A mohácsi sokacságról

.
A sokac név eredetéről több elképzelés is született, ám ezt és óhazájuk pontos elhelyezkedését mind a mai napig nem sikerült teljes biztonsággal meghatározni.
A legismertebb magyarázata a szónak Jablan Sokcsevics tollából származik, aki az 1825-ben íródott horvát kalendáriumban megjelent tanulmányában a „saka” (tenyér) szóból eredezteti a sokac kifejezést. Mivel a görögkeleti szerbek három újjal, míg a katolikus sokacok egész tenyérrel vetnek keresztet, ezért szerinte a szerbek gúnyolás képen mondták volna a sokacokra, hogy „tenyeresek”.
  A leghihetőbb és legracionálisabb elképzelés az Osječki zbornik 1948-as kötetében J.B. „Honnan ered a sokác név” című dolgozata adja. Eszerint a Szávától délre Bosznia területén IV. Béla létrehozta Só (Solinec) határvidéket, mely Mátyás király ideje alatt a Sói Bánság rangjára emelkedett. Magát a Sói bányát a magyarok sókútnak nevezték. Amikor az akkori katolikusok a török invázió elöl kezdtek északra menekülni, a magyarok volt lakhelyük szerint „sóiaknak, sói embereknek”, a szlávok pedig szlávos szóképzéssel „sókutac”-nak nevezték őket. Ezt az elnevezést később átvitték az északi és közép-Boszniából betelepült lakosokra is.
  A ma Mohácson élő sokacok eredetéről több elképzelés is született, de valódi származásuk még ma sem teljesen egyértelmű.Egyes elképzelések szerint a honfoglaláskor itt talált szláv népek leszármazottai, akik megszakítás nélkül élnek itt.
  Egy másik elmélet, - miszerint a sokacok az elmúlt évszázadok során betelepült jövevények - jobban megállja a helyét.
A sokacok úgymint a Magyarországon élő többi horvát is, több migrációs hullám útján, a török megszállás idejében kerültek Mohácsra.
A sokacok legkorábbi betelepedése valószínű 1687-1690 között történt meg
  A második hullám az 1690-es évek végén mehetett végbe.
Az ekkor Mohácsra menekülők Bosznia területéről érkeztek. A Boszna-Argentina-rendtartomány krónikása 1726-ban fontos részleteket örökített meg az utókor számára a boszniai zárdák tragikus sorsáról és meneküléséről. Két atya, kik hátra maradtak őrizni a  szrebrenicei zárdát, végül kénytelenek voltak feladni templomukat, és a hívekkel együtt Mohácsra menekültek, ahol a Duna parton a város déli részében (a Szent Borbála-templom romjainak közelében) telepedtek le. Egy a XVI. század végén kimutatott táblázat szerint körülbelül négyezer ember menekült így Magyarországra, ebből a szrebrenicei hívek száma 150 főt tett ki, akik teljes számban Mohácson telepedtek le.A családok neveit a mohácsi-zárda irattárában őrzött kereszteltek anyakönyve mondja meg: Kalkán, Balatinác, Putics, Anekics, Palikucsa, Tedona, Vidák, Sikuzla, Kustura, Lovák, Kersity, Vukovics, Bubreg, Kesics, Szidonya, stb. Ezekkel a nevekkel a mai napig találkozhatunk Mohács lakossága körében.
A mohácsi sokacok harmadik migrációs hulláma az 1730-1741-ik évekre tehető, amikor is Belovár-Körös-Lika vármegyékből és a régi Fehérhorvátországból, vagy pedig Észak-Boszniából vándoroltak be.
  E három menekült hullám eredményeképpen alakult ki Mohács sokac lakossága a három illyr törzsből - bunyevácokból, bosnyákokból és végül horvátokból (sokacokból) - egy néppé. Az egységes sokac elnevezés visszavezethető arra a tényre, hogy a Mohács környéki és a Horvátországhoz csatolt dél-baranyai katolikus szláv falvak lakói mind horvátországi sokac telepesek, és így a mohácsaikat is egyöntetűen sokacoknak nevezték.
  Ma a sokac kultúra, életvitel, jelenlét még mindig jelentős mértékben színesíti Mohács életét.
  Rendszeresek a bálok, kiállítások, koncertek, színházi előadások, és persze a ma már Mohács védjegyévé vált busójárás a legvártabb esemény minden évben.
A mára megcsappant sokac lakosság a lehetőségekhez képest összetart, és igyekszik megőrizni kultúrája és hagyományai megmaradt morzsáit.  

Forrás: Mohácsi Sokacok Olvasóköre