A lélek egészségvédelme

A mentálhigiéné fogalma: Történelmi megközelítés

...sajnos... az egészség minden javak között az, melyre az ember a legkevesebb figyelmet fordítja.

Mercier: Verpestete Luft

1. A lelki egészségről, a lélek védelméről kezdetben a filozófiában, a filozófiai lélektanban is olvashatunk. Már az ókori bölcsek, vallásbölcsészek, középkori tudósok is gyakran beszéltek a "lélek nyugalmáról", s "lélek harmóniájáról". A kínaiak (Konfucius és Lao-TSE), az indiaiak (Buddha), valamint a zsidók (Mózes egyaránt foglalkoztak az ideális, nyugalmat hozó társadalommal.
Szókratész tanítványa, Platón (i.e. 427-347) nagy hatással volt az etikára, a pszichológiára, magára Freud ra is (Becker, Minsel, 1982). A nagy görög filozófus a lelket három részre osztja (Kecskés, 1933): "az eszes lélek" - a legnemesebb rész, mely halhatatlan; "a haraglélek" - védi az eszes részt és a szervezetet, egyfelől az érzékiség ellen, másfelől a külvilági káros ártalmakkal szemben. A "vágylélek" az érzéki élet szerve, mely az ösztönök és vágyak hordozója. Az ész az agyban, a harag a kebelben, s a vágy az alsótestben székel. Az ideális személyiség e három rész között s a külvilággal harmóniát tud teremteni. Nem nehéz a három részben a Freud -féle felettes én, az én és az id előfutárait felfedezni. (A zsidó Bibliában is kivehető egy hármas felosztás az emberi lélekről: a "ruach" vagy "ruach hakaudes" - a "szent lélek", melyből a keresztény "Szentlélek" is származik, az a rész, melyet a teremtéskor Isten lehelt az emberbe. A "nösomó" az a lélekrész, mely életünket igazítani próbálja a mindennapokban, s végül a "nefes" a vegetatív, testi rész.)
Arisztotelész (Kr. E. 384-322) szemben a spekulatív Platonnal, empirikus volt. "De Anima" című műve az első és igen jelentős lélektan. Az emberre jellemző az értelem, amelynek segítségével adottságainak tökéletesítése útján törekedhet boldogságra. Ennek lehetőségét az erkölcsi erények megszerzésével használhatja fel. Arisztotelész jelentős munkásságából kiemelhetjük a - drámaelméletével kapcsolatos - katarzis fogalmát: a színműveket néző ember a művészi élménye nyomán érzelmekben megtisztul. Ezt a gondolatot használta fel Freud Breuerral az ún. "katartikus módszerben", melyben a betegeket először hipnózisban kérdezték ki, majd később ún. szabad asszociációban. Ennek alapján könnyebbültek meg és javult lelkiállapotuk.
"Ép testben ép lélek" - "mens sana in corpore sano" - szólt a régi latin mondás. Az arab középkor nagy tudósa, Szaladin szultán háziorvosa, Maimuni Mózes (1135-1204), a nagy zsidó vallásbölcsész is így vélte. A test és lélek szoros összefüggését is hirdette. Híressé vált tanácsokat adott az egészséges lelki életre. A varázslat, az asztrológia ellen írt.
Számos kiemelkedő filozófus közül foglalkoznunk kell René Descartes (1596-1650) munkásságával, aki számos mai összefüggésre mutatott rá. Így a "gondolkodom, tehát vagyok" (cogito, ergo sum) nem csupán a lét igazolására szolgált, hanem az emberi élet szellemi természetét is kifejezte. Ugyancsak hangsúlyozta az emberi életben oly fontos szenvedélyeket, melyeken azonban megfelelő vezetéssel és neveléssel uralkodni képes. Az emberi test géphez hasonlítása közben alakult ki benne a fogalom, melyet ma reflexnek nevezünk: a szervezetben, vagy külső ingerekre keletkező izommozgás.
Immanuel Kant (1721-1805) 1798-ban foglalkozott a kedély hatalmával és a kóros érzelmeken lehetséges önuralom kérdéseivel.
Johann Kaspar Lavater (1741-1801) négykötetes munkája a "Fiziognómiai Fragmentumok", melyben a szerző az embert gondolkodás, érzés és cselekvés egységében szemlélte, s úgy vélte, hogy a lelki működéseket nem lehet elszigetelten tekinteni.

2. A filozófiai és orvosi gondolkodás már az ókortól kezdve befolyásolta egymást. A pszichiátriai irányzat első képviselője Hippokratész (Kr. E. 460-377), aki a korában divatos ún. humorálpatológia, a testnedvek - a vér, a fekete- és sárgaepe, valamint a nyál - keveredésével magyarázta a lelki bántalmakat, pl a melankóliát; a lelki bántalmakat tehát testi okokra vezette vissza.
Követője, Galenus (130-200 körül), egyesítette a humorálpatológiai szemléletet az alexandriai anatómiai iskola és a sztoikus filozófia nézeteivel. Úgy vélte, hogy a pszichikus tünetek keletkezésében a szexuális élet zavarának (pl. hiányának hisztériában) is szerepe lehet.
A középkorban az elmebántalmakat illetően részben a görög orvosi hagyományok, részben misztikus babonás szemléletek uralkodtak. Az elmebántalmakat ördögi megszállottságra vezették vissza, s ördögűző eljárásokat (exorcizmus) alkalmaztak megszüntetésükre. A későbbi századokban az elmebetegek sorsa a bezártság volt, istállókban, börtönökben leláncolva, tétlenségben éltek, melyől elsőként a francia forradalom hatására Philippe Pinel (1745-1826) szabadította meg őket a párizsi Salpetriere-ben. A betegségek keletkezésében a külvilági hatások mellett nagy szerepet tulajdonított a személyiségi hajlamosságnak és az érzelmeknek. Tulajdonképpen - néhány kortársához hasonlóan - az elmebántalmak orvosi szemléletét alakította ki, kórrajzírással, s a betegségek osztályozásával. Ugyancsak humanista jellegű szabad betegellátást és orvosi szemléletet képviselt Vincenzo Chiarugi (1759-1820) Olaszországban, W. Tuke (1732-1819) Angliában és Benjamin Rush (1745-1813) az Amerikai Egyesült Államokban. A fentiek a betegek egészséges személyiségrészének egyaránt nagy fontosságot tulajdonítottak.
Pinel tanítványa, Jean-Etienne-Dominique Esquirol (1772-1840) pszichiátriai betegségek "morális" okaival foglalkozva kiemelte az alkoholizálást, melynek intenzitása az elmebántalom korai jele is lehet. Szólt a megelőzésről, a pszichésen beteg emberek házasodását problematikusnak találta, s óvott a gyermekek szellemi túlterhelésétől. Elmebeteg szülők gyermekeinek testi erősítését előbbrevalónak tartotta szellemi nevelésüknél. Kiemelte, hogy a beteg szülők szenvedélyei utódaiknál is megjelenhetnek, s a gyermekek nevelését befolyásolhatják. Pszichésen beteg szülők testi kezelése alapvető, mert - Esquirol szerint - ezzel a lelki betegség oka megszüntethető. A francia pszichiáter megelőzésre vonatkozó gondolatai az utána következő pszichiáterek szemléletét nem kis mértékben befolyásolták (H. KIND, 1984).
A bécsi pszichiátriai tanszék megalapítója, E. Feuchtersleben (1806-1848) "Lélek diétetikájáról" című 1838-ban megjelent műve úttörőnek számít. A "szellem erejére" támaszkodva véli a legnagyobb lehetőséget "a testet fenyegető veszély elhárítására" - ez a lelki diétetika. Ugyanakkor új szempontként orvosi praxisának tapasztalatait használja fel. Alapgondolata: a megelőzésre képes az értelem, az akarat, a fantázia és a szoktatás összjátékával.
Wilhelm Griesinger (1817-1868) nyitotta meg a pszichiátria kapuit a neuropatológia számára. Az elmebántalmakat az agy betegségének tartotta. Mindez természetesen az organikus agyi megbetegedésekkel kapcsolatosan igaz is volt, hiszen modern korunkig a lues (szifilisz = vérbaj) okozta idegrendszeri megbetegedések - főként a paralysis progressiva (a nagyagykéreg idült, szifiliszes gyulladása) - töltötte meg az elmegyógyintézetek nagy részét.
"Testi és lelki diétetiká"-ról is beszélt. A túlzott fantáziát veszélyesnek tartotta, s óvott a testi-lelki puhaságtól, amely elősegítheti a nemi ösztön korai fejlődését.
A modern pszichiátria egyik nagy úttörője és rendszeralkotója, Emil Kraepelin (1856-1926) a kísérleti pszichológiában is jelentős kutatásokat végzett. A koffein, a tea, az alkohol hatásának a kézírás stb. változásaira számos megfigyelést végzett.
Óvott a tanulók túlterhelésétől, az iskolaorvosok beállításától az elmebetegségek megelőzését remélte.
Amíg az elődök a szomatikus, testi tényezők kórokozó hatásával foglalkoztak, addig az élettan segítségével közelítette meg a lelki egészség és bántalmak kérdését Ivan Petrovics Pavlov (1849-1936). A feltételes reflexek felfedezéséért Nobel-díjat kapott. Kísérletes úton próbálta megközelíteni a lelki bántalmakat, az ún. "kísérletes neurózisok" előidézésével.
August Forel (1848-1931) svájci pszichiáter az alkoholizmus ellen az absztinenciáért harcolt. Lelki egészségről írt könyve több kiadást ért meg.

3. A "mentálhigiéné" kifejezés először amerikai szerző, W. Sweetster (1797-1875) könyvében fordul elő 1843-ban. (Idézi: Bromberg, 1954.) Ezután több könyv jelent meg e témakörből, melyek főként az elmebetegek intézeti és polgári jogaival, szociális problémáival foglalkoztak. 1901-ben használta először R. Sommer a "pszichés higiéné" kifejezést. Szakszerűbben először egy depresszióból gyógyult beteg foglalkozott könyvében a kérdéssel: Clifford W. Beers (1876-1949). Saját elmegyógyintézeti sorsából kiindulva 1908-ban a pszichiátriai ellátás javításában kereste a lelki egészségvédelem útjait. Az elmeosztályon kialakítandó emberséges bánásmód, a jobb gyógyulás feltételeinek megteremtése indította el a mentálhigiénés mozgalmat. Ez a svájci származású nagy amerikai pszichiáter, Adolf Meyer (1866-1950) támogatásával került hódító útjára. Az elmeintézeti ellátás javítása mellett a pszichés bántalmak és betegségek megelőzése, a visszaesés megakadályozása volt a cél. Meyer az eddig pusztán szociális támogatás helyett - szakszerű - "mentálhigiénés törődést" alakított ki: felesége a kórházból kikerült betegeket otthonukba követte - mai szóval kifejezve -, gondozta. Megalakult az Országos Mentálhigiénés Bizottság, mely az első nemzetközi kongresszusát 1930-ban Washingtonban tartotta. A második világháború után a közben megalakult Elmeegészségügyi Világszövetség (World Federation for Mental Health -- már itt is a "mentálhigiéné" kifejezés helyett megjelenik a "mentális egészség" fogalom) 1948-ban Londonban szervezte első kongresszusát. A világbékével foglalkoztak, a harmadik világháború elkerülésével.
Közben a mentálhigiénés mozgalom fokozatosan terjedt ki a gyermekegészségügyre (egyik jelszó: "A gyermekkor a mentálhigiéné aranykora"), az orvostudományra, az iparra és az élet egyéb területeire. Érthető, hogy elsősorban a pszichiáterek közül kerültek ki az úttörők és a követők.
A pszichés megközelítések úttörőjeként kell számontartanunk Jean Martin Charcot-t (1825-1893), akinek a hipnózis és a szuggesztió terén végzett munkássága iskolateremtő volt. Hatással volt Freudra - aki nála is tanult -, hisz első hipnotikus kísérleteit is Breuerral az ő nyomán kezdte.

4. Sigmund Freud (1856-1939) a pszichoanalízis megalkotásával a mentálhigiéné szempontjából is korszakalkotó. Hatása alól azok sem tudják magukat kivonni, akik szemléletével ellentétben állnak. Még ők is gyakran "kölcsönöztek" fogalmakat, kifejezéseket tőle (pl. a tagadásét), az átfogalmazásokról nem is szólva. Ugyanakkor bámulatra méltó, hogy a hosszú és termékeny élet folyamán is képes volt saját megállapításai, elméletei változtatására. Egyben utat mutatott utódainak és követőinek a szükségszerű és korszerű fejlődés lehetőségeire, a régi síneken elindítható új utakra.
Freud nagy érdeme, hogy az ember lelkivilágáról alkotott képünket a tudattalan megismerésével kitágította és gazdagította. Előtte az embert, a "homo sapienst" csak tudati, racionális lénynek tekintették. Ő bizonyította be, hogy személyiségünk nem csekély részéről nem is tudunk. Erkölcsi világunk, az ún. felettes-én részéről eltiltott, ösztönös, effektív impulzusok nem jöhetnek tudatunkba, s azok az én munkája révén elűzve, tudattalan világba kerülnek. Az én feladata tehát erkölcsi világunk és a belső ösztönös, effektív igények egyeztetése, szabályozása. A primitív, ősibb ösztönök, hajtóerők, az ún. ösztön-én (ES, id) világában vannak. Az ide száműzött - vagy még manifeszt élményvilágunkban soha sem szerepelt - lelki tartalmak nem kerülhetnek be tudatunkba - legfeljebb "álruhában", pl. álmunkban. Az ilyen ún. elfojtott, tudattalan jelenségek megközelítésére Freud "via regia"-t, királyi utat dolgozott ki, az álomfejtés általa felfedezett módját. Ez nem a jövő babonás jóslását szolgálja, hanem a lélek mélységeinek feltárását.
Freud tehát lelkivilágunkat topográfiailag, a tudat és tudattalan viszonyában közelítette meg, amelyek között a tudatelőttes az "előszoba", ahol a ködös lelki tartalmak szóbeli, fogalmi alakot nyernek. Ugyancsak itt van a "cenzor", amely a kifogásolható tartalmakat nem engedi be a tudatba. A strukturális szemléletben Freud a már többször említett felettes-én, az én és az id világát írta le.
Freud a legnagyobb ellenkezést az ösztönvilág leírásával váltotta ki. Hangsúlyozta az emberi életben a nemi ösztön jelentőségét, valamint fejlődését. Ennek útját a libidótanban írta le, s bemutatta, hogy az érett, felnőtté fejlődésig, az ún. "genitális érettségig" milyen hosszú utat kell megtenni. Felfogása szerint a libidó több állomáson megy át, mely már a csecsemő táplálkozásánál, az anya-gyermek kapcsolatban a szopásban is megmutatkozik. A tej beszívása, az éhség csillapítása, a táplálkozáson kívül a hangadás, a beszéd kialakulása is az ún. orális szakhoz tartozik. Ezt követi a tisztaságra szoktatás, amely elsősorban a székeléssel kapcsolatos. A kisgyermek bilire szoktatása, a szülői-nevelői kívánságnak megfelelő engedelmesség vagy ezzel szembeszállás (makacsság) az anális szak terméke. Beszélnek az uretrális szakról is, mely a vizeléssel kapcsolatos, hasonló lehetőségekkel számol. A továbbiakban a fiúknál a penis áll a fallikus fejlődési fok középpontjában, a lányoknál ennek megfelelően a clitoris. Megfelelő lappangási szak után a serdülőkorban alakul ki véglegesen az érett nemiség, melyben a leírt szakaszokhoz fűződő ún. részösztönök (vagy pregenitális ösztönök) rendeződnek a felnőtt nemi életben. Abban megfelelő helyet is kaphatnak, pl. az oralitás a csókban.
A modern pszichiátria és a lelki megelőzés nem nélkülözheti Freud (1900, 1905) regresszió fogalmát. Ez a lélekelemzés kialakulásakor az ösztönfejlődésben túlhaladott szakaszra való visszaesést jelent, s így Freud beszélt pl. orális vagy anális szintre visszacsúszásról. A modern pszichiátriában az egész személyiségfejlődésre is használjuk, pl. a pszichés hospitalizációs ártalmak esetében, amikor egy 6-7 éves - egyébként tisztasághoz szokott gyermek - éjszaka bevizel vagy az ujját kezdi szopni. A regresszió nem feltétlenül kóros jelenség (Frosch, 1990), kitűnik ez az éjszakai alvásnál, vagy egyes fáradtsági szakaszokban láthatjuk. Újabban a regresszióval szemben a progresszió gondolatát is alkalmazzák a lélekelemzésben, tehát az előrehaladást, különösen az énfejlődés terén (pl. Frosch, 1990).
A másik fontos - a modern lélekelemzés termékeként megjelenő - , gyakran használt fogalom a self (vagy a Selbst; lásd Horney Harmann, Kohut, Kernberg és mások munkáit, melynek - eddig sajnos - nincs magyar megfelelője. A tulajdonképpeni "önmaga", "saját maga" (francia használatban "soi") a self: főként énünk legbensőbb tartalmi részét, felnőttkorunk számos szubjektív élményünk hordozóját jelenti, mely önértékelésünk, azonosságunk (identitásunk) fontos része (Lukács, 1991). Sokan az én különleges (sőt az egész személyiség) rezervoárjának tekintik, a legszemélyesebb élmények párlatának, sőt hordozójának. Bizonyos fokig kapcsolatban áll az énnel, melynek feladata egyfelől a belső dinamika egyeztetése, integrációja, másfelől a külvilághoz való alkalmazkodás elősegítése, organizációja.
Természetesen az itt röviden ismertetettek csak vázlatszerűek, s a későbbi megértést szolgálják. Egyben azonban előremutatnak: a lélekelemzésnek lelki egészségvédelmi jelentőségére. Mint látni fogjuk, az anya-gyermek kapcsolat, a korai lelki sérülések ismerete, az ösztönvilág problémáinak s a tudattalan világának megértése stb. alapvetően hozzájárult a megelőzés tudományának fejlődéséhez. Mindezt követői, a nagy mű folytatói még jobban elősegítették.
Közülük elsőként Heinrich Menget (1887-1972) kell megemlíteni, a pszichohigiéné európai megalapítóját. Orvosi tanulmányainak elvégzése után mély benyomást hagyott benne az alkoholizmus népegészségügyi károsító hatása, s csatlakozott Forel, Bleuler és más, absztinenciát hirdetők táborához. Az első világháború szörnyűségei, az agresszió okozta testi-lelki ártalmak keltették fel lelkiismeretét és érdeklődését. Bécsben Freudnál tanult, Federnnel dolgozott együtt, majd Frankfurtban 1928-ban - a később koncentrációs tábor áldozatává lett Karl Landauerrel - átvette a pszichoanalitikus intézetet és poliklinikát. Hitler hatalomátvételekor 1933-ban Baselbe költözött. Ott egy ideig a népfőiskolán tanított, majd 1937-ben meghívták a baseli egyetemre a "pszichohigiénés lektorátus" alapítására, majd tanszékére. Mint pszichoanalitikus terápiás tapasztalataiban szerzett elméleti és gyakorlati ismereteit nem csupán a kezelésben, hanem a megelőzésben is fel kívánta használni. Az általa felvázoltak számos ponton ma is igen jelentősek. Széles körű kutatói gárdát alakított ki és műveiben sorozatosan nagy horizontú szintézist dolgozott ki (Meng 1958, 1960). A humanizmusért, a világbékéért tevékenykedett. Ennek számos közleményben, sőt előadásban is hangot adott. 1961-ben a VI. Párizsi Nemzetközi Mentálhigiénés Kongresszuson ugyancsak a békéért tartott előadást.

5. A kríziselmélet kialakulásával a hangsúly egyre jobban a megelőzés felé tolódott. Kiindulásul a Freud által kidolgozott fogalomnak a súlyos veszteségélménnyel, például a hozzátartozó halálával kapcsolatos, az ún. tárgyvesztés nyomán kialakult gyászreakciója szolgál. Lindemann egy éjszakai mulató leégését átélők lelki megrázkódtatásai nyomán alkalmazta a "krízis" kifejezést. A válságos élethelyzet, a krízisproblematika s ennek terápiás megoldása, az ún. krízisintervenció (tehát pszichoterápiás jellegű beavatkozás, segítés) lett az alapköve a "preventív pszichiátriának", mely Gerald Caplan (1964) nevéhez fűződik. Elsősorban a visszafordítható állapotokkal, köztük a reaktív jellegű krízishelyzetekkel foglalkoznak. Pl. a gyászolóknál a megfelelő meghallgatással, törődéssel stb. a gyász okozta krízishelyzet megoldása, maradvány nélküli lezajlásának biztosítása, a korai beavatkozás a szekunder prevenció eszköze. Természetesen a primer prevenció a lelki egészségvédelem igazi célja: a betegség keletkezésének megelőzése, nevelési, genetikai tanácsadással sok baj elkerülhető, vagy a kórházi gyakorlatban pl. lázas fertőző betegségeknél a megfelelő antibiotikumokkal és szomatikus kezeléssel kivédhetők a delíriumok.

6. Az orvostudomány egésze, az egyes szakágak fejlődésének eredményeként sokan a közegészségügy részének vélik. Egyfelől testi higiénére alapozzák - a lelkit. Az egészséges fizikai alapok szükségesek. A tisztaság, a járványok leküzdése, a lakásviszonyok (tér!) mind alapjai az egészséges lelki életnek. Hallunk zajártalomról, környezetszennyeződésről stb. - amelyeknek a lelki hatásával is kell számolni. Másfelől a lelki higiéné művelését a "közegészség" feladatai közé is sorolják.

7. A pszichológia a maga sokrétű eszközeivel, kiterjedt pszichés ismeretekkel, személyiségdiagnosztikai eszközeivel ugyancsak sokkal járul hozzá a megelőzés ügyéhez. A pszichológiai prevenció (Jochen Brandstaädter 1982) pl. a rizikószemélyiség - tehát valamely betegség iránti veszélyeztetettség, hajlamosság - kiszűrésével segíthet a bajok elhárításában.
Az egészségpszichológia is tulajdonképpen a megelőzést szolgálja. Genest (1987) idézi az Amerikai Pszichológiai Társaság nyilatkozatát: "Az egészségpszichológia a pszichológiai tudományok összessége, amelynek célja az egészség megtartása, a betegség megelőzése és kezelése, az egészség korellatív sajátosságainak, a betegség okainak és ezzel kapcsolatos működés-zavaroknak megállapítása, az egészségügyi rendszer elemzése és javítása." Ehhez előszeretettel alkalmazzák az orvosi pszichológia, a klinikai pszichológia, a pszichoszomatika, a stresszkutatás stb. anyagát (Schwarzer, 1990). Szemléletükben az életmód befolyásolása áll előtérben.
A szociálpszichológia és szociálpszichiátria a megelőzés társadalmi-környezeti szempontjaira helyezi a hangsúlyt. Így foglalkoznak az iskola, a munkahely, a foglalkoztatás kérdéseivel. Nálunk is szomorúan jelentkeznek a munkanélküliség, a társadalom peremére kerülés, a "hajléktalanok" problémái. Ugyancsak a különféle diszkriminációk, a hátrányos helyzet stb. veszélyei is ide tartoznak. Amíg a lélekelemzés és a családterápia a családtagok egyéni és együttes élményeivel és szerepével foglalkoznak, addig a szociálpszichológia és szociokulturális helyzet patogén hatásait helyezi előtérbe. A második világháború szomorú következményei, a nácizmus szörnyű pusztításai, a koncentrációs táborok hívták fel a figyelmet az "extrém megterhelés" jelentőségére. A testi-lelki gyötrelmek a táborok lakóinál súlyos következményekkel jártak, s ha ezeket át is vészelték, az átélt embertelenségek még gyermekeik lelkivilágában is nyomot hagytak.
Az elmondottaknak megfelelően kialakult a "közösségi pszichiátria". Ez a szociálpszichiátriai ismeretek alkalmazását viszi át a gyakorlatba. Különféle intézmények alakultak ki, melyek közül pl. az USA-ban a Közösségi Elmeegészségügyi Központok (Community Mental Health Centerek, CMHC) végzik meghatározott területek lakosságának pszichiátriai ellátását, tanácsadást és megelőzést. 1963 óta fejlesztették ki ezeket az ambulanciákat John F. Kennedy elnök 1960-ban hozott rendelete alapján. Egyik szempont volt a "de-institucionalizálás", a kórházi befekvés és a drága kórházi ágyak csökkentése. Lehetőség szerint, akit lehet, saját környezetében látnak el. A pszichotrop gyógyszerek, a pszichoterápia és a modern pszichiátria számos új adottsága így előnyösebben és hatékonyabban tudják szolgálni a terület lelki egészségét. Feladatkörük és tevékenységük megfelel nálunk a hazai pszichiátriai ("ideg") gondozóintézeteknek.
A szociálpszichiátria kiemeli a társadalom egészének felelősségét a lelki egészségvédelemben. Ez nem lehet a szakemberek kizárólagos feladata. Különösen jelentős a vezetők, az emberrel foglalkozók mentálhigiénés ismerete, tevékenysége: így orvosok, egészségügyi dolgozók mellett közösségi vezetők (pl. nálunk az önkormányzatban), pedagógusok, papok, intézményi igazgatók, személyzeti előadók stb. sokat tehetnek a reájuk bízottak lelki egyensúlyáért. Nem feledkezhetünk meg a rendőrség dolgozóiról sem, akik nemegyszer találkoznak a közrendet megzavaró, vagy bűnözőnek tűnő beteg emberrel. Ismert az "utcai pszichiátria" jelenségköre is: akadnak csellengő, nemegyszer kezelésre szoruló betegek, akik így kerülhetnek a szakszerű segítés és nemegyszer az oly fontos szociális segítés hatókörébe. Szomorú látványban volt részem, amikor az egyik külföldi városban láttam az utcákat elárasztó nagyszámú beteget, amikor éppen "megszüntették az elmeágyakat". (Nyilván ők a későbbiekben különféle szociális intézményekben kaptak helyet.)
A sokféle elnevezés mögött sokféle a megközelítésmód, mely különböző helyzetből, tapasztalatból és szemléletből adódik. A különbségek különösen a szempontokban térnek el: fontos, ki mire alapozza a szemléletét, mit tart alapvetőnek és mit nem (sajnos: mit hanyagol el!). Nyilvánvaló, hogy a pszichiáter a tudományából, a gyógyításból, a pszichoterapeuta, a pszichoanalitikus a konfliktusból, a személyiségből stb., továbbá a pszichológus a maga szemléletéből, eszközrendszeréből (mérések, tesztek stb.) indul ki. A mentálhigiéné az elmondottakon kívül felhasználja az emberről szóló összes értékes adatokat, az orvostudomány modern és klasszikus eredményeit, támaszkodik - többek között Pavlov, Cannon és Selye munkásságára. Az orvosi modell fontosságát hangoztatja Lemkau (1978). Mivel sok pszichiátriai kórkép okát nem ismerjük, így oki megelőzésre csak ritkábban van lehetőség, pl. genetikai tanácsadás révén, testi betegségek korai elhárításával stb. Bár a specifikus megelőzés nem nagyon gyakori, az általános jellegű szempontok segíthetnek. Így:

a személyiség működésének és képességének védelme;
fejlődésének maximális elősegítése;
a lelki megterhelésekkel (stresszel), szemben az egyén lelki erejének, "legyűrőképességének" ("coping") fenntartása, támogatása - végül
a sérülékenység figyelembevétele.
Mindenki kerülhet nehéz helyzetbe. A közmondás is tartja: "Mindenkit érhet baleset", tegyük hozzá: lelkileg is. A jövő azonban számos lehetőséget tartogat a megelőzéshez, az egyéni megközelítéshez pl. a genetikai tanácsadás révén. Az igazi oki megelőzés bár még várat magára, de így is sokat tudunk tenni.

Összefoglalva: a lelki egészségvédelem a lelki betegségek okainak kiiktatásával, a bajok elhárításával az elsődleges prevenciót hajtja végre; a korai beavatkozással, kezeléssel a késői következmények megelőzését, vagyis a másodlagos prevenciót. A betegségek visszaesésének megakadályozását, a társadalomba való eredményes visszatérés elősegítését, a rehabilitációt harmadlagos prevenciónak nevezzük. A "mentálhigiéné" többirányú kritikát kapott (Lamb, 1988). A túlzott várakozások nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Így pl. a súlyos, krónikussá váló elmebántalnak - a szkizofrénia, affektív kórképek - előfordulása nem csökkent. A primer prevenció létjogosultságát vonták sokan kétségbe: nem ismerjük az okot, nem tudjuk megelőzni a bajt. Az ilyen érveléssel szemben azonban felhozható, hogy sok esetben egyénileg tudunk segíteni. Másfelől az epidemiológiai érvelések számos hibaforrást tartalmaznak. Ha csak a rendkívüli eltérő számadatokra gondolunk (Schepank, 1986), pl. neurotikus betegségek előfordulása különböző szerzők szerint a minimális 0,28%-tól 53,51 %-ig terjed. A személyiségzavarokat 0,7 %-tól 63 %-ig, a legkülönfélébb módon számítják. A megelőző munkák ellenére az előfordulás csökkenését hiányolják öngyilkosságnál, alkoholbetegségnél: egyénileg mégis sok mindent tudunk tenni a megelőzésért. A genetikai és biokémiai kutatások is ígéretesek és sok más próbálkozás is van. Ezért is beszélhetnek "új prevencióról". Elsősorban - mint anyagunkban is látjuk - a primer prevencióban a testi betegségek megelőzésével, intenzív gyógyításával a pszichés következményeket hárítják el. Továbbá a krízishelyzeteket, a kórképeket kirobbantó provokatív tényezőket veszik célba. Már itt utalok Tress (1986) kutatásaira, melyek éppen a családi helyzetben, a kora gyermekkori kapcsolat biztonságban látják a lelki egészség s így a megelőzés kulcsát. Kritika illetve a prevenciót, hogy illetéktelenül túllépett a pszichiátriai nozológia, az ismert, leírt betegségek határain és sok mindenbe beleavatkozott - nemzetközi ügyekbe, politikába, egyes szociális kérdésekbe stb. - melyre nincs kompetenciája. A gyakorlat viszont arra készteti, hogy túllépjen a klasszikus betegségek határain! Természetesen ha a legkülönfélébb érzelmi zavarokkal, "kisebb" magatartásproblémákkal stb. nem foglalkoznánk, igen problematikus lenne megelőzésről beszélni. Gondoljunk csak pl. a hozzátartozó elvesztésénél elmulasztott törődésre, foglalkozásra, melynek prolongált gyászreakció lehet a következménye. Ugyancsak jogos a kritika, hogy primer, szekunder és tercier prevenció sokszor összemosódik s nem határolható el. Javasolják (Lamb, 1988), hogy primer prevenció mellett jobb lenne a szekunder helyett diagnosztikáról és terápiáról és a tercier helyett rehabilitációról beszélni.

Forrás: vitalitás