BERTOLT BRECHT verseiből ...

EMLÉKEZÉS A. MÁRIÁRA

1

Szeptember volt, kéklő szeptember és csönd,
Kis szilvafácska nyúlt fejünk fölött.
Ott tartottam halvány, csöndes szerelmem,
Mint drága álmot, karjaim között.
A bűvös nyári égen a magasban,
Rég észrevettem már, felhőcske állt.
Fénylőfehéren és fönt, mérhetetlen,
Midőn felnéztem, eltűnt, messzeszállt.

2

Azóta sok-sok hónap tűnt a múltba,
S úszott el az időben csendesen.
A szilvafák közül sokat kivágtak,
S ha azt kérdeznéd: Hát a szerelem?
Azt mondanám: Emlékem sincs felőle.
S habár kétkedve pislognál felém,
Arcát nem tudnám semmiképp idézni,
Csak azt, hogy megcsókoltam egyszer én.

3

S a csókot is feledtem volna régen,
Ha az a felhő nem lett volna ott.
Azt őrzöm még, és őrzöm mindörökké,
Fénylő-fehér volt, s fentről villogott.
A szilvafák talán virágzanak még,
S a régi lány hetedszer szül talán.
De az a felhő percekig virult csak,
Fölnéztem, és a szél elkapta már.

(Csorba Győző)

ÉNEK A KEDVESRŐL

1. Tudom, Kedvesem: a züllött élettől most kihull a hajam, s az utca kövén hempergek. Látjátok amint a legolcsóbb szeszt iszom, s egy szál ruhában járok a szélben.

2. De volt idő, Kedvesem, hogy én még tiszta voltam.

3. Feleségem volt, erősebb mint én, miként a fű is erősebb, mint a bika: mert mindig felegyenesedik.

4. Látta, hogy komisz vagyok, mégis szeretett.

5. Nem kérdezte, merre visz az út, mely az ő útja volt, még ha lefelé vitt is. Mikor nekem adta testét azt mondta: Ennyi az egész. És az én testem lett.

6. Most nincs már sehol, eltűnt, mint eső után a felhő, elhagytam, s ő lefelé zuhant, mert ez volt az ő útja.

7. De olykor éjjel, ha inni láttok, az ő sápadt erős arcát látom a szélben, amint felém fordul, s ilyenkor meghajolok a szélben.

(Hajnal Gábor)