A magyar irodalom története: Epigramma

Az ügyes formát és a tudós szellemességet kedvelő kor legjellemzőbb és legtöbbre becsült műfaja az epigramma lett, amelyben politikai és vallásos nevelést célzó maximákat, aforizmákat, társalgást élénkítő anekdotákat fogalmaztak meg a deákos irodalmi ízlés szerint. Legnevesebb művelője a jezsuitának indult, majd világi pappá vált Babai Ferenc (1742–1778) kijelentette, hogy az epigramma az egész költészetnek a lelke, mert az "argutiá"-val játszó szellem leginkább ebben nyilatkozhatik meg, s a tudós emberek ezzel teszik nyájassá a társalgást. Babai Ferenc műveinek egyik csoportjában epigrammákba foglalta a rendi ország legfőbb vezetőit: a királyokat, a nádorokat és az esztergomi érsekeket (Ungariae reges (Magyarország királyai), Nagyszombat 1773; Ungariae palatini (Magyarország nádorai), Nagyszombat 1775; Archi-episcopi Strigonienses (Esztergomi érsekek), Nagyszombat 1776). Tárgyilag pontosságra törekedett, a jezsuita történetírás legfrissebb eredményeit értékesítette. Stílusa szándékosan egyszerű volt, a fenséges emelkedettséget tudatosan elkerülte, igyekezett azonban portréit költői megjegyzésekkel szó-{579.}rakoztató olvasmánnyá tenni. Egyéb epigrammáinak gyűjteményéből (Epigrammatum miscellaneorum, sacrorum et profanorum libri III (Egyházi és világi epigrammák vegyesen, három könyvben), Nagyszombat 1777) a kor társasági életet élő tudós-költőjének vonásai bontakoznak ki. A vallásos darabok között feltűnően sok a gyermek Jézushoz szóló, bájt és kedvességet sugárzó vers; s nem hiányoznak a deistákat támadó sorok sem. Epigrammákba foglalta a későbbi II. József rögtönzött szellemes mondásait, s számos verset írt egyes személyekhez. A címzettek között van az osztrák Michael Denis (1729–1800), az ünnepelt német–latin költő; a hazaiak közül pedig a jezsuita szellemi élet szinte minden kiválósága (Kaprinai István, Katona István, Pray György, Molnár János stb.). Hasonló szellemű a piarista Bielek László (1744–1807) epigramma-gyűjteménye (Epigrammatum libri III (Epigrammák három könyve), Pest 1789), melyben jezsuiták helyett természetesen a szerző rendtársai szerepelnek legtöbbet (Hannulik, Horányi Elek, Pállya István stb.). Bielek közelebb állt a barokk verstechnikához, mint Babai: írt anagrammákat, magyarázott szimbólumokat, s ezeket külön könyvbe gyűjtötte össze. Voltaire ellen 20 epigrammát nyomatott ki, de a kor vallásosságának megfelelően ellensége volt a bigottságnak is: "A hit dolgában semmit sem hinni bolondság, mindent hinni ostobaság. Az okosság arra tanét bennünket, hogy a középúton járjunk, tartván mind a soktól, mind a kevéstől" – írta egyik írásában (Erkölcsi oktatás, Kassa 1792). Epigrammatikus jellegűek vagy a prózai "elmefuttatások"-hoz állnak közel a jezsuitának indult Szerdahely György Alajos (1740–1808) versei is. A szerző az egyetem első esztétika-professzora (1774–1784) volt, s ebben a minőségben adta ki e tudományszak első latin nyelvű, racionalista felfogású hazai kompendiumait (Aesthetica, Buda 1778; Ars poetica generalis (Általános költészettan), Buda 1783; Poesis narrativa (Az elbeszélő költészet), Buda 1784; Poesis dramatica (A drámai költészet), Buda 1784). Silva Parnassi Pannonii (A magyar Parnassus költői leleményei. (A "Silva" szó Papinius Statius római költő kötetére utal, aki ilyen címen foglalta egybe alkalmi rögtönzéseit.)), (Bécs 1788) című verskötetében tág teret kap a kedélyes baráti társaság, a falusi idill; a betlehemi pásztorok vergiliusi eklogában készülnek a gyermek Jézus imádására (Ecloga de nativitate Domini (Ekloga az Úr születéséről)); s Ámor is szóba kerül különböző vonatkozásokban. A kedves játékosság, életbölcsesség mellett a Silva másik fő jellemvonása a tudományos jelleg. Szerdahely Hell Miksának (1720–1792), a kiváló csillagásznak ajánlotta kötetét; költeményeit tudós jegyzetekkel, tárgyi és nyelvi magyarázatokkal, latin és görög idézetekkel kísérte végig; a versek címzettjei is művelt egyháziak és világiak, akik értékelni tudták a szerző tanultságát és szellemének mozgékonyságát.

Forrás: MEK