ALDOUS HUXLEY - Szép új világ

[részlet] -- Tehát ön úgy véli, nincsen Isten?
-- Nem, én úgy vélem, egészen valószínű, hogy van.
-- Akkor miért?...

Mustapha Mond közbevágott:

-- De ő különböző módon nyilvánítja ki önmagát különböző embereknek. A premodern időkben úgy nyilatkoztatta ki magát, mint az a lény, amely le van írva ezekben a könyvekben. Ma pedig...

-- Hogyan nyilatkoztatja ki magát ma? -- kérdezte a Vadember.

-- Nos, ma úgy nyilatkoztatja ki magát, mint hiány; mintha egyáltalán nem is lenne.

-- Ez a maguk hibája.

-- Nevezze a civilizáció hibájának. Isten nem férhet össze a gépekkel és a tudományos gyógyászattal és az egyetemes közboldogsággal. Az embernek választania kell. A mi civilizációnk a gépeket és a gyógyászatot és a boldogságot választotta. Ezért kell nekem ezeket a könyveket páncélszekrénybe zárva tartani. Szennyesek. Az emberek megbotránkoznának, ha...

A Vadember félbeszakította:

-- De hát nem természetes dolog, ha azt érezzük, van Isten?

-- Azt is megkérdezhetné, természetes dolog-e, ha felhúzzuk a cipzárt a nadrágunkon -- mondta az ellenőr gúnyosan. -- Maga emlékeztet engem egy másik ilyen öreg fickóra, akit Bradleynek hívtak. Ő úgy határozta meg a filozófiát, mint amely megleli a téves okot ahhoz, amit ösztönösen hiszünk. Mintha bármit is ösztönösen hinnénk! Az ember azért hisz bizonyos dolgokban, mert úgy kondicionálták, hogy higgyen bennük. Rossz indokokat találunk olyasmihez, amiben ösztönösen is hiszünk -- ez a filozófia. Az emberek azért hisznek Istenben, mert úgy kondicionálták őket, hogy higgyenek Istenben.

-- De akkor is -- makacskodott a Vadember -- természetes dolog, hogy hiszünk Istenben, amikor egyedül vagyunk, egészen egyedül, éjszaka, és a halálra gondolunk...

-- De az emberek manapság soha nincsenek egyedül -- mondta Mustapha Mond. -- Meggyűlöltetjük velük a magányt, és úgy rendezzük el az életüket, hogy szinte lehetetlen is egyedül lenniük.

A Vadember gyászosan bólogatott. Malpaisban attól szenvedett, hogy kizárták a puebló közösségi tevékenységeiből, a civilizált Londonban pedig attól, hogy soha nem szökhetett meg a közösségi tevékenységek elől, sosem tudott nyugodtan egyedül lenni.

-- Emlékszik arra a részre a Lear királyban? -- kérdezte meg végül a Vadember. -- „Az ég igazságos, mert kéjeinkből csinál, bennünket ostorozni, eszközt: a bűnös és setét hely, hol fogantál, szemeibe került.” És erre Edmund azt feleli: „Jól szóltál: való, megfordult a kerék, s én itt vagyok.” Emlékszik, amikor Edmund megsebesült, és már haldoklik. Hát most hogy van ez? Vajon nincs most Isten, aki elrendezze a dolgokat, büntessen és jutalmazzon?

-- Nos, hát van? -- kérdezte meg most az ellenőr. -- Az ember akárhányszor vétkezhet is egy terméketlen nővel, és nem kockáztatja, hogy a fia szeretője kivájja a szemét. „Megfordult a kerék, s én itt vagyok.” De vajon hol lenne ma Edmund? Légpárnás székben üldögélne, átölelve egy lány derekát, szexhormonos rágógumit szopogatva és gyönyörködve a tapiban. Az ég igazságos. Minden bizonnyal. De a törvénykönyvét végsősoron azok az emberek fogalmazzák meg, akik megszervezik a társadalmat; a Gondviselés végszavát az emberektől kapja.

-- Biztos ebben? -- kérdezte a Vadember. -- Biztos benne teljesen, hogy a légpárnás széken üldögélő Edmund nem bűnhődik éppen olyan súlyosan, mint a megsebesült és elvérző Edmund? Az ég igazságos. Nem csinál kéjeiből eszközt, hogy lealacsonyítsa?

-- Lealacsonyítsa, s vajon milyen helyzetből? Mint boldog, szorgalmasan dolgozó, árukat fogyasztó állampolgár ő tökéletes. Persze ha más mértékkel akarja mérni, mint a mienk, akkor talán mondhatja, hogy lealacsonyodott. De ragaszkodnunk kell valamelyik posztulátum-rendszerhez. Nem lehet elektromágneses golfot játszani a centrifugális labdajáték szabályai szerint.

-- De az érték nem az egyes emberek akaratában rejlik -- mondta a Vadember. -- Az érték nagysága és méltósága magában az értékben és az értékelőben rejlik.

-- Ugyan, ugyan! -- tiltakozott Mustapha Mond. -- Ez egy kissé messze vezet, nemde?

-- Ha megengednék maguknak, hogy Istenre gondoljanak, nem engednék meg maguknak, hogy a kéjek lealacsonyítsák önöket. Lenne okuk arra, hogy a dolgokat türelmesen viseljék el, hogy bátran cselekedjenek. Láttam ezt az indiánok között.

-- Bizonyára -- mondta Mustapha Mond. -- De hát mi nem vagyunk indiánok. A civilizált embernek nincs szüksége arra, hogy elviseljen bármit, ami komoly kellemetlenséggel jár. És ami a cselekvést illeti, Ford mentsen, hogy a civilizált ember fejébe vegye az ötletét. Felborítaná az egész társadalmi rendet, ha az emberek saját belátásuk szerint kezdenének cselekedni.

-- És akkor hol marad az önmegtartóztatás? Ha lenne Istenük, okuk is lenne az önmegtartóztatásra.

-- De az ipari civilizáció csak akkor lehetséges, ha nincs önmegtartóztatás. Saját vágyaink kielégítése, amelynek határt csak a higiénia és a gazdasági élet szabhat, ez a lényeg. Máskülönbe a kerekek megszűnnek forogni.

-- Lenne okuk a szüzességre, a tisztaságra! -- mondta a Vadember, s kissé elpirult, ahogy kiejtette e szavakat.

-- De a tisztaság szenvedély jelent, a szüzesség neuraszténiát jelent. És a szenvedély és a neuraszténia instabilitáshoz vezet. És az instabilitás a civilizáció végét jelenti. Nem lehet tartósan semmiféle civilizációt fenntartani sok-sok kellemes bűn nélkül.

-- De Isten az oka mindannak, ami nemes, szép és hősies. Ha lenne egy istenük...

-- Drága fiatal barátom -- mondta Mustapha Mond --, a civilizációnak egyáltalán nincs szüksége nemes vagy hősies dolgokra. Ezek a politikai tehetetlenség tünetei. Egy megfelelően szervezett társadalomban, mint amilyen a miénk, senkinek sincs alkalma arra, hogy nemes vagy hősies legyen. A körülményeknek teljesen ingatagnak kell lenniük ahhoz, hogy ilyen alkalmak keletkezzenek. Ahol háborúk folynak, ahol megosztott érdekcsoportok vannak, ahol ellen kell állni bizonyos kísértéseknek, ahol a szerelem tárgyaiért küzdeni kell, vagy meg kell védeni őket -- ott nyilvánvalóan van némi értelme a nemes és hősies magatartásnak. De manapság nincsenek háborúk. A lehető legnagyobb mértékben vigyázunk arra, hogy megakadályozzuk az embereket abban, hogy túlzottan megszeressék egymást. Nincsenek megosztott érdekcsoportok, az embereket úgy kondicionálják, hogy egyszerűen senki sem tehet másként, mint ahogyan tennie kell. És amit tennie kell, az egészében véve oly kellemes, hogy ténylegesen nincs semmi kísértés, amelynek ellen kellene állni. És ha valamikor, valami szerencsétlenség folytán mégis valami kellemetlen dolog történne valahogy, nos, akkor még mindig ott van a szóma, amely lehetővé teszi, hogy szabadságra menjünk a tények elől. És mindig ott a szóma, hogy haragunkat mérsékelje, kibékítsen ellenségeinkkel, hogy türelmesek legyünk és sokáig mindent elviselők lehessünk. A múltban ezeket a dolgokat csak nagy erőfeszítéssel lehetett elérni, s csupán több éves, kemény erkölcsi edzéssel. Most pedig bárki lenyel két-három félgramos tablettát, és kész. Bárki erényes lehet ma. Mindenki magával hordhatja egy üvegcsében jó erkölcseinek legalább a felét. Kereszténység könnyek nélkül -- ez a szóma.

-- De a könnyekre szükség van. Nem emlékszik, mit mondott Othello? „Ha a borúra mindig ily derű jön, dühöngj, vihar, míg serken a halál is!” Van egy történet, amelyet egy öreg indián szokott mesélni nekünk, a Mátaski Leányról. Azoknak a fiatalembereknek, akik feleségül kívánták venni, reggel kapálniuk kellett a kertjében. Könnyűnek látszott a feladat, csakhogy ott legyek és szúnyogok voltak, varázserejűek. A legtöbb fiatalember egyszerűen nem állhatta a csípéseket és szúrásokat. De aki kiállta a próbát, az elnyerte a lány kezét.

-- Bájos történet! De a civilizált országokban -- mondta az ellenőr -- meg lehet kapni a lányokat anélkül, hogy kapálnánk nekik, és nincsenek legyek vagy szúnyogok, hogy megcsípjenek. Már évszázadokkal ezelőtt megszabadultunk tőlük.

A Vadember bólintott, homlokát ráncolva.

-- Megszabadultak tőlük. Igen, ez az önök módszere. Megszabadulnak minden kellemetlen dologtól, ahelyett hogy megtanulnának együtt élni velük. „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait; vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki...” De önök egyiket sem választják. Sem a szenvedést, sem az ellenállást. Önök egyszerűen száműzik a nyűgöket és nyilakat. Túl könnyű megoldás.

(...)

-- Amire önöknek szükségük van -- folytatta a Vadember --, az valami, ami könnyekkel jár, a változatosság kedvéért. Semmi sem kerül itt elég sokba.

(-- Tizenkét és fél millió dollár -- tiltakozott annak idején Henry Foster, amikor a Vadember ezt mondta neki. -- Tizenkét és fél millió, ennyibe került az új kondicionáló központ. Egyetlen centtel sem kevesebbe!)

-- „Kitenni azt merészen, mi halandó és bizonytalan, szerencse, halál s veszély kényének, akár egy tojáshéjért.” Nincsen benne valami igazság? -- kérdezte, s felnézett Mustapha Mondra. -- Teljesen függetlenül Istentől, bár persze Isten jó ok lenne rá. Nincs abban valami, hogy veszélyesen kell élni?

-- Sok igazság van benne -- válaszolt az ellenőr. -- A férfiak és a nők mellékveséjét időnként stimulálni kell.

-- Micsoda? -- kérdezte a Vadember értetlenül.

-- A tökéletes egészség egyik alapfeltétele. Ezért tettük kötelezővé az ESZP-kezelést.

-- ESZP?

-- Erős Szenvedélyek Pótszere. Havonta egyszer szabály szerint. Az egész szervezetet átitatjuk adrenalinnal. Ez a félelem és düh tökéletes fiziológiai megfelelője. Mindazzal a tónusos hatással, amellyel Othello megölte Desdemonát, csakhogy a kínos következmények nélkül.

-- De nekem tetszenek a kínos következmények.

-- Nekünk nem -- mondta az ellenőr. -- Mi jobban szeretjük a dolgokat kényelmesen végezni.

-- De én nem akarok kényelmet. Én Istent akarom, én költészetet akarok, és igazi veszélyt akarok, és szabadságot akarok, én jóságot akarok, én bűnt akarok.

-- Valójában ön azt követeli, hogy joga legyen a boldogtalansághoz -- mondta Mustapha Mond.

-- Rendben van hát -- szólt a Vadember kihívóan --, követelem a jogot ahhoz, hogy boldogtalan lehessek.

-- Nem is említve annak jogát, hogy megöregedjék, csúf és impotens legyen; jogot a szifiliszhez és a rákhoz, jogot az éhezéshez, a tetvességhez, jogot az állandó félelemben való éléshez, hogy vajon mi lesz holnap; jogot ahhoz, hogy tífuszt kapjon, jogot, hogy mindenféle elmondhatatlan kínok gyötörjék. -- Hosszú csend támadt.

-- Mindezt követelem -- mondta végül a Vadember.

Mustapha Mond vállat vont.

-- Kérem, parancsoljon -- felelte.


Forrás: Aldous Huxley: Szép új világ. Konkrét könyvek, Budapest, 2003.