A márciusi ifjak politikai nézetei és harcai

A márciusi ifjúság mint jellegzetesen értelmiségi csoport otthonos volt a haladó eszmék és jelszavak körében; az osztályviszonyok közt csak nehezen igazodott el. A zsarnokság ellen támasztott forradalom lépéseit jól ki tudták számítani; a demokratikus államforma hatalmának osztályalapjáról kevéssé tisztázott fogalmaik voltak. Az Életképek 1847. július 4-i számában névtelen programcikk jelent meg Észarisztokrácia címmel. Írója – Jókai – forradalmat jósolt, új világteremtést, midőn "ismét paradicsommá válik a föld ez ige testté létekor: szellemszabadság, észuralkodás". A márciusi ifjak magukat természetesen észarisztokráciának tartották, és semmi kétségük sem volt aziránt, hogy mást, mint a nép érdekeit, nem is képviselhetnek. Ezért elmulasztották az osztályok valóságos követeléseinek tanulmányozását, s a forradalomban mint valami elvont radikalizmus szószólói léptek fel, anélkül, hogy politikájukat valamelyik osztályhoz kötötték volna.

Kezdetben teljes politikai őrségváltást tűztek ki célul. A pesti Bizottmány, melyben egy ideig hangadók voltak, nem szívesen vetette alá magát a kormánynak, és az ifjak "a diaeta nullitása", forradalmi Konvent létesítése mellett izgattak. "Nem kell táblabíró politika!" – hirdette a Március Tizenötödike állandó mottója; ugyanezzel a címmel Székely József röpiratot adott ki. Pálffy lapja, mindjárt harmadik számában, tépázni kezdte az ősi alkotmány nimbuszát, mely a nemesség legfőbb érve volt politikai monopóliuma mellett ("iszonyú alkotmány volt a mienk"), április 5-én pedig "rest szabó"-nak nevezte az országgyűlést, "nyolcszáz esztendős kontárkodás"-nak a rendi törvényhozást, s kijelentette: "A nemesember kiválóan rossz törvényhozó, ez a mesterség nem önöknek való, azt majd csak a szegény nép fogja haszonnal űzhetni." "A törvényhozás munka, oda pedig nem aranyos mentés emberek, hanem egyszerű blouse-osok kívántatnak". A "blouse", a francia sajtó szóhasználata nyomán, a proletárt jelképezte, de a márciusi ifjak többsége nem gondolta komolyan, hogy a törvényhozó hatalmat minden megszorítás nélkül a munkások és parasztok kezébe juttassa. Még Vasvári is az általános választójog ellen szólalt fel, vagyoni cenzust kívánt (bár alacsonyabbat, mint a nemesi párt), "nehogy a proletárok elözönljenek". Jókai radikálisabbnak mutatkozott, elégnek tartotta az "állandó lakás kvalifikációját"; a "suffrage universel" mellett azonban csak Irányi és Mészáros Károly állt ki. Úgy látszik, csakugyan az "észarisztokráciát" akarták az országgyűlés nemesi politikusainak helyébe léptetni.

{705.} Ez azonban csak ábránd lehetett, s nem is tartott soká. A márciusi ifjak elégették a sajtótörvény tervezetét, és több fontos kérdésben szembefordultak a kormánnyal és az országgyűléssel, de a bécsi udvar forradalomellenes kísérletei idején, március utolsó, április első napjaiban, visszafogták támadásaikat. ("Az országgyűlés erélyesen viselte magát" – írta ekkor a Március Tizenötödike.) Amikor a kormány április 14-én Pestre érkezett, azzal a szándékkal, hogy teljesen a maga kezébe vegye a hatalmat, s a márciusi fiatalok nagy részét kiszorította a forradalmi Bizottmány helyett szervezett választmányból, az ifjúság meghajolt. Az üdvözlő szónoklatot Vasvári mondotta, és mérsékletről beszélt: "A nép ... ezen éjen egészen lecsendesül, s holnap már visszatérte a polgári élet magányába." A május 10-i vérengzés után, amikor Lederer fegyverrel űzte szét a tüntető fiatalokat, még egyszer kitört elkeseredésük a kormány ellen; nemcsak Petőfi kiáltotta, hogy a kutyáját sem bízná reá, így írt Pálffy lapja is: "Nem kell olyan pedáns togatus politika, mint Szemeréé ... Nem kell Klauzál ... Menjen nyugalomba Széchenyi ... Elégedjék meg eddigi koszorúival Deák Ferenc is ... Vonuljon vissza a szépirodalomhoz ... a közoktatási miniszter ..." Degré a Március Tizenötödikében kiadta a jelszót: "Járjunk ismét fegyveresen!" – de kenyértörésre ekkor sem kerülhetett sor, és Vasvári az Életképek június 4-i számában takarodót fújt: "Az ifjúság többé jelenleg egy forradalmi lépést sem fog tenni."

E döntést a "nemzetegység" érdekében mondotta ki, de világosan látta kényszerű voltát. A márciusi ifjak eddig a népről, mindig csak a népről beszéltek; most számot kellett vetniük az osztályokkal. Ezt Jókai kezdte el az Életképek május 21-i számában, és Vasvári folytatta ugyanott június 4-én.

A polgárságról Jókai ezt írta: "A nemességet szereti előjogaitól megfosztva látni, de saját előjogait a néppel megosztani nem." Hasonlóképpen Vasvári: "Míg közös jogokért vívtunk, addig összeforrottak velünk. Midőn eszméért kellett volna lelkesülni és áldozni, akkor ők visszavonultak, sőt ellenünk akarnak szövetkezni." Amikor az ifjúság, még áprilisban, vörös tollakat tűzött ki radikalizmusa jelvényeiül, a pesti polgárok megtámadták, és tapasztalnia kellett, hogy a nemesi politika ellenében nem támaszkodik rájuk.

Ahhoz, hogy a parasztságot maga mögött tudhassa, jobban fel kellett volna karolnia érdekeit. Ámde legtöbbjük úgy gondolkodott, hogy a jobbágyság eltörlésével a parasztok helyzete kellőképpen rendeződött, és kielégítetlen követeléseik pártolásában nem követte Táncsicsot, Horárikot. Fordulatot majd csak 1849 tavaszán tapasztalunk, amikor Vasvári, Emődy, Dobsa és mások toborzó útjuk közben megismerkedtek a falu hangulatával. Ekkor írta egyikük, Kléh István, a Honvédelmi Bizottmányhoz benyújtott terjedelmes jelentésében, hogy a fegyveres küzdelmet nem lehet sikeresen folytatni a paraszti kívánságok teljesítése nélkül. 1848-ban a legradikálisabb ifjak sem jutottak el idáig.

A munkásság következetes érdekképviseletét sem vállalta a márciusi ifjúság. A 12 pont nem tartalmazott egyetlen munkáskövetelést sem, s ezt – mint Dobsa Lajos följegyezte – a párizsi magyar munkások zokon is vették. Április 15-én a pesti Bizottmány ülésében Vasvári indítványozta ugyan, hogy "a kézművesek sérelmei orvosoltassanak a minisztérium útján"; Emődy Dániel szabadságot kívánt az "iparos osztály"-nak, a céhek ellenében; Orosz-{706.}hegyi Józsa ugyancsak a céhek "zsarnoksága" ellen beszélt; Szegfi Mór megszerkesztette az iparos segédek kérelemlevelét – de bérköveteléseiket megint csak Táncsics támogatta. A márciusi ifjak a munkáskérdést inkább a gazdasági liberalizmus, mintsem a szocialista eszmék szellemében fogták fel, és Lukács Sándor intézkedése, aki mint kormánybiztos 1849 júniusában rendelettel korlátozta a hadfelszerelésben foglalkoztatott iparosmesterek profitját, kivételes eset volt. Az ifjak nézeteire jellemző Mészáros Károly Munkásszabadság című cikke a Radical Lap 1848. június 11-i számában: "E század, mely az igazság és jognak nevében kezdte meg emberiségünk szebb hódítmányait, az egyenlőség és szabadság érdekében nem kötheti meg a munkának szabadságát, nem árulhatja ezt kalmárcikk gyanánt a kiváltságok és céhrendszer piacán ... Le tehát a céhekkel rögtön, mindenfelé!" E szórványos munkásbarát megnyilatkozások (és a kezdetleges kézműves-mozgalmak) még a mérsékelt célt, a céhek eltörlését sem tudták kivívni.

A fenyegető ellenforradalmi veszély következtében és a parasztsággal s a munkássággal való szorosabb együttműködés elmulasztása miatt a márciusi ifjaknak le kellett mondaniuk "nemzetünk gyökeres átalakításá"-ról. Korlátozott politikai programjukat július 2-án, amikor választási vereségük már nyilvánvaló volt, Vasvári a Demokratikus Klub ülésében így határozta meg: "Mi controlleria leszünk az országgyűlés tendenciái fölött".

Ez a "controlleria" abban állt, hogy bírálták a kormány felemás intézkedéseit, forradalmi erélyt és következetességet kértek rajta számon.

Nyiri Józsa a Marcius Tizenötödikében július 17-én arról írt, hogy a kormány a sajtótörvénnyel gúzsba kötötte a szabadságot, a zsidók emancipációjának halogatásával elárulta a testvériség eszméjét, a hivatalok és katonai tisztségek szétosztásánál előnyben részesítette a kutyabőrösöket, s ezzel vétett az egyenlőség ellen, a forradalom elvei tehát csak "papiroson" diadalmaskodtak. Elégedetlenek voltak a márciusi ifjak a kormány egyházügyi politikájával is. Az antiklerikális propaganda nagy helyet foglalt el a forradalmi sajtóban. "Ezer év óta tényleg igazolta azt a főpapság, hogy ... a hazán vámpírként rágódott" – írta Várady Antal. Cikkek és röpiratok szóltak az egyházi vagyon elkobzásáról (például Nyiri Józsa a Március Tizenötödike április 17-i számában), követelték a szerzetesrendek feloszlatását (Hamar Dani: Nem kell szerzetesrend), a papság életének demokratikus újjászervezését (Szerencsepataki [Hanák] János: Szózat az egyházi reform ügyében), vádolták az egyházi iskolák ósdi szellemét (Tavasi Lajos: Tanoda és egyház). A vallást, főként taktikai megfontolásból, nem bolygatták, de még a szerényebb követeléseknek sem tudtak érvényt szerezni.

A márciusi ifjak egyik legfőbb törekvése volt, hogy a kormányt rábírják a forradalom fegyveres önvédelmének megszervezésére, és ami nélkül ezt lehetetlennek tartották: az árulókkal és minden visszahúzó erővel való leszámolásra: "Azt óhajtanám, hogy a reakciósokra kissé több gond fordíttatnék, és a kötelet ne kímélnék annyira ... Kossuthtól megvárjuk, hogy a nemzet fáját megrázza ..." (Várady Antal); "Mi a népnek legbiztosabb fegyvere makacs elnyomói ellenében? A guillotine, mely irgalom nélkül, de igazságosan sújtja a bitor árulót ..." (Nyiri Józsa); "Tisztítsátok ki Augias istállóját, melyben a reakció gaza rakásra gyűlt!" (Birányi Ákos); "Mindaz, ki a szabadság ellen csak egy vesszőszálat felemel, vesszen!" (Medgyes Lajos). {707.} Ellentétbe került a kormány és a márciusi fiatalság a külpolitikában. Az országgyűlés többsége hajlandó volt katonát megszavazni az uralkodó támogatására az olasz függetlenségi mozgalom ellen.

Bár e határozat korántsem vont maga után azonnali gyakorlati intézkedéseket, a radikálisok hevesen tiltakoztak mind az országgyűlésben, mind cikkeikkel, Petőfi, Vajda János versben. Tiltakozásuknak elvi alapja volt: a márciusi ifjak a népek forradalmi szövetségének eszméjét vallották. Vasvári már a nyomda előtt, március 15-én a "nemzetek közötti testvériség"-et éltette; Nyiri Józsa július 8-án Louis Blanc szavait idézte a Marczius Tizenötödikében ("Minden népek testvérek, és minden forradalom az egész emberiségnek használ"); Oroszhegyi Józsa július 22-én, a Népelemben, együttműködést sürgetett a havasalföldi forradalommal.

A testvériség elvét a márciusi ifjak a nemzetiségekre is kiterjesztették. Vasvári a választójog áprilisi vitájában leszögezte, hogy "a szabadság élvezését nemzeti tekintettől föltételezni nem lehet s nem szabad", és hasonló értelemben beszélt Petőfi is. Hatvani Imre röpiratot írt a hazai románság helyzetének szükséges megjavításáról (Szózat az oláhfaj ügyében); Dózsa Dániel ezt kiáltotta az erdélyi románoknak: "Kezet tehát a közhaza és közös szabadság nevében!" A nemzetiségi kérdést illetően a forradalmi ifjúság sem volt egységes, klubjukban emiatt szakadás támadt; annál nagyobb Petőfi, Vasvári és a többiek érdeme, hogy – különlegesen nehéz viszonyok között – őszintén törekedtek a szomszéd népekkel való egyetértésre.

A bécsi kamarilla követeléseivel szemben tanúsított engedékenység politikája, 1848 augusztusában, kiélezte a viszonyt a kormány és a márciusi fiatalok között. "A képviselőház meg kezdi tagadni a nemzetet" – mondotta Vasvári az Egyenlőségi Társulatban, majd néhány nap múlva ugyanott: "Nemzetgyűlésünk alszik ... könnyelmű játékot űz a nemzet sorsával ..." "Külellenség, bellázadás, fajdühöngés" fenyegetése közepette csupán "morális kényszerítés által", a közvélemény erejével akart hatni a kormányra, s ez sikerült is: a szeptemberi válság radikális megoldást nyert, az uralkodóház nyílt ellenforradalmi fellépésére Kossuth a Honvédelmi Bizottmány létrehozásával válaszolt. Ez a fordulat megnyitotta az utat a márciusi ifjak köztársasági propagandája előtt.

A republikanizmus első megnyilvánulása Petőfi nagy vihart okozott verses röpirata volt március utolsó napjaiban (A királyokhoz); ugyanekkor – 30-án – Pálffy lapja is leírta: "Éljen a respublika!" A jelszó hangoztatásával az ifjaknak ekkor még várniuk kellett, de Nyiri Józsa már július 8-án a "roskadt" királyi trónok "teljes összeomlását" jósolta a Március Tizenötödikében, augusztus elején megjelent Mészáros Károly munkája (Európa legújabb alkotmányai), mely lelkes dicsérő szavakkal szólt az amerikai köztársaságról, Greguss Ágost ez idő tájt dolgozhatott Robespierre beszédének fordításán (a köztársasági alkotmányról). Szeptembertől aztán egymást érik a republikánus felhívások. Ekkor került ki a nyomdából Birányi Ákos Köztársasági kátéja; Jókai az Életképekben azt jövendölte, hogy "jön az idő, melyben a népek hajtóvadászatot tartanának a királyokra, üldözni fogják e koronás vadakat"; Kolmár József a "halotti leplet" készítgette a "kevély s jogtapodó dinasztia számára"; ekkor indította meg Birányi a Köztársasági Lapokat; és ekkor készült el Kornis Károly röpiratának második füzete (A kormány-rendszerről, {708.} Szózat a néphez), mely hatalmas betűkkel hirdette: "Éljen a népkormányzat! És a magyar KÖZTÁRSASÁG!!"

A köztársasági agitáció helyenként összefonódott a szociális problémák megoldásának sürgetésével. Ábrányi Emil, Jövő című lapja programjában, meghirdette, hogy "a mai társadalom sebeit nem egyedül politikai tapaszok, de társadalmi javítások által kell és lehet csak orvosolni", mert "a társaság így, mint van, nem felel meg sem ésszerű céljának, sem a nagy többség igazságos kívánságainak". Mészáros Károly, ugyancsak a Jövőben, így jellemezte az európai politika két fő irányát: "Nemzetiségi és szabadságháborúk a politikai mozgalmakban – humanizmus a szociális élet viszonyaiban ... mi kettős csatát vívunk ..." – "a humanizmus s szocializmus harcát" azonban a "világszabadság" harcával azonosította "a királyságok s a történeti jogok igazságtalan uralma ellen". A márciusi ifjak a köztársaságban olyan csodaszert láttak, mely mintegy magától megszünteti a társadalmi egyenlőtlenségeket, a munkásnyomort, s ezért nem dolgoztak ki világos szociális tervet. Legföljebb átvették a franciáktól a "nemzeti műhelyek"-nek a 48-as forradalomban oly balvégzetre jutott ötletét. Így a győri Eöttevényi (Nagy Ferenc, 1828–?), aki a Hazánkban már április végén arról értekezett, hogy "a pénzarisztokrácia sanyarúi a legterhesebb béklyók, mik a dolgozó osztályt ... nyomhatják", és kívánta "a munkaosztály felszabadítását a dolgoztatók önkénye alól, azaz a munkásoknak az ország általi biztosítását a privát munkaurak ellenében", de gyakorlati megoldásul csak közmunkákat ajánlott a "dolog nélkül" nyomorgók érdekében. Tovább ment nála Birányi Ákos. Köztársasági kátéja előszavában így írt: "A proletárok egyik nagy osztályának főfészkén (a Széna téren) lakom. Naponkénti tanúja vagyok ismeretes, példabeszéddé vált nyomorúságuknak." Mint szellemi proletár, aki maga is "sokszor véres verítéket izzadt már a munkában", közösséget érzett a proletariátussal, e "nagy vulkánhegy"-gyel, "melyben a tűzanyag évezredek óta gyűlik, s minél később, annál borzasztóbb robaj és pusztítással fog az kitörni". Birányi Ákos, hogy megelőzze a robbanást, szocializmust javasolt. Ezen olyan köztársaságot értett, "hol a társadalom nemcsak jogot ad, mely szerint minden ember szellemi s anyagi jólétre önerejével felküzdhessen, hanem ő maga is tettleg gondoskodik az illető eszközökről". Ezek az eszközök: "munkarendezés" (Birányi is "közműhelyek"-et óhajt), "vagyonszabályozás" (meg kell határozni a mennyiséget, "melyen túl fölösleget semminemű vagyonból szerezni nem szabad"), "célszerű törvények", (melyekkel az állam "a munkásosztálynak elnyomatását ... lehető legszigorúbban tilalmazza"), "egyesülés", segíteni "minden embert hivatásához képest céljai elérésében". Birányi a szocializmustól megkülönböztette a kommunizmust, "hol az ország összes vagyona s javai egy közállományi tőkét képeznek, melynek jövedelmeiből ki-ki tehetsége, szolgálatai s érdemeihez szabott részt húz"; ezt sem tartotta képtelenségnek, de "hogy létesülhessen, az emberi nem lehető legnagyobb műveltsége kívántatik hozzá". E nézeteivel Birányi Ákos még a márciusi ifjak körében is magára maradt; valamennyi radikális lap és az Egyenlőségi Társulat, különösen a júniusi párizsi munkásfölkelés után, elhatárolta magát a kommunizmustól.

1849-ben a márciusi ifjak már csak mind ritkábban hallatták szavukat. A Március Tizenötödike Debrecenben, majd újra Pesten, továbbra is igyekezett "controlleriája" alatt tartani a kormányt, de az egyre kevésbé tűrte, és Pálffynak nemcsak Jókai támadásaival (az Esti Lapokban) kellett szembenéznie, hanem a vésztörvényszék elé idéztetés fenyegetésével is; lapját végül betiltották. A márciusi ifjak többsége szétszóródott a csatatereken, Jókai szavai szerint: "A literatúra ment legelöl vérét elpazarolni." Hősiességük előtt a velük nem rokonszenvező Kemény Zsigmond is meghajolt: "Szurony szegezve s forradalmi dalt énekelve mentek az ágyúk elébe ..."

Forrás:  http://mek.oszk.hu