Nagy Zoltán: Csak álom

Lehajoltam a patak tükrére és ittam a vizéből. A vize könnyű volt és tiszta, ízét sem éreztem, csak olyan volt, mintha friss hegyi levegőt innék.

- Csodálatos jóvízű folyó ez, szóltam magamban, és mily szép fényes a tükre.

Felállottam a parton és lenéztem a víz színére és ott láttam a képem mását. Kissé elcsodálkoztam. Fekete barét volt a fejemen, alóla simán bukott sűrű barna hajam a vállamig. Fekete zekémet bőröv szorította a derekamhoz. A kard helyén téntatartó csüngött le róla s hosszú lúdtollát előre szegezte.

- Igaz, szóltam magamban, hisz én most a pádovai egyetemről jövök, én, a Szabad Mesterségek Magistere, és minden tudományok Doktora.

Aztán megfordultam, arra, amerről a város barna bástyái látszottak, és felvidult léptekkel indultam a selyem-zöld mezőn át - sárga virágok arannyal csillagozták - a város felé.

Gyér fű ütközött a bástyák kövei közt és oly ismerős volt minden. A régi boltos kapu alatt nagy tisztelettel üdvözöltek az őrök, és én megelégedetten kopogtam végig a keskeny utca hepe-hupás kövein.

Emberek jártak az utcán. Szembe velem három fiatal apáca jött fehér leplekbe öltözve, melyeket csak a széleken ékítettek élénkpiros pettyek. Mikor elmentek mellettem, összenevettek valami csintalanságon, de én már nem ügyeltem rájuk. Valaki a nevemen szólított a keskeny utca túlsó oldaláról. Öreg, töpörödött emberke állott az órásbolt kőküszöbén, ő hívott.

- Tudós Magister, jer nézd meg a világ legújabb csudáját, azt a bámulatos és remek órát, melyet szorgos tudománnyal nyolc éve készítek a székesegyház számára. Lépj be, tudós barátom, e kis bolt is szentélye a tudományoknak.

- Nézd, szólt tovább a homályos helyiségben, nézd hányféle kőből van a számlapja és mily csodálatos mesterségű a gépezete. Egész város van rá építve, és mikor letelt egy óra, kovácsok verik ki a számukat zengő üllőiken. És mikor ahhoz a perchez ér, melyben az én lányom, a város legszebb lánya született, íme, kinyílnak a rózsák a kertekben; és mikor ahhoz a perchez ér, melyben a feleségem, a város legszebb asszonya meghalt, íme, elindul a gyászmenet a kapu alól, és az arany legendák minden szentjei kísérik a gyászszekeret, és a város védőszentje, aki a legkiválóbb az összes szentek közt, kijön a templomból a menet elé és úgy kíséri be őket. Íme a világ csodája, mely a kis téren fog állani a templom előtt, hogy bámulják a népek, és száz évig fogják emlegetni a mestert, aki csinálta.

- Száz évig fogják emlegetni a mestert! - ismételte egy férfihang, mély, mint a barlangok visszhangja. Csak most vettem észre, hogy egy tiszteletreméltó ősz áll elmerülve az óra csudálatában. Most felém fordult és barátságosan köszöntött.

- Üdvözöllek, tudós Magister. Bámuld e remek órát, a tudomány csudálatos művét. Nekem mennem kell a kikötőbe, mert három hajóm érkezik Indiából, arannyal, prémekkel és illatszerekkel. Az idő szép, a tenger csendes, ma biztosan megjönnek. Menj el a házamba, ott ül a könyves szobában a fiam, gyermekkori barátod és méltó társad a tudományokban. Menj, tudós barátom, és örüljetek egymásnak.

Együtt mentünk az utca sarkáig, ott befordult a keskeny sikátorba, melynek végén, messze, árbocok fekete vonalai közt szelíden csillogott a tenger. Én pedig beléptem a zömök házba, melynek tornyos erkélye kikönyökölt az utca közepére, és felkerestem a könyves-szobában gyermekkori tudós barátomat. Az ólomkarikás ablak előtt ült, tisztes nagy könyvek szétnyílva hevertek előtte, esett ellenfelek, kiket legyőzött és szolgáivá tett tudománya hatalmával.

Megölelt és pádovai utamat kérdezte, és néhány pádovai tudóst, kiknek irántam barátságát büszkén említettem. Aztán nagy csomó sűrűn beírt pergamenre mutatva szólt:

- Íme a nagy munka. Mert tudd meg és örülj neki, már csaknem kész a Rendszer, melyet Isten dicsőségére alkottam. Gondolatokat vettem, előbb a föld színéről és a földből valókat, aztán mind magasabbról, a légből, az égből, míg ez éter tiszta rétegébe jutottam. Egy gondolatot raktam a másra, mint tanult kőmíves a követ, így emeltem a gondolatok nehéz munkával faragott köveiből székesegyházat Isten imádására. Évek munkája áll előtted; raktam a követ, és íme, nem hiába. Mert fallá emelkedtek, hegyes ívekbe borultak, tetővé hajoltak és toronnyá magasultak, így építettem nem szűnő szorgalommal Isten csodálatos templomát. S most bemegyek, amikor akarok és járom a lépcsőket és megállok a torony magasán a kimérák között. Még csak az utolsó gondolatot keresem, mely méltón fejezze be művem és álljon a csúcsán örök nyugalommal, mint a súlyos arany-angyal áll a templom tornyának a hegyén és körülfordul néha a szélben és széttekint a messze horizontok felett. Ó remek gondolat, ó arany angyal, szállj le a templomra, melyet azért emeltem, hogy te magasabban állj!

Meghatva búcsúztam a fiatal tudóstól, és míg kongó folyosókon mentem, örömmel ismételtem magamban:

- Kész a Rendszer! Az Isten gyönyörű székesegyháza! Már csak az arany angyal hiányzik! Ó, arany angyal!

Az ajtó előtt épp akkor surrantak el a nevető apácák. Öreg szolga állott előttem, súlyos ezüst botot tartva kezében és mélyen meghajolva szólt:

- Uram, a Fő-Tanács hivat. Jöjj fel azért a tanácsházba, hogy tudós személyedet tisztelhesse.

Kopogva mentem fel a lépcsőkön. A nagy terem homályos volt lent, mert igen magasan voltak az ablakok. Ott ült hatvan öreg, a nemes város Fő-Tanácsa. A középen ülő pedig felvevé arany bunkójú botját, és szólt:

- E nemes és dicső város nevében, mely mindig híven és illő alázattal szolgálta Istent, annak Szent Egyházát és a Császárt, köszöntelek falaink közt, tudós férfiú. Íme, a Főtörvényszék tudományod mély és soha nem apadó kútjából akar meríteni tanácsot, hogy mitévő legyen eme bűnössel, kinek rettentő nagy a bűne. Ítélj azért tanult tudományod szerint.

A bűnösre mutatott, ki négy alabárdos őr közt állott komoran és keményen, és nem sütötte le a szemét. És én ránéztem, és elgondolkozván, kerestem az auctort, kinek művéből az esetre illő textust vehessek. Talán Ulpianus, gondoltam magamban. És eszembe jutott Ulpianusnak sok igen szép helye és a könyv, melyben olvastam, és a könyvtár, a tudós tanárok és egész Pádova. És egyszerre láttam magam - mintha messzilátón néznék távoli képet -, láttam magam az Universitas termében, amint állok és dissertálok a három doktoroknak Ulpianusról és Gaiusról. A doktori fövegek meg-megbillentek és ilyenkor tudtam: jól mondom és tetszik a doktoroknak. Emlékszem, napos őszi délután volt kint...

Valami csörrent, talán az őrök fegyvere, és én felocsúdtam az emlékezés szenderéből. Felemeltem a fejemet és szóltam:

- Ulpianus mondja: Recte Pedius ait: siciut nemo furtum facit sine dolo malo..."

Az öregek figyelemmel hallgatták a beszédem, és mikor emelt hangon kimondtam a kemény ítéletet, bólintottak fejükkel és mondták:

- Úgy legyen. Bölcs bíró, végrehajtjuk igazságos ítéleted.

Már késő délután volt, mikor lementem a lépcsőn, de a nap még sütött melegen. Hosszú árnyékok feküdtek végig a tanácsház előtti kis téren. A templomajtón, mely fekete száját mutatta, két nő lépett ki. A fiatalabbat mindjárt megismertem: ez volt a nevető apácák közül a középső. De most szorgos, magas nyakú ruha volt rajta, olyan, mint amilyet a polgárlányok viselnek, és lesütött szemmel ment az idősebb nő mellett. Egyenesen felém jöttek és megálltak előttem. Imakönyv volt a kezükben és virág volt a könyv lapjai közt.

- Isten hozta - szóltak. - Már rég nem volt itthon.

- Pádovában voltam, az egyetemen.

Lassan mentünk egy lejtős utcán lefelé. Az utca rövid volt és a végén két sötét ház közt zölden ragyogott a sárga-virágos mező.

Egy helyen az idős nő megállott és bement a boltba.

A lány most felnézett és halkan mondta:

- Néném füveket vesz. Itt jóféle füveket lehet venni, mindenfajta betegség és szemmelverés ellen valókat.

- Pádovában tanítják a füvek erényeit - feleltem.

Elhallgatott és nézett arra előre, el a két sor ház közt, a mező felé.

- A mező most szép virágos.

Elgondolkozott.

- Ilyen ruhát fogok csináltatni magamnak. Zöld bársony, arannyal porozva.

Aztán tovább álltunk szótlanul. És engem egyszerre mély szomorúság öntött el, mint kiáradt folyó a parti füzest. Még egy kicsit álltunk, és akkor mondtam:

- Isten vele. Nekem el kell menni.

- Hová?

- Nem tudom. Csak el kell menni.

- Isten vele.

A város túlsó kapuján mentem ki. A zöld mező messze futott előttem, út nem szakította meg sehol. Hátul már feketedtek a magas bástyák. Messze előttem tehéncsorda legelt.

Gyors léptekkel mentem előre. Néha visszanéztem. A bástyák mindjobban süllyedtek és már alig láttam őket.

Egyszerre meghökkenve állottam meg. A legelő csordához értem és láttam, hogy rémítő szörnyetegek legelik a friss füvet. Nagyon sokfélék voltak. Némelyiknek hosszú nyaka volt, mint a zsiráfnak, másoknak roppant hosszú hengeres testük és nagyon kurta lábaik voltak. De a legfélelmetesebbek azok voltak, melyeknek alig volt törzsük. Hosszú tehénlábaik csaknem egy pontban futottak össze. Lelógó bika-nyakukon szinte a föld színén tolták előre busa fejüket, mely elől kiszélesedett, mint a vízilóé. És valamennyinek előre szegzett hegyes szarva volt.

A lábam gyökeret vert a rémülettől és nem bírtam elszaladni. A szörnyek néztek egy darabig, aztán mind közelebb jöttek, körülfogtak és szarvaikkal döfködtek felém. A veríték csurgott rólam, és már csaknem elértek a szarvaikkal.

És ekkor, a rémület tetőpontján, mikor a félelem már úgy fájt, mint a testi kín, egyszerre hűvösség borított el és csodálatos nyugalom szállt rám.

- Hisz ez csak álom! - kiáltottam.

A szörnyek még ijesztettek, de én már nem féltem.

- Hisz ez csak álom - mondtam nyugodtan.

Egyszerre megmerevedtek és úgy bámultak felém.

- Csak álom! - sóhajtottam megint. És éreztem, hogy ismét elönt a szomorúság, mint a kiáradt folyó a parti füzest.

- Hisz akkor a város is csak álom - mondottam magamban. - És ők még nem tudják, hogy mindez csak álom.

Egy darabig még álltam, aztán megfordultam.

- Vissza kell mennem, meg kell nekik mondani, hogy mindez csak álom.

Megfordultam a város felé. A szörnyek bámulva néztek utánam. Mentem és időnként visszanéztem. A szörnyek folyton nőttek és mindég néztek utánam a horizont mögül. A lemenő nap fényében rózsaszínűek voltak most, és láttam, hogy kövekből vannak összerakva. A rovátkákat tisztán lehetett látni.

- Íme a piramisok - gondoltam magamban.

Aztán halvány lilaszínűek lettek, aztán violaszínűek. Mikor a város kapuja alól visszanéztem, messze kéklettek már, mint távoli hegyek.

Egy kis ház előtt ott állott a polgárleány és mosolygott.

- Visszajött?

- Igen - mondtam, - mert csak álom volt, hogy el kell menni. Ez a város is csak álom, és te is csak álom vagy.

Elszomorodott. Lassan ment a kiskapu felé. Még egyszer visszanézett - az arca egész ismeretlen volt már -, aztán megállott, mintha vissza akarna jönni. De hirtelen zaj támadt az utca túlsó végén, a kanyarulaton túl, és erre egyszerre eltűnt, anélkül, hogy a kaput kinyitotta volna.

A zaj pedig egyre közelebb jött és zengett, sípolt, dobolt és dalolt és kacagott. Egyszerre forgó emberrajba kerültem. Tarka farsangi menet ömlött a falak közt. Mellettem a három vidám apáca táncolt valami kecses táncot.

- Jöjjön, tudós uram, táncoljon velünk.

- Nem megyek - mondtam, - mert mindez csak álom.

A zene elhallgatott és a nevetés megszűnt. Az emberek elszomorodtak és elszéledtek a mellékutcákba. A három fiatal apáca ott maradt, tánctartásban, ahogy a szavam érte őket, csak az arcuk lett nagyon szomorú. És én csak néztem őket, míg valaki megszólalt mellettem:

- Carrarai márványból vannak faragva. Fiatal mester műve, kit városunk büszkén mond a magáénak. A címe: a három grácia.

Ránéztem az öreg órásra és ránéztem az apró márványszobrocskákra. Csakugyan fehér márványból voltak kifaragva és mozdulatlanul állottak egy óra fekete márványlapján a kandallón.

- Ezt az órát a fiatal herceg számára készítettem - folytatta az öreg. - De nézd meg inkább a másik órát, melyre néhány új alakot tettem.

- Minek nézzem? - mondtam. - Csak álom az órád. Álom a leányod születése és álom a feleséged halála és az arany legendák minden szentjei.

Elszomorodva ült le a kőküszöbre és lehajtotta a fejét.

Én pedig sietve mentem tovább, mint akinek sok a dolga. Egyszerre oldalt, hosszú keskeny utca végén, mint sötétfalú, mély kút fenekén a víz, megcsillant a tenger, és nekem eszembe jutott a három hajó a kikötőben, melyek most jöttek Indiából, arannyal, prémekkel és illatszerekkel.

Egyszerre ott állottam gyermekkori tudós barátom szobájában.

Örömmel ugrott fel.

- Megvan a Rendszer! - mondta. - Az arany angyal! Az Isten gyönyörű székesegyháza!

Én szomorúan állottam tovább.

- Hát nem örülsz? Értsd meg: a Rendszer!

- Nem örülök - mondtam, - mert csak álom az egész. Csak álom a rendszered.

Meghökkent, aztán lassan, fáradtan leült az asztal mellé.

- Menjünk a tanácsházba - mondta. - Mert akkor a város is csak álom. És akkor ez közügy és a Tanácsnak tudni kell róla.

A Tanácsházban ott ült a hatvan öreg a homályban és a középen ülő szólt ismét:

- Tudós férfi, ítélj e bűnös felett, kinek szörnyű nagy a bűne.

A bűnös ott állt a négy alabárdos őr közt. Csenevész emberke volt, révedező szemei félénken néztek felém.

- Hagyjátok őt - szóltam. - Csak álom az egész. Ő is csak álom, s az ő rettenetes bűne is csak álom. És álom vagytok ti is, és álom az egész városotok.

A terem elsötétedett. Az öregek szomorúan ültek. Némelyik előre borult a faragott padra, mások hátraszegték nyakukat és nézték a plafon barna gerendáit. Halk sírás hangzott itt-ott.

- Mit sírtok - szóltam. - Hisz az nem baj, hogy csak álom az egész, mikor már tudjuk, hogy csak álom. Örülni kell inkább ennek a szomorúságnak, mert erős várunk ez nekünk. Íme, én nem sírok, csak szomorú vagyok és mondom magamnak: mindez csak álom. S hogy felébredve is biztos legyek benne, hogy tudtam, hogy mindez csak álom. És ha felébredek, majd olvasom ezt az izenetet.

A pergamenhez nyúltam és nagy erőfeszítéssel emeltem fel, mintha mázsás követ emelnék. És a kezem alig bírta mozgatni, mikor írtam.

Az öregek összesúgtak.

- Mit sugdolóztok - szóltam. - Hisz ez is csak álom és én tudom, hogy fel fogok ébredni, és a kezem ismét fürge lesz és könnyű.

A veríték csurgott rólam, míg írtam. Aztán magasra emeltem a pergament, melyre nagy, tiszta és nem reszkető betűkel volt írva: Mindez csak álom.

*

Enyhe nap sütött be a szobámba, mikor felébredtem. Az ágyam melletti asztalkán megtaláltam a papírt, melyet oda szoktam készíteni, hogy a kószáló gondolatokat elfogjam, ha arra járnak. A papíron most furcsa vonalak futkostak össze-vissza. Sokáig néztem a megfejthetetlen hieroglif írást, aztán betettem a vékony fehér lapot a könyvtáramba, vaskos barna kötetek közé.

Most is ott van.

Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 1. szám