Arnold Toynbee: Az Istenről, az emberről és a szeretetről

Arnold Toynbee 1889-ben született Londonban. Angol történész. Mind angol, mind történész volta maghatározta szemléletét. Amit Toynbee úgy említ, hogy „kiegyensúlyozott szellemi világ”, amelyben felnőtt, az aligha más, mint az angol középosztály biztonságos, konvenciók által szentesített életmódja. Ami a történészt illeti: szakmájából kifolyólag a nagyobb, átfogóbb szempontok szerint gondolkodik és a hétköznapok néha véresen gyakorlati problémái általában nem tűnnek szemébe – különösen, ha élete olyan rendezett keretek között folyik, mint egy derék angol állampolgáré.

Mit mondhat számunkra egy történész, akinek az a feladata, hogy a világ történéseiből összeálló nagy tendenciákat kutassa? Ha pontosabbá tesszük a kérdést, nagyon sokat: a történésznek ugyanis nem a világ, hanem az ember történetével kell foglalkoznia. Méghozzá az emberrel mint olyannal, és nem csak például annak vizsgálatával, hogy az időnek számunkra ismeretes tartományában kik uralkodtak kik felett és ennek milyen következményei voltak a technika és a társadalom fejlődésére. Úgy tűnik, hogy Toynbee az igazi, teljes értelemben veszi a történelmet és ezért igen figyelemreméltó megállapításokra jut. Félelmetes tudással rendelkezik mind „vertikálisan”, azaz a múltra vonatkozóan, mind pedig „horizontálisan”, vagyis jelen korunk eseményeit és törekvéseit illetően. Fő munkája a 12 kötetnyi „Study of History” (Tanulmány a történelemről; 1927-1961). Számos kisebb könyv, tanulmány is született ezen mű írása közben és után, s ezek közül a „Civilisation on Trial” (A civilizáció válaszúton – 1848) a mai nyugati civilizáció problémáival foglalkozik. Igen nagy figyelmet érdemel az „An Historian Approach the Religion” (Egy történész vizsgálja a vallást) című, 1956-ban megjelent műve. Ebben a könyvében Toynbee a vallások történetét veti vizsgálat alá és értékelést ad róluk, elemzi problémáikat és javaslatokat tesz a tennivalókra vonatkozóan. „Acquaintances” (Ismerősök) és az „Experiences” (Tapasztalatok) című munkáiban személyesebb jellegű gondolatait teszi közzé. 1971-ben adta ki „Surviving the Future” (Túléljük-e a jelent?) címen egy japán professzorral folytatott dialógusát a jelen nyomasztó kérdéseiről. Magyarul mindössze egy tanulmánykötete jelent meg (Válogatott tanulmányok, Gondolat kiadó, 1971).

Koncepciója

Toynbeenek az a véleménye, hogy az ember dolgai osztatlan és oszthatatlan egységet alkotnak, és ezért így kell vizsgálni őket. A mai kor nagy értékű specializációja szükségszerűen rossz, mely agy adott fokon fejlődési sajátosság. Toynbee hisz abban, (és ezért dolgozik), hogy a jövő század világa ismét egységes és ember-mértékű lesz; úgy mint a görög társadalomban volt. Érdeklődésének középpontjában a civilizációk születése, fejlődése, hanyatlása, pusztulása áll, valamint az egyes civilizációk egymásra gyakorolt hatásai. Elmélete szerint a környezet felől érkező „kihívás” (challange) „válasz” (respense) adására készteti a társadalmat. A kihívás és válasz milyensége határozza meg a fejlődés dinamikáját. A fejlődés előrevivője az a teremtő erő, amely egy civilizáción belül valamilyen „teremtő kisebbség” formájában létezik. Toynbee arra a meggyőződésre jutott, hogy a történelem leglényegesebb jelenségei a magasabb rendű vallások és az ezeket reprezentáló egyetemes egyházak. A civilizációk fejlődése ciklikus jelenséget mutat; a vallások fejlődése azonban lineáris jellegű. Toynbee hiszi, hogy a ma élő négy magasabb rendű vallás (kereszténység, iszlám, mahayana buddizmus, hinduizmus) le fogja győzni az őket jelenleg elválasztó, főleg képviselők tökéletlensége miatt fennálló különbségeket és egyesülni fognak.

Ha Toynbee gondolatvilágával részletesebben meg akarunk ismerkedni, célszerű legelőször „Surviving the Future” (Túléljük-e a jelent?) című könyvével kezdeni. E mű minden fejezetének elején Wakaizumi professzor (Kyete-i Egyetem, Japán) kérdéseket tesz fel a szerzőnek, aki a továbbiakban kifejti nézeteit e kérdésekről. Nem valószínű, hogy Wakaizumi kérdésfeltevései gátolnák Toynbeet szemléletének érvényesítésében, mert e kérdések nagy része egészen alapvető dolgokat érint; így joggal tehetjük fel, hogy e könyv Toynbee nézeteinek rövid, vázlatos foglalata.

A beszélgetők mindketten gondban vannak az emberiség sorsát illetően és aggódnak az ember boldogulásáért. Az embert nemcsak történelmi kategóriaként tekintik, hanem úgy is, mint individuumot – és talán az az oka annak, hogy a történelemtudomány kereteit messze meghaladó válaszokat találnak. A beszélgetés során szükségképpen merülnek fel ilyen kérdések:

• Van-e Isten és milyen?
• Mi az ember és milyen az ember?
• Miben áll az Isten és az ember viszonya?
• Hogyan kell (kellene) az embernek élnie?

Mivel egy könyvismertetésben nagy mélységekig nem lehet eljutni, helyette a dialógus rövid tartalmi kivonatát adjuk.

1. Az élet célja

Toynbee három dolgot nevez meg életcélként: a szeretetet, az értelmi tevékenységet és az alkotást. Ezek eléréséért mindent oda kell adnunk, esetleg az életet magát is. A szeretetnek abszolút értéke van és ez adja az értéket az emberi életnek. A szeretet a világmindenségen kívül is létezik szellemi jelenlét formájában.

A szeretet néha válasz-szeretetet vált ki és az a szeretet kiterjedését jelenti, azonban ellenségeskedéssel is találkozhat, és ilyenkor némely esetben értelmetlennek tűnő önfeláldozást kíván. Ha a szeretet elég erős, akkor is áldozatra indít, ha nincs kilátás az ellenségeskedés szeretetté alakítására. A szeretet győzelme csak úgy jöhet létre, hogy a szeretet az ellenséges személy érzéseit, gondolkodását (tudatállapotát) válaszszeretetre állítja.

Toynbee hiszi, hogy a szeretet vezérfonalát mindenáron követni kell, bár erre kevesen képesek. A szeretet az egyetlen szellemi erő, amely legyőzheti az önzést.

A szeretet az egyetlen dolog, mely az életet lehetővé, elviselhetővé teszi. Mi is a szeretet tulajdonképpen? Toynbee szerint erős vágyakozás, törekvés, megragadás. Azonban kétféle vágyakozás van: 1. mely kiemeli az embert önmagából és képessé teszi arra, hogy másoknak, a világnak vagy a szellemi jelenlétnek (Istennek) adja magát; 2. a mindenséget saját céljainkra kihasználni akarás.

Az igazi szeretet – mondja Toynbee – érzelem, amely olyan cselekvésben vezeti le magát, amely legyőzi az önközpontúságot azzal, hogy az „én”-t az emberek, vagy az „én” feletti célok felé fordítja. Ez tulajdonképpen egy kifelé haladó szellemi mozgás az én-től az univerzum és a mögötte álló végső szellemi valóság felé. Toynbee felismeri ebben a paradoxont, amelyre a nagy történelmi vallások alapítói mind rámutattak: Ez az önfeláldozás-típusú szeretet az egyetlen igazi önmegvalósítás. A kifelé törekvő szeretet ugyanis újraegyesíti az én-t a végső szellemi valósággal. Ezen a ponton érhetjük utol Toynbee antropológiáját: az ember valami időlegesen kiszakadt és elidegenedett töredéke a végső szellemi valóságnak. tudata, akarata és érzései vannak, azonban ezek nem szeparálhatók egymástól; még kevésbé a lélek tudatalatti mélységeitől, ami az ember nagyobb részét alkotja. Jó és rossz indítások kavarognak benne és az ember élete folytonos harc azért, hogy a vak érzések helyett az értelem alá gyűrjük emberi természetünket. Hiszen a szeretés – jóllehet vágy, tehát érzés indítja – végül is értelmes cselekvésben valósul meg. e kettő nem választható el egymástól (ti. a szeretet attól, amit létrehoz), amit Toynbee úgy fejez ki, hogy a kettő ugyanaz. Az ember szeretetre teremtetett társas lény: azért első célpontja mindenekelőtt az embertárs kell hogy legyen. A személyes szeretet ínsége vagy erőszakos megtagadása néha az egész emberiségért vagy a szellemi jelenlétért (Isten) véghezvitt hőstetteket inspirál, ez a hőstett azonban nem különbözik a szeretettől, hanem folyománya annak: más objektum felé fordulás, más csatornán keresztül. Itt Toynbee „objektumot” mond és nem „szubjektumot”; és ezzel lehetővé tesz, hogy az eddig oly egyértelmű és körülhatárolt szeretetfogalom kiegészüljék szeretetfolyományokkal. Márpedig hogy mi folyhat a szeretetből azt a piramisépítésektől az atom-tengeralattjáróig terjedő „objektumok” cifra sora szépen megmutatja… – Nyelvbotlás lenne ez Toynbee részéről? Aligha. Úgy gondolom ez egyike azoknak a „filozófiai réseknek” a tömlőn, amelyen Toynbee egyébként kitűnő borának egy része elfolyik. Ezt az mutatja, hogy nagy bizonytalanságban van a szeretet adását illetően akkor is, ha szeretni való személyek között érdekkülönbözés van. Toynbee bizonytalankodni látszik az értékek sorrendjét illetően, mert az értékskála igen széles, minden létezőt magába foglal.

Az élet második célja az értelmi működés, a megértés – mondja Toynbee. Az élők között csak az embernek van tudata és értelme, és ezt a szeretet irányítására kell felhasználni. Ez a tudat segíteni képes a „szeretési sorrend” meghatározásában.

Az embernek alkotó módon kell élnie – és az az élet harmadik célja. Mi az alkotás? – Próbálkozás, hogy ehhez a világhoz jó dolgokat adjunk hozzá. Nyilvánvalóan sok a rossz a világban; igyekeznünk kell ezt megszüntetni és a jó dolgokat művelni. A szerző kifejti azt az aggodalmát, hogy a mértéktelen többlettermelésre való törekvés hamarosan lakhatatlanná teszi a földet.

2. Akadályok az élet céljának elérésében

Toynbee is látja, hogy mekkora akadály van a „kellene lenni” és a van között. Le van sújtva az emberi gonoszság által okozott nyomorúság (szegénység, háborúskodás) láttán. A valóság és az ideális lét közötti különbségből adódó kihívás embervoltunkhoz tarozik; azonban napjainkban a kihívás erősebbé válik, mert ma az embernek nagyobb hatalma van a természet adta körülmények megjavítására, mint régen. Ezt a hatalmat az ember rosszul használja fel; nemcsak a természetet, hanem a másik embert is ki akarja zsákmányolni. Ennek ellenére a hatalom elkerülhetetlen kísérője az ember társas létének. Ha meg akarjuk szüntetni, időnként még zsarnokibb igát veszünk a nyakunkba. A hatalom az ember önközpontúságának a következménye. Ugyanis az összes élő versenyhez egymással a mindenség kihasználásáért és ez birtoklási konfliktushoz vezet. Akkor szűnnék meg a hatalom, ha minden ember megszabadulna önközpontúságától.

A Nyugat gyakorlati megoldása ez, hogy az egyéni hatalmat a közösségi hatalom alá rendeli. A „kormány” kényszerítést gyakorol az „alattvalókra” – ezután valósul meg a „törvény” és a „rend”.

Hogyan kell a hatalmat gyakorolni, ha már egyszer elkerülhetetlen? A hatalmat gyakorlónak tudatában kell lennie saját emberi kicsiségének és esendő voltának, és éreznie kell azt a felelősséget, amit a hatalom birtoklása jelent. „A hatalom megmutatja az embert” – idézi Toynbee a mondást. Nem jut el odáig, hogy a hatalom szolgálat jellegét egyértelműen lássa, jóllehet arrafelé tapogatózik.

A nemzedéki ellentét is a hatalom gyakorlásának kérdésére vezethető vissza. A fiatalok a felnőtteket teszik felelőssé azért, hogy a világ nem olyan, amilyennek lenni kellene. Az újabb generáció azért elégedetlenkedik, mert nem veszi tekintetbe az előttük járók hatalmának korlátozott voltát – pedig ők is örökölni fogják azt. Toynbee szerint a felnőtteknek kellene e közeledést kezdeményezni, azonban kétes, hogy korunk súlyos történelmi helyzetében létrejön-e a megértés. A fiatalok egyik szélsőséges magatartása a radikális, erőszaktól sem visszariadó „forradalmi” csoportosulás. Mivel a felnőttek nem veszik komolyan követeléseiket, néha erőszakos cselekedetekkel hívják fel magukra a figyelmet. Ez sokszorosan hibás, mivel egyrészt nem ilyenféle feltűnést akar egy mozgalom elérni; másrészt pedig mindig kiváltja a rendszer retorzióját és a dolog jellegéből következik, hogy mindig ez bizonyul erősebbnek. Igaz – mondja Toynbee – hogy voltak a történelem során sikeres forradalmak, azonban ezek előbb-utóbb sokkal kényelmetlenebb rezsimet hoztak létre, mint ami ellen lázadtak.

A másik szélsőséges magatartás a fiatalok kivonulása a társadalomból. Ezektől a hippi-mozgalmaktól sokat remél Toynbee. A társadalom passzív tagadásával tagadják a benne lévő rosszat is – igaz, a felnőttek szemében gyakran a hagyományosan értéknek tartott dolgokat is. De ha ez a tagadás termékeny talajjá tud válni, melyen új és igazabb értékek virulnak ki, e mozgalmaktól igen sokat remélhetünk.

3. A gazdagság és a problémák létrehozója a technika

Az ember ragyogóan győzi le a természetet, azonban ezt a győzelmét rosszul használja fel. szétrombolja a természetet. A technika gyorsuló fejlődése (kb. 10000 év óta) az embert az általa létrehozott mesterséges környezet rabszolgájává teszi. A „homo technikus” életmódja beszűkült – ezzel szemben a gazdagság csak keveseknek jut és ennek is a szabadság és a boldogság az ára. A mai ember a munkában károsodik, ezért utána „rekreálódnia” kell. Természetesen nem alapjaiban rossz a technika – mondja Toynbee – de segítségével egy „embermértékű világot” kell felépíteni, amelyben megszűnik a „magányos tömeg”.

4. A vallás: örök szükséglet?

Nem mehetünk azon tény mellet, hogy a szenvedés, a halál az ember akaratán kívül létezik és ez olyan kérdéseket vet fel, amelyekre a tudomány eddig még nem tudott válaszolni. – A vallás kísérletet tesz arra, hogy az élet és a halál tényével szembenézzen.

Az emberiség lelki fejlődésének eddig két nagy hulláma volt:

1/ Az első a civilizáció hajnalán jött és a civilizáció kialakulása lett az eredmény.

2/ A második a „fejlettebb vallások” és a filozófiák kialakulásakor jelentkezett a Kr.e. 8. sz.-tól a Kr. utáni 7. sz.-ig (ebben a korban élt Buddha, Lao-Ce, Konfuce, Zarathustra, Ps. Izajás, Jézus Krisztus és Mohamed). Mit tanítanak a fejlettebb vallások? Azt, hogy a szenvedés elutasítása és ennek a hatalom által történő legyőzése helyett el kell vállalnunk úgy, hogy szeretet ébredjen bennünk embertársaink iránt. e vallások tehát először villantják fel az igazi istenarcot. És hogy viszonyult az emberiség ezekhez a tanításokhoz? Tudjuk, hogy nem túl kedvezően. Toynbee azt mondja, hogy az emberi természet ki van billentve az egyensúlyból: az ember ugyanis szellemi létező, ugyanakkor sokkal jobban tud bánni a természettel, mint saját magával. Ezt nevezi Toynbee „morális résnek”: az ember nem nőtt fel lelkileg ahhoz, hogy a kezében lévő anyagi hatalommal bánni tudjon. (atomháború veszélye, globális pusztulás). Az ember erőfeszítéseinek tehát arra kell irányulnia, hogy megtanuljon magával bánni. A morális rést minden nagy vallási zseni felismerte és ennek megszüntetése volt legfőbb célja. Toynbee tehát úgy gondolja, hogy legfontosabb a lemaradás behozása. A módszert, az utat is világosan látja: az emberiségnek követnie kell a magasabb vallások tanítását ahelyett, hogy a tudomány szekerét tolja. A tudomány és a technika ugyanis nem helyettesítheti a vallást. A tudomány pontos válaszokat tud adni viszonylag jelentéktelen kérdésekre – míg a vallás válaszai kevésbé körülhatároltak, azonban az ember legalapvetőbb kérdéseire adnak választ. Amíg nem volt tudományos kérdésfeltevés, a vallás adott választ a „tudományos” kérdésekre is. A tudomány előrehaladtával azonban a vallás válaszait a tudomány exakt ismeretei helyettesítik. A vallási intézmények sokszor fenn akarják tartani a vallás válaszainak érvényességét a tudomány területén is és ezzel veszélyeztetik a vallások tekintélyét. – Pedig a tudomány nem ásta alá a vallások alapjait, csak a maga nyelvén fogalmazta meg az ugyanolyan értékű vagy sokszor még kevésbé kielégítő válaszokat. Láthatjuk, hogy a tudomány meglehetősen nagy sikereket ér el az élettelen létezők megismerésében, kevésbé sikeres a szerves létezők világának vizsgálatában; még kevesebb az eredmény az embertani tudományokban, és a mai napig nem sok jel mutat arra, hogy az ember létezésének, alapkérdéseiben tudna valamit is mondani. Az esetenként adott részleges válaszai helyett jobban tenné, ha hallgatna (hiszen pl. a biológiai élet meghosszabbításának lehetősége a túlnépesedés mellett a terméketlen öregkor meghosszabbodásával fenyeget).

Toynbee szerint a tudomány és technika a hatalom és a gazdagság bázisa, azonban ezek mind értelmetlenek a halál tükrében. Egy vallás igazi próbája az, hogy mit tud mondani a halálról és képese-e az embert segíteni abban, hogy szembenézzen vele. A technika által biztosított kényelem eltereli a figyelmet a halálról.

Toynbee az emberi természet szellemi jellegéből következtet Isten létezésére (Spritual Presence Behind the Universe – továbbiakban: SPBU – „a világegyetemben meglevő szellemi jelenlét”). A legtöbb ember ugyanis különböző helyeken és időkben ugyanazt a következtetést vonta le, habár e végső valóságot különböző nevekkel illették: Brahma, Nirvána, Jahve, Isten, stb. A szerző szerint ez az „SPBU” egyszerű, nem összetett; szellemi valóság; nem mindenható. Toynbee nem tudja bizonyítani a létezését, és azt sem tudja, hogy ő teremtette-e a világot, azonban az emberről azt tudja, hogy az SPBU-ból „szakadt ki” és a halál után újra „abszorbeálódik” benne. Az SPBU tart igényt elsősorban az ember szeretetére és amennyire képesek vagyunk szeretni őt, útmutatást is ad a szeretet hogyanjára vonatkozóan. Mivel valami nem emberit nehéz szeretni azzal a szeretettel, amelyet embertársaink iránt érzünk, minden vallás megszemélyesíti az Istent. Ilyen „megszemélyesítésnek” tartja Jézust is. Az időleges személyes létezés az ember számára lehetővé teszi személyiségünk kiteljesedését, de ennek csak addig van értelme, míg valami haszna van más ember számára.

Toynbee ragaszkodik ahhoz, hogy ezt maga ítélje meg és így jogot formál az öngyilkosságra. Az ember végső célja a, hogy cselekvései által egyre szorosabb kapcsolatba kerüljön az SPBU-val, (az Isten szerint kell élni!) s hogy harmóniába kerülve vele közösség jöjjön létre közöttük. Az embernek azért kel ismereteket szereznie, hogy cselekvését optimálisan irányíthassa. Azonban itt nem a számítógépes folyamatirányítás csodáira gondol a szerző. Saját példáját említi: „Miért lettem éppen történész?” – teszi fel a kérdést. „For fun” (csak) – így a válasz. csak azért mert őt a történelem tanulmányozása viszi közelebb az SPBU-hoz. Pedig ez a válasz gonosz eretnekségnek minősül ma, amikor az elméleti kutatásokat is úgy tervezik, (!), hogy azok alkalmazása révén nagyobb gazdagsághoz és hatalomhoz jussanak. Helyeslik és támogatják a tudományt, ha az a gazdasági potenciált növeli, de ha az ember szellemiségére, lelkiségére irányul… – Toynbee számára a történelem tanulmányozása értelmetlen, ha annak nincs vallási jelentősége és célja.

Az erkölcsről, mint cselekedeteink foglalatáról a vallás összefüggéseiben a szerző a következőket mondja: Olyan viselkedési norma, amelyet az embertől megkövetelünk az embertársaival való kapcsolataiban. A helyes vonatkozás az, amikor az egyéb létezők felé az ember legyőzi önközpontúságát – ez a vallás alapkövetelménye is. Mivel az embertársainkkal több a kapcsolatunk, mint az SPBU-val, az erkölcs közvetlenebb és állandóbb parancsolatokkal bír, mint a vallás. E kettő azonban nem ellenkezik, sőt az egyik nélkül a másik el sem képzelhető. (mindkettő önmegtagadást, önátadást, esetleg önfeláldozást kíván).

A modern tudomány és technika a fejlettebb vallások dogmáinak tönkretételével vákuumot hozott létre. Ezt az űrt most fejlettebb vallások töltik be – ami visszaesést jelent „Fejlettebb vallásnak” Toynbee az olyan vallásokat nevezi, amelyek az embert az SPBU-val közvetlen kapcsolatba hozzák; az alacsonyabb rendű vallásnak valamilyen külső elem (ember alatti természet, pl. természetimádás, kollektív emberi hatalom, államok, szervezetek stb.) beiktatásával valósítják meg a kapcsolatot.

A fejlettebb vallások – jutaizmus, zoroasztrizmus, buddhizmus, hinduizmus, kereszténység, iszlám – a már említett, Jézus körüli korszakban jött létre. E vallások költői és mitológia nyelven fogalmazódtak meg egy adott kor adott szituációjában, és ezért nem mindenki számára érthetők. Másrészről idők folyamán sok olyan sallang rakódott rájuk, amelyekhez rövidlátó követőik ragaszkodnak. Ennek ellenére a fejlettebb vallások állandó igazságokat és cselekvési normákat hordoznak, mindegyik megköveteli a szeretetnek való önátadást, és ehhez gyakorlati útmutatást is ad. Minden kornak újra kell fogalmaznia ezek lényegét. Toynbee nem állítja, hogy minden fejlettebb vallás lényegileg azonos, csak azt mondja, hogy etikai előírásaikban sok a hasonlóság. Az egyes vallásokban megfogalmazott istenképek nem ellentmondóak, hanem egymást kiegészítőek, és mivel az emberi természet változatos, mindenkinek más-más kép mond valamit. Toynbee látja az ebből fakadó ellentéteket és azt mondja, hogy türelemmel kell lennünk, amíg az újrafogalmazás során el nem tűnnek az ellentétek.

Az alacsonyabb vallásokról szólva Toynbee abból indul ki, hogy az emberi és az ember alatti világ az SPBU-val azonos kapcsolatban áll. A létezés értékét mindkettő számára az adja meg, hogy harmóniába jut – az SPBU-val. Az ember alatti létezők ezt öntudatlanul, belső ösztönből teszik, az ember azonban tudatosan és szabadon próbálja ezeket elérni. Az alacsonyabb vallás első formája a természetimádás, ami tulajdonképpen a természetfölötti megragadását célozza meg a természeten keresztül. Ma a világ legnagyobb részén a természetimádást kiszorította valamelyik magasabb vallás vagy a kollektív emberi hatalom imádata. Ez utóbbi csökkenti az ember tiszteletét a természet iránt, mert hamisan isteníti meg az embert. Az emberi hatalom imádata is biztosítja az önközpontúság felszámolását, de az embert egy nagyobb közösség érdekkörében tartja fogva, így ez tulajdonképpen bálványimádás, rossz formája a vallásnak és visszafelé lépés. Itt az emberi közösség látszólag Istenné válik és az alávetetteket („hívőket”) helytelen magatartásra veheti rá (pl. háború). Az emberi közösséget sohasem szabad imádni, mert egyik konkrét közösség örök. Az államot ugyanúgy nem lehet isteníteni, mint pl. egy hidat, az áramszolgáltatást vagy a vízvezetéket – mert az is a közösséget szolgáló dolog. Toynbee úgy gondolja, hogy a nacionalizmust csak névvallást, akár nem, bőrünk alatt igazából nacionalisták vagyunk. Az a társadalom azonban, amelyen a nacionalizmus halálos sebet ütött, felbomlik. Korunkban a nacionalista törekvéssel ellentétes a műszaki haladás már-már egész világot átfogó egységesítő törekvése. Toynbee reméli, hogy az utóbbi felül fog kerekedni és az egységes világ összefogása lesz a szegények egységes elnyomása érdekében.

Jelenleg fennáll a kölcsönös fenyegetésen alapuló egyensúly, de ez igen ingatag. – Hogyan érhetjük el a tartós, biztonságos békét? – teszi fel a kérdést a szerző. Azt mondja: – Kell egy egész világra kiterjedő, átfogó „szellemi forradalom”. Először meg kellene reformálni az emberiség politikai szervezeteit, a szuverén államoknak alá kellene vetni magukat egy egységes világkormányzatnak. Azonban hogy ez megvalósulhasson meg kell reformálni alapvető ideáinkat és ideáljainkat. Az igazi és tartós béke feltétele – mondja Toynbee – egy „vallási forradalom”. Az önközpontúság legyőzését érti ezen mind az egyes emberben, mind közösségekben, mégpedig azáltal, hogy az SPBU-val közösségbe kerülünk és akaratunkat összhangba hozzuk vele. A szerzőnek az a véleménye, hogy ez az igazi béke kulcsa és míg fel nem ismerjük, az emberi faj fennmaradása továbbra is kérdéses marad.

Forrás: SzePi