khitónba öltözött pásztor bal lábával előreugorva, egy hatalmas – vele közel azonos nagyságú – ragadozót fog át hátulról, amelyik bizonyára nyáját akarta megtámadni. Ez az állat (feje és felsőteste sajnos hiányzik) fekete szőrű, testét függőleges csíkok ékesítik. Mind nagysága, mind pedig színe elárulja, hogy ez nem kutya, mint korábban gondolták, hanem feltehetően csíkos hiéna Hyaena hyaena = H. striata). Ez a magyarázat azért is valószínűbb, mint a korábbi, mert a jelenet elkeseredett küzdelmet ábrázol. A ragadozókat a szóban forgó mozaikon még egy kis macska ábrázolása képviseli, mely egy ciprusfa melletti tárgyon látható (az állat képe az antik művészetben is ritka, Bizáncban alig fordul elő).

A bizánci állattenyésztés szempontjából fontos dokumentumként szolgálnak a palotamozaik tenyésztett haszonállatokat ábrázoló zsánerképei. Sajnos a szarvasmarhák csoportját bemutató kompozíció felső része az évszázadok során megsemmisült, kiegészítésükhöz pontos analógiával nem rendelkezünk. Az egy fekvő és két álló állat alkotta együttes feltételezhetően úgy egészíthető ki, hogy a fekvő marha a bika, az állók pedig a tehenek. A szarvasmarhák életének ábrázolásait egyébként két bizánci kódexminiatúrán láthatjuk, amelyek a szíriai Oppianosz Künégétikájának illusztrációit tartalmazzák a velencei Marciana könyvtár kódexében (gr. Z. 479. fol. 21r–22r; Párizs Nemzeti Könyvtár: gr. 2736 = fol. 18r–19r). A mozaikon ábrázolt szarvasmarhák fajtabéli meghatározását nehezíti hiányos voltuk, valószínűleg rövidszarvú (brachyceros) marhák képeivel van dolgunk – az említett miniatúrákon is ez a fajta szerepel. A jelzett csoporton belül valószínűleg a Törökország és Szíria tájain ma is uralkodó fajta, az ún. anatóliai rassz képviselőit látjuk a mozaikon, a rájuk jellemző könnyű testalkattal, vékony csontozattal, alacsony marmagassággal és barna színű kültakaróval.

A mozaikon előforduló háziállatképek között a legbeszédesebb jelenetek főszereplői a kecskék. Érthető, hiszen ez volt a leggyakrabban tenyésztett haszonállat a Bizánci Birodalomban, mert ez alkalmazkodott leginkább a terület ökológiai adottságaihoz, és ennek az igénytelen fajnak a termékeit lehetett legsokoldalúbban hasznosítani. A mozaikon a kecske egyik vadon élő formája – a bezoár vagy perzsa vadkecske (pontosabban a Capra hircus alfaja, a Capra hircus aegagrus) és különféle domesztikált kecskefajták fordulnak elő. A mozaikpadló északkeleti részén feltűnő egy kicsi nyáj, amely három hosszúszőrű, csavartszarvú kecskéből áll: a felső baloldali (amelyik a hátsó lábával vakaródzik) hátán és melle felett fekete sávot visel, a jobboldali viszont egyszínű, sötét szőrű, az előttük fekvő pedig világosbarna színű. Ezek a markhor, a hegyikecske (Capra falconieri) domesztikált változatai (hosszúszőrű, pödröttszarvú házikecskék jelenleg főként a szicíliai Agrigento – Girgenti – sziklás környékéről ismertek). Hasonló kecskéket látunk a fentebb említett Dávid-jelenetes miniatúrán is.

A Capra hircus aegagrus háziasításából eredő fajtaváltozatok különböző példányai találhatók a Nagy Császári Palota mozaikkompozícióin, legtipikusabbak a kecskefejés jeleneteinek példányai. Az említett zsánerképen a nőstény rövidülésben van ábrázolva, a bak tőle balra a földre heveredett, ez az állat világosbarna, a másik pedig sötétszőrű. Más fajtáról tanúskodik az a mozaiktöredék, amelyen egymás alatt két kecskét helyezett el a kompozíció kigondolója, ezek a kecskék egészen rövid simaszőrűek, a felső, a nőstény kissé csavart szarvat visel. Egy hosszúszőrű kecske testének töredéke is fennmaradt a mozaikon, ez talán angórakecske (vagy kasmírkecske?). Meglepő viszont, hogy az a hosszú, enyhén hajlottszarvú, rövidfülű, rövidszőrű kecskefajta, melynek alakja egy Jusztinianosz-kori ezüsttálon szerepel, a szóban forgó mozaikon nem fordul elő.

Minthogy a kecske mellett a juhtenyésztés játszotta a főszerepet a bizánci állattenyésztésben, magától értetődő, hogy a mozaikon ez az állat is gyakran fordul elő. Zoológiai szempontból viszont a juhok képei kevés érdekességet mutatnak, általában jellegtelenek. Ezek a rövidszőrű, tömöttgyapjas, rövidszarvú állatok a maguk jellegtelenségében ma is a szóban forgó terület szegényebb lakosságának mindennapi állatai. A velük kapcsolatos jelenetek a mozaikpadlón inkább kompozícionális, mint természettudományos szempontból érdemelnek figyelmet. Ilyen például az ún. „Jó Pásztor” ábrázolása, aki sietős léptekkel menekít – bizonyára valami közelgő vadállat elől – egy kis bárányt, vállaira véve a védtelen állatkát. Olyan jelenetet is láthatunk, melyben egy farkasszerű vadállat ölében fekszik egy kis, fehér bárány, de olyan drámai kompozícióval is találkozunk a mozaikon, melyben egy farkasszerű ragadozó ráugrik a bárányra: a sárgás színű, testén csíkokkal ékes, hosszú fülű ragadozó minden bizonnyal a közönséges sakál (Canis aureus). A legdrámaibb jelenet egy bárányka torkát átharapó barnamedvét (Ursus arctos) mutat be – a medve ma sem ritka Kis-Ázsia erdeiben.

A párosujjú patások között a bizánci világban kétségkívül a legérdekesebb állatok a birodalom peremvidékeiről származó tevék voltak. Hangulatában is igen vonzó az a mozaikkompozíció, amelyen egy félmeztelen fiatal férfi – a nézővel szembefordulva – egy dromedárt (Camelus dromedarius) orrlyukába akasztott kötőféken vezet; az állat hátán két jóltáplált kisgyerek ül: az elülső bal kezével barna színű, hosszú farkú énekesmadarat tart, jobbjával pedig a teve gyeplőjét fogja. A figyelmes néző számára szembeötlő az ellentét a kövér gyerek és a hosszúnyakú girhes állat között… Az ilyen ábrázolás páratlan a maga nemében, mert a tevéket mint teherhordó, és nem mint „sétalovaglásra” való állatokat jeleníti meg itt a kora bizánci művészet (v.ö. pl. az apameai és bosra mozaikpadlók képeit). Nagyon sajnálatos, hogy a mozaikon szereplő másik teveábrázolás majdnem teljesen megsemmisült. Ami megmaradt, az a lépő állat hátsó, puha szőrzettel beborított csánkja, amely – akárcsak a paták – sokkal erőteljesebb, masszívabb, mint a lovaglásra használt állaté, ez tehát teherhordó dromedár lehetett.

Áttérve a páratlanpatájú háziállatok (Perissodactyla) ábrázolásaira, meg kell jegyeznünk, hogy a többi háziállathoz képest a lovaknak viszonylag kevés szerep jutott a hatalmas mozaikon, ezért a bizánci lóábrázolások kérdésével részletesebben majd más fejezetekben foglalkozunk. A palota ásatásai során mindössze két lovas alak került elő, köztük az egyik keleti jellegű, ám ennek a lótípusa nem különösen jellegzetes. Művészi szempontból érdekesebbek a különböző zsánerjelenetekben szereplő lovak, amelyek között egy lócsaládot is találunk: jobboldalt bokrot rágó pejszínű mén, baloldalt szopós csikajával szürke kanca. Lócsaládot ábrázoló kép az említett Oppianosz-kódexben is látható (Velence, Marc. gr. Z. 479. fol. 12v = Párizs, Nemz. Könyvt. gr. 2736. fol. 10v.), ám a miniatúrákon megjelenő lovak fajtabelisége nem állapítható meg.

A bizánci állattenyésztésben az adott ökológiai helyzet a lótenyésztésnél sokkal jobban kedvezett az igénytelenebb szamarak és öszvérek nevelésének. A mozaikpadlón ezek ábrázolása mind művészi, mind etológiai szempontból érdekesebb a lovakénál. Kitűnő megfigyelésre vall az öszvérét kétfülű zsákból etető paraszt kompozíciója, különösen pedig az a jelenet, amelyen a makacs csacsi ledobja hátáról gazdáját. A szamár, illetőleg ló és szamár keverékéből származó öszvér szerepéről a bizánci világban még később részletesebben szólunk.

A háziállatok bemutatásánál a mozaikkép együttesének tervezői természetesen a szárnyasokról sem feledkezhettek meg. Kedves jelenet a két hatalmas libát hajtó kisfiút bemutató kép, továbbá a kitett etetőben levő magvakat csipegető galambokat ábrázoló. Vitatható egy – sajnos – töredékes kompozíció magyarázata, amelyen egy kis majom a hátán egy kalitka tetején ülő madárral látható. A furcsa, többé-kevésbé emberszerű lény egy hosszú bot segítségével egy hatalmas pálmafa ágai felé nyúl, talán azért, hogy madarat fogjon lépvesszővel.

Jóllehet, a császári palota mozaikpadlózatán vannak olyan képegyüttesek, amelyeken a ház körüli élettel kapcsolatos témák uralkodnak, mégis az egész alkotáson hiába keresnénk valami logikusan áttekinthető rendszert. Ehelyett valami színes, tarka összevisszaság jellemzi az egész kompozíciót, de talán éppen ez a sajátossága teszi oly közvetlenné, valóban életszerűvé a mozaikot. A vadállatokkal kapcsolatos jelenetek közül már említettünk egy véres medve-bárány küzdelmet, emellett még egy hasonló jellegű medve-ember harc is található az együttesben. Ám ez a hatalmas ragadozó békésebb jelenetekben is szerepel: látunk fáról letekintő mackót, sőt olyat is, amely fára mászva gömb alakú gyümölcsöket dobál le alatta levő társainak. A ragadozók között afrikaiak is felbukkannak: egy egzotikus jellegű együttesben középütt két párduc az elejtett gazella testén lakmározik (gazellavadászattal is találkozunk a mű másik oldalán), tőle balra pedig egy páratlan, különösen érdekes állat tűnik fel: feje az okapiéhoz hasonló, teste foltos, mint a párducé, karmai is ragadozóra vallanak, ám hátából szárnyak nyúlnak ki. A párducos jelenet alatt viszont hatalmas tigrisszerű ragadozó ül, szájában óriási gyík (varánusz?) látható, melynek fejéből két görbe antilopszarv nyúlik ki, hátából pedig hatalmas szárnyak ágaznak felfelé. Tigris egyébként egy gladiátorjelenetben is megjelenik, más képen pedig egyéb ragadozót is láthatunk: egy gladiátort megölő oroszlánt vagy egy párduccal küzdő férfit. Az állatok küzdelme igen gyakori téma – látunk szamarat tépő oroszlánt, szarvasra ugró párducot stb. Már szó esett mesebeli vadakról is: Bellerophontész megöl egy kétfejű khimérát, látunk egy csőrös oroszlánt, amely antilopra ugrik, és a közismert sasfejű oroszlángriff se maradhat el a furcsa lények csapatából.

Mit keresnek a sosemvolt lények a valóságosak között? Talán ezzel is jelezni akarták a nagy mű tervezői, hogy ők a teljes lakott Föld, az egész Oikumené világát akarják elővarázsolni, oly lényeket is megjelenítve, melyek meggyőződésük szerint e világ szélein élnek. Mind zoológiai, mind pedig művészettörténeti szempontból páratlan, hogy a padlómozaikon az elefántoknak mindkét faja szerepel. Az ábrázolások további érdekessége, hogy az afrikai elefánt (Loxodonta africana) szelídítettként, hátán vezetőjével az ún. mahuttal, az indiai elefánt (Elephas indicus) viszont vadállatként, oroszlánnal való küzdelem közben van ábrázolva. Mindez ellentétes azzal a nézettel, hogy az előző nem szelídíthető, az utóbbi azonban igen – a már idézett V. századi tudós író, a gázai Timotheosz ugyanis az afrikairól azt jegyezte meg, hogy a mórok csapdával fogják, viszont az indiaival kapcsolatban ilyesmiről nincs szó. Modern kutatók, – mint például Bernhard Grzimek – úgy vélik, hogy a ma már kipusztult Atlasz-elefánt szelídíthető volt, így érthető, hogy Hannibal elefántokkal vonult Itália meghódítására. Emellett további bizonyíték egy római mozaikművésztől ismeretes amphiteatrumi jelenet, melyen egy elefánton ülő néger kisfiú látható. Megjegyzendő, hogy a bizánci művészetben ismert elefántábrázolások (pl. éppen a Gáza környéki Ma'on Nim-beli mozaikon, továbbá az Aachenben, Nagy Károly sírjában előkerült selyemszöveten) az indiai elefántot mutatják be szelídítetten, hátán takaróval. Problematikus a mozaikon szereplő harmadik hatalmas vastag bőrű állat fajbeli meghatározása, ugyanis – sajnos – hiányzik a feje; ám annyi gyanítható, hogy alkata szerint nőstényelefánt lehet. Korábban orrszarvúra gondoltak, de ennek jellemzője – amellett, hogy orrán tőrszerű szarva van (ahogy Timotheosz írja: ekhei de kata tész rhinosz kerasz) –, hogy alacsony tömzsi végtagjai vannak, ám a képen szereplő állatnak nagyok és magasak a lábai.

Zoológus szemmel nézegetvén a bizánci Nagy Császári Palota hatalmas mozaikját két egészen sajátos állatküzdelmet ábrázoló jelenet ötlik szemünkbe. Az egyiken hatalmas sasmadár kígyót tart csőrében, a másikon egy gímszarvas harapdálja szét a lábaira tekerődző kígyót. Egyesek jelképes értelmet tulajdonítottak ezeknek a kompozícióknak, a jó és a rossz harcát vélték bennük felfedezni, gondolván, hogy egy keresztény császár tiszteletére készült művön bizonyára ilyen szimbolikus értelmű témák is megjelennek. Ez az értelmezés vitatható, hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy kígyászsasról ugyan nem, de kígyászölyvről (Cricaëtus gallicus gallicus) az ornitológia is beszél. Ami az állattani szempontból valóban nem indokolható kígyóevő szarvast illeti, a már említett Oppianosznak Vadászatról írt költeményében (Künégetika, II. 251–252) említ kígyóevő, illetőleg kígyót szétharapó szarvast, s ezt a műnek a bizánci kódexekben található miniatúrái két jelenetben meg is örökítik (Velence, Marc. Gr. Z. 479. fol. 27v; Párizs. Nemz. Könyvt. Gr. 2736. fol. 2v.).

Figyelemreméltó, hogy a mozaikon víziállatok is szerepelnek: láthatunk egy halászt, horgán hatalmas pontyszerű hallal, sőt egy hajóska (hajóspolip = Argonauta argo) képe is megjelenik.

Végezetül azt se felejtsük el, hogy a padlómozaikot szegélyező, széles ívekben kanyargó akantuszdíszítések közt is találunk állatábrázolásokat. Bár ezek jelentős része megsemmisült, s a múlt század végi gondos, ásatásokkal egybekötött restaurálási munkálatoknak sem sikerült a szétszórt mozaikszemekből a korábbi feltárást kiegészítendő darabokat összeállítani, mégis jól kivehető egy molosszusszerű vadászkutya futó alakja, egy kis nyúl (ahhoz hasonló, amilyet egy korábban említett ábrázoláson egy kisfiú kassal akar megfogni) továbbá egy karcsú szürke daru (Ardea cinerea) finomrajzú alakja.

Teve lovaglás.
Részlet a konstantinápolyi császári palota mozaikpadlójáról

Forrás