Konfuciusz élete - 5. rész

A hazatért Mester

A Mester a Luból jött követek invitálását meghallva, egy pillanatig sem habozott a hazatérésen, hiszen ezzel régi álma válhatott valóra, melyről vándorlása során szinte minden nap álmodozott.
Konfuciusz ekkor hatvankilenc éves volt. A világ mely-ben élt nem kényeztette el jóságával. Bármely államba ment is mindenhol csak csalódottság és keserűség lett osztályrésze, s életének hátralévő öt éve is a bánat és a gyász jegyében telt el.
Az i.e. 484.-ben meghalt a felesége, majd egy évre rá, i.e. 483-ban, fiának, Linek az elvesztését kellett meg-gyászolnia. Kong Li ötvenkét éves korában hunyt el, egyetlen fiúgyermeket hagyva maga után, akinek nagyapja, Konfuciusz, a Kong Ji és a Zi Si neveket adta.
Fia halála után két évvel, az i.e. 481-ben, anyai ági ro-kona, és egyben kedvenc tanítványa, Yan Hui is el-hunyt. Az ifjú Yan Hui halálhíre kapcsán a Mester fájdalmában így kiáltott fel:

„Ó jaj, az Ég elveszejt engem! Az Ég elveszejt engem!”
Magánéletének szomorú csapásai fölött érzett fájdalmát csak fokozta, a továbbra is fennálló, közéleti mellőzött-sége. Ai herceg és Ji Kangzi ugyan melegszívvel fogad-ták őt az udvarnál, de az állam irányításában szavának többé már nem volt súlya.

Minthogy közéleti tevékenysége minimálisra csökkent, amellett, hogy továbbra is lelkesen tanította az egyre na-gyobb számban köré sereglő tanítványokat, végre hódol-hatott régi vágyának, s irodalmi ismereteit bővíthette, újrarendezve és egységesítve az ősi klasszikus műve-ket, gyakran saját gondolataival is kiegészítve azokat, mint ahogy azt például, az Írások könyvéhez (Shujing) írt előszó esetében is tette. Összegyűjtötte és rendezte a Dalok könyvének (Shijing) verseit és énekeit is, az ősi költészet alkotásait, és hozzálátott a zene megreformálá-sához. Utóbbi tevékenységéről saját maga is említést tett:

„Weiből Luba való hazatértem óta,
Helyükre igazítottam a zenéket.
A sok különböző himnusz és óda,
Mind a maguk helyére kerültek.”

Végül, a szintén ebben az időszakban készült egyik legnagyobb műve, a „Tavasz és ősz” krónikája (Chunqiu), a hagyomány szerint teljes egészében az ő alkotása. Az i.e. 722-től i.e. 481-ig terjedő időszakot felölelő munkát, azonban nagy valószínűséggel csak újraszerkesztette, mint ahogy azt az előbb említett klasszikus műveknél is tette. A „Tavasz és ősz krónika” utolsó fejezete csupán egyetlen sorból áll:

„Ai herceg 14. évében, tavasszal, a nyugati ország-részben, a vadászok foglyul ejtettek egy egyszarvút.”

Konfuciusz, a legenda szerint, az egyszarvú felbukkanásában saját közelgő halálának hírnökét látta. Jóslata sajnos beteljesült és két évvel rá, i.e. 479.-ben, életének hetvenharmadik évében a Mester végleg eltávozott tanítványai köréből.

A temetési szertartást Zigong szervezte meg, s hogy hű maradjon a bölcs tanító szokásaihoz és életviteléhez, mellőzött minden különösebb pompát és hivalkodást – úgy, ahogy azt Konfuciusz maga is megkívánta volna. A Qufu városától északra húzódó folyó partján kijelölt sír körül nagyszámban gyűltek össze tanítványai és tisztelői, akik közül sokan messzi vidékekről utaztak Luba hogy végső búcsút vehessenek szeretett Mesterüktől.

A Mester halálát követően tanítványai nem hagyták el azt a helyet, ahol annyi éven át hallgatták tanítójuk bölcseleteit. Ehelyett sírjának közelében kunyhókat építettek és továbbra is egymás közelségében maradva kezdték meg a három évig tartó gyászidőt.

Forrás: Őri Sándor - Confucius.hu

Kapcsolódó cikk: Konfuciusz válogatott bölcsességei a Lunyü-ből, avagy a Beszélgetések és Mondásokból