V. S. Naipaul: Olvasás és írás

1

Tizenegy voltam, nem több, amikor az a vágyam támadt, hogy író legyek, és ez hamarosan megrögzött gondolatommá vált. E fiatal kor lehet, hogy szokatlan, de nem hinném, hogy rendkívüli lenne. Tudomásom van komoly könyv- és képgyűjtőkről, akik szenvedélyüket igen korán elkezdték; Syam Bengal, egy nagyra becsült rendező mondta nekem Indiában, hogy hatévesen határozta el: mozifilmrendező lesz.

Sajnos számomra az írói ambíció nagyon sokáig beváltatlan maradt. Ugyan szerettem volna egy töltőtollat, egy üveg Waterman tintát és egy (margóval ellátott) új füzetet, de sem késztetésem, sem vágyam nem volt arra, hogy bármit is írjak; tulajdonképpen egyáltalán nem írtam, még levelet sem, ugyanis nem volt kinek. Az iskolában nem tűntem ki különösebben angol fogalmazásból, otthon pedig nem gyártottam és meséltem kitalált történeteket. Noha szerettem az új könyveket mint fizikai tárgyakat, nem voltam nagy olvasó. Kedvenc könyvem az a gyerekeknek készített, vastag papirosra nyomtatott Aesopus meséi volt, amit ajándékba kaptam; aztán szerettem még Andersen meséinek a születésnapi pénzemből vásárolt példányát is. De más könyvek, különösen azok, amelyeket a velem egykorúak kedveltek, gondot okoztak.

Ötödik általánosban az iskolaigazgatónk, Mr. Worm egy-két hétig felolvasott nekünk a Collins Klasszikusok sorozatban megjelent Nemo kapitány című könyvből. Az ötödik általános a "bemutató", az iskola hírnevében játszott szerepe miatt kiemelt fontosságú osztály volt. Ezeken a kormány által szervezett ún. bemutatókon a sziget felsősei vettek részt. Egy bemutató megnyerése tandíjmentességgel és ingyenes tankönyvvel járt, és egyben dicsőséget jelentett az egyén és az iskola számára is.

Két évet töltöttem a bemutató osztályban, ahol minden kitűnő tanulónak ugyanaz volt a feladata. Az első, úgynevezett próbaévben tizenkét bemutató volt az egész szigeten, a következő évben húsz. Egy tucat vagy húsz bemutató, nem számított, az iskola meg akarta kapni, ami kijárt neki, ezért igen keményen meg kellett dolgoznunk. Egy keskeny fehér transzparens alatt ültünk, amelyre Mr. Boldwin, az egyik tanárunk (lenyalt, csillogó göndör hajú férfi) egy ügyetlen kézzel felíratta az előző tíz év bemutatóin nyertes diákok nevét. És - micsoda megtiszteltetés! - osztálytermünk egyben Mr. Worm irodája is volt.

Az igazgató kissé öregedő mulatt volt, alacsony és mokány; kifogástalanul öltözködő, ám igen keménykezű, ha felhúzta magát: amikor korbácsolt, röviden, erőteljesen lélegzett, mintha ő lenne az, aki szenved. Néhanap, talán csak azért, hogy minél messzebb kerüljön a kicsi, zajos iskolától, amelyben az ajtók és ablakok állandóan tárva-nyitva voltak, és amelyben az osztályokat csak félig rekesztették el egymástól, hátravitt minket a poros udvaron levő sámánfa árnyékába. A székét utána kellett vinnünk a fa alá, amelyre úgy ült le, mintha az osztályteremben lenne a nagy íróasztalánál. Mi körbeálltuk, ügyelve, hogy mozdulatlanok legyünk. Lenézett a zsebkötetes Collins Klasszikusra, és úgy olvasta fel Verne Gyulát, mintha igét hirdetne.

A Nemo kapitány nem volt vizsgaanyag. Ez a szöveg Mr. Worm módszertanában arra szolgált, hogy a bemutató osztály általános olvasási képességeit fejlessze, illetve ezt szánta arra, hogy "háttérisme retet" adjon, és egyben lazításul szolgáljon a bemutatók feszített munkatempójában. (Verne Gyuláról az volt az általános hiedelem, hogy minden fiú szereti.) De igazából ezek a percek üresjáratok voltak, feladatot csak végigállásuk vagy -ülésük jelentett. Minden kiejtett szót megértettem, de követni őket már nem voltam képes. Ugyanez néha a moziban is megesett velem, de ott mindig élveztem már az ottlétet is. Mr. Worm Verne Gyulája azonban egyáltalán nem ragadott meg, és - kivéve a tengeralattjáró meg a kapitány nevét - abszolút semmire sem emlékszem abból, ami ezeken az órákon elhangzott.

Ekkorra azonban már kezdett bennem kikristályosodni, hogy mi is az írás. Ez az én sajátos, különös módon kialakult elképzelésem volt, amelyhez semmi köze nem volt sem az iskolában tanultaknak, sem pedig vezető nélküli és felbomlófélben levő hindu nemzetségünknek. Az írás ideája - ami írói ambícióim alapja volt - azokból az apró elemekből épült fel, amelyeket apám olvasott fel nekem időről időre.

Apám autodidaktaként vitte az újságíróságig. Olvasni is a maga sajátos módján olvasott. Ekkor néhány évvel múlt harminc, és még mindig tanult. Több könyvet olvasott egyszerre, de egyet sem fejezett be, mivel nem a történet vagy a tartalom érdekelte, hanem a sajátos írói karakter vagy jellem. Abban lelte örömét, hogy csak apránként ízlelgette az írókat. Olykor odahívott magához, hogy hallgassak végig két, három vagy négy oldalt, ritkán többet, amely különösen tetszett neki. Izgatottan olvasott és magyarázott, és könnyen megkedveltem, ami a kedvencének bizonyult. Ezen a valószerűtlen módon - figyelembe véve hátterem: az etnikailag vegyes összetételű gyarmati iskolát, az ázsiai zárkózottságot otthon - elkezdtem teljesen egyedül összeállítani egy angol irodalmi antológiát.

Néhány darabjuk még tizenkét éves korom előtt került az antológiába: pár Julius Caesar-beszéd, néhány tetszőleges oldal a Twist Olivér, a Nicholas Nickleby és a David Copperfield első fejezeteiből; a Perseus-történet Charles Kingsley Hősökéből; néhány oldal a Mill on the Flossból;3 egy romantikus maláj mese szerelemről, szökésről és halálról Joseph Conrad tollából; a Lamb-féle Shakespeare-mesékből egy vagy két darab; O. Henry- és Maupassant-novellák; egy vagy két cinikus oldal a Gangeszről és egy vallási ünnepről, Aldous Huxley Tréfás Pilátusából; valami J. R. Ackerley hasonló hangvételű Hindu nyaralásából; pár oldal Somerset Maughamtól.

A Shakespeare- és Kingsley-történetek számomra túlzottan bonyolultaknak és divatjamúltaknak tűnhettek volna, ám valahogy - kétségkívül apám lelkesedése miatt - hallgatásuk közben mindent könnyedén egyszerűsítettem. Számomra minden rész (még a Julius Caesarból is) a mese alakváltozatainak tűnt, kicsit olyan lett minden, mint Andersennél, távoli és időtlen, ezért intellektuális játékra is alkalmas.

Ám amikor magukhoz a könyvekhez fordultam, nehéz volt túllépnem azon, amit korábban hallottam. Mert ami a képzeletemben felépült, varázslatos volt, amit pedig magam olvastam, ettől igen messze állt. A nyelvvel volt nehéz megbirkóznom; elvesztem a szociális és történelmi részletekben. A Conrad-féle történetben a klíma és a vegetáció a körülöttem levőhöz hasonlított, a malájok mégis irreálisnak, extravagánsnak tűntek, sehová sem tudtam elhelyezni őket. Aztán amikor a modern írók a hangsúlyt a saját személyiségükre helyezték, még inkább kirekedtem: nem tudtam úgy tenni, mintha Maugham vagy Huxley lennék Londonban, vagy Ackerley Indiában.

Szerettem volna író lenni. Ám ezzel az érzéssel együtt tudtam azt is, hogy az az irodalom, aminek ezt a törekvést köszönhetem, egy másik, tőlünk igen távol álló világból való.

2

Közösségünk ázsiai bevándorlókból állt, az Újvilágban, egy kis szigeten. Számomra India nagyon távolinak tűnt, mitikusnak, noha nagy családunk legrégebben bevándorolt tagja is alig negyven vagy ötven éve került csak ide Indiából. Még mindig a Gangesz síkságáról való emberek ösztönvilága élt bennünk, noha a gyarmati élet igyekezett belőlünk kiirtani. Az, hogy Mr. W orm osztályába kerültem, ennek a változásnak a része volt. Családunkból ilyen fiatalon egyedül én kerültem iskolába. Később mások is jártak a bemutató osztályba, de én voltam az első.

A régi India (a nagyon régi, vagyis a XIX. századi falvak Indiája, mely a korábbi századok Indiáját idézte) összetört darabjai még velem voltak, nemcsak szűkebb és tágabb családunk életébe zárva, hanem időnkénti közösségi élményeinkben is.

Az egyik legelső nagy nyilvános esemény, amire elvittek, a Ramlila volt, a Rámájána eposz ünnepi feldolgozása Rámáról, a hindu isteni hős száműzetéséről és későbbi győzelméről. A kisvárosunk szélén levő cukornádültetvény közepén fekvő üres térségen tartották az előadást. A férfi színészek felsőteste meztelen volt, néhányan hosszú íjakat vittek; lassan mentek, stilizáltan, ritmikusan, lábujjhegyen és remegő, magasra emelt lábbal lépdeltek; amikor kivonultak (ez már igen régi emlék), lelépdeltek egy földbe ásott rámpán. A darabot Lanka démoni király nagy fekete képmásának elégetésével fejezték be. Az emberek tulajdonképpen ezért az égetésért jöttek; a durván elkészített, kátránypapírból, bambuszkereten elhelyezett képmás pedig mindvégig ott állt a szabad ég alatt, mint a tűzhalál ígérete.

A Ramlila minden mozzanata az emberek emlékezetében került ide Indiából. Annak ellenére, hogy az előadás meglehetősen csiszolatlan volt, és én sok mindent kihagytam volna a történetből, azt hiszem, sokkal többet értettem és éreztem meg belőle, mint amit A herceg, A szegény vagy a Hatvan dicsőséges év című filmekből a helyi moziban. Ezek voltak a legelső filmek, amiket láttam, közben a leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy mit nézek. Ellenben a Ramlila realitást, sok izgalmat kölcsönzött az általam már ismert Rámájána-részeknek.

A Rámájána hindu alaptörténet volt. A két eposz közül az emészthetőbb, úgy élt bennünk, ahogy az eposzok éltek. Az elbeszélés erőteljes, gyors és gazdag, témájában pedig az isteni gépezet jelenléte ellenére igencsak ember i volt. A személyek és motivációik mindig megvitathatóknak bizonyultak; az eposz ekként mindannyiunk számára erkölcsi iskola volt. Köröttem mindenki legalább nagy vonalakban ismerte a történetet; néhányan még bizonyos versszakokat is tudtak. Nem kellett nekem sem külön megtanítani: olyan volt a Rámának a veszélyes erdőbe történő igazságtalan száműzetéséről szóló történet, mintha mindig is ismertem volna.

Ez a tapasztalat húzódott meg mindazon írások mögött, amelyeket később a városban óhatatlanul megismertem, amelyeket Andersentől és Aiszóposztól egyedül elolvastam, és amelyeket az apám felolvasott nekem.

3

A sziget kicsi volt, ezernyolcszáz négyzetmérföld kiterjedésű, félmillió lakossal, ám a lakossága igen vegyes összetételű, több különböző világgal.

Amikor az apám állást kapott a helyi lapnál, a városba költöztünk. Csupán tizenkét mérföldre volt, de mintha egy másik országban lett volna. A mi kicsiny vidéki Indiánkat, vagyis az emlékekben élő, széthullófélben levő Indiánkat magunk mögött hagytuk. Soha nem tértem vissza; megszakadt kapcsolatom a nyelvvel, és soha nem láttam többé Ramlilát sem.

Nehezen meghatározható helyzetünk volt a városban. Pár indiai lakott itt, és senki sem hasonlított hozzánk az utcán. Noha minden igen közel esett, a házak védtelenek voltak mindenfajta zajjal szemben, és senki sem lehetett igazán egyedül a saját udvarában sem, mi mégis folytattuk régi, zárkózott életmódunkat, gondolatban elkülönülve a minket körülvevő, sokkal gyarmatiasabb, fajilag kevertebb élettől. Voltak tekintélyes házak, verandákkal és lógó páfrányokkal. Ugyanakkor voltak olyan bekerítetlen udvarok, amelyekben három-négy kis korhadó faházikó állt, két helyiséggel és egy-két udvari csappal mindössze, és amelyek a száz évvel ezelőtti rabszolganegyedeket idézték. Az utcákon az élet bizony vigasztalan; a nagy amerikai támaszpont az utca végén volt.

Három év városi élet után olyan volt Mr. Worm bemutató osztályába kerülni, aztán mindvégig szigorúan biflázni, kívülről tudni mindent, absztrakciókk al élni és eközben alig felfogni valamit, mintha beülne az ember a moziba valamivel a film kezdete után, és csak a történet összefüggéstelen utalásaival találkozna. Tizenkét évig ment ez így, ennyi ideig voltam a városban, mielőtt Angliába kerültem. Soha nem múlt el az érzés, hogy idegen vagyok. Máshová tartozó embereket csak kívülről láttam; iskolai barátságaimat az iskolában és az utcán hagytam. Nem fogtam fel teljesen, hol is voltam tulajdonképp, mert erre igazából nem jutott időm: tizenkilenc hónapot leszámítva tizenkét évet töltöttem ebben a gyarmati, szemellenzős oktatásban.

Hamarosan megvilágosodott előttem, hogy létezik egy másik világ "odakint", amelynek mi itt a gyarmaton csak az árnyékában élünk. Ez a külső világ - amely alatt elsősorban Angliát, de az Egyesült Államokat és Kanadát is érteni kell - vezérelt bennünket minden értelemben. Kormányzókat és minden olyan dolgot, amivel éltünk, tőlük kaptunk: olcsó, tartósított élelmiszert (füstölt heringet, sózott tőkehalat, sűrített tejet, olajos szardíniát New Brunswickből) már a rabszolgatartás időszaka óta; különleges gyógyszereket (Dodd-féle vesegyógyszert, Dr. Sloan-kenőcsöt, Hat a Hatvanhat elnevezésű frissítőt); az angliai pénzt - kivéve a rossz emlékű háborús évet, amikor kanadai öt- és tízcenteseket használtunk - a félpennystől a félkoronásig szintén úgy kaptuk, aztán automatikusan átszámoltuk a saját dollárunk és centünk árfolyamára: egy centet ért a félpennys, huszonnégyet a shilling.

Kaptunk tankönyveket (a Rivington-féle Shilling számtant, Nesfield Nyelvtankönyvét) és tételsorokat a különféle vizsgákhoz. Filmek érkeztek, amelyek a képzeletünket voltak hivatottak kiszolgálni, aztán a Life és a Time magazin. Kötegével érkezett a Képes Londoni Újság Mr. Worm irodájába. Ők láttak el minket az Everyman's Library, a Penguin Books és a Collins Klasszikusok kiadványaival. Mindent tőlük kaptunk. Még Mr. Worm Verne-kötete is onnan volt. Végső soron apámon keresztül az én saját összeállítású irodalmi antológiám is on nan származott.

A könyveket önmagamban nem voltam képes megérteni. Hiányzott a háttértudás. Az én társadalmi ismeretemmel - amelyben halványan derengett a falusi India és a kevert gyarmati élet külső képe - nem mentem semmire a nagyvárosok irodalmában. Két világ választott el tőle.

Nem tudtam mit kezdeni az angol általános iskolákban tanított történetekkel (egyik ilyen emlékem a furcsa című mű, a Veréb eltanácsolásának története, ami Angliából egyenest Mr. Worm magánkönyvtárába került). És később is, amikor már középiskolába jártam (ugyanis sikerült megnyernem a bemutatót), ugyanez a problémám volt a könyvtárunkban megtalálható kaland- és rémtörténetekkel. A Buchan-, a Sapper-, a Sabatini- és a Sax Rohmer-kötetek a bőrkötéssel és az iskola aranycímeres fedőlapjával egyazon békebeli méltóságot sugározták. Nem láttam értelmét ezeknek a mesterséges izgalmaknak, sem a detektívtörténeteknek (ez a kis logikai kirakójáték sok olvasással és jó néhány szándékos félrevezetéssel jár). Aztán amikor megpróbáltam a közkönyvtárakból kölcsönzött valódi angol regényeket olvasni, számtalan kérdés merült fel bennem az alakok realitását, az elbeszélő mód mesterkéltségét, az egész narratív szerkezet okát és a történet tanulságát illetően.

A saját antológiám és apám tanítása hatására merült fel bennem az írás gondolata. És noha teljesen más irányból jutottam ide, mint Joseph Conrad, mégis, mint később rádöbbentem (és csak évekre rá értettem meg, miért éreztem így), egész irányultságom hasonlított az övéhez, amikor egy barátja regényét megkapta. Conrad ekkortájt publikálta első könyvét. A barátjától kapott könyv kétségtelenül cselekményes volt. Conrad nem úgy tekintett rá, mintha az az emberi lélek kinyilatkoztatása lett volna, hanem olyan alkotásnak látta, melyben az "egyértelmű események csak a véletlennek köszönhetők". "Minden varázslatot, minden igazságot - írta barátjának - sutba dob a történet (hogy így mondjam) mechanizmusa, ráadásul ezeket hamisnak is tünteti fel."

Conrad, a Nyugati szemmel elbeszé lője számára minden mese mondandója morális. Anélkül, hogy tudtam volna, én is így láttam. Erre tanított a Rámájána, Aiszóposz, Andersen és a saját antológiám (még Maupassant és O. Henry is). Amikor Conrad találkozott H. G. Wellsszel, aki túlzott terjengősségre, a lényeg közvetlen kimondásának kerülésére tanította, Conrad megkérdezte: - Kedves Wells, tulajdonképp miről szól ez A szerelem és Lewisham úr? Mi ez a Jane Austen-dolog? Mi ez az egész?

Ugyanígy éreztem én is a középiskolában, és még utána sokáig; de ezt így egyszer sem tudtam kimondani. Nem hittem, hogy lenne rá jogom. Egészen huszonöt éves koromig nem tartottam magam avatott olvasónak. Pedig ekkor már hét éve Angliában voltam, ebből négyet Oxfordban töltöttem, és mégsem volt annyi társadalmi háttértudásom, amennyi pedig szükséges volt az angol és európai fikció megértéséhez. Autodidakta módon lettem író, emiatt voltam képes az írást is más szemszögből látni. Egészen addig bizonyos naivitással olvastam, ítélőképesség nélkül, nem voltam tisztában azzal, hogy mi a kitalált történetek mércéje.

Középiskolás koromban azért néhány letagadhatatlan dolgot biggyesztettem az antológiámhoz. Hozzám legközelebb apámnak a közösségünkről szóló történetei álltak. Szerettem ezeket az írásokat, de a beléjük fektetett munkát is. Szintén a világhoz kötődtem általuk, ráadásul ezek nélkül származásunkról sem tudtam volna meg semmit. Aztán az egyik lelkes tanáromnak köszönhetően, az érettségi évében még három irodalmi élmény ért: a Tartuffe, amely olyan volt, mint egy hátborzongató népmese, a Cyrano de Bergerac, ami a legmélyebb érzéseket ébreszti az emberben, végül a Lazarillo de Tormes, a XVI. század közepi, a maga nemében első pikareszk, eleven és ironikus történet, amely egy olyan világot mutatott, melyet jól ismertem.

Ez minden. Ennyi olvasmánnyal a tarsolyomban fejeztem be a szigeten a tanulmányaimat. Valójában nem is nevezhettem magam olvasónak. Nem voltam képes belefeledkezni egyetlen könyvbe sem; apámhoz hasonlóan én i s csak apránként haladtam. Az iskolai fogalmazásaim nem voltak különösebben jók, nem voltak többek, mint vizsgadolgozatok. Apám példaértékű történetei ellenére sem álltam neki töprengeni azon, mit is kellene írnom. Ugyanakkor továbbra is írónak tekintettem magam.

Nemigen volt ez valódi ambíció, inkább az önbizalom egy formája, a felszabadultság álma, a nemesség ideája. Az életem és ezzel együtt nemzetségünk élete mindig is rendezetlen volt. Noha apám nem volt árva, gyerekkorától fogva kicsit olyan volt, mint egy talált gyerek; mi is csak félig éltünk függésben. Újságíró apám alacsony fizetése miatt néhány évig elég ágrólszakadtak lévén még rendes lakhelyünk sem volt. Az iskolában eszes gyerek, az utcán, ahol még mindig megtartottuk a három lépés távolságot másoktól, már csak a körülményeink miatt szégyenkező fiú voltam. Azután is, hogy ezek a nehéz idők elmúltak és elköltöztünk, szorongás emésztett. Olyan volt, mintha mindig is ismertem volna ezt az érzést.

4

A gyarmati kormányzat évente négy ösztöndíjat adományozott az érettségiző diákoknak, akik a társaik közül valamiben - nyelvekben, modern tudományokban, természettudományokban, matematikában kiemelkedőek voltak. A tesztlapok Angliából érkeztek, és a kitöltött íveket visszaküldték osztályozni. Az ösztöndíj igen gavalléros volt: szakmát adott a nyertes nőnek vagy férfinak. Az ösztöndíjjal jutalmazott a kormány költségén bármely egyetemre vagy felsőoktatási intézménybe jelentkezhetett a brit birodalomban, és az ösztöndíjat hét esztendőn keresztül folyósították. Amikor elnyertem az ösztöndíjat - olyan munkával, amire még ma is rettenettel gondolok vissza: ugyanis szükségszerűen ide vezetett a sokéves magolás -, elhatároztam, hogy Oxfordba megyek a hároméves angol kurzusra. Nem Oxford, de nem is az angol tanfolyam kedvéért határoztam így: valójában egyikről sem tudtam túl sokat. Pusztán világot akartam látni, és időt adni magamnak arra, hogy valóra váltsam álmomat, és író legyek.

Az írói foglalkozás azt jelentette, hogy regényeket és történeteket fo gok írni. Ambícióm ebben a formában jelentkezett, ez tükröződött antológiámban és apám példájában, és így is maradt. Különös módon meg sem kérdőjeleztem ezt az elképzelést. Már csak azért is furcsa ez, mert nem éltem-haltam a regényekért, nem éreztem késztetést arra (miként azt gyerekekről általában feltételezik), hogy történeteket találjak ki, és a hosszú, magolással teli években majd' minden képzelgésem a moziról, nem pedig könyvekről szólt. Néhanap, amikor az írással kapcsolatos terméketlenségemre gondoltam, ideges lettem; ám aztán - olyan volt ez, mint a csodában hinni - azzal nyugtattam magamat, hogy amikor eljön az ideje, nem leszek terméketlen, és a könyveket meg fogom írni.

Oxfordban, a nehezen kiküzdött ösztöndíjas évek alatt el kellett volna jönnie ennek az időnek. Ámde a terméketlenség még mindig tartott, miközben maga a fikció és a regény gondolata továbbra is kísértett. A regény valami kitaláltat jelentett, majdhogynem ez volt a definíciója is egyben. Ugyanakkor igaznak, az életből leszűrtnek is kellett lennie; a regény ilyen értelme félig-meddig eltekintett fikciójellegétől, vagyis a realitáson át nézvést tűnt fel.

Később, amikor elkezdtem nyersanyagom azonosítását, és megtettem az íróvá válás első lépéseit többé-kevésbé intuitív módszerrel, ez a kettősség nem aggasztott többé. 1955-ben, a nagy áttörés évében megértettem Evelyn Waugh definícióját a szépirodalomról (a Hivatalnokok és úriemberek dedikációjában írta le ez évben): szerinte az irodalom "teljesen transzformált élmény"; e szavakat egy évvel korábban még se megérteni, se elhinni nem tudtam volna.

Majdnem negyven évvel ezután, Tolsztoj szevasztopoli vázlatainak első olvasása közben jutott eszembe az írás eme friss öröme, az öröm, hogy fényt láttam a távolban. Arra döbbentem rá a vázlatokból, hogy Tolsztoj elindult, mintegy szükségszerűségből, a szépirodalom irányába. Írói pályáját szabatos leírásokkal indította (mint William Howard Russellnek, a Times tudósítójának nem sokkal idősebb orosz alakmása a másik oldalon), majd annak ellenére, hogy Szevasztopol ostromának szörnyűségei lehetőséget teremtettek a könnyebb végén megfogni a dolgot, mégis irodalmat hozott létre, a karaktereket alakulásukban, a realitáshoz közelítően bemutatva.

Ilyesfajta felfedezésben részesültem én is, de nem Oxfordban. Semmi csoda nem esett meg velem a három év alatt, de a negyedikben sem, amelyet a Gyarmatügyi Hivatal engedélyezett számomra. Tovább nyugtalanított az a felfogás, amely szerint a fikció kitalált dolog. Milyen messzire mehet a fantázia a kitalálásban (Conrad "véletlen"-jei)? Mi a logikája, és mi adja az értékét? Rengeteg mellékútra tévedtem. Az írásban jelen levő személyiségemet groteszken cseppfolyósnak éreztem. Nem nyújtott örömet az asztalhoz leülni és írást mímelni; önbecsülésem megingott, és mesterkéltnek éreztem magam.

Ha csak egy kevés pénzem vagy valami kilátásom lett volna egy elfogadható állásra, minden bizonnyal kiverem az írás gondolatát a fejemből. Úgy láttam ekkor, hogy az egész a gyerekkori aggodalmam és tudatlanságom fantaziálásának szüleménye, ami időközben teherré vált. Mivel azonban pénzem nem akadt, ki kellett tartanom eredeti elképzelésem mellett.

Már-már nélkülöztem - hat font ha volt a zsebemben -, amikor otthagytam Oxfordot, és Londonba költöztem, hogy megkezdjem írói karrierem. Ami pénzem megmaradt a könnyelműen eltékozolt ösztöndíjból, az csak a hazaútra volt elegendő. Öt hónapig sikerült meghúznom magam egyik unokabátyám paddingtoni szállásának sötét alagsorában. Tisztelte ambíciómat, noha maga is igen szegény volt, egy cigarettagyárban dolgozott, és mellette jogot tanult.

Az öt hónap alatt semmi sem történt; majd újabb öt hónap alatt sem. Aztán egy nap, amikorra már majdnem állandósult a depresszióm, derengeni kezdett előttem, hogy miről is kellene írnom: a városi utcák rendetlen életéről, amelytől távol tartottuk magunkat, és az ezt megelőző vidéki életről, amely magán hordozta az emlékekben élő India szokásait és beidegződéseit. Magától értetődőnek és egyszerűnek tűnt mindez, miután már rájöttem; de addi g négy évem ment rá, hogy a tudatára ébredjek. Szinte egyszerre leltem meg a nyelvet, a kifejezésmódot és a hangot a tárgyhoz: mintha a hang, a tárgy és a forma együvé tartozott volna.

A hangom részint apámé volt, akkor használta, amikor a közösségünk vidéki életéről mesélt, részint a névtelen, XVI. század közepén élő spanyol Lazarillóé. (Még oxfordi másodévesként írtam E. V. Rieu-nek, a Penguin Klasszikusok szerkesztőjének egy levelet, amelyben felajánlottam, hogy Lazarillót fordítanék. Igen udvarias választ kaptam - saját kezűleg írta a levelet -, amelyben felhívta a figyelmemet arra, hogy ez igen nehéz könyv, és nem tartozik a klasszikusok közé. Ennek ellenére, mintegy az írás pótlékaként, terméketlenségem ideje alatt az egészet lefordítottam.) Az összetett hang megfelelt. Nem volt egyértelműen a sajátomnak mondható, amikor az enyém lett, de ez nem aggasztott különösebben. Valójában az az írói hang volt, amelyet annyira kerestem. Hamarosan ismerős is lett ez a hang a fejemben. El tudtam dönteni róla, mikor volt jó és mikor tévedt mellékvágányra.

Íróvá válásomhoz vissza kellett nyúlnom a kezdetekhez, visszaóvakodnom - feledve Oxfordot és Londont - azon korai irodalmi élményekhez, amelyek közül néhányban senkivel sem osztoztam, amelyeknek sajátos látásmódomat köszönhetem.

5

Írói képzelgéseimben a leghalványabb sejtésem sem volt arról, hogy igazából miként állok neki könyvet írni. Szerintem - bár ebben nem vagyok biztos - valami olyasmit képzeltem volt, hogy ha egyet megírok, a többi majd magától jön.

Persze nem így történt. Az anyag nem engedte. Az eszmélkedés idején minden új könyv szembesített a régi terméketlenséggel, és mindent elölről kellett kezdeni. További könyveim az elsőhöz hasonlóan jöttek létre, vagyis egyedül a könyvírás vágya munkált bennem, intuitív, vagy ártatlan, vagy éppen kétségbeesett ötlet- és anyagfoszlányok által anélkül, hogy teljesen megértettem volna, hová vezetnek. Tudásom az írással keletkezett. Minden egyes könyv segített, hogy mélyebben értsek és mélye bben érezzek, miáltal aztán másként is írtam. Minden könyv a kivezető út egyik állomása volt; nem megismételhető. A nyersanyag, amivel dolgoztam - a múltam, amely földrajzilag is távol esett - kikristályosodott, és miként a gyermekkor, teljes volt; nem lehetett hozzátenni semmit. Írásmódszerem felélte e nyersanyagot. Öt év alatt a nyakára hágtam. Írói képzeletem hasonlított a krétával összefirkált táblához, amit szivaccsal apránként tisztítunk le, hogy végül újra üres, tabula rasa legyen.

Az irodalom odáig vezetett, ameddig tudott. Voltak bizonyos dolgok, amelyekkel nem tudott mit kezdeni. Nem tudott mit kezdeni az angliai évekkel, az élménynek ugyanis hiányzott a szociális aspektusa: sokkal inkább önéletrajzi anyagnak tűnt. Aztán nem tudott mit kezdeni a nagyvilágról szerzett, egyre bővülő tudásommal. Az irodalom, mivel természeténél fogva bizonyos értelemben rögzített szociális keretek között működik tökéletesen, egyre inkább visszahúzni látszott azokba a világokba - mint például a sziget világa, vagy gyermekkorom világa -, amelyek kisebbek voltak annál, amiben laktam. Az irodalom, amely egyszer már felszabadított és felvilágosított, úgy tűnt, visszakényszerít egy egyszerűbb állapotba, mint amiben ténylegesen voltam. Pár esztendeig - három vagy talán négy évig - nem tudtam, merre induljak el; egészen tanácstalan voltam.

Majd' egész felnőtt életem olyan országokban telt, ahol idegen voltam. Mint író nem tudtam magam túltenni ezen az élményen. Hogy ehhez az élményhez hű maradjak, olyan emberekről kellett írnom, akik ilyen helyzetben voltak. Volt pár elképzelésem arról, hogy ezt miként lehet megtenni, ráadásul belső kényszerem sem hagyott alább. Ha csupán a regényre számítottam volna, hamarosan minden bizonnyal abban a helyzetben találom magam, amikor nincs értelme a továbblépésnek, annak ellenére, hogy továbbképeztem magam prózanarratívában, és tele voltam a világ és az emberek iránti kíváncsisággal.

Ámde ezt az igényemet más formában is kielégíthettem. A véletlen elég korán úgy hozta, hogy felkértek: utaz zak el a korábbi rabszolgagyarmatokra a Karib-térségbe és Dél-Amerika északi részére. A megkeresést elfogadtam az utazás kedvéért, de nem túlzottan érdekelt ennek módja.

Megvolt az a fixa ideám, hogy az útleírás egy komoly író életében üdítő közjáték. Viszont azok az írók, akik a fejemben voltak - és másokra nemigen támaszkodhattam - nagyvárosban éltek: Huxley, Lawrence, Waugh. Én nem hasonlítottam hozzájuk. Ők a birodalom idején alkottak, de bármilyenek is voltak otthon, utazásaik során félbirodalmiakká váltak, és felhasználták az utazásaik kellemetlenségeit arra, hogy nagyvárosi személyiségüket az idegen környezet ellenében rögzítsék.

Az én utazásom nem ilyen volt. Gyarmati utazó voltam az Újvilág ültetvényes gyarmatain, olyanokon, mint amin én is felnőttem. Az Újvilág nagy, romantikus tájain látogatóként megpillantani más, kifosztott birtokokat, félig gazdátlan emberi közösségeket olyan volt, mintha az ember távolból a saját közösségét nézte volna. Mintha kilépne magából, legközvetlenebb körülményei közül - az irodalmi nyersanyagból -, új képet alkotva arról, hogy mibe is született, hírt adva olyan történelmi eseményekről, amelyek mélyen a múltban gyökereznek.

Gondot okozott a forma. Utazásomnak nem volt meg az írói koncepciója. Úgy utazgattam, ahogy a nyaralók szoktak, és utólag vesződtem a narratíva keresgélésével. Gondot jelentett az útikönyvíró egyes szám első személye; úgy gondoltam, hogy utazóként és narrátorként megfellebbezhetetlen, és feladata az, hogy jelentőségteljes ítéleteket hozzon.

Minden hibája ellenére is a könyv, miként a korábbi irodalmi művek is, ismereteim és érzelmeim elmélyítésében játszott szerepet. Amit saját káromon megtanultam, ezután nehéz volt elfelejtenem. Az irodalom, vagyis az egyén közvetlen körülményeinek feltárása, sokat lendített előre. Az utazás még tovább.

6

Megint csak a véletlennek volt köszönhető, hogy újabb, nem szépirodalmi munkába vágtam bele. Egy amerikai kiadó útikönyvsorozatot készített, és megkért, hogy írjak neki valamit a gyarmatról. Azt hi ttem, nem lesz túlságosan megerőltető feladat: egy kis helytörténet, néhány személyes emlék pár szóképpel fűszerezve.

Úgy véltem naivul, hogy a világban minden ismeret rendelkezésre áll, mintegy elraktározva valahol, és ez igény szerint bármikor előhívható. Ugyanakkor azt kellett észrevennem, hogy nem volt helytörténeti munka, amiből segítséget kaphattam volna. Csak néhány útikalauz pár ismétlődő legendával, ennyi. A gyarmat egész addig senkinek sem volt érdekes; múltja elenyészett. Némely útikönyvben azzal viccelődtek, hogy ez a gyarmat olyan hely, ahol semmi megjegyzésre érdemes nem történt azóta, hogy Sir Walter Raleigh meglátogatta 1595-ben.

A feljegyzésekhez kellett fordulnom. Az utazók beszámolóihoz. A brit hivatalos iratokhoz. A British Museumban sok-sok fontos spanyol jelentés másolata volt meg, amelyeket a brit kormány bányászott ki a spanyol archívumokból az 1890-es években, még a Brit Guyana-Venezuela határvita idején. Különféle embereknek készített jelentéseket bújtam és ezek történeteit. Segítségükkel jól tudtam rendezni az anyagot, és egyedül így tudtam írni is. Embert próbáló feladat volt átrágni magam újságokon, és öt-hat vagy még több dokumentum adatait felhasználni egyetlen bekezdésnyi leíráshoz. A könyv, amiről azt hittem, néhány hónapot vesz majd igénybe, két hosszú évig készült.

Az adatok a felfedezés erejével hatottak rám. Fellebbentették a fátylat az őslakosokról, akik ismerték a tenger és a folyó titkait, el voltak foglalva saját ügyeikkel, rendelkeztek mindazon szakértelemmel, amire az elmúlt századokban szükségük lehetett, de az újonnan érkezettekkel szemben már tanácstalanok voltak, és akik a következő két évszázadban eljelentéktelenedésre, alkoholizmusra, a misszionáriusok eltartására és kihalásra ítéltettek. Ebben az emberi vadonban a XVIII. század vége felé kijelölték a rabszolgaültetvényeket és az új spanyol város egyenes vonalait.

Az iskolában a történelemórán a rabszolgaság puszta szó volt. Emlékszem, egy nap az iskolaudvaron, Mr. Worm osztályában, amikor a téma szóba k erült, próbáltam a szó jelentőségét megragadni: felnéztem a város északi részén levő hegyekre, és arra gondoltam, hogy ezek a hegyek valamikor olyan emberekre néztek le, akik nem voltak szabadok. A gondolatát is alig tudtam elviselni.

Most, sok esztendővel az iskolaudvari pillanat után, a dokumentumok segítségével megelevenedett a rabszolgaság ideje. Az írások bepillantást engedtek az ültetvények életébe. Az egyik ültetvény valahol közvetlenül az iskola mellett húzódott; egy nem túl messze lévő utca pedig még mindig a XVIII. századi elangolosodott francia tulajdonos nevét viseli. A dokumentumok segítségével - meglehetősen gyakran - meglátogattam a városi börtönt, amelyben a francia börtönőr és rabszolga segédjének legfőbb gondja a rabszolgák megbüntetése volt (ugyanis az ültetvényesek az alkalmazott büntetés arányában fizettek nekik), ahol különlegesen forró cellák voltak kialakítva közvetlen a zsindelytető alatt azoknak a rabszolgáknak, akikről azt gondolták, hogy varázslók.

Egy szokatlan gyilkossági tárgyalásból - egy szabad színes bőrű nő miatt egy rabszolga halottvirrasztáskor megölt egy másikat - képet alkottam magamnak az 1790-es rabszolgatartó évek utcáinak életéről, és megértettem, hogy azok az utcák, amelyekben mindig is éltünk, és az az utcai élet, amelyről így távolból tudomást szereztem, a százötven évvel korábbi utcákat és életvitelt idézték. Az utcák történelme - vagy ha tetszik: eredete - egészen új fejlemény volt számomra. Amit eddig erről a kérdésről tudtam, az teljesen hétköznapi, esetleges és evidens volt, semmi történelmi mozzanatot nem tartalmazott. Ám a múlt ott lakozott: az iskolaudvaron, Mr. Worm osztályában és a sámánfa alatt. Talán olykor éppen Dominique Dert Bel-Air birtokának területén álltunk, azon, amelyen 1803-ban a rabszolga gazdatiszt ura iránt érzett degenerált szerelmétől indíttatva megpróbálta megmérgezni a többi rabszolgát.

Ennél is emlékezetesebbnek tekinthető az eltűnt bennszülöttek gondolkodásmódja, akiknek a földjén éltünk, és akiknek a szelleme körülvett bennünket. Annak a vidéki városnak, ahol születtem, és amelynek cukornádirtásán alkalmam volt látni a Ramlilát, bennszülött neve volt. Egy alkalommal a British Museumban egy 1625-ös levélben - amelyet Spanyolország királya írt a helyi kormányzónak - felfedeztem, hogy ez a név egy ezret alig meghaladó lélekszámú kis bajkeverő törzsé volt. 1617-ben angol támadókat kalauzoltak a folyón, majd nyolc évvel később - Spanyolország ugyanis nem felejt - a spanyol kormányzó megfelelő számú embert gyűjtött össze, és kollektív büntetésben részesítette a törzs tagjait - válogatás nélkül; ettől kezdve a törzs neve többé nem fordul elő az iratokban.

Ez nem csak adat volt a bennszülöttekről. Bizonyos tekintetben befolyásolta saját múltamat is. A Ramlilára ettől kezdve nem tudtam úgy gondolni, ahogy gyerekként tettem: mint a dolgok kezdetére. Képzeletemben helyet kellett szorítani a Ramlila földjén másfajta embereknek is. Az irodalom egymaga nem lett volna képes megnyitni előttem ezt a szélesebb perspektívát.

Efféle - csak a dokumentumok alapján építkező - munkát többet nem készítettem. Viszont az útikönyvekben (pontosabban a vizsgálódásban) kimunkált és elsajátított technika (azaz: a benyomások sokaságán keresztül nézni a központban levő emberi történetet) olyasvalami volt, amit az elkövetkezendő harminc évben is gyakoroltam. Tehát ahogy a világ kapuja - túl a fikciót tápláló közvetlen személyes körülményeken - kitárult előttem, felfogóképességem növekedése lehetővé tette az általam gyakorolt irodalmi formák összevegyülését és egymás kölcsönös erősítését. Ettől kezdve nem lehetett eldönteni, melyik forma fontosabb a másiknál. A forma ugyanis az anyagtól függött; a könyvek mindegyike pedig ugyanazon megértési folyamat része volt. Írói pályafutásom erre predesztinált: először csak egy gyerek fantáziájában, majd pedig az ennél sokkal kétségbeesettebb vágyban, hogy történeteket írjak.

A regény importált forma volt. A nagyvárosi író számára ez csak az éntudat egyik aspektusa volt. Emellett rengeteg egyéb ismeret, képzeleti forma, tudomány létezett. Először ez volt számomra minden. A nagyvárosi írókkal ellentétben nekem nem volt történelmi tudatom. Közösségünk múltja legtöbbünknek a nagyapáinknál ért véget; ezen túl nem voltunk képesek látni. És az ültetvényes gyarmat, ahogy a humorizáló útikönyvek írták, olyan hely volt, ahol szinte semmi sem történt. Az irodalom, amit az ember művelt, vagyis az ember közvetlen benső körülményei, légüres térben volt, kontextus nélkül, a nélkül a szélesebb éntudat nélkül, ami egy nagyvárosi regényben mindig megvan.

Amikor gyerekfejjel olvasni próbáltam, úgy éreztem, két világ választ el azoktól a könyvektől, amelyeket az iskolában és a könyvtárakban ajánlottak: az emlékeinkben élő India gyerekkori világa és városunk még gyarmatiasabb világa. Azt gondoltam, hogy ezeknek a nehézségeknek közük volt gyerekkori szociális és érzelmi zavaraimhoz - ahhoz az érzéshez, amikor az ember a moziba jóval a film kezdete után megy be -, és hogy ezek a problémák egy csapásra megszűnnek, ahogy idősebb leszek. Nem voltam tisztában azzal, még azután sem, hogy megírtam korai irodalmi műveimet (amelyekben egyedül a történet, az emberek, a lekerekítésre való törekvés és a poénok találó elhelyezése foglalkoztatott), hogy tulajdonképpen ez a két homályos szféra vált írásaim tárgyává. Az irodalom azáltal, hogy működésbe hozta varázslatát, képes volt kivezetni a zsákutcákból, és saját témámhoz vezetett. De csak elindított az úton.

7

India még nagyobb gyötrelmet okozott. Nem volt független ország. Ugyanolyan óriási volt a szegénység, mint ami elől nagyapáink még a XIX. század végén elmenekültek. A két India különbözött egymástól. A függetlenségi mozgalom politikai Indiájának jó híre volt. A másik, sokkal személyesebb India kevésbé látszott: mihelyst az emlékezet gyengült, szertefoszlott. Nem az volt, amiről olvasni lehetett. Közel sem Kipling, E. M. Forster vagy Somerset Maugham Indiája. Igen távol esett Nehru és Tagore stilizált India-képétől is. (Volt ugyanakkor egy indiai író, Premchand [1880-1936], ak inek hindi vagy urdu nyelven írt történetei segíthettek volna jelenvalóvá tenni indiai falusi múltunkat. De nem is hallottunk róla; ilyen értelemben ugyanis nem olvastunk senkit sem.)

Amikor arra került sor, ezt a személyeset, nem pedig a függetlenség híres Indiáját látogattam meg. Tele voltam idegességgel, kapkodással. És semmi sem készített fel az ottani állapotokra. Nincs még egy ország, ahol ennyi különböző társadalmi helyzetű szerencsétlent láttam volna, és kevés ország volt ilyen népes. Úgy éreztem, olyan kontinensen vagyok, ahol - elkülönülvén a világ többi részétől - valami rejtélyes szerencsétlenség történt. Lesújtó volt az is, hogy egyetlen modern - indiai vagy angol - szövegben sem találtam meg azt, ami nekem azonnal szembeszökött. Az egyik kiplingi történetben az éhínség egy angol románc háttere volt csupán; általánosságban is elmondható, hogy amikor az angol vagy indiai írásokban a megdöbbentő nyomor szóba kerül, pusztán úgy beszélnek róla, mint valami örök, eleve meglévő dologról, és úgy néznek rá, mint amiről csak háttérként érdemes olvasni. És persze mint mindig, ott voltak azok, akik a szokatlan indiai nyomorúságban valami különleges spirituális minőséget fedeztek fel.

Egyedül Gandhi önéletrajzában, Az igazsággal való próbálkozásaim története című könyvben4 fedeztem fel - igaz, csak burkoltan - azt a nyers fájdalmat, ami bennem is megvolt Indiában. Azokban a fejezetekben, amelyek az 1890-es években tett felfedezéséről szóltak a Dél-Afrikában dolgozó indiai munkások kapcsán.

Írtam egy könyvet, miután megszabadultam az ideáloktól. De a fájdalmamat nem voltam képes szabadjára engedni. Időbe telt - rengeteg írás, különféle hangulatok után -, míg átláttam a tapasztaltak jelentőségét. Időbe telt, míg meghaladtam az indiai politikai ideálok elfogultságát és fantazmagóriáit az ország múltjával kapcsolatban. A függetlenségi harc, a britek elleni mozgalom elkendőzte az Indiát még a britek előtt ért csapásokat. Pedig ezek a sorscsapások mindenütt kézzelfoghatóak voltak. Ám a függetlenségi mo zgalom olyan volt, mint egy vallás: nem látta azt, amit nem akart látni.

Jó hatszáz évvel az első millennium után a muzulmán betolakodók szándékosan elpusztították a szubkontinenst. Királyságokat és birodalmakat alapítottak, amelyek egymás ellen harcoltak. Lerombolták a helyi vallások templomait északon; mélyen behatoltak délre és megszentségtelenítették az ottani templomokat.

A legyőzöttség emez évszázadai a XX. századi indiai nacionalizmus számára kényes téma volt. Tehát a történelmet újratákolták; a britek előtti kormányzók és kormányzottak, hódítók és alattvalók, hívők és hitetlenek összemosódtak. A nagy brit birodalom torkában ennek a magatartásnak volt némi értelme. Sőt azért, hogy erősítsék a britek bejövetelét megelőző India egységét, a nacionalista írók egyszerűbbnek vélték, hogy egészen messzire, az iszlámot megelőző időkig, az V. és a VII. századba menjenek vissza. Ekkor bizonyos értelemben India a világ közepének volt tekinthető, és kínai buddhista tanulók zarándokoltak indiai buddhista központokba tanulni.

A XIV. századi marokkói muzulmán teológus és világutazó Ibn Battuta korántsem kötelezte el ilyen könnyedén magát India egysége mellett. Ibn Battuta fő célja volt, hogy a muzulmán világ minden országába eljusson. Akárhová ment, mindenhol a muzulmán vezetők kenyerén élt, aminek fejében romlatlan arab áhítatot ígért.

Már úgy jött Indiába, mint meghódított, muzulmán területre. Ajándékba megkapta öt falu, majd - az éhínség ellenére - két további falu jövedelmét (terményeit). Hét évig tartózkodott Indiában. Ennek ellenére végül futnia kellett. Delhi muzulmán vezetője, aki történetesen Ibn Battuta legfőbb támogatója volt, vérszomjas, kivégzéseket és kínzásokat kedvelő személy volt, kedvenc időtöltésére leginkább a kiszemelt házának küszöbén kerített sort. A tetemeket aztán három napig hagyta ott feküdni. Még Ibn Battuta is rettegni kezdett, noha hozzászokott a muzulmán világ despotáinak módszereihez. Amikor aztán négy őrszemet állítottak rá, maga is azt hitte, hogy ütött az utolsó órája. Korábban ugyanis ilyen-olyan ügyekkel zaklatta a vezetőt és tisztségviselőit, panaszkodott, hogy a vezető ajándékai kézen-közön eltűnnek a hivatalnokok között, még mielőtt elérnének hozzá. Most azonban a fenyegetés hatására bűnbánatot tartott, és lemondott a világról. Öt teljes napig böjtölt, böjtje minden napján végigolvasta a Koránt; aztán amikor végül megjelent a vezető előtt, koldusruhába bújt. A teológus lemondása meghatotta a vezető szívét, magasabb dolgokra figyelmeztette, és futni hagyta Ibn Battutát.

Ibn Battuta leírásában a helyi lakosokról csak halvány képet lehetett kapni. A vezető tulajdonában lévő falvakban (amelyeket adott esetben az utazónak adományozott) jobbágyok vagy egyszerű rabszolgák éltek (Ibn Battuta módfelett szeretett rabszolgalányokkal utazgatni). Ezeknek az embereknek a hite inkább csak kuriózumszámba ment a muzulmán teológus számára, egyéb jelentőséggel nem bírt; Delhiben bálványaikat a szó szoros értelmében ledöntötték. A föld megszűnt a helyi lakosokhoz tartozni, az idegen kormányzó pedig nem tekintette megszenteltnek.

Ibn Battuta írása segített a nagy indiai ugar kialakulását megpillantani. Az olyan XVII. századi európai utazók számára, mint Thomas Roe vagy Bernier, az emberek általános nyomorúsága - akik a mogulpaloták tövében éltek viskóikban - nevetségessé tette az uralkodók hivalkodását. William Howard Russell, aki Kalkuttából Pandzsábba utaztában a Times számára készített beszámolókat az 1858 és 1859 közötti indiai lázadásról, e ráérős utazás közben mindenhol az ország régi romjait, a félig éhező ("pálcikacombú") embereket látta, akik ugyanúgy vakon szolgálták a briteket, mint minden korábbi elnyomót.

Még ha szavakba nem tudtam is önteni, gyerekkoromban hittem India egységében. A Ramlila - vagyis a Rámájánán alapuló szabadtéri darab, amelynek előadását kisvárosunk határában láttuk -, aztán vallási rítusaink és minden sajátunknak tekintett megnyilvánulási forma ezen egységet képviselte. Az egységet, amelyet magunk mögött hagytunk. Az évek hosszú során a múlt tal kapcsolatosan kikristályosodó új kép leleplezte ezt a hamis romantikát, és felfedte, hogy a mi ősi civilizációnk - amelynek számtalan módon elismeréssel adóztunk távolba szakadt közösségünkben is, és amire úgy tekintettünk, mint valami eredetire és romlatlanra - bizony ugyanolyan kiszolgáltatott volt a muzulmán hódítók előtt, mint a mexikói és perui őslakosok a spanyolok számára; és ugyanúgy pusztult szinte teljesen el.

8

Minden élménytípusnak megvan a sajátos kifejezési formája, és én még mindig nem látom, milyen regényt írhattam volna Indiáról. A fikció legjobban egy olyan zárt erkölcsi és kulturális közegben hat, amelyben a szabályokat általában mindenki ismeri. És ebben a zárt közegben leginkább ható jelenségek - érzelmek, elfojtott vágyak, erkölcsi aggodalmak - kifejezhetetlenek vagy hiányosak lennének a fikción kívüli irodalmi formákban.

Az engem ért élmények egészen sajátosak voltak. Ha regényt akartam volna faragni az élményekből, olyan figurát kellett volna kreálnom, mint amilyen én voltam: hasonló származással és háttérrel, s ürügyet kellett volna találnom arra is, hogy Indiába helyezzem. Többé-kevésbé meg kellett volna kettőznöm az eredeti élményt, ami így semmivel sem lett volna több. Tolsztoj arra használta a fikciót, hogy a szevasztopoli ostromot közelebb hozza, realitását kiterjessze. Úgy érzem, ha megkíséreltem volna regényt írni Indiáról, ha felruháztam volna az invenció apparátusával, meghamisítottam volna egy fontos élményt. Az élmény becse éppen sajátságában rejlett. A lehető leghitelesebb módon kellett tehát tolmácsolnom.

A nagyvárosi regényben - csábítóan és látszólag könnyen utánozhatóan - a társadalomról szóló nagyvárosi előfeltevések szerepelnek: megragadható tanulság, a történelem ideája, az öntudat bizonyossága. Ott, ahol ezek az előfeltevések nem működnek, ahol a tanulság hiányzik vagy hiányos, nem hinném, hogy egyebet képes a regény kínálni, mint külsőségeket. A japánok például importálták a regényformát, de képesek voltak beilleszteni a saját gazdag irodalmi és tö rténelmi hagyományukba minden nehézség nélkül. Ámde ahol, mint például Indiában, a múltat darabjaira szaggatták, a történelem pedig ismeretlen, megismerhetetlen vagy épp letagadják, nem hinném, hogy a kölcsönzött regényforma többet képes felmutatni, mint az igazság darabkáját, halványan derengő ablakot az általános sötétségben.

Úgy negyven-ötven éve, amikor az indiai írókat még nem ismerték annyira, egy R. K. Narayan nevű író példát és vigaszt nyújtott nekünk (beleértve engem és apámat is), akik írni szerettünk volna. Narayan angolul írt az indiai életről. Ez meglehetősen nehéz dolog, és Narayan úgy oldotta meg a kérdést, hogy átsiklott a problémák felett. Világosan, közvetlen stílusban, kevés szociális magyarázatot használva írt. Az általa használt angol nyelv igen személyes és könnyed, angol társadalmi sztereotípiáktól mentes volt, mellékíz nélküli; mindig olyannak tűnt, mint aki a saját kultúrájából, belülről fogalmazza meg a dolgokat.

Egy dél-indiai kisváros embereiről írt: jelentéktelen emberek, végtelen beszélgetések, jelentéktelen tettek jellemezték leginkább. Ezzel kezdte írói pályafutását; aztán ötven év múlva is ugyanitt tartott. Bizonyos mértékig ez Narayan életét tükrözte vissza. Sohasem távolodott el a gyökereitől. Amikor 1961-ben összefutottam vele Londonban -- sokáig utazgatott, és éppen készült Indiába -, azt mondta, vissza kell mennie, hogy a szokásos sétáit róhassa (a napernyője alatt), és a saját szereplői között lehessen.

Tökéletesen birtokában volt a saját világának. Ez a világ teljes volt és mindig rendelkezésére állt, várt rá; elég távol esett a dolgok közepétől, és a külső, zavaró tényezők elhaltak, mielőtt elértek volna odáig. Még a túlfűtött harmincas és negyvenes évek függetlenségi mozgalma is távol esett, a brit jelenlétet pedig egyedül az épületek és helyek neve jelezte. Ez az India megcsúfolta a hencegőket, hiszen a saját életét élte.

Dinasztiák emelkedtek fel és hanyatlottak le. Paloták és udvarházak tűntek fel és el. Az egész vidéket elemésztette a tűz és a hódítók kard ja, elmosta a Sarayu [a helyi folyó], amikor kilépett a medréből. De mindig képes volt újjászületni és növekedni.

Ebből a szemszögből (Narayan egyik misztikusabb könyve szerint) a tűz és a vereség kardja olyan, mint egy absztrakció. Nincs igazi szenvedés, és az újjászületés majdnem mágikus. Narayan könyvének jelentéktelen emberei, akik bagatell összegeket kerestek bagatell munkákból, és akiket a rítusok vigasztaltak és irányítottak, majdnem különös módon függetlenek voltak a történelemtől. Olyannak tűntek, mint akikbe az életet úgy lehelték; és ha megvizsgálnánk őket közelebbről, őseik egyáltalán nem is lennének. Apjuk és talán még egy nagyapjuk van; ennél messzebb nyúló gyökereik nincsenek. Régi templomokba járnak, de semmi közük sincs ezek régi építőihez: ők maguk semmit sem építenek, ami megmaradna.

Ám a föld megszentelt, és múltja van. Az említett misztikus regény egyik szereplőjének egyszerű látomása van az indiai történelemről, ami egyszerű tabló képében jelenik meg. Az első kép a Rámájánából (Kr. e. 1000 körül) való; a második Buddháról szól, az időszámításunk előtti VI. századból; a harmadikon a IX. századi filozófus, Shankaracharya jelenik meg; a negyediken a mintegy ezer évvel későbbi britek érkezése, az utolsón pedig Mr. Shilling, a helyi bankigazgató látható.

Ez a tabló teljességgel kihagyta a muzulmán invázió és uralom időszakát. Narayan gyermekkorának egy részét Maiszúra államban töltötte. Maiszúrának hindu maharadzsája volt. A britek helyezték trónra, miután elűzték a muzulmán kormányzót. A maharadzsának meglehetősen előkelő családja volt; ősei szatrapák voltak a nagy déli hindu királyság idején. A muzulmánok ezt a királyságot verték le 1565-ben, és ennek a királyságnak a hatalmas fővárosát pusztították el majdnem teljesen (az itt felgyülemlett szellemi kapacitással együtt, amely fenntartotta). Annyira tönkretettek mindent, annyira kiirtották a kreatív emberi szellemet, hogy ma már igen nehezen képzelhető el, miképp lehetett ez a hely egy nagy birodalom bölcsője. A főváros szívbem arkoló romjai - négy évszázad távlatából még mindig a fosztogatásról, a gyűlöletről, vérről és a hindu vereségről, egy világrend elpusztításáról adnak hírt - talán csak egynapi járóföldre voltak Maiszúra városától.

Narayan világa, mindent egybevetve, nem olyan szilárd alapokon nyugvó és teljes, mint amilyennek tűnik. Az általa megjelenített jelentéktelen emberek csak olyan egyszerű dolgokról álmodoznak, amelyek elmúltak, de ők maguk személyes származás híján vannak; nagy-nagy üresség tátong a múltjukban. Életük olyan kisszerű, amilyennek lennie kell: egyedül ez a kisszerűség jöhetett létre a romokon és az új brit gyarmati rend rendszerében (iskola, út, bank, bíróságok). Narayan könyveiben, amikor a történelem világos, sokkal kevesebb van jelen az életbölcsességből és a megmaradt hindu Indiából, mint az ezért kárpótlást nyújtó brit béke feletti örömből.

Ezek szerint az Európából vagy Angliából kölcsönzött indiai regényforma néha a legalapvetőbb lényegének van híján. Még akkor is, ha azt vesszük, hogy jól boldogul a dolgok külső megjelenítésével. Gyakorló íróként én is csak hiányosan értettem meg a világomat: családi hátteremet, vándorlásunkat, furcsa, egy generáción keresztül a félig elfeledett Indiában élő közösségünket, Mr. Worm iskoláját, apám írói ambícióját. Emiatt én is csak a dolgok külső megjelenítésével kezdtem. Hamar bekövetkezett annak kényszere, hogy továbblépjek, hiszen nem lebegett előttem egy valahol rám váró kerek világ illúziója és ideája. Vagyis más oldalról kellett a kérdést megközelítenem.

9

Hatvan-hetven esztendő alatt a XIX. századi Európában a regény nagyon gyorsan fejlődött a közvetítő mesterek kezei között, és különleges eszközzé vált. Olyasmire volt képes, amire a többi irodalmi forma - esszé, vers, dráma, történetírás - nem. Az ipari, iparosodó vagy modern társadalomnak egy nagyon jól körvonalazható önkép képzetét nyújtotta. Teljes közvetlenséggel mutatott meg olyat, amit előtte senki; megváltoztatta a látásmódot. Bizonyos játéktér ezután is adódott, bizonyos dolgokat lehe tett módosítani, de a modern regény alapképlete már létrejött, és a programját is meghatározták.

Mindannyian ennek vagyunk a termékei. Sohasem lehetünk újra az elsők. Hozzábiggyeszthetünk új, messziről származó anyagot, de az a program, amit követünk, már be van táplálva. Már nem lehetünk Robinson Crusoe-k az írásban, akiknek fegyveréből kirepül "az első puskalövés ezen a szigeten a világ kezdete óta".5 Hogy a metaforánál maradjunk, ez a puskalövés cseng a fülünkbe, amikor a modern regény létrehozóihoz fordulunk. Ők az elsők; nem voltak vele tisztában, amikor elkezdték, de aztán (miként Machiavellinek a Párbeszédekben vagy Montaigne-nek az Esszékben) tudatosult bennük, és a felfedezés izgalma járta át őket. Ez az izgatottság ragad át ránk is, az írás energiája megismételhetetlen.

A következő hosszú bekezdés a Nicholas Nickleby (1838) elejéről való. Dickens ekkor huszonhat éves, és erejének teljében van. A nyersanyag teljesen szokványos. És pontosan itt van a kutya eltemetve. Olybá tűnik, Dickens éppen most (a Boz, A Pickwick Klub és a Twist Olivér után) jött rá arra, hogy bármi, amit lát Londonban, az övé, írnia kell róla - a cselekmény pedig várhat.

Mr. Nickleby becsukott egy üzleti könyvet, mely íróasztalán feküdt, hátravetette magát székén és szórakozottan nézett ki a piszkos ablakon. Némely londoni ház mögött - rendszerint négy magas, fehérre meszelt fal között és zordonan meredező kémények sora alatt - szomorú kis udvarféle van, azon pedig csenevész fa, amely merő fitogtatásból évrő1 évre néhány levelet hajt, késő ősszel, mikor más fák már hullatják a magukéit, majd pedig kimerülten az erőfeszítéstől, repedésekkel és korommal borítva tengeti életét a következő évig, amikor elölről kezdi ugyanezt a folyamatot [...] Az emberek ezeket a sötét udvarokat néha "kert"-nek nevezik, bár nehezen képzelhető el, hogy valaha is palántákat ültettek bennük, valószínűbb, hogy gazdátlanná vált telek darabjai, s talajuk az eredetileg téglavetésre használt föld elkorhadt növ ényzetéből áll. Senkinek se jut eszébe, hogy sétálgasson az efféle kietlen helyen, vagy hogy valami módon megpróbálja hasznát venni; legföljebb néhány ládát, fél tucat törött palackot vagy más ilyen limlomot lehet ledobálni rá, mikor az új lakó beköltözik, s ez a holmi ott is marad, míg a lakó kihurcolkodik, a nyirkos szalma pedig rothad, ameddig akar, a csenevész puszpáng, a ványadt örökbarna dudvák és tört virág-cserepek búsan szanaszét heverő darabjai között - a korom és piszok martalékául.

Ilyen helyre esett Mr. Nickleby pillantása [...] Egy csenevész kis fenyőt bámult, melyet valamelyik régebbi lakó ültetett egy hajdan zöld dézsába, s évekkel azelőtt otthagyta, hogy apródonként elkorhadjon. [...] Tekintete végül egy balra eső piszkos kis ablakra esett, amelyen át az írnok arca látszott homályosan s mikor az érdemes férfiú véletlenül felpillantott, Mr. Nickleby magához intette őt.6

Elragadó minden részében, és nem véletlenül van kedvünk elidőzni a szövegnél, mert írójával együtt érezzük, hogy ilyet senki sem csinált korábban. De ez egyben azt is jelenti, hogy újra sem alkotható azonos hatással. Elveszítené a felfedezés örömét, ami a legfőbb erénye. Az írásnak mindig újat kell hoznia; ezért minden tehetség törvényszerűen ki is égeti önmagát. Huszonegy évvel később, a Két város regénye (1859) című műben, a boroshordós jelenetben a dickensi átható tekintet technikává válik, hatásossá, ám retorizálttá, a részletek futószalagon jönnek elénk, inkább tekinthetők a tudat és megszokás termékeinek, mint a pillantás produktumainak.

Egy nagy hordó bor zuhant az utcára és szétrepedt... ott feküdt a kövezeten, közvetlenül a csapszék ajtaja előtt, összezúzva, mint egy feltört dió.

A szomszédban minden ember abbahagyta a foglalkozását vagy semmittevését, hogy odasiessen és bort igyék. A szabálytalan kövekből összerakott hepehupás utcai kövezet, mely, azt lehetett volna hinni, mindenfelé irányított hegyeivel mintha határozottan arra lett volna hivatva, hogy bénát csináljon minden közelébe merészkedő ele ven lényből, apró tócsákra osztotta fel a bort; s ezt állták körül, nagyság szerint, nagyobb és kisebb csoportok. Néhány férfi letérdelt, egymáshoz szorított tenyérrel merte ki a folyadékot és szürcsölték vagy pedig igyekeztek adni belőle az asszonynak, ki a válluk fölé hajolt, mielőtt az ital kicsorog az ujjaik között. Más férfiak és asszonyok a tócsákba félig eltört csészéket vagy még a fejkendőjüket is mártották, melyet azután a csecsemők szájába nyomkodtak ki szárazra... 7

Egyedül az összetört dióhéj és a csorba bögre idézi a fiatal Dickenst. A többi részlet nem szít forradalmat Párizsban (legalábbis hasonlót a hetven évvel korábbihoz); ezek a részek inkább egy politikai karikatúra szimbolikáját testesítik meg.

Az irodalom a felfedezéseinek összessége. Ami a felfedezéseket követi, lehet hatásos és intelligens. Az ilyen művek nyújthatnak örömet, és természetesen lehetnek hosszabb-rövidebb ideig tartó sikereik is. De igazából mindig vissza akarunk térni a gyökerekhez. Végül is ami az irodalomban számít, ami mindig benne van, az a feltétlen jó. És - noha meghaladott formákban is keletkezhetnek csodaszerű dolgok, mint a Bunbury: Köznapi komédia három felvonásban komoly emberek számára8 vagy a Romlás és hanyatlás9 - a jó mindig az, ami új, formában és tartalomban egyaránt. Ami jó, feledteti a korábbi modelleket, és teljességgel váratlan; a levegőben lógó dolgokat kell lehoznunk a földre. Ezt a fajta minőséget azonban nem lehet megtanítani egy írástechnika-tanfolyamon.

Az irodalom, mint minden élő művészet, mozgásban van. Alaptulajdonsága, hogy a domináns formának állandóan változnia kell. Egyetlen irodalmi forma sem - még a Shakespeare-dráma, az epikus vers, a komikus eposz, az esszé, a történelmi munka sem - vándorolhat sokáig az inspiráció valamely ösvényén. Ha azt vesszük, hogy minden irodalmi tehetség teljesen kiégeti önmagát, akkor minden irodalmi forma előbb-utóbb eléri lehetőségeinek határát.

A XIX. századi Európának az új regény bizonyos nóvumként szolgált. A XX. század vége, amely megcsömörlött az újdonságoktól, amely kulturális értelemben sokkal kuszább, mert azzal fenyeget, hogy a Római Birodalom törzsi vagy népi megmozdulásaihoz hasonló helyzet válik meghatározóvá, újfajta interpretációt igényel. De a regény, amely (bármennyire nem így tűnik is) még mindig az eredeti XIX. századi program szerint működik, amely még mindig az eredeti látomásból él, enyhén el tudja torzítani az alkalmazkodni képtelen új valóságot. Formája kellően közhelyszerűvé és körülhatárolttá vált ahhoz, hogy tanítani lehessen. Apró kis narcizmusok garmadáját hívja elő mindenünnen, amelyek az eredetiséget helyettesítik, és az élet illúziójával ruházzák fel a formát. Tulajdonképpen a kor hiúságának (és kereskedelmi érdekének) tudható be, hogy a regény továbbra is az irodalom végső és legmagasabb rendű kifejezési formája.

Ezen a ponton vissza kell utalnom a kezdetekre. A nagy XIX. századi eredményektől távoli apró gyarmati változás révén apámban - talán egy tanár vagy egy barát ösztönzésére - a húszas évek végén az a vágy ébredt, hogy író legyen. Íróvá is vált aztán, de nem egészen úgy, ahogy szerette volna. Tisztességes munkát végzett; történetei segítségével közösségünk megőrzött valamit a múltjából, ami különben elenyészett volna. De kívülről, más kultúrából táplálkozó ambíciója és közösségünk, amelynek egyáltalán nem volt élő irodalmi hagyománya, nem illettek össze; apám történetei csak igen kevés olyan olvasóhoz jutottak el, akikről ezek az írások szóltak.

Az írói ambíciót rám hagyományozta; és én, aki más korban nőttem fel, ezt az ambíciót majdnem a legutolsó stádiumáig figyelemmel kísérhettem. Még emlékszem, milyen nehéz volt gyerekfejjel komoly könyveket olvasnom; két világ választott el ezektől. Képzelgéseim nagy része a mozihoz kötődött. Minden távolinak tűnt, ugyanakkor ebben a különös mesevilágban minden megközelíthető volt. Valódi univerzális művészet volt. Nem hinném, hogy túlzok, amikor azt mondom, hogy a harmincas-negyvenes évek Hollywoodja nélkül szellemileg szegényebb lettem vol na. Erről nem szabad elfelejtkezni az olvasás és írás kapcsán sem. És el kell gondolkoznom azon, hogy az a tehetség, ami valamikor az irodalom világában merült el, e században nem a dicsőséges mozi első ötven évének vált-e részévé.

EGRI ZSOLT fordítása

Forrás: Nagyvilág