Harc a női jogokért- Szüfrazsettek

Szerző: Názer Ádám 
 

A századelő egyik nagy visszhangot kiváltó mozgalmát a szüfrazsettek indították a nők választójogáért, s olyan reformokért, mint a nők egyenlő oktatása, munkavállalási jogaik kiterjesztése. A szüfrazsettek elítélték a nők családon belüli alárendeltségét, és célul tűzték ki a nők nagyobb szerepvállalását a közéletben. Az események csúcspontja kétségkívül 1913-ban és 1914-ben volt. A szüfrazsettek a legtöbb királyi részvétellel zajló eseményt vagy politikai gyűlést gyújtogatásokkal és bombatámadásokkal igyekeztek megzavarni. Mindenki veszélyben volt, aki vendégszeretetével tüntette ki a királyi párt vagy a kormány vezető politikusait. Az állam szimbolikus épületei is célponttá váltak. Iskolákat, templomokat – például a napjainkban elhíresült Rosslyn-kápolnát –, állami intézményeket, lakóépületeket rongáltak meg vagy gyújtottak fel. A mozgalom csúcsán, 1914-ben Emmeline Pankhurst így foglalta össze céljaikat: „Mi azért harcolunk, hogy eljöjjön az idő, amikor egy születendő kislány egyenlő esélyekkel vág neki az életnek, mint fiútestvérei.”

A századforduló brit birodalma a világ legerősebb gyarmati hatalma volt. A búr háború (1899–1902) pürroszi győzelme azonban felszínre hozta a birodalom gyengeségeit, a hadsereg elavultságát, az ipari munkásság szociális elégedetlenségét és egyes területek függetlenség iránti igényét. Az 1906-ban hatalomra kerülő Liberális Párt reformokkal próbálta elejét venni a kialakuló elégedetlenségnek. A romló politikai kilátások és a Német Császársággal folytatott fegyverkezési verseny azonban kijózanítóan hatott a közéletre. Az országban korlátozott demokrácia érvényesült, ahol a politikai pártok kb. nyolcmillió brit férfi voksáért versengtek. A szavazati jog feltétele a saját tulajdon, az állandó lakhely és nyilvántartásba vétel volt. Így a férfiak kb. 40%-a nem rendelkezett szavazati joggal. A nők pedig egyáltalán nem szavazhattak.

A szüfrazsettek radikalizálódása
Ebben a történelmi helyzetben nem volt váratlan, hogy a nők szavazati jogáért folytatott küzdelem, amely az 1860-as években kezdődött, a századforduló után Anglia egyik legnagyobb társadalmi feszültségévé vált és éles politikai konfliktust okozott. Az események keltette indulatok viszont váratlanul magasra csaptak. A radikalizálódás gyújtópontja azt volt, hogy a törvényhozás és a kormányzat az időhúzás taktikájával évről évre elodázta a választójogi reform törvénybe foglalását. A Nők Társadalmi és Politikai Szövetségének (WSPU) megalakulását és harciasságát kezdetben a többi hasonló szervezet is üdvözölte. 1908-tól azonban ez a támogatottság már nem volt egyértelmű. A radikális WSPU kb. 4000 tagot tömörített. Közülük néhány száz főre tehető azok száma, akik aktívan részt vállaltak a politikai küzdelmekben.

1909-ben a radikalizálódó szüfrazsettek többször megzavarták a kormányzó Liberális Párt gyűléseit és betörték a pártirodák ablakait. A forrongásoknak számos sebesültje volt. Ám az erőszakra épülő taktika kudarcot vallott. A Nők Társadalmi és Politikai Szövetsége (WSPU) „fegyverszünetet” hirdetett. Ez kisebb megszakításokkal 1911 novemberéig tartott. Ekkor a szüfrazsettek ismét az erőszak eszközéhez nyúltak. Rendszeresek lettek a gyújtogatások és a bombatámadások is. A következő évben a WSPU írásban deklarálta a harcot mindenki ellen, aki nem támogatja aktívan a nők szavazati jogát. A The Suffragette, a WSPU lapja több mint háromszáz bombamerényletről vagy gyújtogatásról adott hírt az első világháború kezdetéig.

A WSPU azt állította, hogy az erőszak a nők tömeges elégedetlenségéből táplálkozik, és nem ők szervezik azt. A tények azonban mást mutatnak. A WSPU jól szervezett fizetett aktivistákat alkalmazott. Legalább száz incidensért alig másfél tucat ember tehető felelőssé. Mary Allen, Frances Parker vagy Ethel Moorhead, hogy csak a legismertebbeket említsük, egyenként is tucatnyi bombamerényletből és gyújtogatásból vették ki a részüket és hamar kétes hírnévre tettek szert. Többen közülük juttatásokat vagy fizetést kaptak. Nem nevezhető légből kapottnak Reginald McKenna belügyminiszter vélekedése: „Ez a mozgalom csak a vagyonos nők hozzájárulásával lehet életképes.”

A bombák általában közönséges puskapor alapúak voltak, és a nagyobbak alkalmasaknak bizonyultak komolyabb rombolásra is. Ilyen volt az a négy kg-os robbanószerkezet, amelyik Lloyd George épülő házát rongálta meg 1913-ban. Használatban voltak olyan bombák is, melyekbe fémdarabokat raktak, ezek srapnelként szétszóródva fokozták az okozott kár mértékét. Ilyen szerkezetet használtak 1914-ben a Westminster Abbey-ben, ahol fémdarabokat találtak a mennyezetbe fúródva.

A szüfrazsettmozgalom soha nem tűzte ki céljául ellenfelei likvidálását, de a WSPU aktivistái nemegyszer fenyegetőztek azzal, hogy senki sem érezheti magát biztonságban. 1914 első felében még a királyi pár élete is veszélyben forgott. A szüfrazsett szónokok I. Károly végzetére emlékezették V. György királyt, aki naponta kapott fenyegető leveleket. A mozgalom erőszakos akciókon kívül szervezett békés megmozdulásokat is. Előfordult, hogy hangoskodással zavarták meg a kormánypártok gyűléseit, terjesztették kiadványaikat, röplapokat osztogattak és rendezvényeken agitáltak.

A kormányzat erős nyomást gyakorolt az aktivistákra. Mindennaposak voltak a házkutatások, a levelek ellenőrzése, a kihallgatások. Sokakat vádemelés nélkül tartottak őrizetben. Bár ez nem volt törvényes eljárás, a közvélemény elnéző volt a kormányzattal szemben, mert a kemény fellépéstől remélte a nyugalom helyreállítását. Az eseményeket élénk sajtóvisszhang kísérte. A legnagyobb figyelmet a börtönökben folytatott éhségsztrájkok és a hatalom arrogáns válasza keltették.

Éhségsztrájk és kényszertáplálás
A bebörtönzött szüfrazsettek éhségsztrájkjai 1909-ben kezdődtek. A kormányzat a kényszertáplálás eszközével próbálta visszaszorítani a börtönökön belüli engedetlenséget. A szüfrazsett propaganda ezt a nőket különösen megalázó, kegyetlen, életveszélyes eljárásnak állította be, nem minden alap nélkül. A börtönorvosok a vita középpontjába kerültek, és halálos fenyegetéseket kaptak. A kormányzat törvényben próbálta szabályozni a helyzetet 1913-ban. Az éhségsztrájkot felfüggesztőknek enyhítést vagy eltávozást ígértek, de az új rendszer hamar megbukott, mert a börtönből kikerülő szüfrazsettek azonnal elrejtőztek a hatóságok elől, így 1914-től ismét folytatták a fájdalmas eljárásokat, aminek valóban jelentős elrettentő hatása volt.

A táplálék bejuttatására korábban betegeknél használt csövek túl vastagok voltak, így azok orron keresztüli brutális alkalmazása közönséges erőszaknak számított. Kitty Marion, aki 232 alkalommal eset át a tortúrán, megőrült – és ez nem volt egyedi eset. Előfordult, hogy egy nő összes testnyílását felhasználták a táplálék szervezetbe juttatására. A felháborodás hatalmas volt, és nemcsak a szüfrazsettek körében.

A szüfrazsettek minden alkalmat megragadtak, hogy a királyi párt és a közvéleményt szembesítsék a kényszertáplálás intézményével. Általában kis csoportokban igyekeztek megzavarni azokat az eseményeket, ahol a király vagy a királynő megjelent. Ilyenkor bekiabálásokkal vagy bérelt lakások ablakaikba elhelyezett transzparensekkel próbálták felhívni magukra a figyelmet. Néha személyesen kísérelték meg átadni petícióikat vagy röplapjaikat a királyi párnak.

Mítoszteremtés és propaganda
Emmeline Pankhurst, a WSPU vezetője kijelentéseivel nagyban hozzájárult a mozgalom mítoszának megteremtéséhez. Az egyik ilyen volt credója: „Az emberélet számunkra szent.” Különösen jelentős volt ez 1912-től, amikor a szüfrazsettek erőszakosabb akciókba kezdtek, kirakatokat zúztak be, üres épületeket, levelekkel teli postaládákat gyújtottak fel, bombamerényleteket hajtottak végre. 1975-ben egy idős volt aktivista, Mary Leigh így emlékezett: „Mrs. Pankhurst szigorú parancsokat adott nekünk, egy macskát, egy kanárit se foszthatunk meg életétől, csak a saját életünket áldozhatjuk fel.”

A mítosz elemei – a tömegmozgalom, az élet tisztelete, a hallgatólagos tömegtámogatottság – a Pankhurst családhoz vezethetők vissza. Emmeline, Christabel és Sylvia zseniális propagandisták voltak. Azonban a WSPU lelkesítő sajtója sokszor nem tartotta tiszteletben a vélemény és a hír közötti választóvonalat. Írásaik nemegyszer minden valóságalapot nélkülöztek.

1913 júniusában Emily Wilding Davison az epsomi derbyn a király lova elé vetette magát. Sérüléseibe később belehalt. Temetése óriási szimpátiatüntetéssé vált, bár a közvélemény továbbra is erősen megosztott volt. A filmhíradó-részlet, amely megörökítette az eseményt, bejárta a világot, és jelentősen hozzájárult a szüfrazsettek mozgalmát övező legenda kialakulásához.

A hatékony propaganda ellenére mégis sokan osztották az egyik liberális párti képviselő véleményét: „Ez a forrongás előre kitervelt, jól megszervezett, köztörvényes bűncselekmények sorozata. A felbujtók társadalmi támogatottsága alacsony, de cselekményeik alkalmasak arra, hogy felhívják magukra a figyelmet.”

Tipikusan 20. századi jelenség, ahogy a szemben álló politikai ellenfelek éles küzdelmet folytattak a közvélemény megnyeréséért. Ennek a szüfrazsettek esetében több oka is volt. Egyrészt az intézményes politikai keretek közé nem tudtak bekerülni, így a közvélemény szerepe felértékelődött számukra, másrészt a tömeges példányszámú napilapok, fényképekkel illusztrált hetilapok és a filmhíradó megjelenése a politikai kultúra változását vetítették előre, amihez a szüfrazsettek remekül alkalmazkodtak – az elsők közt a világon.

Az idő őket igazolta
A századfordulón a szüfrazsettek támogatottsága viszonylag nagy volt. A politikai elit képviselőinek többsége elviekben támogatta céljaikat. A gyakorlati megvalósítás viszont rendszeresen elmaradt. Érdekes módon az első világháború, ami a szüfrazsettmozgalom végét is jelentette, vezetett el végül a kívánt reformokhoz is. Emmeline Pankhurst a világháború kitörésekor körbejárta az országot, s a nőket a háborús erőfeszítésekre és munkára buzdította. A szüfrazsettek felhagytak akcióikkal, a WSPU is feloszlott.

Az első világégés kataklizmája okozta társadalmi megrázkódtatás volt szükséges ahhoz, hogy a választójog kiváltságból politikai alapjoggá váljon. A szüfrazsettmozgalom önmagában nem volt elég ehhez. Sőt, az általuk alkalmazott erőszak meg is bukott. Ennek több oka volt. Egyrészt a kormányzat nem engedhette meg magának, hogy engedjen az erőszakos zsarolásnak, mert az iparvidékek és a gyárvárosok munkássága vagy az éppen erősödő ír függetlenségiek bátorítást kaphattak volna, másrészt hamar kiderült: a szüfrazsettmozgalom korántsem rendelkezik akkora tömegbázissal, mint ahogy magukról állítják. A politikai nyomásgyakorlás erőszakos útját választva megadták a lehetőséget a kormányzatnak, hogy a követeléseikre ne mint szükséges politikai reformra, hanem mint közbiztonsági kérdésre tekintsen.
***
1930-ban Londonban szobrot állítottak Emmeline Pankhurst emlékének. 2004-ben a Liberális Párt képviselői összpárti konszenzussal indítványozták a szüfrazsetteket ért törvénytelenségek kimondását a törvényhozás által, és elnézést kértek a jogtalanságokért. Bár a szüfrazsettmozgalom szélsőséges és erőszakos fellépése mind a mai napig éles viták tárgya, abban a kérdésben egyetértés alakult ki, hogy jelentős szerepük volt a társadalom igazságosabbá alakításában és sok tekintetben megelőzték korukat. 

Forrás: RUBICONline