A nyolc boldogságról

Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.

Szomorú belegondolni, hogy amikor ezeket a sorokat írom, a világ számos országában gyilkos háborúk dúlnak és ártatlanok ezrei esnek áldozatul az esztelen mészárlásnak. Ezek a tragédiák azonban sokszor olyan távoli országokban történnek és annyira elhúzódnak, hogy drámai voltuk ellenére is unalmassá válnak a szenzációéhes sajtó számára. Alig telik el egy kis idő és lekerülnek az újságok címoldaláról. Amikor hosszú hónapok, talán évek után váratlanul mégis arról értesülünk. hogy valahol megszűnt egy háború, felsóhajtunk, és a valóság fájdalmas mélységei felett gyorsan átrebbenve készségesen elhisszük a békekötésről szóló híradásokat.

Pedig tudjuk jól, hogy a háború hiánya még nem jelenti a béke jelenlétét. A fizikai élet kioltására alkalmas fegyverek letétele még nem jelenti a lelki életet is kioltó – még veszedelmesebb – lelki fegyverek elhallgatását is. Sőt, – akár saját nemzetünk múltjából merítve is – megállapíthatjuk, hogy az egymással egykor nyíltan szembenálló felek között az igazi lelki hadviselés éppen a békekötés után kezdődik. A politikai béke ugyanis a vesztes fél számára mindig kényszer. Kifelé szelíd ábrázatot mutató hazug maszk, mely mögött lángvörösen izzik a leigázottak bosszúért kiáltó gyűlölete. A fizikai, vagy lelki erőfölénnyel kikényszerített „béke” nem azonos azzal a békességgel, mely az emberi szív zavartalan nyugalmából táplálkozik.

De vajon honnan ered a szívnek ez a zavartalan nyugalma? – kérdezhetnénk. Milyen gyakorlatot kell elsajátítanunk ahhoz, hogy a birtokába jussunk? Mit kell tennünk azért, hogy lelkünk háborgó tengerét lecsendesíthessük végre? Hogyan szerezhetnénk békességet a magunk számára?

A választ rendszerint nem magunkban, hanem önmagunkon kívül keressük. „Majd csak találunk valakit, aki megmondja, hogy mit kell tennünk.” – biztatgatjuk magunkat és elkezdünk zarándokolni. Futunk Ponciustól Pilátusig, pszichológustól pszichiáterig, Jelkivezetőtől sztár prédikátorig. Látszólag lelkesen, bensőnkben azonban egyre csüggedve hallgatjuk különböző keresztény és – olykor sajnos – nem keresztény szellemi irányzatok bölcseit is a belső béke eléréséről. Tanításuk megérint, de csak irányt mutat. Ők csupán jelzőbóják lelkünk háborgó tengerén, de helyettünk nem merülhetnek a mélybe, hogy a Csend szívében megtalálják a kincset, amelynek birtokbavételére csak nekünk lehet lelki érzékenységünk.

Mástól várni azt, hogy lelki békességet nyújtson nekünk legalább olyan képtelenség, mint arra kérni a háziorvosunkat, hogy ne csak rá mutasson, de fizikailag is élje át a fájdalmat, amit a testünk egy bizonyos pontján érzünk.

Ugyanígy lelki békénket sem találhatja meg és tárhatja fel bennünk senki más, mert ez a szívünk szentélyében van elrejtve, s ide rajtunk kívül senkinek sincs bejárása. Csak akkor juthatunk hozzá, ha szakítunk végre a rossz beidegződéssel, hogy békességért kiáltva tehetetlenül hánykolódunk életünk háborgó felszínén ahelyett, hogy engednénk a mélység hívásának és önmagunkban lassan elmerülve farkasszemet néznénk saját félelmeinkkel. Öngyilkos vállalkozásnak tűnik, de nincs más út.

Ha a felszínen maradsz, önmagad felett lebegő és folyton idegen erők által korbácsolt hajótörött leszel. Ha azonban alámerülsz a mélybe. – ahová Isten hív –, eltűnsz ugyan a világ színpadáról, de a felszín alatti valósággal szembesülve mégis bölcs színpadmesterré válsz, aki nem elszenvedi, hanem értő módon átlátja és szemlélődve élvezi is az élet drámáját. A döntés joga a miénk: vagy vállaljuk, hogy a megismerés és a megértés ajándékával élve ártalmatlanná tesszük a bensőnkben háborgó sötét erőket – így békességre juthatunk önmagunkkal –, vagy pedig életünk végéig hánykolódunk kis lélekvesztőnkben sorsunk viharos tengerén és nem lesz, aki csendesebb vizekre vezessen minket.

A„csendesebb vizek” ugyanis nem kívül, hanem belül vannak. Meg kell értenünk, hogy a békesség sohasem a külső körülményeinkben fog először megmutatkozni, hanem a bensőnkben. Csakis a lelkünk mélyén megtalált békesség az, ami belőlünk kisugározva képes megváltoztatni a külső körülményeinket is.

„Boldogok a békességszerzők; mert őket Isten fiainak fogják hívni.” – mondja Jézus. Eltűnődőm, s keresem a konkrétumokat, hogy milyen tettekre válthatnánk mindennapi életünkben Mesterünknek ezeket a szavait. Mindnyájunk alapvető feladata, hogy hamis ábrándjainkat, megkötöző elvárásainkat és gyilkos ragaszkodásainkat elhagyva megszerezzük lelki békénket. Hiszen nyilvánvaló, hogy aki a kegyeskedő vallásosság leple alatt elnyomott belső konfliktusokat takargat, az legfeljebb nyájas szavakat mondhat a békéről, de békességszerzővé nem válhat. Mert a békesség a bennünk élő Teremtővel való harmónia, kegyelmi állapot, amit Isten az „élő vizek forrásaként” azokban a lelkekben fakaszt fel, akik állandóan keresik Őt. A békességet, a szív zavartalan nyugalmát nem lehet kiérdemelni, és nem lehet célja a teljesítményeire büszke emberi akarat erőfeszítéseinek sem. Ahogy a szerelmet, úgy a békességet sem lehet elhatározással megszerezni. A békesség előtt csak megnyílni lehet és engedni, hogy betöltsön, s hogy rajtunk lassan túláradva más lelkek háborgó tengerét is lecsillapítsa. Ez már a Szeretet műve.

Forrás: SzePi