Elek Artúr: Sámi Ella I.

Ezen az emlékemen is sok esztendő pihen. Ha alájuk nézek, már sem alakot, sem arcot nem látok ott, csak sápadt derengést. De mintha némely emberi életnek ennyi volna az egész tartalma, az ilyen visszafelé világító derengések, az ilyen feledségben elmerült emlékek.

Gyerek voltam, diáklegény s a vakációt vendégül töltöttem az apám öccsénél, egy kicsiny faluban a Királyhágón túl. Nagybátyám leánykáitól - négy napon pirult, levegőn érett üde, jókedvű kis fruskától - hallottam először Sámi Ella nevét. Tőlük tudtam meg róla egyet-mást, hogy az Istenben boldogult kántortanítónak legnagyobbik leánya, hogy a harmadik vármegyében, annak is egy szurtos oláh falujában tanítja betűre a gyermekeket immár egy esztendeje, amióta megszerezte az oklevelét, s hogy vakációban beteges édesanyjuk helyett ő a gondviselője neveletlen testvérkéinek.

Engem betűfelejteni, vérszaporítani küldtek szüleim a falura, de úgy éltem ott, mint a murmutér, magamba zárkózva, idegenkedve és fennhéjázva. Az unokahúgaimnak ezzel sem tudtam imponálni. Nem tisztelték azok semmimet, sem a pesti voltomat, sem a komolykodó ábrázatomat, sem a könyveimet. A gyöngéimet is egykettőre kitapogatták és mulattak rajtok. Összesúgtak-búgtak köröttem, az »ideálom« iránt érdeklődtek, tüntetően emlegették a maguk »ideálját«, csak úgy ropogtatták foguk között a »szerelem« szót, azt a nagyszerű és félelmetes igét, amelyet jómagam a szájamra sem mertem venni, amelyre csak gondolni is áhítattal és elvörösödve szoktam. Évődtek, kötekedtek velem és össze-összenevettek elpirulásaimon, a zavaromon, tehetetlen bosszankodásaimon.

És örökké az Ellájukkal példálóztak, a Sámi Ellával, hogy:

- Megállj csak, attól még a te vizestapló-szíved is tüzet fog majd. Mert hogy az Ellába mindenkinek belé kell szeretnie, olyan okos, olyan kedves, olyan tréfás teremtés, még mindenkinek túljárt az eszén és épen nekem is való, mert annak ugyan hiába mutogatom a pesti nagy ábrázatomat, több annak a tudománya minden könyvnél és annak az embernek is még csak ezután kell majd megszületnie, aki kifogjon rajta.

Nagyon szerették Sámi Ellát és igen sokat beszéltek róla. Esténként szoktak véle találkozni, vacsora után, amikor a nap lement és a nagy meleg megenyhült már. Olyankor az egész frekvencia fölkerekedett és lesétált a falu végére. Ott laktak Sámiék, egy roskatag kis házban.

Én jó ideig hallani sem akartam arról, hogy velük menjek. Csak azért sem. Sajgott a hiúságom, gondolatban nagyon nehezteltem a »híres« Sámi Ellára, a kibe mindenkinek belé kell szeretnie. De ami leginkább távol tartott tőle, az a félelem volt. Féltem a nagy bizonytalantól, aminek sejtelme úgy jár a fájdalom előtt, mint a vihar előtt a porszag.

A köröttem sündörgő lányok huzakodásomnak igazi okát is előbb tudták mint én. A bátorságomat vonták kétségbe és ezt már el nem tűrhettem. Ahogy addig dacból nem akartam, most éppen dacból határoztam el, hogy szeme közé nézek az ellenségnek.

Egy csillagtalan sötét estén indultunk el. A faluban már minden világ kialudott, csak Sámiék alvégi házikójának világított még az egyik ablaka. Sámi Ella félúton elébünk jött. Semmit sem láthattam az arcából, az alakjából a nagy sötétben. Találomra fogtam meg a kezét s elcsudálkoztam rajta, hogy milyen pici, igazi madárkéz, csupa finom, vékony csontízecske, az én kamaszi markomban szinte elvesző. És mégis milyen férfiasan tudja vele az ember kezét megszorítani. Kedvesen kérdezett egyet és mást. Hogy mikor jöttem, meddig maradok, hogy tetszik-e a falu, hogy hallotta a híremet, kíváncsi volt már reám nagyon, a pesti diákra a falusi liba. És halkan csilingelt hozzá a kacagásával. Csilingelt valami vékony, tiszta ezüsthangon, aminőt én addig sohase hallottam.

Zavartan felelgettem, mert más fogadtatásra készültem volt és azzal jöttem, hogy nem hagyom magamat, hogy gúnyos és csípős leszek. De így mennél szívesebben beszélt Ella, annál elfogódottabban válaszolgattam. Végre egyáltalán elhallgattam, egy szót se tudtam mondani.

Közben kijutottunk a faluból s a poros országútján mentünk lassacskán. A lányok, akik hangosan trécselve jöttek addig mögöttünk, most előbbre kerültek, belefogództak Ellába és vitték magukkal. Én egymagamra maradtam, de észre se vettem a nagy árvaságomat, inkább úgy éreztem, hogy sokadmagammal vagyok, hogy mindenfelé ismerőst, jó barátot látok.

Egy darabon rétek nyúltak el az országút mentén, rajtok túl végeérhetetlen tarlóföldek. Az érett szalma szaga érzett a fagyos levegőben. Titkos palotájukban, fűszálak, bokrok tövében megszólaltak a láthatatlan tücskök, és megszólalt a csöndes éjszaka bujtogatására minden, aminek csak hangja volt: fa, bokor, patak, és dudorászva halkan megszólaltak a leányok is. Négyen összefogózva körbe álltak az út közepén, közrefogták Ellát, és zümmögve, tunnyogva, az orrukon keresztül halkan nótázva, neki-nekidobbanva, neki-nekicsosszanva kürültáncolták. Egyszer csak egy finom tiszta kis hangocska hetykén, csúfondárosan, kötekedően rákezdett egy tréfás nótára:

Gyer keblemre táncolni,
Tánecolehatenám

Furcsa volt nagyon, ahogy a vékony hangocska eltorzította a jól ismert szöveget s széjjelszedte, külön elpengette minden szótagját. De csak első hallásra tetszett furcsának, azután úgy rémlett, mintha az a hang is csak tücsök cirpegése volna, valami gólyalábú hosszú muzsikusé a tücsökprímásé, aki láthatatlan palotájában, fű tövében, bokor aljában húzza csúfondárosan s hajbókolva jön közben előbbre, egyre közelebb.

A nótázó lányok visszafelé kezdtek keringeni és egyszerre csak előttem termettek. Mindjárt belém is kötöttek egy csúfolódó nótával. A sorok végét megnyújtva, gajdolva fújták, hogy:

Pesten jártam iskolába, ó!
Pesten jártam iskolában:
Térdig jártam a rózsában, ó!
Répa, murok, petrezselyem, ó!
Répa, murok, petrezselyem...
Boldog a tiszta szerelem, ó!

Általános össze-vissza kacagásba fulladt a nóta. De utána feltűnhetett a némaságom, mert Ella odasúgott a lányoknak. Mindjárt azután mellém is került és kérdezgetni kezdett ugyanazon a csöndes, szíves módján, ahogy az előbb. Megkérdezte, hogy Pesten mi mostanában a divatos nóta. Kapva kaptam az alkalmon és belepróbáltam egy csomó új dalba. De az elejükön sem jutottam túl, már elfogta az énekemet Ella és ott folytatta, ahol bennem elakadt. Mind tudta a legújabb pesti nótát, még jobban is, mint én. Nagy csúfság volt. Az unokahúgaim gonoszul nevettek neki. Én mélységesen szégyelltem magamat és beláttam hogy semmit se tudok, mert amiben nekem kellene otthonabb lennem, abban is túltesz rajtam egy falusi lány, egy félreeső oláh falu tanítónője. Elszontyolodva bandukoltam visszafelé a társasággal.

Sámiék háza előtt búcsúzkodtunk. Ella megint azzal a hirtelen szorítással fogta meg kezemet, és meginvitált, hogy jöjjek el másszor is. Egész úton hazafelé csipdesett, szurkált, döfölt a négy kis mihaszna.

De álltam méltóságosan a kötődésüket. Otthon, a szobámban megpróbáltam magam elé idézni Sámi Ellát. Csak a hangja jelent meg hívásomra, a hangja nyomán egy ezüstösen csillogó zöld tücsök, egy hegedülő, csosszanva táncoló tücsök, amely ciripelő hangján oly tréfásan zümmögte, hogy:

Tánecolehatenám... Tánecolehatenám...


Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 9. szám · / · Elek Artúr: Sámi Ella