Milyen katona volt Petőfi Sándor?

Minősíthetetlenül rossz. Bem tábornok csupán azért tűrte meg, mert hazafias verseivel buzdította harctársait.




Petőfi Sándor utolsó hónapjai

Hegedűs László: Petőfi halála (1855)

Jókai Mór az Atheneum Irodalmi és Nyomdai Rt. kiadásában megjelent Az én életem regénye című írásában kortársként, de ötven év távlatából részletesen leírja az 1848–49-es szabadságharc megélt eseményeit. Az életrajzi regény Kossuth és Petőfi című fejezetében az író személyes okokkal magyarázza a Kossuth Lajos és Petőfi Sándor közti ellenségeskedés okát.

Hegedűs László: Petőfi halála (1855)

Megengedhette magának ezt a szubjektív magatartást, hisz regényének címe is arra utal, hogy önéletrajzi írásnak szánta a regényt – nekünk azonban fenntartásokkal kell olvasnunk a személyes vonatkozású leírásokat. A Petőfi és Kossuth közti ellentét elsősorban elvi vonatkozású volt, és ez külsőségekben is megnyilatkozott: Petőfi hívei veres strucctollat viseltek a kalapjukon, a Kossuthéi pedig feketét, maga Kossuth is. Petőfi a radikálisabb irányzatot képviselte a reformmozgalomban és a szabadságharcban, de megbukott szülővárosa képviselő-választásán, és sehol az országban nem tudott mandátumhoz jutni.

Ez nagyon fájt a költőnek, hisz még Táncsics is bejutott az országházba, annak ellenére, hogy eredetileg nem lett volna joga hozzá, mert nem rendelkezett saját földdel, de a nagyharsányiak egy negyedrész jobbágytelket ajándékoztak neki. Miután Kossuth meghasonult a kiadójával, visszalépett a Pesti Hírlap szerkesztésétől, új lapra pedig nem kapott engedélyt. Ekkor ajánlatot kapott az Életképek című laptól, melynek volt egy nemzetgazdászattal foglalkozó rovata is, és ezt Kossuth elfogadta. Mivel a Petőfi vezetése köré tömörülő Tízek Társaságának sem sikerült engedélyt kapni új szépirodalmi lapra, ezért a költő egy évig kiadó nélkül maradt, majd neki is felajánlották, hogy lépjen be az Életképek munkatársai közé.

Az újév előtti előfizetési felhívásban az újság meghirdette, hogy a következő évben Kossuth Lajos és Petőfi Sándor is szerepelnek a lap munkatársai között. Kossuth azonban visszalépett, mivel ő az újságot saját nemzetgazdászati politikája orgánumának szánta, és nem volt szándéka szépirodalmi írókkal együttműködni.

Így aztán Petőfi maradt az újságnál, aki azonban ezt nem sikerélményként élte át, hanem épp ellenkezőleg, megszégyenítő sértésnek tekintette Kossuth távozását. Lélektani szempontból lehet, hogy mindez elfogadható magyarázat lenne az ellenséges érzelmekre, de tudjuk, hogy Petőfi mindvégig következetes, ízig-vérig demokratikus forradalmár volt, aki elveit sohasem adta fel személyes konfliktusok miatt.

Petőfi még 1848-ban beállt nemzetőrnek és 1849 januárjában áthelyeztette magát Bem erdélyi hadseregéhez, ahol a tábornok segédtisztjévé nevezte ki a költőt, és egy arabs ménnel ajándékozta meg, de a költő később elárvereztette a lovát. Arany Jánost kérte meg, hogy legyen jelen az árverésen, „s megmondhatod a vevőnek, hogy az a ló Bem csatalova volt, ő adta Petőfinek s Petőfi most eladja, hogy árán kenyeret vegyen magának”.
Jókai utolsó találkozása Petőfivel

Jókai Mór Nyári Pállal sétált az agyonbombázott Pest utcáin, és az elmúlt napok eseményeiről tárgyaltak, többek között a francia külügyminiszternek, Druyn de L’Huisnak a parlamentben adott nyilatkozatáról az orosz intervenció tárgyában. Diplomáciai stílusban, de azért elég világosan adta tudtul azt, hogy Magyarország nem számíthat pártolásra a francia kormánytól, amely figyelmeztetést küld az európai királyi udvarokhoz, hogy a veszélyes bonyodalmaknak elejét kell venni.

A Kolumbusz Kristóf kőszobrának talapzatára felragasztott, vörös betűkkel írt plakátot böngészték Jókaiék, amikor hangos nevetés hangzott fel a hátuk mögött. „Hátratekintettünk. Mi ráismertünk az alakra, Petőfi volt az. Nagyon átváltozott az arca. A szakállát nem borotválta rég, az egész benőtte az arcát, valami gyűrött fehér kalap volt a fején. Vitorlavászon zubbonyt viselt, aminőt a közkatonák kapnak, arra volt kihajtva a széles inggalérja; semmi katonai dísz, semmi kard az oldalán.

Mi ráismertünk, de ő ránk sem nézett.” Nyári Pál elmondta, milyen ügyben jár Petőfi Pesten. Írt egy magyar marsailles-t Előre! címmel, melyet felajánlott a magyar kormánynak, hogy nyomtassa ki százezer példányban, és ossza ki a magyar honvédség között. Jókai idéz belőle három sort: „Véres a föld lábam alatt, / Lelőtték a pajtásomat, / Előre!” Kerestem a verset Petőfi Sándornak 1878-ban az Atheneum Társaság kiadásában megjelent Öszszes költeményei között, de nem találtam. Itt 1849-ből csak hat vers szerepel, s a Pesten írt Jött a halál címűnek utolsó sorai valamennyire emlékeztetnek a Jókai által idézett versre, de a lelőtt pajtásról nincs szó benne:

„Előre hát, oh nemzetem! Ne állj meg!
Hogy állanál meg pályád közepén?
Fél utadon vagy, fölértél a hegyre,
S könnyű már annak,
aki a völgybe mén,
Elő, elő a zászlóval kezedben!
Egész Európa utánad jő;
Te vagy hazám most a világ vezére,
Mily nagy szerep, mily lelkesítő!”

Jókai így folytatja visszaemlékezéseit: „Magának kívánt érte egy összeget. Ha jól emlékszem rá, tízezer forintot. Ha Nyáry Pál lett volna még akkor a miniszter, ő bizonyosan megadta volna a magyar Tyrtaeusnak, s azzal Petőfi meg lett volna mentve a jövendő számára: kimenekülhetett volna külföldre, vihette volna magával Júliáját, Zoltánját, s folytathatta volna ragyogását; hanem hát a tudósok minisztériuma nem bírt érzékkel a poéták fajsúlya iránt, Petőfi versét nem nyomtatták ki, hanem adtak neki végkielégítésül ötszáz forintot. – No, hát ez éppen elég lett volna zsákmányul a fehéregyházi muszkának.”

Aznap este díszvacsora volt a Nemzeti Múzeum dísztermében – mivel a vendéglők mind rommá voltak lőve –, melyet Nagy Sándor tábornok átvonuló dandára számára rendezett a főváros tanácsa, s amelyen bárki részt vehetett két forintért. Ebéd előtt a várakozó közönség a múzeum külső lépcsőcsarnokában gyűlt össze. „Én is odatámaszkodtam az egyik oszlophoz – írja Jókai. – Egyszer csak azt veszem észre, hogy valaki más is oda támasztja a vállát. Petőfi volt. Mondhatnám volt neki: – Héj, Sándor! Mi sem így álltunk egykor valamikor ezen a múzeumi lépcsőn! De csak nem szóltunk egymásnak semmit.”

A felvonuló hadsereg nyomában Jókaiék is igyekeztek előre törekedni az étkezőasztalokkal megrakott múzeumi nagyterembe, ahol a patkó alakúra formált asztalok egyikének szögletében sikerült helyet kapniuk. A véletlen folytán három jóbarát úgy helyezkedett el az asztalnál, hogy Brosenbach jutott az asztal végére, Petőfi és Jókai pedig az asztal két szegletére.

„Mi eközben ültünk szemközt az asztalnál Petőfivel szép csendesen. – Két ismeretlen ifjú. – Mi sem ismertünk senkit, minket sem ismert senki. Új emberek voltak itten, mi meg az elmúltak. Tavaly még ünnepelt költők, hírneves népszónokok, ma már fakó civilisták, akik örülhetnek, ha az asztal végén helyet kapnak. – Porrá lettünk s azt éreztük. S ha még csak magunk lettünk volna porrá; de éreztük, tudtuk, hogy porrá lett velünk együtt minden, ami lelkünkben drága: a haza, a szabadság, a nemzet, a dicsőség, a költészet, az egész világ! – Nincsen jövő.”

Tósztok hangzottak el a jelen lévő és a távol levő hősök felmagasztalására.
„Csak ez a keserű hangulata a kedélyemnek magyarázza, ha nem is igazolja azt, hogy a toasztok végén én is fölemeltem a poharamat s ezt a szót mondtam áldomás gyanánt:
–Én poharat emelek azokra a hősökre, akik a szabadságharc alatt még ezután el fognak esni.
Síri csend támadt e szavaim után. – Senki sem nyúlt a poharához. Hiszen bolond egy toaszt is volt. Méltó az agyonhallgatásra. De mikor én belőlem úgy ki kívánkozott ez a mondás!
Csak az átellenben ülő Petőfi emelte föl a poharát s odakoccintá az enyémhez:
–Köszönöm pajtás, hogy rám köszöntötted a poharad.
Ekkor aztán megbántam, hogy ezt mondtam.
Négy hét múlva már ott volt Petőfi az általam felköszöntöttek dicső sorában.”
A muszkák Magyarországon

„Idebenn volt hát a muszka! Az orosz cár kétszáznyolcvanezer embert küldött Magyarországra. Így kívánta azt Európa” – írja Jókai. – „A háborgó magyarok megzavarták az európai súlyegyent s azt félrebillenteni nem szabad. Jöhettek: nem találtak ellenállást. A magyar deréksereg a Csallóközben időzött, várva Bécs felől az ellenséget.”

A muszkák csapatai csodálatos látványt nyújtottak egymás mellé fölállítva, különösen a lovasságuk: minden ezrednek ugyanolyan színű lovai voltak, az egyiké csupa pej, a másiké fekete, a harmadiké sárga. Az élelmet magukkal hordták, s azt minden városban a templomban raktározták el.

„Az ilyen templomból aztán alig lehet kipusztítani a denevérek seregét. Az kíséri az orosz tábort nagy sokaságban. Nem mintha hozzátartoznék, hanem azért, mert a bőregérnek kedvenc csemegéje az orosz katonák tápláléka, a kétszersült, amit azok zsákokba tömve hordanak magukkal.

Azt a katonák mozsárban megtörik, üstben forralt vízbe öntik, tököt, hagymát aprítanak közé, azután a világításra szánt faggyúgyertya csomót egy párszor a forró lébe mártogatják, amitől a gyertya nem lesz rosszabb, de a leves egészen jó lesz. Mikor a városba bevonulnak, elől mennek a kozákok, harsányan énekelve, kezükben nagy, érett uborkák, amiket hatalmas étvággyal falnak.

Másfelől rémhírek jöttek felőlük. Ahol a nép ellenállást kísért meg, ott kegyetlen megtorlást mívelnek. Egyesek hőstetteiért az egész helységen állnak bosszút.”
Mi lett volna, ha…

Petőfi 1849. július 22-én feleségét és kisfiát Tordán hagyta, ő maga pedig Bem hadseregéhez sietett, ahol a tábornok első adjutánsaként részt vett a segesvári csatában. Július 31-én a Segesvár melletti fehéregyházi csatatéren látták utoljára. Hét év alatt, 1842–49 között írta Petőfi azt a temérdek költeményt, melynek 1878-ban megjelent, nagy formátumú összkiadásához 805 oldal volt szükséges.

Igaz, hogy a képes kiadás oldalait hazai művészek – Barabás Miklós, Benczúr Gyula, Böhm Pál, Greguss János, Jankó János, Keleti Gusztáv, Liezenmayer Sándor, Lotz Károly, Mészöly Géza, Rauscher Lajos, Székely Bertalan, Wagner Sándor, Weber Ferenc, Zichy Mihály – rajzai is díszítik, de még így is elképesztő a versek menynyisége, minőségükről pedig már több kötetnyi tanulmány jelent meg eddig.

Erdélyi János írja a Pályák és Pálmák című kötetében: „a jó emberek mai napig sem hiszik, hogy ő többé nem él; hanem mostanság, elhagyá a rónát, s Magyarország és Erdély határán a hegyek között verseket ír valahol.” 1886-ban jelent meg Erdélyi János könyve, és abban az időben még valószínűnek tűnhetett az elképzelés, hogy Petőfi talán mégsem halt meg a fehéregyházi csatában. Akkor még elképzelhető volt, hogy él valahol: ha nem is Magyarország és Erdély határán, a hegyekben, de legalább orosz fogságban. Az 1823-ban született Petőfi ekkor hatvanhárom éves lehetett volna, és az emberek még jogosan remélhették, hogy egyszercsak megjelenik közöttük.

De még másfél évszázad múltán is igazságtalanságnak tartották az emberek azt, hogy a népszerű költőnek és szabadságharcosnak alig adatott meg több egy negyed évszázadnyi életnél. Még élnie kellett egy keveset, egypár évtizedet valahol, akárhol, és még írnia kellett jó pár száz verset, talán idegen környezetben, idegen nyelvű emberek között, akik írásait meg sem értették.

Újra és újra elindult egy-egy feltevés, például hogy találtak egy sírkövet valahol Oroszországban, melyen a Petőfiéhez hasonló név szerepel, s a falubeliek emlékeznek a mendemondára, hogy ez a Petrovics Sándor verseket írogatott. Hetekig beszélték-írták az emberek a Kárpát-medencében, hogy haza kéne hozatni a költő földi maradványait, és illő módon eltemetni hazai földön.

Az emberek még mindig remélik, hogy ha maga a költő nem is, de az 1849 után írt versei talán előkerülnek egyszer, és kiderül, hogy a sors mégsem bánt túl mostohán a zseniális költővel. Ő most már semmi esetre sem élhetne, hisz 186 éves lenne, de milyen jó lenne, ha kiderülne, hogy az 1849 után írott költeményeiből egy még vaskosabb díszkiadás jelenhetne meg, ezerhatszáz, kétezernégyszáz oldallal, attól függően, hogy hányszor hét évvel lett volna több lehetősége az alkotásra, ha nem tűnik el végleg a fehéregyházi csatában.

Boér Mária - kronika.ro