Balanyi György: Magyar szentek, szentéletű magyarok VI.

A szentté avatások elmaradásának okai

A szentté-nevelődés feltételei tekintetében tehát nálunk sem volt hiány. Csak az volt a baj, hogy a lehető szentek közül aránylag nagyon kevesen jutottak el a tényleges szentség magaslatára. És ezért bizony túlnyomó részben magunkat terhel a felelősség. Mert ha el is ismerjük, hogy egy-egy megérdemelt szentté-avatás elmaradásába külső okok is belejátszottak, az esetek nagy többségében mégis a mi vétkes mulasztásunkban rejlett a fő ok.

Magyarország elszigeteltsége

A külső okok közt a legfontosabb, hogy úgy mondjuk, technikai természetű volt: földrajzi helyzetünknél, nyelvi és történeti elszigeteltségünknél fogva túlságosan messze estünk a katolikus világ középpontjától. Ebből következett, hogy a pápák, ha felénk fordították is tekintetüket, csak a politikai és társadalmi élet egyenetlenségeit látták meg, de a főúri palotákban, polgári házakban, szerzetesi cellákban, esetleg erdei remeteségekben bimbózó és nyiladozó erényvirágokat már a legjobb akarattal sem tudták észrevenni. A magyar szenteknek tehát hasonlíthatatlanul kevesebb esélyük volt arra, hogy már életükben magukra vonják a legmagasabb egyházi hatóság figyelmét. Mindössze két kivételt említhetünk ebben a tekintetben: Szent Erzsébetet és Szent Margitot.

A magyar életszentség individuális jellege

Ezt a hiányt a környezetnek kellett volna pótolnia, ami azonban csak egészen kivételesen történt meg. A magyar szentség ugyanis mindvégig megőrizte szigorúan individuális jellegét és sohasem vált kollektívvé olyan értelemben, mint az olasz. A magyar szentek, aszkéták és misztikusok szemérmes magyar természetűknek megfelelően szobájuk, cellájuk, vagy barlangjuk magányába temetkeztek és kandi szemektől elzárkózva végezték imádságaikat, erénygyakorlataikat és önsanyargatásaikat. Ők szóról-szóra megfogadták az Üdvözítő intelmét: ,,Te pedig, mikor imádkozol, menj be kamarádba és ajtót betéve imádkozzál Atyádhoz a rejtekben'' (Mt 6,6). Ezt annál könnyebben tehették, mivel környezetük általában nem zavarta őket. A legtöbb esetben hagyta, hogy azt és úgy tegyék, amit és ahogyan jónak látták. A magyar társadalom ebben a tekintetben megközelítőleg sem bizonyult az életszentség olyan termékeny és kibontakozásra készető talajának, mint pl. az olasz. Mert lám, az olasz nép sok százéves keresztény nevelésének megfelelően a legtökéletesebb és legkívánatosabb emberi eszmény kiteljesedését látta a santo-ban s ezért szenvedélyes örömmel és példátlan együttérzéssel üdvözölte egy-egy leendő új szent feltűnését és szinte kényszerítő erővel késztette, sodorta ôt a tökéletesség egyre magasabb ormai felé. És ez természetes. Mert tudnunk kell, hogy Olaszországban a szent nem individuális, hanem kollektív jelenség: egy-egy város, vagy tájék vallásos áhítatának kivirágzása egy-egy mélyebb és jellegzetesebb egyéniségben. A kollektív jelleg természetesen nem úgy értendő, mintha az új szent egyéni arculatát megszabó hősies erénygyakorlatok a közösség munkájának volnának az eredményei, hanem úgy, hogy a közösség a maga legbensőbb vágyainak kiteljesedését látja az elôtte kibontakozó új szentben, s ezért mélységes áhítattal tekint fel rá és iparkodik vele minél közelebbi, lehetőleg személyes kapcsolatba jutni. Kitűnő példa erre a német ferences provincia Herodotosának, Gianoi Jordán testvérnek esete.

Ez a jámbor testvér, amikor az 1221. évi pünkösdi káptalan napirendre tűzte a német misszió kérdését, szentül hitte, hogy a Németországba induló testvérek a biztos vértanúhalálnak mennek eléje. Ezért, mint afféle ízig-vérig középkori gondolkodású ember, szeretett volna közelebbi érintkezésbe jutni velük, hogy később, vértanúhaláluk után, eldicsekedhessék ismeretségükkel. De kíváncsiskodására alaposan ráfizetett. Az egyik jó humorú testvér ugyanis sürgölődésének láttára gyanút fogott: besoroztatta őt a kiválasztottak közé és nem engedte többé a hálóból szabadulni. Így a jó testvérnek akarva, nem akarva indulnia kellett a félelmetes hírű országba. Szerencsére azonban a vállalkozás sokkal szerencsésebben sikerült, mint várni lehetett. Jordán testvér nemcsak hogy nem szenvedett vértanúhalált, hanem több mint negyvenéves szakadatlan munkálkodás után még arra is tudott időt és erőt szakítani, hogy mintaszerű előadásban megírja a németországi fészekrakás történetét.

Az olasz környezet tehát valósággal keltegető és nevelő iskolája volt az életszentségnek. Az emberek állandóan figyelemmel kísérték a leendő szenteket és minden lehetséges módon előbbre haladásra késztették őket. Mikor Assisi Szent Ferenc stigmatizációja előtt a Monte Vernának vette útját, a szamarát vezető parasztember egyszer csak ezzel a kérdéssel fordult hozzája: ,,Mondd csak, te vagy az assisibeli Ferenc testvér?''. Amikor a szent igenlőleg válaszolt, így folytatta mondókáját: ,,Hát akkor csak igyekezzél, hogy olyan jó légy, mint amilyennek tartanak az emberek, mert sokan bíznak benned. Figyelmeztetlek tehát, hogy ne csalódjanak benned''.
Hogy a környezet cselekvésre késztető és felfelé sodró ereje, illetve annak hiánya, nemcsak elméletben, hanem a valóságban is döntő hatással lehetett egyéni életsorsok alakulására, arra ismét a ferences történetből idézhetünk jellemző példát. Az alvernai kolostor ebédlőjének falán többek közt egy képet láthatunk, mely egy alamizsnát osztó frátert ábrázol. A kép alatt ezt a felírást olvassuk: ,,Magyarországi Boldog Bernát, ennek a hegynek kapusa.'' Ha fellapozzuk a rendi krónikákat, megtudjuk belőlük, hogy az egyszerű magyar laikus testvér kiválóan jámbor életű és kegyelmi ajándékokkal gazdagon elhalmozott ember volt. Olyan feltűnő mértékben rendelkezett az istenbarátság adományával, hogy a negyedik-ötödik Miatyánk elmondása után már elragadtatásba esett, mely néha órákig is eltartott. Máskor meg azt vették észre, hogy elragadtatásában a levegőben lebeg. Más szóval Bernát testvér extatikus lélek volt. Attól az idôtôl kezdve azonban, hogy elöljárói kívánságára visszarendelték Magyarországra, egyszerűen kiesett a történelemből. A rendi krónika mindössze annyit tudott feljegyezni róla, hogy a szentek boldog halálával múlt ki.
Már most egészen bizonyos, hogy Bernát testvérből, ha mindvégig olasz környezetben maradhatott volna, a legendák aranyló szálaival dúsan körülfont szent lett volna; csodáiról és elragadtatásairól nemzedékek beszéltek, esetleg írtak volna. Míg így a hidegebb és józanabb magyar környezetbe visszasüllyedve egyszerű jámbor baráttá szürkült, és a többi barátok módjára senkitől észre nem véve és senkitől nem ünnepelve csak befelé élte gazdag kegyelmi életét. Életszentsége az itthoni környezetben egy csapásra elvesztette kollektív jellegét, individuális jelenséggé vedlett és az utókor szempontjából semmibe foszlott. Halála után senki sem beszélt róla. Beteljesedett rajta a magyar puszta sorsa: a homok még a nyomát is betemette.
De a magyar környezet nemcsak negatíve, a cselekvésre késztető ösztönzések elmaradásával, hanem akárhányszor pozitíve is akadályozta a magyar életszentségnek kollektív jelenséggé való kibontakozását. Főleg jámbor szerzeteseink közt akadtak nagy számmal, akik alázatosságukban egyenesen elviselhetetlennek találták a gondolatot, hogy akár holtuk után is szentként tisztelje őket a világ.

Ezért pl. a pálosok elvből nem tettek lépéseket jámbor életű testvéreik boldoggá-, illetve szentté-avatása ügyében. Székely László márianosztrai vikáriusról meg egyenesen azt olvassuk, hogy saját lábával taposta el a szentéletű Ferenc testvér sírjából kinőtt két pálmaágat, mert nem akarta, hogy a világ tudomást szerezzen életszentségéről. A derék testvérek csak későn eszméltek rá eljárásuk ésszerűtlenségére és legalább utólag szerették volna jóvátenni hibájukat. Ezért az 1576. évi lepoglavai káptalanon úgy rendelkeztek, hogy mihelyt az országos zavarok megengedik, azonnal hozzá kell látni a szentéletű pálosok ereklyéinek felkutatásához, életrajzi adataik összegyűjtéséhez és általában minden lehetőt meg kell tenni, hogy a szentté-avatási eljárások minél előbb megindíthatók és lefolytathatók legyenek. Erről azonban akkor, a török terjeszkedés és a hitújítás korában szó sem lehetett; nemcsak azért nem, mert a még megmaradt pálos kolostorok továbbra is tucatjával estek áldozatául a két ellenség dúlásának, hanem azért sem, mert a kolostorokkal együtt megsemmisültek azok az írások is, melyeknek a bizonyítási eljárás alapjául kellett volna szolgálniok. Így hát a lepoglavai határozat alapján egyetlen pálos szerzetes sem nyerte el a hivatalos boldoggá-, illetve szentté-nyilvánítás halhatatlan dicsőségét. Maga az alapító, ,Boldog'' Özséb sem kivétel ebben a tekintetben.

A társadalom közönye

De a szerzetesrendek bizonyos fokú aszkétikus húzódozásánál hasonlíthatatlanul nagyobb baj volt, hogy maga a társadalom sem méltányolta eléggé az életszentség kiemelkedő példáit; legalább nem abban az értelemben, hogy azokat az utókor számára is lerögzíteni és átörökíteni igyekezett volna. Nem vette észre és nem méltányolta érdeme szerint a hivatalos szentté-avatásban rejlő megbecsülhetetlen erkölcsi értékgyarapodást és azt a felmérhetetlen lelki hasznot és tekintélynövekedést, amely abból az illető szentet szülő nemzetre hárult. Eleink legtöbb esetben megelégedtek azzal, hogy maguk kezdettől fogva szentekként tisztelték a soraikból kiemelkedett jámborokat, de azt már nem tartották szükségesnek, hogy az arra egyedül hivatott egyházi hatóságokkal is ilyenekként ismertessék el őket. Innét van, hogy olyan kétségbeejtően kevés a hivatalosan kinyilvánított szentünk és boldogunk. S méghozzá ezeknek jelentékeny része is csupán emberemlékezetet meghaladó tiszteletünk utólagos szentesítése révén jutott a nagy megtiszteléshez.

A legtöbbnél azonban ez is hiányzik. A domonkosrend vonalán pl. ez az eset forog fenn a magyarországi provincia megalapítójánál, korábban a bolognai egyetem európai hírű tanáránál, Magyarországi Pál testvérnél, aki a kunok térítése közben vértanúhalállal fejezte be életét (+1241), úgyszintén utódjánál, Németországi Boldog Jánosnál, Johannes Teutonicusnál, igazi nevén Wildhauseni Jánosnál, aki nemcsak azzal érdemelte ki a magyar szentek közé sorozását, hogy három évig (1231-33) magyarországi provinciális, öt évig (1233-37) boszniai püspök volt és mint generális Budára hirdette meg az 1254. évi egyetemes káptalant, hanem azzal is, hogy érdemesnek tartotta megtanulni nyelvünket (+1252. november 4.), nemkülönben a nagyhírű Csák-nemzetségből származott Boldog Móric testvérnél, aki a győri kolostorban élte le szebbnél-szebb szerzetesi erényekkel gazdagon átszőtt életét (+1336. március 20.); végül Szent Margit asszony mesternőjénél, Magyarországi Boldog Ilonánál, akinek misztikus és stigmákkal ékeskedő életéről azonban jóformán semmi bizonyosat sem tudunk (+1270 körül).
Nagyjából ugyanez a helyzet a ferenceseknél is. A magyar rendtartomány első provinciálisát, az állítólag francia királyi vérből eredt János testvért illetőleg kizárólag a legendák bizonytalan tapogatózásaira vagyunk utalva. Még ennél is kevesebbet tudunk azokról a csodatevő szentekről, kiknek emlékét a magyar provincia költségén kiadott Speculum vitae Beati Francisci et sociorum eius c. terjedelmes nyomtatvány (Velence, 1504), némi túlzással úgyis mondhatnók, a ,,Magyar Fioretti'', őrizte meg számunkra.

Kitartás hiánya a szentté-avatási ügyekben

De nemcsak az volt a baj, hogy eleink legtöbbször a kisujjukat sem mozdították lehető szentjeink hivatalos elismertetése érdekében, hanem az is, hogy, ha hébe-hóba rá is szánták magukat egy-egy akció megindítására, lelkesedésük idő-nap előtt kifulladt. Szalmatűz- természetüket ebben a vonatkozásban sem tudták megtagadni. Ezért van, hogy a soha meg nem indított szentté-avatási pörök mellett tetemes számmal találkozunk hivatalosan megindított, de befejezésre nem jutott kezdeményezésekkel is. Így például tudjuk, hogy Róbert esztergomi érsek (1226-39) és a joghatósága alá tartozó püspökök 1231-ben az ötven évvel korábban meghalt Lukács esztergomi érseknek, kora legkiemelkedőbb főpapi egyéniségének szentté nyilvánítását kérték IX. Gergely pápától. A pápa szívesen hajolt kérésükre s Bulcsu csanádi püspököt, a cikádori cisztercita apátot és az esztergomi ispotályos lovagok mesterét bízta meg az előzetes kihallgatások megejtésével. A kiküldött biztosok derekasan megfeleltek feladatuknak: tüzetesen átvizsgálták a nagy főpap életére vonatkozólag még fellelhető adatokat és azokat a közbenjárására történt csodákkal együtt szabályszerű jegyzőkönyvbe foglalták és az egész iratcsomót további intézkedés céljából Rómába küldötték. Két évvel rá Pecorari Jakab prenestei bíborospüspök, mint pápai követ, újabb beható helyszíni vizsgálatot indított az ügyben. A további folytatásról azonban, sajnos, nincs tudomásunk. A pápaság és császárság harmadik nagy harcának közbejötte, majd nyomban utána a tatárjárás bekövetkezése más irányba terelte az emberek figyelmét és nem akadt többé ember, akinek eszébe jutott volna újból napirendre tűzni a kérdést.
Szinte hajszálnyi pontossággal ugyanez az eset ismétlődött meg Lukács ifjabb kortársával, Saul kalocsai érsekkel, akit pedig már életében szentként tiszteltek kortársai (+1202). Jellemző, hogy Imre király mint Isten elôtt különösen kedves kalocsai érsekről beszél róla (1198). Még melegebb elismerés hangján szól róla öccse és utóda, II. Endre: ,,Boldogemlékű Saul kalocsai érsek szent és ártatlan élete érdeméért egyaránt kedves Isten és az emberek előtt'' -- olvassuk egy 1207-ben kelt levelében. IX. Gergely pápa rendelkezésére az ő kanonizációs eljárása is megindult, de a tatárjárás közbejötte miatt még annyira sem jutott, mint Lukács érseké.
Ám nem szükséges, hogy a középkor derekáig nyúljunk vissza példákért. Az újkorból is találunk eleget. Így tudjuk, hogy a pálosok 1702. évi nagykáptalanjának programján többek közt Csepellényi Györgynek, a Thököly-féle felkelés keserű sorsú pálos vértanújának (+1674. május 24.) szentté-avatási ügye is szerepelt. A káptalani jegyzőkönyvben ugyanis azt olvassuk, hogy a lengyel képviselő provinciája megbízásából felvilágosítást kért Csepellényi szentté-avatási ügyének állásáról. Kérdésére azt a felvilágosítást kapta, hogy a rend vezetősége a szükséges iratokat felterjesztette Rómába, de a pör megindításától és lefolytatásától a szükséges anyagi eszközök hiánya miatt el kellett állania. Ezzel a méla, Szent Pál fiaihoz igazán nem méltó válasszal a sokat szenvedett vértanú szentté-avatási ügye végleg lekerült a napirendről. Esterházy Pál generális 1769. évi római és nápolyi követjárása során XIV. Kelemen pápa előtt újból szóba hozta ugyan az ügyet, de próbálkozásának éppoly kevéssé lett foganatja, mint napjainkban a lelkes Vécsey József Aurél kassai kanonok odaadó fáradozásának.
Még tanulságosabb e tekintetben a XVIII. század fáradhatatlan térítő apostolának, Kelemen Didák minorita atyának az esete. Ismeretes, hogy ez a lángbuzgalmú szerzetes mindenki másnál többet fáradt a Tiszántúl rekatolizálása érdekében. ,,Mennyit hozott, -- írja róla egyik gyónó lánya -- mennyit térített az anyaszentegyházba, az Isten tudja, de a tiszai részeknek vallási, erkölcsi megújhodása úgy, ahogy most találtatik, egyedül Kelemen Didák atya buzgólkodásának köszönhető.'' Érthető tehát, hogy a jámbor atya elhunyta után (+1754. április 28.) azon nyomban megindult szentté-avatásának sürgetése. Mindazonáltal a hivatalos vizsgálat csak 1774-ben kezdődött az egri püspöki szentszék előtt. A kiküldött biztosok annak rendje-módja szerint lefolytatták a szokásos kihallgatásokat, gondosan megvizsgálták a sírt és vizsgálataik eredményét hivatalos jegyzőkönyvbe foglalták. De ezzel egyelőre le is zárult az ügy. Sem a jegyzőkönyv további sorsáról, sem arról nincsen tudomásunk, hogy Róma egyáltalában foglalkozott-e a dologgal.

Ugyancsak negatív eredménnyel végződött az a kezdeményezés is, amelyet Erdély híres tudós püspöke, Batthyány Ignác, 1794-ben a minoritáktól függetlenül indított meg. Amennyire tudjuk, ez az újabb lépés sem jutott tovább a bizonyításhoz elengedhetetlenül szükséges adatok összegyűjtésénél. Ugyanez áll az 1937. évi próbálkozásra is: Péchy Alán provinciális a tartományi káptalan utasítására újból megtette a kanonizációs eljárás megindításához szükséges bevezető lépéseket. De a nagy igyekezettel megindított vállalkozásból ezúttal sem kerekedett ki kézzelfogható eredmény. A derék Didák atya még mindig nélkülözi a szentség aureoláját.

Ezek a találomra kiragadott példák meggyőzően igazolják 18 évvel ezelőtt megjelent cikkünk címének igazságát: ,,Magyar szentek, akik nincsenek, de lehetnének'' (Egyházi Lapok, 1944, 33-35.). És hogy nincsenek, azért elsősorban bennünket terhel a felelősség. Természetesen nem az volt a baj, hogy nem tiszteltük eléggé köztünk élő szentjeinket, hanem az, hogy nem úgy tiszteltük őket, ahogyan tisztelnünk kellett volna: szerénységből, önbizalomhiányból, kényelemszeretetből, néha talán zsugoriságból is elmulasztottuk idejében megindítani szentté-avatási pörüket, vagy ha megindítottuk, mindjárt az első komoly akadálynál elakadtunk. Még nagyobb baj volt, hogy nem voltunk minden ízünkben áthatva a hivatalos szentté avatásban rejlő páratlan erkölcsi értékeknek tudatától. Mint annyi más téren, itt is beértük félmunkával. Míg más nemzetek eget és földet megmozgató hittel és semmi akadálytól vissza nem riadó eltökéléssel láttak hozzá egy-egy szentéletű fiuk, illetve lányuk oltárra emelésének munkájához, mi legtöbbször megelégedtünk a kezdő lépések megtételével, és ha ezek nem vezettek mindjárt sikerre, azonnal elcsüggedtünk és nem erőltettük tovább a dolgot.

Mennyivel másként jártak el ebben a tekintetben is déli és nyugati szomszédaink? Csak egy példát említünk. Kapisztranói Szent Jánosról olvassuk, hogy mikor szeretett mesterének, Szienai Szent Bernardinnak haláláról (1444. május 20.) értesült, nagyerős fogadást tett magában, hogy mindaddig nem nyugszik, míg csak ki nem harcolja oltárra emelését. Valóban, attól az időtől fogva szüntelenül járt-kelt, agitált, adatokat, csodákat gyűjtött, pártfogókat, összeköttetéseket szerzett és egy pillanatra sem szűnt meg a pápák fülét ostromolni. És fáradozása hamarább eredményre vezetett, mint maga is remélte: V. Miklós pápa az 1450. évi jubileumi búcsú keretében pünkösd ünnepén (május 24.) megszámlálhatatlan népsokaság jelenlétében hivatalosan szentté nyilvánította Siena nagy szülöttjét. De a dolog teljessége kedvért azt is hozzá kell tennünk, hogy szegény Kapisztránnak nem akadt hasonló lelkesültségű tanítványa s ezért közel harmadfélszáz esztendeig kellett várnia, hogy vontatottan indult és több ízben megszakított kanonizációja végre-valahára befejezést nyerjen (1690. október 16.).

Mint látjuk, szentek dolgában messze elmaradtunk szomszédainktól. Ezért bizony kizárólag bennünket terhel a felelősség. Legnagyobb bűnünk az volt, hogy legtöbbször csak passzív szemlelôi voltunk az életszentség fakadásának; tudatosítására, irányítására, vagy, mi több, nemzeti közkinccsé tételére egyáltalában nem gondoltunk. Remeteségeinkben, kolostorainkban, polgári házainkban, sőt főúri palotáinkban -- példaként a nagy Buzád bán, Boldog Csák Móric, Lackfy Dénes, Báthory László nevére hivatkozunk -- százszámra borultak virágba a misztikus elragadtatásig emelkedő hit, a hősies önmegtagadás és a határtalan emberszeretet szebbnél-szebb virágai, de csak maguk és legfeljebb még közvetlen környezetük számára illatoztak. A világ csak egészen kivételesen szerzett tudomást róluk. Különösen kolostoraink bizonyultak az életszentség dús televényföldjének. A budaszentlőrinci, márianosztrai és máriavölgyi pálos kolostorokról például sokáig azt tartotta a közhit, hogy valamennyi lakójuk szent.
A szerzetesség mellett nem hagyhatjuk említés nélkül az életszentség másik különleges jogcímét, a vértanúságot sem. Hiszen köztudomású dolog, hogy vértanú nemzet vagyunk: Szent László királyunk óta nemzeti energiáink java részét a kereszténység érdekeinek megvédésére áldoztuk. De ezen tágabb értelemben vett vértanúk mellett nagy számmal vannak igazi vértanúink is, akik teljes tudatossággal áldozták oda életüket hitükért. Mivel kimerítő felsorolásuk nagyon messze vezetne, csupán néhány kiemelkedő adat megemlítésére szorítkozunk. Magyarországi Boldog Pál, a magyar domonkos provincia megalapítója kilencvenedmagával szenvedett vértanúhalált Kunországban. Nádasdi Bálint testvér egy 1598- ban készített összeállításában több, mint hetven ferences testvér nevét sorolja fel, akik 1526 és 1563 közt valamennyien török kard alatt véreztek el. A Thököly-féle felvidéki támadás során a fanatikus hajdúk huszonkét katolikus papot és szerzetest gyilkoltak le, hetvenet pedig kegyetlenül megkínoztak és kifosztottak. De igen tetemes azon vértanúink száma is, akik a Balkán skizmatikus és Nagytatárország pogány és mohamedán népeinek térítése közben áldozták oda életüket.

Forrás: Polczer Porta