Laczkó Géza novellista

.

LACZKÓ GÉZA
(1884-1953)

A Nyugat első nemzedékének jelentékeny novellistái közé tartozik, aki egyben nagy képzettségű nyelvtudós volt, igen jól verselt, kordokumentumnak is értékes önéletrajzi trilógiát írt, történelmi regényeit a páratlan nyelvi archaizálás ellenére is sikerült olvasmányossá tennie, legjobb prózai műfordítóink közé tartozott - de legművészebb, nemegyszer leglíraibb alkotásait mégis csillogó rövid esszéiben találhatjuk. Jellegzetesen baloldali értelmiségi volt, akitől mégis idegen maradt a forradalom. Helyzete és útja jellemző is az egyre inkább szükség szerint jobboldalivá váló polgár és a szükségszerűen szocialistává fejlődő baloldaliság között a baloldali polgár intellektuális magára maradottságára. Helyzete némiképp emlékeztet a hajdani felvilágosodott francia arisztokratákéra, akik idegenek maradtak a forradalom tüzétől, és még idegenebbül éltek tovább a restauráció jeges dermedtségében, előkelő idegenként őrizvén Voltaire-ék forradalmat előkészítő, de forradalomig nem jutó eszmevilágát, és végül mégis gyanús alakokként élték szellemi magányukat. Laczkó ráadásul megérte a felszabadulást, amelynek éveiben tisztelt idegenként mégis hozzátehetett még valamit a nem jelentéktelen életműhöz.

Egy ünnepelt kolozsvári színésznő - Laczkó Aranka - törvénytelen fia volt. Gyermekkora a színház világában, színfalak mögött, öltözőkben telt, művelt, irodalomért lelkesedő emberek körében. Izgatott érdeklődése és kitűnő nyelvérzéke hamar kitűnt. Útja a nyelvészet felé vezetett. Érettségi után előbb a kitűnő tudósképző Eötvös Kollégium tagjaként kezdi egyetemi tanulmányait, majd sikerül Párizsba jutnia, ott végzi el tanulmányait. Franciául ugyanolyan tökéletesen tud, mint anyanyelvén, de többé-kevésbé jártas a legtöbb európai nyelvben, latinul is folyékonyan beszél. És bár ifjúkorában elragadja a szimbolizmusból éppen szecesszióba hajló költészet, maga is ilyen jellegű versekkel kezdi, de az igazi nagy, egész életét betöltő irodalmi élménye: Flaubert. Az ő lelkiismeretes adatszerűsége, szinte leltározó világábrázolása, öngyötrően választékos stílusa, hangjának látszólagos személytelensége mindvégig művészi eszménye marad.

Hazatérte után gimnáziumi tanár lett, nagyon lelkiismeretes pedagógus, aki tantárgya iránt izgalmat tudott ébreszteni tanítványaiban; idővel iskolaigazgató. Közismerten haladó, a Habsburg-világgal szemben kritikusan baloldali ellenzék. A tanácsköztársaság idején egyetemi tanárnak nevezik ki. Ezt az ellenforradalom soha nem bocsátja meg neki, fegyelmi úton megfosztják állásától, még a középiskolai tanítástól is eltiltják. Ez időre azonban már tekintélyes író, akit a polgári lapok szívesen látnak vezető munkatársul, olykor könyvkiadó vállalatok hívják irodalmi vezetőnek. Ennek is, annak is elsőrangú, mert rendkívül képzett szakember és nagyon lelkiismeretes munkaerő. Ez a lelkiismeretesség irodalmi műveire is jellemző: híven követi a Flaubert mutatta szellemi utat.

Verseskötettel kezdi, később is ír még egy regényes múltban játszódó elbeszélő költeményt. Ezekkel a hazai szecesszió jellegzetes költői közé tartoznék, de életművében a költészet csak kirándulás. A Nyugat fedezi fel benne a legjobbakkal azonos színvonalú novellistát. Ebben a műfajban Maupassant az eszményképe, a fegyelmezetten zárt drámaiság (persze ne feledjük: Maupassant is Flaubert-tanítvány volt). Bármely novelláját a műfaj iskolapéldájául tekinthetnénk, néhány pedig ezek közt a műfaj legmagasabb színvonalát jelenti irodalmunkban (A porosz levél, Madame de Rothe halála, William Blackbirth lelke).

Mint regényíró is nemzedéke jelentékeny alakjai közé tartozik. Lassan írt, még önéletrajzi regényeihez is könyvtárnyi forrásmunkát olvasott át, hogy a felidézett éveket történetírói hitelességgel és részletességgel, a lehető legszabatosabban ábrázolja. Az egyik főtémája saját életútja: hogyan fejlődik a kolozsvári törvénytelen származású fiú tudóssá és írásművésszé. De úgy írja az önéletrajzot, mintha nem magáról volna szó: harmadik személyben. Lányi Dénesnek hívják a regényhőst, az alteregót, akinek gyermekkorát Noémi fia című regényében mondja el, diákéveit a Királyhágóban, felnőtt ifjúságát a forradalmakig a Szent Iván tüzében. Ez utóbbiból derül ki a baloldali polgári értelmiségi értetlensége és szkepszise a bukott forradalmak iránt. Lányi Dénes alakja és útja típussá szélesedik.

Nem kevésbé jelentékenyek történelmi regényei, amelyekben sikeresen tudja végigvinni a nyelvi archaizálást is. Legjobb regényében, a Német maszlag, török áfiumban a költő Zrínyi Miklós alakját és korát idézi. Lélektanilag is kitűnő emberábrázolás, stilisztikailag pedig egészen csodálatos tudással és beleélő készséggel megvalósított felidézése a XVII. század magyar nyelvének. Hasonló teljesítmény végső nagy műve, a Rákóczi, amely már a felszabadulás után készült, s habár töredék maradt, így is nagyarányú lélektani megközelítése a vezérlő fejedelemnek és a Rákóczi-kor társadalmának; kitűnően érzékelteti itt is a XVIII. század legelejének beszélt nyelvét.

De az író Laczkó mellett sohase szabad és nem is lehet megfeledkezni a tudósról. Nyelvtudományi tanulmányai, nyelvművelő cikkei és rádióelőadásai ugyanúgy hozzátartoznak életművéhez, mint híresen lelkiismeretes műfordításai, amelyekkel francia remekműveket tolmácsolt.

És külön helyet foglalnak el Laczkó Géza változatos műfajú műveinek sorában azok a kis esszék, amelyeket az egykori Kultúra Könyvkiadó életrajzsorozatának kis kötetei elé írt. Ezt a sorozatot ő szerkesztette: nagy írók tanulmányai voltak nagy írókról vagy nagy történelmi alakokról. Kitűnő, igen hasznos és nagyon érdekes sorozat volt. És valamennyi kis kötet elején mint bevezető olvasható Laczkó Géza csillogó stílusban megírt, mindig nagyon eredeti gondolatokat felvető elmélkedése nem a szerzőről, hanem arról az alakról, akiről a szerző szól. Talán ezek a rövid írások a legeslegjobb művei; egyesül bennük Laczkó Géza tudós tájékozottsága, emberábrázoló képessége, fegyelmezetten bravúros stílusa, s mindemellett lírája is: saját alanyi viszonya a felidézett alakon keresztül a világ jelenségeihez. Tudásának határtalanságát és egyéni érzelemvilágát az olvasó jobban megérti belőlük, mint személytelen önéletrajzából. Az ismeretterjesztés és a vallomás egysége ilyen mértékben és ilyen stiláris színvonalon talán egész irodalmunkban nem valósul meg ezen kívül ilyen izgalmat keltő érdekességgel. Lehetséges, hogy főművének tekintenők, ha egyszer ezek a kis esszék végre egységes kötetbe gyűjtve jelennének meg.

Kétségtelen: nem a nagyközönség írója, még legkitűnőbb novellái is a művelt, az irodalmi árnyalatokat érzékelő és értékelő kisközösségnek adnak igazi művészi gyönyörűséget. Nincs meg benne az igazi nagy elbeszélők sodró lendülete. Történelmi regényei a szélesebb olvasóközönség számára kifejezetten nehéz olvasmányok, olykor valósággal nyelvészeti műveltség kell igazi élvezetükhöz. Értekező prózája, különösen azok a kis esszék élvezetesebb irodalmi olvasmányok, mint szépirodalmi művei. Igazi intellektuális író. De léte, illetve jelenléte irodalmunkban olyan színvonalat képvisel, amely rangban mégis a Nyugat-nemzedék legjobbjainak körébe sorolja, és nélküle nem is lehet megrajzolni a nagy nemzedéknek teljes szellemi arculatát.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár / OSzK

Kapcsolódó írás: Laczkó Géza: A törpe