Sík Sándor : Töredékek temetés után

Bús topogás a nyílt verem körül,
A felmarkolt rög siket dobbanása,
Bezáruló sír, - vesékig nyilalló
Fájdalom (a legfájóbb benne az,
Hogy nem fáj jobban!), - és akit szerettél,
Ki életed jobb része volt talán,
Itt marad végképp, - te meg mégy tovább,
Az élet megy tovább, - a fájdalomból
Lassan emlék lesz, az emlékezésből
Immár kevésbé lassan, feledés.

A sírtól némán kullogunk haza.
Fejünkben az jár: ki lesz a soron?
Akárki lesz, egy drága névvel újra
Több lesz az emlék, gazdagabb a múlt
S egy kedves arccal szegényebb az élet,
Egy forradással több a lelkeden.

Sűrűn kopogtat nálunk mostanában
A fátylasarcú testvér, a Halál.
Baráti szellem - hol lenne az inkább,
Mint olyanok közt, akik köntösül
Hordják magukon szép komoly színét!
Baráti arccal jött el érte is,
Baráti öleléssel, szeretettel:
Testvérek ők, a két nagyon-erős,
A legerősebb kettő:
A halál és a szeretet.
Tökéletes munkát végeznek ők,
Egész munkát csak ők ketten a földön.
Isten nevében! De jaj mi marad,
És mi nem marad idelenn utánuk!

Elnéz a zajgó tenger-éjszakában
A percre tán elült vihar után
A mentőcsónak tengercsapdosott
Bordái közt didergő maradék
Legénységén a hajóskapitány.
Áll mozdulatlan, arcizma se rándul,
Amint némán meg-megszámlálja őket:
Hányan kerülték el a sós halált,
Hányan idáig? - és hány éli túl még
A holnapot, a tengert, a fagyot,
Éhséget, szomjúságot, őrülést?
Hány éri el a rábízott seregből
A földet, a sóvárgott kikötőt,
A messze-messze édes régi otthont?
Az otthont! Ó! A tintaszín egen
Próbálja megkeresni az irányt,
Az édes, édes otthonét.

Billen a bárka:

Sikoly!

Valaki, vagy valami megint a tengeré!

A kapitány dagadt inú keze
Vadul tapad a reccsenő kerékre
S fülében régi nagyságos szavak
Zenéje kondul, mint távol harang:
,,Hajózni muszáj. Élni nem muszáj!''

Forrás: SzePi