1. Az iszlám szellemi előzményei és kialakulása
A nagy világvallások sorában az iszlám keletkezett a legutolsóként, egy olyan korba
n, amelyről már meglehetősen megbízható történeti ismeretekkel rendelkezünk. A zsidó-keresztény hagyomány mint szellemi nyersanyag ekkor már rendelkezésre állt a közel-keleti világban, azóta pedig maga az iszlám, mint szigorú monoteizmust hirdető vallási rendszer a világ második legnagyobb hitévé vált: Marokkótól Indonéziáig, Egyenlítői Afrikától Közép-Ázsiáig követőinek száma ma már megközelíti az 1 milliárd követőt. Ez ma a föld legdinamikusabban fejlődő vallási közössége; évről évre növekszik a próféta hitét vallók aránya, az iszlám missziós sikerei pedig különösen is felkelthetik a szemlélők figyelmét.
Arábia, a Közel-Kelet ókori magaskultúráinak perifériája, egy sivatagos, alig lakható hatalmas pusztaság, amely a Kr. u. I. évezred derekáig igen gyéren lakott, civilizálatlan, vad és szegény világ volt. Ez a táj az itt élő nomád beduin pásztorok számára igen mostoha életkörülményeket kínált. A megélhetés egyedüli biztosítéka némi állattartás, az oázisokban föld- és kézművesség volt, a szűkös létfeltételek megszerzése miatt pedig az itt élő nomád törzsek szakadatlan háborúban álltak egymással. A régió a teve háziasításának vidéke: 'a sivatag hajósa' első ábrázolásai ide hadat vezető babiloni király reliefjein bukkannak fel. A félsziget nyugati oldalán a nemzetközi forgalomban is használatos kereskedelmi út vezet végig: ez volt a 'Tömjénút', amely Etiópia és Jemen északi irányú forgalmát biztosította. Az I. évezred derekán azonban - a római-perzsa háborúk és a sztyeppei népmozgások miatt erre a másodrangú útvonalra terelődött át a kor legjelentősebb világgazdasági ütőerének, a Kínát és Rómát összekötő Selyemútnak a forgalma, ez a gazdasági tény pedig kiemelte a térséget korábbi jelentéktelenségéből. A Kr. u. 5. sz. derekától a nagy keleti szállítmányok tengeri úton Adenbe érkeztek, innen pedig karavánok vitték az árut Gaza városába. Az út mentén lakó nomádok hamar megtanulták kihasználni az új helyzet előnyeit: karavánkísérőkként, sápszedő útonállókként vagy szövetségesekként már az egész forgalom hasznából részesedtek, 600 táján pedig a helyi beduin kereskedők vették kezükbe a Tömjén-út forgalmának bonyolítását. Az új vállalkozói haszon gyors meggazdagodást és viharos társadalmi átrendeződést hozott, amelynek a régi törzsi világ vagyoni és szellemi lerombolódása is következménye volt. Korábban Arábia népeinek hite fétishittel és animizmussal átszőtt politeizmus volt. Főistenük, az égben lakozó Allah kisebb istenek és istennők, szellemi lények sokasága fölött uralkodó harcias népvezér volt, aki áldozatot, talán még emberáldozatot is követelt népétől. A nomádok szent tárgyakban lakozó isteni erőket is imádtak: ligeteket, fákat, vagy éppen köveket, mint amilyen a vidék központi szentélyében, Mekkában őrzött kába is volt. Az ősi pogányság világa erősen antropomorf: Allah és fiai, lányai jelentik az isteni lények felső régióját, a sivatagban meg szellemek, dzsinnek kóborolnak. A szentélyekben áldozatbemutató szertartás folyt, a harcos nomád társadalom mindennapjai viszont a vérségi kapcsolat, a vérbosszú, a harc, a bátorság, az egyszerűség és a nélkülözés köré szerveződtek. Ezt a társadalmi és szellemi rendet rombolta le a hirtelen gazdagság és a hagyomány világának megroppanása. A Tömjén út legjelentősebb városa, a korábban kultikus központnak számító Mekka és annak törzse, a qurajs, 600 körül megszerezte a vezető szerepet a kereskedelemben, ám ennek következtében belső válságba is került.
Ebben a helyzetben lépett fel új vallási eszmék hirdetőjeként az 570 körül született, csak csekély műveltséggel bíró Mohamed. A leendő iszlám prófétája előkelő nemzetségből született, de szegény sorban nőtt fel; közel negyven éves korára vált olyan közepesen tehetős kereskedővé, aki Jemen és Palesztina között járta árújával a karavánutat. Utazásai során így ismerkedett meg a zsidó és a keresztény hit elemeivel, idegen világok kultúrájával, amely tapasztalatokat azután tanító működése során fel is használt, miután meghívást kapott az egy, igaz isten hitének hirdetésére. Prófétai fellépésének ideje 610; a legenda szerint ekkor kapott angyala által kinyilatkoztatást Allahtól, az Irgalmastól és Könyörületestől. Tanításának alapja és középpontja ettől a pillanattól Allahnak, a világ teremtő és kormányzó urának hirdetése volt. Mohamed szerint Allah, az Egyedül való már a zsidó és a keresztény hitben és kinyilatkoztatásban is kijelentette magát, ezek a vallások azonban nem hallgattak Isten szavára vagy félreértették, félremagyarázták kinyilatkoztatását. Ezért kellett eljönnie Mohamednek, aki 'a Próféták Pecsétje', hogy a valódi isteni üzenetet a maga teljességében és tisztaságában kibontakoztassa. Maga az 'iszlám' szó hűséget, az egyetlen Isten iránti feltétlen odaadást jelent: akik elfogadják, magukévá teszik az isteni üzenetet és tagjaivá lesznek az igaz hit közösségének, az 'ummá'-nak. Ezen az alapon Mohamed kezdettől hevesen elutasította a 'pogányságot', a gazdagság, az igazságtalanság, a hitetlenség híveit pedig hevesen támadta és Allah pokoli büntetéseivel fenyegette.
Mohamed vallási és társadalmi radikalizmusa az első években alig talált követőkre Mekkában. Az első muszlimok közössége alig néhány tucat emberből, a próféta rokonaiból, barátaiból, feleségéből és szolgáiból állt. Mekka vezetői, a törzsi főnökök és a dúsgazdag kereskedők az első években tudomást sem vettek az iszlám mozgalmáról, később meg, amikor Mohamed kényelmetlenné vált számukra, igyekeztek elűzni a békétlenkedőket. Hatalmas ellenfelekkel szemben Mohamed helyzete 620 után Mekkában lehetetlenné vált, így kényszerűen a város elhagyása mellett döntött. Hívei kíséretében 622. júniusában a Mekkával ellenséges szomszéd városba, Jaszrib-ba (a későbbi Medinába) ment, ahol, mint Mekka ellenségét, szívesen fogadták. Hithirdetése itt hamar követőkre talált: részleteiben is kidolgozta számukra Allah tanító üzenetét, majd szent háborút hirdetett Mekka kereskedelmének tönkretételére és szülővárosa visszaszerzésére.
Ez a 'medinai alkotmány' és az 'Ábrahám-vallás' periódusa a korai iszlámban, amikor még erős a próféta hitében a zsidó vallás iránti vonzalom. A hívek Jeruzsálem felé fordulva végzik napi imájukat, Mahamed pedig önmagát Ábrahám, József és Mózes műve beteljesítőjének tekinti. Ekkor kiérlelt tanításában sokat vesz át az Ószövetségből, annak világszemléletéből és a zsidó vallási törvényekből. Később konfliktusba keveredett a Medinában nagy számban élő zsidókkal, akik nem követték tanítását és az önállóság útját választotta. A napi ima iránya ekkor változik Mekkára és egyre többet beszél a próféta arról, hogy a zsidók és a keresztények 'hamis monoteizmust' követnek. Ekkor születik meg a sajátos muszlim ekkléziológia: az umma, mint a feltétlen elfogadáson és megvalláson alapuló hit lesz a muszlim vallásosság egyedüli alapjává. Ekkor dolgozza ki Mohamed azokat a szabályokat és szertartási elveket, amelyek a továbbiakban jellemzik mozgalmát és amelyek közé beilleszkedik a kába kultusza, a mekkai zaréndoklat követelménye is. Missziós program is születik ekkor: mindenkit meg kell és lehet nyerni az igaz hitnek; a vonakodó pogányokat ki kell irtani, a tévedésükben megátalkodott zsidókat és keresztényeket viszont le kell igáznia az igazhívők a próféta, Allah küldötte által vezetett közösségének, amelynek feladata Allah e világi uralmának megteremtése.
Sikeres misszió és Mekka elleni győzelmes háború után Mohamed 630-ban visszatért Mekkába. A félsziget nomád törzsei rövidesen felvették az új hitet és megindultak azok a 'missziós hadjáratok, amelyek célja a hit terjesztése, győzelemre juttatása volt. Ekkor már egy új, vallási alapon szerveződő arab birodalom van kibontakozóban: rövidesen a muszlimok kezére kerül nem csupán egész Arábia, de Szíria, Palesztina, majd Egyiptom is. A győzelem utáni évek nagy változásait a próféta már nem érte meg: 632-ben, hite világméretű terjedésének küszöbén Medinában meghalt.
Mohamed írásban nem rögzítette Allahtól kapott tanítását, ám szavai alkalmi lejegyzéseire, a tanítványok visszaemlékezéseire hagyatkozva rövidesen megkezdődött kinyilatkoztatásának rögzítése, szent gyűjteménnyé rendezése. 650 után így már készen állt a Korán, amely a muszlimok hitének alapja, a próféta tanító megnyilatkozásainak gyűjteménye. A Korán 114 szúrából, fejezetből álló, rímes prózában megörökített szöveg, teológiai értekezés és törvénykönyv, szertartási útmutató és elmélkedés, ószövetségi pátriárkatörténetek utánérzésszerű összeállítása és prófétai beszédek gyűjteménye. A szövegből kitűnik, hogy Mohamed csak közvetett és felületes ószövetségi ismeretekkel rendelkezett, a keresztény hagyomány java részét pedig - talán a Szentháromság-tan és a megtestesülés-hagyomány miatt is - a tiszta egyistenhit elvének megsértéseként elvetette. Önmagát mindenesetre nem új vallás alapítójának gondolta, hanem olyan isteni küldöttnek (raszúl Allah), akiben és aki által folytatódik és beteljesül az isteni önközlés. Ebből a szemléletből fakad a bibliai ősatyák, mindenekelőtt Ábrahám iránti megbecsülése, vagy az, hogy a rituális elvek, a tisztasági törvények és a vallási szabályok körében a prófétai iszlám számos, a zsidó hagyományból származó elvet átvett. Ami a kereszténységhez való viszony kérdését illeti, Mohamed Jézust (Jisá) a próféták sorában az utolsó előttinek, az őt közvetlenül megelőzőnek tartja, olyan - már-már istenült lénynek, aki földi apa közbejötte nélkül született Máriától. Jézus nem isten, de kiváló ember, aki a végítéletkor elsőként feltámadva Allah ítélőszéke előtt az igazhitűek érdekében fog szót emelni. Zsidó-keresztény elemek gazdagítják Mohamed angyal-hitét is, kegyelemtanában az eleve elrendelés felfogásához közelít, egyháztana pedig kimerül az umma hit-közösségének taglalásában.
2. Az iszlám tanrendszer alapelvei
Az Allah által prófétájának adott kinyilatkoztatás forrása és alapja a Korán. Szövegét, tanítását - álmában, elragadtatásában - Gábriel angyaltól kapta azzal a paranccsal, hogy hirdesse az emberek között. A mű szerzője maga Isten: éppen ezért szigorú dogmatikai felfogás szerint a szöveg minden egyes szava, írásjele szent, szó szerint veendő és megkérdőjelezhetetlen. Ám a földi Korán még így is csak részleges és tökéletlen mása az éginek, amely Allahnál van és a maga teljességében mindörökre rejtve marad a fürkésző emberi szemek előtt. Ezt az elvet látszott igazolni a próféta halála után röviddel az a belátás, hogy a hívő kérdései és problémái között számtalan olyan van, amelyre magában a Koránban egyáltalán nincs megnyugtató és egyértelmű válasz. Ez a hiányérzet indokolta, hogy már az első nemzedék életében számos Korán-magyarázat és kommentár keletkezett, amelyek szövege a későbbi muszlim teológia szellemi kiindulópontja. Ám ha egy kérdés még így is megválaszolhatatlan maradt, akkor a próféta szóbeli tanításának és tetteinek emlékét őrző hagyományhoz, a hadiszok gyűjteményéhez lehetett fordulni, amelyek kollekciójából a kinyilatkoztatás második forrása, a megszentelt hagyomány, a szunna áll. De ha valamely hagyományra támaszkodva, ám önálló következtetéssel a hittudósok új belátásra jutnak és ebben közmegegyezés is kialakul közöttük, akkor a kinyilatkoztatott igazság harmadik formájával, az idzsmá-val állunk szemben. Ez a fogalom olyan, mint a kereszténységben a 'consensus patrum', az 'atyák egyetértése', amely maga is dogmatikai igazságok forrása lehet. Végül Isten szava megismerésének negyedik alkalmas útja a qijász, amely nem más, mint analógiás dogmatikai következtetés, amely korábban ismeretlen tárgyakra és helyzetekre is alkalmazhatóvá teszi a hit igazságának kiterjesztését. Valójában ebben a négyes rendszerben, a kinyilatkoztatást értelmezni képes eljárások tágasságában van a muszlim hittudomány dinamizmusának gyökere: szinte korlátlan a hitelvek alkalmazhatósága a változó élet helyzeteire, ám úgy, hogy a bővülő tanítás mindig visszavezethető marad a gyökerekre, a kinyilatkoztatás eredeti forrásaira és a próféta autentikus tanítására.
A Korán megszerkesztése 654-ben fejeződött be; ettől a pillanattól kezdve a szöveg kánoni formája érintetlen maradt. Mivel a muszlim hittudósok véleménye szerint a szent könyv közvetlen inspiráció eredménye, azaz valódi szerzője nem a próféta, hanem maga Allah, a sugalmazó Isten, ezért szövegének egyedül lehetséges értelmezési módja a szó szerinti, minden további javítás, korrekció vagy kritikai szempont érvényesítése pedig közvetlen istengyalázás volna. A Korán minden értelemben alapja a muszlim ember életének: világ- és istenképének foglalata, imáinak és istentiszteleti olvasmányainak anyaga, ábécéskönyv, hiszen a gyerekek szövegén tanulják az írás és olvasás tudományát. Ám ezen túl jogkönyv és erkölcsi kódex is, nyelve pedig a kialakuló klasszikus arab irodalmi nyelv forrása. Ebből a közvetlen szentségből adódik, hogy a Koránt sokáig tilos volt idegen nyelvekre fordítani, sőt századunkig még nyomtatott formában kiadni is; maguk a liturgikus példányok hivatásos másolók gondos kalligrafikus munkájával készültek.
A Korán kinyilatkoztatását kiegészítő hagyomány, a szunna gyűjtése már az első muszlimok életében elkezdődött. A 'Társak' emlékezéseit több gyűjteménybe rendezték, amelyek szövege és tekintélye a 8. sz. közepére lett kanonikussá. Erre épülhetett azután a vallásjogászok és hittudósok munkája, az iszlám 'dogmatikai' rendszerének szisztematikus kidolgozása. Az egységes, szervezett és hierarchikus egyház kiépülésének elmaradása miatt azonban általánosan elfogadott, normatív-kötelező dogmatika nem született, hanem csupán olyan rivális vélekedések, amelyeket egy-egy neves szerző vagy iskola hitelesített. Ugyanez a többféleség vált mértékadóvá a rituális gyakorlatban is: a prófétai rendelkezések alapján, de egymástól eltérő módon rendelkező szokásrendszerek formálták a hitéleti hagyományokat; négy nagy rituális iskola jött létre, amelyek a muszlim világ más-más földrajzi régiójában váltak népszerűvé. Magából a Koránból nem nyilvánvaló hittani kérdésekben tehát mindig a teológusok véleménye a mértékadó - de nem időtlenül érvényes; a régiek közül a nagy hittudós, al-Ghazali nézete számít igen tekintélyesnek, a modern időkben pedig a kairói al-Azhar mecset-egyetem állásfoglalásaira figyelnek a leginkább a muszlim világban.
Az iszlám erős jogi-rituális-társadalmi természetéből következően nem csupán dogmatikáról, de európai értelemben vett teológiáról sem beszélhetünk; a kazuisztikusan felfogott eleven tanítás foglalata a saria, a muszlim vallásjog, a hit és a belőle fakadó kötelességek és parancsok értelmezésének tudománya. Ebből következően viszont - mint tan és törvény, erkölcs és életforma - a vallás a hívő életének minden területén jelen van; ezért nincs a modern iszlám világában sem zárt papi rend, szilárd egyházszervezet, európai mércével mérhető világi jog, laikus erkölcsi vagy politikai szféra. A modern szekularizáció fogalma ebben a közegben értelmezhetetlen, a művészet, a kultúra, a közgondolkodás vagy a magánélet laikus és privát világa pedig ugyancsak elképzelhetetlen. A saria rendkívüli dinamikája, hajlékonysága viszont rendkívüli: ennek tudható be, hogy igen eltérő korokban, vidékeken, eltérő adottságú vagy hagyományú társadalmakban is hibátlanul képes biztosítani a hit integritását és érvényre juttatni az iszlám egységét.
A próféta tanításának, az iszlám vallásnak a lényege a legtömörebb formában és a legegyszerűbben a hit öt pilléréről szóló tanításban ölt testet. Olyan alapelvek ezek, amelyek a hit elfogadásának és a hozzá tartozásnak a normái, bárhol és bármikor létezzék is egy muszlim, magát az umma részének valló közösség. A pillérek sorában az első és a legfontosabb a hit lényegének elfogadása és megvallása, az hogy 'Egy az Isten és Mohamed az Ő prófétája'. Ez az eszme kerül kimondásra a Korán első szúrájában, amely rövid hitvallásnak, krédónak tekinthető. A két dolog, amit kiemel, az iszlám hitbeli lényege: Isten egyetlensége, gondviselő mindenhatósága, valamint az, hogy ez a Könyörületes Isten Mohamed által, mint küldötte által hitelesen és véglegesen kijelenti magát az embereknek. Aki ezt a kettős elvet a magáénak vallja, a hit által az igazhitűek közösségének, Isten gyermekei 'ummájának' tagjává válik.
A második alapelv rituális természetű: minden hívő számára napi ötszöri imát ír elő (szalát), amelyet meghatározott időpontban, az előimádkozó hívó szavára kell elvégezni. Az imát, amely hitvalló, dicsőítő és fohászkodó elemekből áll, Mekka felé leborulva kell végezni és rituális tisztálkodással kell felkészülni rá. Pénteken, a heti ünnepnapon a déli ima helyett a hívek a mecsetben gyűlnek össze, ahol a közös imádság végzése mellett Korán-felolvasást és - magyarázatot is meghallgatnak. A mecsetekben imafülke (qibla) jelzi Mekka irányát és előtte áll a Korán szent pulpitusa.
A hit pillérei sorában a harmadik, mint előírás a böjti hónap (ramadan) megtartására kötelezi a hívőt. Ebben a hónapban napkelte és napnyugta között tilos étkezni, az esti étkezésre pedig az egyszerűség és a mértékletesség a jellemző. Ramadán havában, amely különben a Korán égből való aláereszkedésének az emlékideje, tilos a zajos mulatság és az élvezeti cikkek fogyasztása. Az alapvető előírások sorában a negyedik a mekkai zarándoklat kötelme. A zarándokok ilyenkor megismétlik a prófétának Mekkából Medinába, majd Medinából Mekkába megtett útját, majd Mekkába visszaérkezve megkerülik a kába-szentélyt és részt vesznek az ott tartott istentiszteleten. A zarándoklaton, amelynek hagyomány az iszlám előtti pogány időkre nyúlik vissza, eredetileg évente részt kellett venni. Amikor ezt már lehetetlenné tette az iszlám birodalmi és világméretű terjedése, a szabály úgy enyhült, hogy a hívőnek legalább életében egyszer el kell végeznie a zarándoklatot. Mára ez az előírás a 'ha van módja rá' kitétellel egészült ki, sok távoli vidéken pedig kialakult a muszlim kegyhelyeknek az a köre, amelyek végiglátogatása 'kiváltja' a távoli szent város felkeresését.
Az ötödik alapvető hitszabály kötelező jótékonykodást (zaqat) ír elő a hívő számára. A dolog úgy működik, hogy a híveknek - vagyonuk, jövedelmük mértékében - adót kell fizetniük az umma, a közösség javára. A próféta rendelkezése szerint az így begyűlt összegből kell biztosítani a szegények és betegek, az özvegyek és árvák ellátását, mégpedig az egyes mecsetek körül ugyanúgy, mint a muszlim világközösség egészében.
Az említetteken túl további más, a prófétától származó előírás és szabály is alakítja a muszlimok életét. Ilyenek például a táplálkozási szabályok. Közismert, hogy Mohamed tiltja a sertéshús fogyasztását vagy a borivást. Szokásban van az újszülöttek körülmetélése, a férfiak számára pedig megengedett a többnejűség. A hívőnek így legfeljebb négy asszonya lehet, ám a modern időkben, az egyszerű emberek többsége számára ez a lehetőség csak elvi, amellyel csak a tehetősebbek és a különösen hagyománytisztelők élnek. Ezzel összefügg az is, hogy az asszonyok nem rendelkeznek a férfiakéval egyenlő jogokkal a közösség életében: gyakran a világtól elzárva élnek, sok vidéken csak lefátyolozva mutatkoznak a nyilvánosság előtt. A mecsetekben is külön helyen ülnek; rituális szerepük nincs és házasságjogi tekintetben sem egyenrangúak férjeikkel.
Különleges helyet kap a próféta tanításában a szent háború, a hit védelméért és terjesztéséért folytatott szakadatlan küzdelem előírása. A Mekka elleni harcok idejéből való elv szerint az igazhitűeknek szakadatlanul küzdeniük kell a pogányság (a politeizmus minden formája) ellen, az egyistenhit, az iszlám diadaláért. A szent háború gondolata ugyanakkor a zsidók és a keresztények esetében a türelem előírásával társul: végső soron ők is Allah, az egyetlen igaz isten hívei lévén, ha nem támadnak az igaz hit ellen, de megtérni sem akarnak, le kell igázni őket, adót kell fizettetni velük, de - szemben a csak kiirtásra méltó pogányokkal - életük háborítatlanságát biztosítani kell Allah földi birodalmának hatalma alatt. A szent háborúban való részvétel egyébként Mohamed tanítása szerint különleges égi jutalommal kecsegtet: a hit mártírjai - másokkal ellentétben, akiknek várakozniuk kell az égi ítéletre - haláluk után azoknak a paradicsom gyönyörei közé, Allah trónusa közelébe kerülnek. A szentek isten dicsőségét csorbító kultuszát a próféta elvetette, ám a hit vértanúi más hamarosan vallási tisztelet tárgyaivá lettek: sírjaik emlékhelyekké váltak, körülöttük a keresztény szentkultuszra emlékeztető építmények emelkedtek és szokások gyökeresedtek meg, a vallási tiszteletben részesülők köre pedig a következő századokban már uralkodókkal, jeles misztikusokkal és aszkétákkal, kiemelkedő hittudósokkal is bővült - bár üdvközvetítő szerepet sohasem szánt nekik a muszlim hittudomány.
A népi iszlámban ezek a szokások kiegészültek az amulettek használatával, a varázslás és a babonás szokások praktikáival, ez utóbbiak azonban népszerűségük ellenére a hivatalosság magaslatára sohasem emelkedtek. A muszlim hitfelfogás alaprétegéhez tartozik viszont a bálványok és a bálványimádás merev elutasítása és ebből is következően a képzőművészetek világára is érvényes módon az emberábrázolás, a szobrok és képek alkotásának tilalma. Ezért a mecseteket csak ornamentális díszítésekkel ékesítik, az indiai és iráni iszlám művészet (miniatúrafestészet) azonban ezen a tilalmon már a középkor századaiban túltette magát.
Erkölcsi rendszerében az iszlám egyszerre vallja az isteni eleve-tudás és eleve-elrendelés elvét, de a bűnök és erények valóságát és az érdemszerző cselekedetek fontosságát is. Morálisan tiltott, megengedett, megtűrt és megparancsolt dolgok vannak, amelyek kusza szövevényében a vallásjogásznak kell eligazítania a hívőt. A morális vétkek világában egy kiemelkedően súlyos van: a hitehagyás, amelyet az e világi létben halállal, a túlvilágon örök kárhozattal büntet Allah igazságosztó akarata. A kazuisztikus morál kérdésében tér el a legélesebben egymástól az iszlám négy nagy rituális-vallásjogi iskolájának felfogása: a hanefiták, málikiták, safíiták és a hanbaliták közötti, az erkölcsi rigorizitás fokában is megmutatkozó különbségek azonban mára a világközösségen belüli regionális, kulturális, politikai eltérésekké szelídültek. Maga a Korán számos tételes erkölcsi előírást tartalmaz: szabályozza az állam és a család életét, a házasságot, az örökösödést, a polgári és a büntetőjog alapelveit. Mindezek alapja egy sajátos öt elvre épülő morális értékskála, amely megparancsolt, hasznos, közömbös, helytelenített és tiltott dolgokra és cselekvésekre tagolja a világot, a bűnöket és jutalmakat, az érdemeket és büntetéseket pedig ehhez rendeli hozzá. Az ember tettei halála után mérlegre kerülnek: a mitikus kép szerint az ítélet angyalai ragadják a lelkeket Allah trónusa elé, ahol angyali ítélőmesterek mérik meg a jó és a rossz arányát az ember életében. A vétkeseket tagbaszakadt égi szellemek mindjárt el is náspángolják, majd kárhozatra vetik, a jók viszont a paradicsomkertbe léphetnek, ahol kimondhatatlan gyönyörök várnak rájuk.
3. A muszlim hit 'mitológiája'
A muszlim tanítás középpontjában Allah, az egyedül való, mindenható és könyörületes Isten áll. Allah szellemi lény, aki maga teremtetlen; öröktől fogva van és minden az ő alkotása. Ami csak van, az az ő 'legyen'-je által, a semmiből van. Allah láthatatlan, alak, anyag és létezési hely nélkül való: ebből következően ábrázolhatatlan és az ember számára elképzelhetetlen is. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a szent szövegekben és a népi képzeletben ez az elvont isten alak is antropomorf formákat ölt: Allah az égben trónon ül, kezében arany írópálcával rója a Korán sorait, a halandók elől pedig fátyol takarja. Istent hét emberi fogalmakkal kifejezhető attribútum illeti meg: ő az élet, a tudás, a látás, a hallás, az akarat, a mindenhatóság és a beszéd - ám ezek mindegyike tökéletes és végtelen módon és mértékben. Mindennek ő az oka, a forrása és a mértéke. A véges és korlátolt emberi szemlélet úgy tudja elgondolni, hogy égi trónusán ülve teremt, ítél és kormányoz, miközben elképzelhetetlen fényesség veszi körül. Szándékai és útjai kifürkészhetetlenek, de önmagukban igazságosak és jók; ezen az alapon jutalmaz és büntet, de hogy kinek mit juttat, az egyedül az ő titka. O a Fenséges, a Magasztos és Könyörületes, a világ egyedüli ura, az ember parancsolója, a hívő gondviselő és jóságos gazdája.
Allah a világ megalkotásával hat nap alatt készült el. Az első két napon a földet, a következő kettőn a földön létezőket, az utolsó két napon pedig az égieket teremtette. Hét egymás fölé helyezett eget és hét földet támasztott, de az ég fölött a paradicsom hét és a föld alatt a pokol hét régiója is az ő munkája. A teremtett dolgok sorában a legelső az ősfény, az értelem, a tudás volt. Ebből támadtak Allah mennyei uralmának kifejezői: trónszéke és az őt elfedő fátyol csakúgy, mint a sorstábla, amelyre a jövendőt, a világtervet feljegyezte. Maga körül is ő alkotta a szellemi létrend lényeit: az angyalokat, a lelkeket, az égitesteket és a szent kába-követ. Az első embert, Ádámot Allah agyagból és vízből formálta és lelket lehelt bele, majd gerincéből, megsokasítva azt, kiformálta az egész emberi nemet. Az emberi lélek teremtése preegzisztens módon történik: minden valaha földre születő ember lelkét megteremti Isten már az első időben. A lelkek ezt követően mind nála vannak és arra várnak, hogy testbe költözzenek, a halál után pedig visszatérnek hozzá. A halál pillanatában a lélek elválik a testtől, tovább él, bár ítélet alatt, a végítélet idején, a feltámadásban pedig elnyeri léte végső állapotát, amikor - testi és lelki valójában is visszatér Allah végtelenségébe.
Allah a teremtésben az élőlények osztályainak és rendjeinek sokaságát hozta létre. Közülük a legtökéletesebbek az angyalok, akiknek hierarchikus világába testetlen szellem-lények tartoznak. A leghatalmasabb angyalok: Gábriel, aki a Koránt hozta Mohamednek, Mikaíl, aki az esők és a táplálék ura, Iszráfil, a végítélet harsonása és Azrael, a halál angyala. Málik, a pokol, és Ridván, a paradicsom kapuőre is angyal, ahogy Munkar és Nakír is, akik a holt lelkek feletti ítéletet meghozzák. A Sátán (Saitan vagy Iblísz) maga is bukott angyal, aki a többi gonosz lélek élén bűnre csábítja az embereket. Alacsonyabb rangú szellemi lények a már a pogány beduinok által is ismert szellemek (dzsinnek), akiket Allah a sivatag homokjából és tüzes szeléből támasztott. Közöttük jók és rosszak, ártók és segítők egyaránt vannak; valamennyien halandók, maguk is a pokolra vagy a paradicsomba kerülhetnek, ám életükben csodás erők és képességek birtokosai.
A földi, anyagi és eleven lényeket Allah az ember kedvéért teremtette. Az első emberpár Ádám és Éva volt: ők követték el az ősbűnt, amelynek terhe alól azonban - szemben a zsidó-keresztény tanítással - feloldozást nyertek és utódaikra azt nem örökítették tovább. Maga Ádám volt Allah első prófétája az emberek között. Az ő alakjához számos mitikus történet kapcsolódik, a próféták sora pedig utódaiban folytatódik. Allah prófétái 124 ezren voltak. Közülük 313 küldött, akik Isten különleges üzenetét hordozzák, mint Noé, Ábrahám, Jákob, József vagy Jézus. A küldöttek sorában az utolsó Mohamed, aki a legnagyobb, a 'próféták pecsétje': késői misztikus értelmezés szerint ő a tiszta értelem és fény megtestesülése. Rangban a küldöttek és a próféták után jönnek a szentek, mártírok, hitvallók, aszkéták, akiknek kultusza kevéssé jelentős az iszlám hivatalos világában.
Ha egy ember meghal, testéből a lelket Azrael szólítja el. Munkar és Nakír kifaggatja a lelket földi életében végbevitt tettei felől, majd kiszabják rá a szükséges büntetéseket. A lelkek ekkor ízelítőt kapnak a pokol kínjaiból, a paradicsom gyönyöréből, a végítéletig azonban a sírban, Allah trónusa mögött vagy valamilyen más mitikus helyen várakoznak. Csak a próféták és a mártírok lelke jut ekkor egyenesen a paradicsomba; a többiek végső megítélésére csak a végítélet idején kerül sor. Az elkerülhetetlenül elkövetkező világvége idejét előjelek mutatják majd. Ilyen a vallás, az erkölcs, az igazság semmibevétele, az emberi közösség romlása. Ekkor egy 'mahdi', hírnök és megváltó támad, akinek színre léptével átmeneti, rövid földi aranykor érkezik el. Rövidesen, Al-Daddzsál alakjában testet ölt a gonosz, aki legyőzi a mahdit és ekkor nagy pusztulás következik a földön. Őt az ugyancsak visszatérő Iszá (Jézus) semmisíti meg, akinek idejében az egész világ felveszi az igaz hitet (az iszlámot). Ezt követően szólal meg az utolsó ítélet harsonája és az egész világ elpusztul. Következik erre az égi harsonák második megszólalása, amikor minden lény feltámad és a lelkek összekapcsolódnak testükkel. Mindenki összegyűlik a végítéletre; az üdvözültek az égbe, a kárhozatra érdemesek a pokolba jutnak. Akik csak átmeneti szenvedésre ítéltettek, a pokolban letöltött bűnhődés után csatlakoznak az üdvözültekhez, akiknek ideje ettől kezdve érzéki gyönyökök között, teljes boldogságban telik.
A prófétai iszlám egyszerű-racionális tanításának árnyékában már a korai századokban is megjelentek misztikus, aszketikus mozgalmak is. Közös vezérelvük a világ hívságaitól való elfordulás, az Allah égi fényességében és bölcsességében való részesedés reménye volt. Az eszközök ennek a célnak az elérésére: aszkézis, transz, az ezoterikus tudás keresése, a meditáció formáinak alkalmazása. Indiai, perzsa, neoplatonikus gondolatok egyesültek ezekben a misztikus mozgalmakban, amelyek sorában a legfontosabb a szufi irányzat. A misztikus vallásosság kibontakozása szorosan összekapcsolódott a szerzetesség intézményesülésével: a különféle dervisrendek, ezoterikus társulatok célja a hit mögöttes titkaiban való elmélyülés. Noha az iszlám hitvilágából a zene általában hiányzik, a dervisközösségekben a rituális zene és tánc ugyanúgy helyet kaptak, mint a mágikus imagyakorlatok, az önsanyargatás, a szegénység és az önmegtartóztatás gyakorlása.
4. Az iszlám irányzatai és késõbbi története
A korai iszlám vallási megosztottságát egy látszólag merőben véletlenszerű tény idézte elő. Mohamed fiúutód nélkül halt meg, élete során és tanításában sem rendelkezve arról, hogy ki kövesse az umma, az igazhitűek vallási és politikai közössége élén. 632-ben Mohamed első utóda Abu Bakr lett, Mohamed apósa, az õt követõ Omar és Oszman kalifák azonban - bár az első hívők közül valók voltak - nem álltak közvetlen vérségi kapcsolatban a prófétával. Ugyanakkor a legközelebbi férfi rokon, Ali, a próféta unokaöccse és lányának, Fatimának férje, unokáinak, Haszánnak és Huszeinnek apja kezdettől igényt formált az öröklésre, a kalifa, az umma vallási-világi vezetője címére. Miközben a régi tanítványok az első két évtizedben egymás között választottak utódokat, a magát mellőzöttnek érző Ali körül utódlásának jogszerűségét hirdető párt (síat Ali) szerveződött. Nyílt szakadásra akkor került sor, amikor 656-ban Oszman kalifa meggyilkolása és egy katonai lázadás után végre Ali vehette át a próféta örökét. Oszman nemzetsége, a leendő Omajjád dinasztiát megalapító család ekkor Alit gyilkossággal vádolta meg és nyílt polgárháborút kezdett ellene. Ali is merényletnek esett áldozatul 661-ben, ellenfele, Muávija szíriai kormányzó pedig magához ragadva a hatalmat, üldözni kezdte Ali híveit. Azokból, akik ettől az időtől kitartottak Ali legitimitása és a próféta unokáinak trónigénye mellett, született meg az iszlám síita irányzata, akik viszont az új, Omajjád dinasztiát támogatták, a szunnita mozgalom híveiként vonultak be a muszlim hit történetébe. A síiták elvetették az új uralom létjogosultságát, Aliban és leszármazottaiban pedig a prófétai küldetés folytatását hirdették. A szunnita többség alkalmazkodott a kialakult erőviszonyokhoz, más szakadás áramlatok pedig szabad kalifaválasztásról ábrándoztak.
A kisebbségbe kerülő síitákat a székhelyét Damaszkuszba áthelyező muszlim birodalom véresen üldözte, a mozgalmat felszámolni azonban nem volt képes. Rövid idő után a síita irányzat ellenzéki mozgalomként többségre jutott az örökösen lázongó Iránban, de komoly bázisai alakultak ki egyes észak-afrikai és dél-arábiai régiókban is. A szakadást követően kibontakozott a sajátos síita teológia, amely már úgy vélta, hogy Mohamed csak előhírnök volt, aki után az igazi küldött, Ali következett; õ és a közösségét utána követő imámok nem mások, mint Isten világosságának, fényének misztikus reinkarnációi. A síita közösség imám-tana az idõk során tovább gazdagodott: felfogásuk szerint a 'látható' imámok, örökösök sorában az egyik, - a hetedik vagy a tizenkettedik - eltűnt a földi szemek elől és a mennybe szállt. Az idők végeztével õ fog majd visszatérni, mint imám-mahdi, hogy eltörölje a pogányságot és a (szunnita) eretnekséget, és beteljesítse a próféta vérvonalának küldetését. A síita mozgalom túlvészelte az eltelt századokat: ma az iszlám híveinek 10%-a tartozik közéjük, hitük Iránban államvallás, de szép számban élnek Irakban Libanonban, Jemenben is.A sokáig üldözött síiták az iszlám különösen harcos és türelmetlen változatát képviselték, amely gyakran szolgált a muszlim világközösségen belüli szeparatizmusok eszközéül is, maga az irányzat pedig az idők során sok szektára, csoportra szabdalódott.
A próféta 632-ben bekövetkezett halála egybeesett az iszlám gyors terjedésének és az arab birodalom kiépülésének kezdetével. A szent háborút vívó harcosok már 630 körül uralták egész Arábiát; 634-ben Szíriát, 636-ban Egyiptomot rohanták le, 641-ben pedig - megsemmisítve a Szászánida Birodalmat - elfoglalták Iránt. A hódítások az ezt követő évtizedekben is folytatódtak: Észak-Afrika, Kis-Ázsia muszlim uralom alá került, majd a hódítok megjelentek Belső-Ázsiában, India határán és711-ben Hispániában is. A muszlim hódítók az első időben igyekeztek elkülönülni a meghódított népektől, ám az alávetettek hamarosan már tömegesen vették fel a próféta hitét, e folyamat eredményeképpen pedig a Damaszkuszi, majd Bagdadi Kalifátus egy hatalmas muszlim világbirodalommá vált. Az iszlám egyszerűsége és népszerűsége a továbbiakban is töretlennek bizonyult: Kína és India határa, az egyenlítő vagy a déli tengerek messzesége sem volt képes megállítani e hit terjedését. Európa határán viszont sajátos szellemi arcvonal formálódott: a muszlim hódítás Közép-Franciaországig és Szicíliáig, keletebbre a Balkánig jutott el. Keresztes háborúk kísérték ezt a konfrontációt, amelyet az arab birodalom örökébe lépő muszlim török hatalom is folytatott. A hit és a birodalom arab jellege amúgy is hamar elenyészett: iráni, török, hindi népek tértek a próféta hitére. 1200 után Indiában kialakult a Delhi Szultanátus, Belső-Ázsia népei pedig a próféta hitére térve ugyancsak virágzó államokat hoztak létre. A misszionáló iszlám a 16. századra végleg meghódította a távoli indonéz szigeteket, ugyanezekben a századokban pedig megindult a próféta hitének behatolása Afrika középső régiójába is.
Magának a muszlim hitrendszernek a fejlődése a 10. sz. körüli időszakra lényegében befejeződött. Az ezt követő századok vallástörténeti értelemben eseménytelenül teltek. A kalifai címet és a Mekka feletti ellenőrzést a török szultánok gyakorolták, akik szinte állandó háborúban álltak a síita Perzsia uralkodóival. A hívők között fokozatosan csökkent az arab népelemhez tartozók aránya, Délkelet vagy Belső Ázsia muszlimjai viszont alig kerültek kapcsolatba a muszlim világ nagy centrumaival. A 19. sz.-ban viszont, amikor a modern iszlám első nagy 'ébredési mozgalmai' elindultak, az iszlám követőinek túlnyomó része gyarmati sorban élt. Az idegen uralom alatt élő muszlim népek számára a hit új dimenziót nyert: a Próféta hitén lévők világközösségének univerzalizmusát, egyben az idegen, döntően keresztény hatások elleni védekezés eszközét is jelentette. Egyszerre léptek fel tehát az iszlám világában olyan modernizációs mozgalmak, amelyek a próféta hitét európai kulturális mintákkal kívánták összhangba hozni, és olyanok, amelyek a Korán eredeti szelleméhez való szigorú visszatérés programját hangsúlyozták. Az előbbi, 'európaizáló' törekvések Törökországban és Egyiptomban jutottak a leginkább szóhoz, a modern fundamentalizmus gyökereit pedig magában Arábiában, az ott kibontakozó vahhabita mozgalomban kereshetjük, a szudáni 'Mahdi-felkelés' pedig azt is jelezte, hogy egy sajátos muszlim nacionalizmus van kialakulóban. A 20. században azután a függetlenségüket visszaszerző muszlim országok zömében olyan 'konzervatív modernizáció' bontakozott ki, amelynek fő motorja a próféta hitének fundamentalista típusú értelmezése. Ez a helyzet a vallási élet nagymértékű fellendüléséhez kapcsolódott valamint ahhoz a tényhez, hogy - a muszlim tanítás és az iszlám világ történeti fejlődésének sajátossága miatt - a modern idők szekularizációs folyamatai ebben a közegben nem, vagy csak alig éreztették hatásukat.
Ha a vallási statisztikákat nézzük, azt találjuk, hogy az iszlám 1 milliárd követőjével a kereszténység után a világ második legnagyobb vallási mozgalma; ez egyben azt jelenti, hogy a muszlimok ma nagyjából annyian vannak, mint a katolikusok, a világ népességén belüli arányuk pedig egyenletesen növekszik. Ennek részben demográfiai okai vannak, de tény az is, hogy a muszlim hit sajátos dinamikája olyan vonzerőt jelent, amely a missziós gyarapodást mozdítja elõ. A térítő munka sikerei döntően Fekete-Afrikában mutatkoznak: ma már a régió lakosságának 15%-a követi a próféta hitét. Indonézia, India, Pakisztán, Banglades, Egyiptom hatalmas szuszlim népességtömböket jelent, a demográfiai térnyerés folyamatos Közép-Ázsiában, a migrációs hatásoknak köszönhetően pedig egyenletesen emelkedik a muszlimok száma Amerikában és Európában - különösen szembetűnően Német- és Franciaországban. Az iszlám ezzel ismét bizonyítja korokhoz és kultúrákhoz való nagy alkalmazkodóképességét, amely kezdettől a fő oka annak, hogy a beduinok hite világvallássá lehetett.
Forrás
Bejegyzések
_kicsi.JPG)
