Jelenits István: Keresztény emberkép

Nemrégiben jelent meg egy svájci szimpózium anyaga: Menschenbilder im Wandel – Menschenbilder im Dialog címmel (Zürich, NZL-Buchvlg. 1995). A bevezető tanulmányt K. Hummler írta. Második bekezdésében ezt olvashatjuk: „Egy-egy emberkép: egy-egy modell az emberről. Előadásomból az derül majd ki, hogy az emberre vonatkozó bármely kijelentés abszolutizálása mindig tévútra vezet. Kiderül majd, hogy minden emberkép csak töredékes tudás egy nagyobb ismeretlenről. Ennyiben itt és most mélységes jogosultsága van a Sínai-hegyen adott útmutatásnak. Mi is óvakodni akarunk attól, hogy arról, ami a földön van, definitív, befejezettek látszó képet rajzoljunk, el akarjuk kerülni azt, hogy az embert önmaga bálványképévé tegyük.”

Azért idézem ezt, mert nagyon ideillik a keresztény emberképről szóló vázlatos beszámolóm elé. Ez az „emberkép” sosem lépett fel a teljesség igényével. A keresztény hit, tanítás, gondolkodás a kinyilatkoztatásra épít, de a folyton gyarapodó tapasztalatra is. Hitünk szerint Isten nem azért „szólalt meg”, hogy minden kérdésünkre teljes, másíthatatlan feleletet adjon, mintegy feleslegessé tegye egymással folytatott töprengő beszélgetésünket. Inkább azért, hogy – sajátos tekintéllyel – maga is belekapcsolódjék töprengésünkbe, eszmecserénkbe. A Biblia mondatai olyanok, mint az élőfa törzsébe vésett betűk: növekednek, újraértelmeződnek, ahogy növekszik a fa.

A Szentírásban nincs olyan fejezet, amely „Az emberről” szólna. A keresztény emberkép alapvonásai a Biblia első fejezeteiből rajzolódnak ki. Ezekben két, egymással rokon elbeszélés olvasható a „kezdetekről”, ezek a narratív teológia – számunkra szokatlan – nyelvén a látható világnak s benne az embernek legfontosabb sajátságait vázolják fel – Istenhez való vonatkozásukban.

Az embert különös gonddal, örömmel teremtette Isten. A Hatnapos teremtéstörténet (Hexaémeron) szerint a kész világba vezette be, „saját képére és hasonlatosságára” teremtette. Gondjára bízta a világot, tehát különösen tágas horizontot nyitott elé. A Paradicsom-elbeszélés szerint Isten – mint egy fazekasmester – a föld sarából formálta meg az első embert, s aztán saját leheletével keltette életre. Ez a kép ugyanazt a gondolatot fejezi ki, amelyre más úton-módon a Hexaémeron is utalt, hogy az embernek különös kapcsolata van Istennel, kiemelkedik a többi teremtett lény közül. A Paradicsom-elbeszélés szerint az első ember szemlét tart az állatok fölött: nem lel közöttük magához hasonlót, viszont nevet ad nekik, vagyis mintegy birtokba veszi őket.

A későbbi zsidó, keresztény gondolkodók mindebből arra következtettek, hogy az emberek között mutatkozó sokféleség Isten gazdagságának következménye, amelyet minden egyes ember egészen sajátos módon tükröz. Egy családhoz tartozunk, de mindnyájan külön isteni terv hordozói és megvalósítói vagyunk, személyiségünk révén sokkal mélyebben különbözünk egymástól, mint egy-egy állatfaj egyedei. Összetartozásunknak is ez ad sajátos jelentőséget. „Nem jó az embernek egyedül lennie” – mondja Isten, amikor az első ember mellé segítőtársat, asszonyt teremt. A sokféle ember egymásra van utalva: kölcsönös megértésre, odaadásra termett. Azért vállalhatja a maga részét az emberi lehetőségekből, mert másokkal alkotott közösségében mégis köze lesz az egészhez. Ahogyan egy többszólamú kórusban ki-ki a maga szólamát énekli, de hallja a közös énekből fölhangzó harmóniát.

A Hexaémeron szerint Isten külön áldást ad az embernek: „szaporodjatok... és hajtsátok uralmatok alá a földet!” Vagyis nem pusztán ösztönöket olt az emberbe, mint a többi élőlénybe, hanem megszólítja az emberiséget, értelmes feladatot tűz elé, azt várja tőle, hogy saját elhatározásából fogadja ezt el, teljesítse, és legyen boldog általa. A Paradicsom-elbeszélés tilalomról is ír, amellyel Isten próbára tette az embert. A Biblia szerint az első emberpár megszegte Isten tilalmát, és ez az első bűn kihat az egész emberiség sorsára, mai helyzetére is. Isten kiutasította az embert a Paradicsomból, de szeretetét nem vonta meg tőle. Mindenesetre olyan körülmények közé került az emberiség, amelyben az Istennel való kapcsolata elsötétült, a világban, egymással való kapcsolatainkban, önmagunkban is nehezebben igazodunk el. Minden mélyebb árnyékot vet azóta. Vigyázva kell élnünk, fegyelmezetten, hordozva önmagunk és egymás terhét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem volnának igazi, értékes örömeink, vagy hogy ezek csak mások rovására kicsikart, lopott örömök volnának. Épp ellenkezőleg. Ebben a Paradicsomon kívüli világban megteremnek azok az örömök, amelyeket a kölcsönös felelősségtudat, a szeretet ad. Például az egymásért vállalt áldozat öröme. Az öröm, amely nem hódítás, hanem ajándék.

Mindenesetre a keresztény emberképben fontos szerepet játszik a bűnről, emberi létünk kockázatairól szóló meggyőződés. Az embert szabad és szabad döntéseiért felelős lénynek tekintjük. Számon tartjuk azokat a tényezőket, amelyek ezt a szabadságot megkötik, döntéseinket befolyásolják, felelősségünket csökkentik. Könnyen lehetséges, hogy egy-egy döntésünkért kisebb felelősség terhel, mint akár magunk is gondolnák, bár az sem lehetetlen, hogy némelykor önmagunkat áltatjuk azzal, hogy nincsenek alternatíváink. Egész életünkért, kapcsolataink alapvető megválasztásáért mégis bizonyára felelősek vagyunk. Isten egyszer ítéletet mond fölöttünk, s akkor nemcsak a hatalma előtt hajlunk meg, hanem elismerjük, hogy igaza van.

A bennünk élő – és a kultúrával fejlődő, tisztuló – felelősségtudat annak a jele, hogy szabadon választunk jó és rossz között, de hogy mi a jó és mi a rossz, azt nem mi döntjük el. Nem is szempont kérdése ez, a jó és a rossz megkülönböztetését most nem viszonylagos, hanem abszolút értelemben használjuk. Az erkölcsi törvény, értékrend még csak nem is a társadalom közmegegyezése, bár fölismerésében, értelmezésében nélkülözhetetlen szerepe van a társadalomnak.

Amikor Rousseau azt hirdette, hogy a világra születő gyermek természete tiszta, s hogy a kultúra, a nevelés nem fejleszti, hanem inkább megrontja ezt az eredendően tiszta embert, nem a keresztény emberkép szerint gondolkodott. De az ellenkező véglet sem keresztény, vagy legalább nem katolikus: amely szerint spontán, ösztönös megnyilatkozásaink mind bűnösök, ezeket a nevelésnek meg kell törnie, ki kell irtania, s helyükbe valami egészen idegen eszményt kell állítania. A keresztény teológia történetében sok vita és töprengés során dolgozták ki a természet és a kegyelem viszonyának témáját. Ezek az eszmecserék némileg folytatódtak Rousseau után a természet és a kultúra viszonyáról szóló diskurzusban. Hitünk szerint az ember nem romlott meg egészen a bűnbeesés után, de segítségre szorul ahhoz, hogy önmagára találjon – Isten törvényének és az igazi értékeknek égboltja alatt. Ezt a segítséget adja meg az egyénnek a közösség, amely persze maga is megromolhat meg is romlik újra meg újra, és az Isten, akinek kegyelme, kinyilatkoztatása sajátos emberi közvetítéssel jut el hozzánk. Azért van nagyon fontos szerepe a nevelésnek az alakuló, magára eszmélő ember, a gyermek életében.

A Biblia arról számol be, hogy Isten törvényeket, útmutatásokat adott az embereknek. Ezek közül különös méltósága van a tízparancsolatnak (bár a „két kőtáblát” hiba volna a teljes isteni törvény foglalatának tekintetni). Az izraeliták ajándéknak, kitüntetésnek érezték, hogy Isten világosan megfogalmazta előttük, mi a jó és mi a rossz. A 19. zsoltár így fogalmaz: „Szeplőtelen az Úr törvénye, felüdíti a lelket. Az Úr rendelete megbízható, bölcsességet ad a kisdedeknek. Egyenesek az Úr végzései, vidámmá teszik a szívet, világos az Úr parancsa, felvilágosítja a szemet” (8-9). Az Ószövetségben meghirdetett törvényeket Jézus is komolyan vette. Mikor a legfőbb parancsról kérdezték, nem a tízparancsolatból, hanem a mózesi törvénykönyv két másik helyéről emelte ki a kettős szeretetparancsot: „Szeresd Uradat, Istenedet (valójában: szeresd Jahvét, a te Istenedet)... Szeresd felebarátodat...” Márk szerint azt tette hozzá: „Ezeknél nincs nagyobb parancsolat” (12,31). Máté szerint ezt: „Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták” (22,40).

Másfelől Jézus elmondta a tékozló fiúról, helyesebben a két testvérről és az apjukról szóló példabeszédet is. Megtanított arra, hogy az ember bűnének terhével nem marad egyedül. Hazatérhet, mint a tékozló fiú, s akkor az irgalmas Istennel való találkozás által újjászülethet. Egy másik példabeszédében elveszett báránynak mondja a bűnöst: a jó pásztor elmegy, megkeresi, s ha rátalált, vállán viszi haza. Ez nem azt jelenti, hogy jóváhagyja, amit tett. A két testvérről szóló elbeszélésben jelentős az otthon maradt testvér alakja is. Arra figyelmeztet, hogy a mintaszerű, törvénytartó életben is meghúzódhat számítás, önzés, tisztátalanság. (Nem azt jelenti, hogy mindig az van mögötte!) Az otthon-maradottnak is újjá kell születnie. Úgy teheti, ha apját követve ő is örül öccse hazatérésének. Ő is megbocsát neki: felnő az apjához, akit addig ő sem ismert igazán. A keresztény élet: közös, türelmes, önkritikus igyekezet arra, hogy Istenhez térjünk, hozzá való hűségünkben megerősödjünk, kölcsönös kapcsolatainkban megtisztuljunk, vagyis kibontsuk emberségünk pozitív lehetőségeit. Gyökeres ellentéte ez a prométheuszi modellnek, amely valami titáni lázadásban keresi a nagyra született ember életének és a kultúrának igazi értelmét.

Az evangéliumi beszámolók szerint Jézus gyakran szembefordult a törvénytudókkal, akik őszinte, sokszor hősies, de görcsös igyekezettel azon munkálkodtak, hogy a mózesi könyvekben megfogalmazott isteni törvénynek idegenek által meghatározott életviszonyok között is érvényt szerezzenek. Ellentéteik legtöbbször a szombat körül robbantak ki: annak megtartását a törvénytudók hitvallás-kérdésnek tekintették. Jézus azt mondta: „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért” (Mk 2,27). A lett itt Istenre utaló szenvedő szerkezet az eredetiben, s a mondatot így is fordíthatnánk: „Isten a szombatot alkotta az emberért, nem az embert a szombatért.” Ez nem azt jelenti, hogy a szombat megtartása vagy meg nem tartása az ember kényén-kedvén múlnék, hanem azt, hogy a törvényhozó Isten az ember javát keresi, a törvénnyel is az élet útját nyitja meg előttünk. Parancsait, tilalmait tudva értelmezhetjük helyesen.

Jézus is hirdette, hogy az élet alkalomadtán küzdelmet jelent, hősi elszánást kíván az embertől. Erről szívesen beszélt paradoxonokban: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét – értem és az evangéliumért –, megmenti azt” (Mk 8, 34-35). Ha önmagunk javát helyesen keressük, némelykor önmagunkkal kell szembefordulnunk. Ugyanerről szólnak szent Pál apostol híres sorai: „Belső emberi voltom szerint gyönyörűségemet találom Isten törvényében, de más törvényt érzek tagjaimban, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van” (Róm 7,22-23). Ugyanebben a levélben később ezt írja: „Testvérek! Nem vagyunk a test lekötelezettjei, hogy a test szerint éljünk. Ha ugyanis a test szerint éltek, meghaltok, de ha a lélekkel megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok” (Róm 8, 12-13).

A keresztény (bibliai) emberképet félreértenénk, ha Pál apostol imént idézett mondatában a test és a lélek szembeállítása mögött a görög filozófia anyagellenességét keresnénk. Szókratész és Platón bölcseletében az anyagi test a szellemi természetű lélek börtöne. A lélek talán csak büntetésből került a testbe, alig várja, hogy szabaduljon belőle, és visszakerüljön igazi társaságába. A Biblia szóhasználatában a test is, a lélek is az egész embert jelenti. A test inkább a magát féltő, magát kereső embert, a lélek a kapcsolatokra, Istenre nyitott embert. Ennek a kettőnek a belső „harcáról” írt Pál. Egyébként az ember anyagi, biológiai vagy ösztönös adottságait nem tekinti a keresztény gondolkodás rossznak, megtagadni valónak, Az értelemnek és az akaratnak nem az a feladata, hogy a biológiai adottságainkat megtagadja, inkább, hogy rendezze. A nevelésben, önnevelésben szerepet játszik az ember anyagi vonatkozásainak mértékletes és okos kezelése is.

Hadd igazoljam ezt egyetlen példával. A középkor nagy teológusa, Aquinói Szent Tamás a Summa Theologicában egy traktátust szánt a passiones animae-nek, a lélek szenvedélyeinek. Ezek a szeretet, a gyűlölet, a vágy, az élvezet, a szomorúság, a félelem, a harag és így tovább. Ennek egyik szakaszában arról tárgyal, mik az ellenszerei a bánatnak és a szomorúságnak. Csak egy sietős felsorolást! Bármiféle öröm, könnyek, barátok részvéte, az igazság elmélkedő meggondolása. Ötödiknek pedig: alvás és fürdés. Mert ezek biztosítják a testnek azt az egyensúlyi állapotot, amely aztán visszahat a lélekre is. Körültekintő, „becsületes” teológia ez: anyagi mivoltában becsüli és kívánja segíteni az embert. Amint nemcsak a léleknek ígér halhatatlanságot, hanem a test föltámadásának reményét hirdeti.

Ennek az emberképnek az ihletében bontakozott ki a keresztény nevelés eszménye, gyakorlata. Sok mindent őrzött az ószövetségi, a zsidó hagyományból: ebből többet vett át, mint a hellénista, római világból. A nevelés műhelyének sokáig a családot tekintette. Már Szent Pál is intézett intelmeket a szülőkhöz, hogy gyermekeik iránt felelősséget érezzenek. Az első keresztény írásmű, amely a nevelés ügyéről szól, Aranyszájú Szent János tollából való. A negyedik század második felében, az üldözések után a keresztényeket az elvilágiasodás, a gazdagodás veszélye fenyegette. Ezek közt érezte szükségesnek a nagy hatású, jó tollú főpap, hogy a nevelés fontosságára rámutasson. Ilyesféleképpen: „Biztassuk a gyermekeinket, figyelmeztessük őket, ijesszünk rájuk, fenyegessük meg őket, hol így, hol úgy forduljunk hozzájuk! Gyermekeink minden kincsünknél többet érnek. Vigyázzunk rájuk, akadályozzuk meg minden áron, hogy a Gonosz elragadja őket tőlünk. Semmi fáradságot nem sajnálunk azért, hogy egy birtokunkat rendbehozzuk, s találjunk megbízható embert, aki azt kezelni tudja. A lehető legtisztességesebb embert fogadjuk fel szamarunk, öszvérünk gondozására, gondnoknak, intézőnek, de arra nem törekszünk, hogy fiunkat olyan emberre bízzuk, aki képes megvédelmezni erényét, pedig hát ő a legdrágább kincsünk! Minden vagyonunknál többet ér, s ami egyebünk van, az mind érte van! Miattuk törődünk a jószágainkkal, velük meg nem törődünk! Csodálatos ellentmondás ez.” (A hiú dicsőségről; hogyan kell a szülőknek nevelniük a gyermekeiket.)

Aranyszájú Szent János 407-ben halt meg. Nyugaton ugyanez idő tájt Szent Ágoston írta Vallomásait. Abból gyönyörűen látható, mit jelentett a keresztény nevelés családi gyakorlata Ágoston édesanyjának, a későbbi szent Mónikának életében. De ez már más történet, itt nem a mi dolgunk, hogy kövessük. Arra azonban érdemes figyelnünk, hogy a keresztény pedagógia a családban dolgozódott ki, s onnan jutott aztán tovább az iskolákba.

Irodalom

1. Josef Pieper: Über das christliche Menschenbild. München, Kösel Vlg. 1964.
2. Jürgen Moltmann: Mensch. Christliche Anthropologie in den Konflikten der Gegenwart. Berlin, Kreuz Vlg. 1971.
3. Wolfhart Pannenberg: Mi az ember? Budapest, Egyházfórum, 1998.
4. A modern tudományok emberképe. Szerk.: Krzysztof Michalski. Bp., Gondolat, 1988.
5. Hans Walter Wolff: Az Ószövetség antropológiája. Bp., Harmat, 2001.

Forrás: Hagyomány és megújulás a magyar oktatásban. Neveléstörténeti Füzetek 19., OPKM, Budapest, 2002, 69-74. o.)