Húshagyó kedd - a farsangi idő zárónapja

Húshagyó

Húshagyó, régiesen húshagyat, szerte Vasban, Zalában húsajó, huszjó, húshajó, hushajó, hadifalviak ajkán húsagyó, húsagyat, északi csángókén húshagyás, tréfás székely szóval csonthagyat, másként farsangháromnapok, háromnapok, farsang farka, Várgesztes, Vértessomló német népének ajkán heilige drei Faschingstag, Nagymányokon viszont heilige Fasching: a farsangi időszak három utolsó napja. Vigiliája a Lányi-kódex szerint a húshagyószombat. Lehetséges, hogy a szó a népnyelvben még ma is él, bár tudomásunk szerint nem jegyezték föl.

Hús, ég veled!

Az igazi farsangi karneválok ideje az ünnepkört záró napokra esik: farsangvasárnapra, farsanghétfőre és húshagyó keddre. A „húshagyó” elnevezés az olasz eredetű karnevál szó tükörfordítása. A szót általában népi etimológiás úton-módon a latin carnem levare „húst elhagyni” kifejezésből származtatják. A farsangoló nép tréfás olvasata ebből született: Carne, vale! – „Hús, ég veled!” A karnevál szó mögött azonban egy egész szócsokor rejtezik, s ad lehetőséget nem is oly bolondos etimologizálásra. Nyelvészetileg e bokréta szóvirágai persze nem mind egy tőről fakadtak; a farsangoló népi etimológia kötött belőlük csokrot a századok folyamán.

Dömötör Tekla: A népszokások költészete
(részlet)

A költői szövegek

Ritkábban másféle, történelmi neveket tartalmazó elbeszélésekkel is magyaráznak egyes szokásokat, előírásokat vagy tilalmakat. Idézzük a következő, a Baranya megyében telepített moldvai csángóktól gyűjtött történetet:

„Oton nálunk Pusztinábo őseink ugy meséték, hogy régebb a húshagyatról, hoty Szent László kirájról, hogy mért van húshagyat kedden. Azért van húshagyat kedden, hoty Szent László kiráj elvót a pogá hadokot észokra elverte és veresége, vereség után kedre tért haza. Kedden kikérte a jó Istentől, hogy engeggye meg neki es, hogy a szüleivel húst hagyasson. A jó Isten neki megengette, és kedden este a szüleivel húst hagyott. És hőseink mongyák tovább, hoty hol a Dunán átkelt, ot ma mái napig es teccik a kárgyának az áthuzás heje.”
Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás
(részlet)

Farsangi ünnepek a XVI–XVIII. században

Tréfás városi párviadalra utalnak a Magyar Simplicissimus megemlékezései is a XVII. századból: „Húshagyó kedd éjszakáján a mészároslegények egyebek között ilyen különös tréfákat szoktak csinálni. Kötelet húznak a lőcsei vendéglőstől a másik oldalon fekvő őrházig, amelynek közepére egy fonallal jól összekötözött libát akasztanak a lábánál fogva. A legények nyeregtelen lovon futtatnak el a kötél alatt és igyekszenek elkapni a liba nyakát. A kapkodás és nyargalás addig tart, amíg valamelyik a lúd fejét le nem szakította. Ez aztán hirtelen elvágtat vele s jól elrejti, mert a többiek üldözőbe veszik s igyekeznek tőle elragadni; pedig, aki a fejet elvitte, egy évig főlegény és a mesterségbeliek között különös kiváltságokat élvez. Ilyen időtájban szabadítják fel tanuló inasaikat is. Egyet-egyet ketten visznek rúdon a csorgókúthoz s a medencébe dobják. Ha az inas jól megfürdött, ismét fel kell ülnie a rúdra. Útközben gyakran megállnak pihenni, mint amikor a levágott ökröt viszik. A szegény nyomorultnak félig meg kell fagynia, mire a szállásra érnek vele.” – Az egri tréfás viadalhoz hasonló párviadalról is megemlékezik a Simplicissimus. „Egyéb tréfák között a párviadalt is megengedik a nőtlen legényeknek és akármelyik kérkedő hívhatja a másikat egy szál kopjára, vagy lándzsatörésre a következő módon. A dolgot egy forint lefizetésével a városbírónál kell bejelenteni. Ha ez megtörtént, a bíró kötelezi őket, hogy egymással ne kötekedjenek, se meg ne hátráljanak húshagyóig, amikorára a lándzsatörés határnapja ki van tűzve. A kijelölt ideig mindegyik elláthatja magát vérttel, páncéllal, karvassal és jó lóval. A kopját vagy lándzsát persze vashegy nélkül a felsőbbség adja, egyforma hosszúságban és csalafintaság kizárásával. Amikor odanyújtották nekik a kopját, két oldalról, megfelelő irányban egymásnak rohannak. Nyereg nincs a lovon. Aki a másikat a lóról lelöki, az győz. Gyakori eset, hogy jókora husáng is van náluk, s az, aki ellenfelét földre terítette, leugrik lováról és a másikat alaposan végigveri. Bizony megtörténik, hogy némelykor a kihívó kapja a legtöbb ütést és hozzá a csúfságot. Nagyritkán megesik, hogy valamelyik fél nem akar megjelenni. Ilyenkor az, aki kiállott a viadalra, vesz a mészárostól egy hólyaggal bevont lámpát, égő gyertyát tesz bele s ezt egy pár rongyos nadrágszárral lándzsára kötve, benyargalja vele a város utcáit, kikiáltja ellenfele nevét s kérdi az emberektől nem látják-e a, tisztességgel legyen mondva mit, vagy nem tudják-e hol lenne feltalálható. Annak, aki nem jelenik meg, ezt el kell viselnie. Különben ötven vagy még több hajdú van kirendelve, hogy ha a felek kellőképpen megfizettek egymásnak, szétválasszák őket s békét teremtsenek. Ilyenkor rendszerint mind a kettőt feldicsérik s ezzel elérik, hogy megbocsátanak egymásnak s ismét jó barátokká válnak.”

Forrás: Dömötör Tekla: A népszokások költészete  (http://mek.oszk.hu/04600/04689/html/dtnepkolt0004.html