Claude Oscar Monet emlékére

1840 November 14. (169 éve történt) Párizsban megszületett Claude Oscar Monet francia impresszionista festő, akinek "Impression, soleil levant" ("A napkelte impressziója") című képe az 1874-ben vele együtt kiállító művészek egy csoportjának adott nevet. További művei: "Saint Lazare pályaudvar", "Roueni katedrális", "Tavirózsák". Az impresszionisták (Monet mellett Edgar Degas, Auguste Renoir, Camille Pissaro, Alfred Sisley és Edouard Manet) a pillanatnyi megjelenést ábrázolták. Nem rendelkeztek egységes stílusjegyekkel, az addigi ábrázolási módok helyett a valósághoz, a tárgyak természetes fényben való megjelenítéséhez ragaszkodtak.

MONET FESTÉSZETE

Egy életpálya két korszak határán Bevezetés

Monet, azaz Claude Oscar Monet az a francia festő, akit az európai művészettörténetben az impresszionizmus atyjaként tartunk számon. E stílusirányzat többi képviselője azonban már rég megvívta harcát a konvencionális festészet megreformálásáért, mikor Monet a 20. sz. elején megfesti híres tavirózsáit. Életművét végignézve láthatjuk, mily hosszú út vezetett a Le Havre-i tengerparton készült, napfényes plein-air tanulmányoktól, a hagyományos tájkép műfaját megújító, giverny-i kert ihlette hatalmas pannókig. Dolgozatom első felében Monet festményei tükrében szeretném bemutatni az impresszionizmus kialakulásának körülményeit és főbb jellemzőit, illetve Monet életútját vázolni megemlítve azokat az embereket, helyszíneket, eseményeket melyek befolyásolták pályáját. A 19. századvégi művészettel kapcsolatban számos könyv tesz említést arról, hogy a festészetben megfigyelhetünk egyfajta japán befolyást, arról azonban már kevésbé találunk információt, hogy pontosan miben áll ez a japán hatás. Ezért úgy gondoltam, hogy ezen állítás tüzetesebb megvizsgálása jó alkalom számomra ahhoz, hogy betekintést nyerjek valamiképp a Távol-Kelet művészetébe, és megpróbáljak –a teljesség igénye nélkül- párhuzamot vonni, kapcsolódási pontokat keresni Monet munkásságán keresztül, a hasonlóságok és a különbségek feltárásával, a japán és az európai gondolkodás- és ábrázolásmód között. Monet kertjében a keleti és a nyugati természetlátás találkozik. Legalábbis az európai ember természet felfogása azzal, amit gondol a keletről, pontosabban a Távol-Keletről. A dolgozatom végén e gondolat kifejtését, illetve felülvizsgálatát szeretném célul kitűzni, s ezzel párhuzamosan Monet pályafutásában, a kert-ábrázolásokon keresztül, festésmódjának, technikájának átváltozását bemutatni.

Monet és az impresszionizmus

Út az impresszionizmusig

Monet születése évében Lajos Fülöp, a „polgárkirály” állt Franciaország élén. Monet gyermekként élte meg a ’48-as forradalmat, mely Párizsból kiindulva végigsöpört egész Európán. Ekkor azonban már nem a francia fővárosban élt, hanem a normandiai, tengerparti kisvárosba, Le Havre-ban. Festészetére így egyszerre gyakorolt hatást a modern nagyváros lüktető életmódja, és a természet közeli, vidéki miliő. Le Havre-ban rajzolta első karikatúráit, és itt ismerkedett meg Eugéne Bouden, táj- és tengerképfestővel, ki tanítványává fogadta. Az idősebb mester természetszemlélete, valamint a plein air festésmód meghatározó élmény maradt a számára; „ha festő lettem, azt Boudennek köszönhetem ” –állítja Monet. Az ő hatására döntött úgy, hogy Párizsba megy festészetet tanulni, ahol a szabadszellemű „Académie Suissie”-be iratkozott be. Később megismerkedett a holland Johan Barthold Jongkind, tájképfestővel, kit az impresszionizmus előfutárának tekinthetünk. „Ő tanított meg látni” –írja róla. A fiatal festőnövendék 1862-ben visszatért Párizsba, ahol Charles Gleyre szabad műtermében dolgozott két évig. Itt ismerkedett meg Alfred Sisley-vel, Frederic Bazille-jal és August Renoirral. Camille Pissarroval már a Suissie Akadémián ismeretséget kötött. Így találkozott az a Monet köré csoportosuló baráti társaság, kiket az utókor impresszionisták néven emleget. Monet is arra vágyott, mint a legtöbb francia festő a XVII. század óta, bekerülni a Szalonba. Aki itt kiállíthatott, az szakmailag és anyagilag is elfogadottá vált a művészeti piacon. Az 1863-as Szalonról azonban oly sok képet zsűriztek ki, hogy III. Napóleon úgy döntött, a visszautasított képeknek is bemutatkozási lehetőséget kínál, így alakult meg az Elutasítottak Szalonja. Itt szerepelt Manet nagy botrányt keltő, „A fürdő” („Reggeli a szabadban”) című képe. Három évvel később Monet azon törte a fejét hogyan lehetne a „déjeuner”-témát, valamilyen módon „szalonképessé” tenni. A szabadban barátait modellnek beállítva készített előtanulmányokat a hatalmas vászonhoz. Ezzel a képpel azonban úgy tűnik túl nagy feladatot vállalt. Nem készült el vele időben, így a Szalonon két konvencionálisabb jellegű festmény, „A chailly-i út” és, az alig pár nap alatt festett, „Zöld ruhás nő” szerepelt. Azt gondolnánk, hogy ezzel sikerült is megalapoznia pályáját, jöhet az elismerés és a siker. De hát hol vannak még ezek a képek az impresszionizmustól! A chailly-i út napfényes ködfátyolán még áttűnnek a tompa barnák, s régi mesterek árnya bújik meg Camille zöld ruhájának redőiben.

Monet húsz éves szerelme állt modellt szintén az 1867-es Szalonra beadott „Nők a kertben” című munkájához. A kép újszerű festésmódja ellenére merevnek hat. Újszerűsége abban állt, hogy Monet teljes egészében a szabad ég alatt festette. Az ecsetvonások nem mosódnak össze, hanem pöttyönként rakódnak egymásra. A napfény aranyos, világos okkereire pedig az árnyékok szürkés-kékje felel. A négy alak megkomponálása azonban az impulzív festésmód ellenére is túlságosan merev, erőltetett, sablonszerű, nincs köztük semmiféle érzelmi vagy értelmi kapcsolat. Olyan, mint egy túlkomponált pillanatkép. Mindettől eltekintve a kép mégis él. Ezt az életszerűséget pedig a fény adja, mely milliónyi színárnyalatban tükröződik a nők hófehér ruháján. A Szalon zsűrije azonban nem szívlelte az ilyesfajta festői megközelítést, véletlennek ható kompozíciót és az önkényesnek tűnő színkezelést. Ez számukra túlságosan valószerű, túl életszagú volt. A témában sincs semmi fennköltség, vagy emelkedettség.

Az impresszionisták, meglehet, fittyet hánytak a klasszikus szabályokra, de ez nem jelenti azt, hogy nem tisztelték a régi mestereket. Új „renessance”-ot akartak, aminek már nem az emberré formált Isten áll a középpontjában, hanem a teremtett, újrateremtett világ. A humanizált természet. Így vált az impresszionizmus egyik fontos témájává a vidék mint a városi polgárság szórakozó helye, ahol kikapcsolódhat. Ilyen helynek számított a „La Grenouillére” nevű kirándulósziget is, ahová Monet ellátogatott Renoirral, hogy megörökítsék az ott sütkérező, csónakázó társaságot. A tavon megcsillanó fények és a vízfelszínen tükröződő táj teljesen elkápráztatta a fiatal festőket, s ez az élmény meghatározó volt további festészetükre, illetve az impresszionizmus születésére nézve.

A természet iránti vonzódás a romantika hozadéka. Az impresszionisták természetszeretete azonban egészen más gyökerű. A romantikusokkal ellentétben ők nem akarták valamiféle mázzal bevonni a természetet, az életet, hogy szebbnek lássék. Hanem a természetben magában akarták felfedezni, megtalálni a szépséget. Az élet lüktetése kápráztatta el, hozta lázba őket. Az élet maga, mely egészen újfajta arcát mutatta a forradalmak sodrában nagyra növő Párizsban. A természet így az impresszionisták számára nem az emberi lét monumentális díszlete, hanem a civilizált ember élettere, melyben otthonra lel.

A 19. sz. második fele különösen fontos a számomra. A művészet történetében egyfajta unikum ez a korszak, melynek festészete őszinte, de nem realista. A valóságot festi, de másra figyel. Az élet napos oldalát látja és láttatja. „A klasszikusokon nevelt ízlés a valóság ábrázolásában mindig csak bizonyos határig ment el, s ami azon túl volt, azt kizárta a művészetből. A naturalizmus nemcsak hogy polgárjogot biztosít a csúnyaságnak, hanem valósággal keresi is, részben az újszerűség kedvéért, részben, mert pesszimizmusában csúnyának látja az életet.”Az impresszionizmus is mentes a klasszikus korlátoktól, de tiszteli és szereti az életet.

Talán ez az őszinte életszeretet volt az, mely annyira felháborította a nyárspolgárokat. Az első impresszionista kiállítást ugyanis 1874-ben teljes értetlenséggel fogadták, s nevetség tárgyává lett. A Monet képe nyomán -először gúnyosan- impresszionistának nevezett festmények vázlatossága felháborította a rendszerető, érzelmeiket a szőnyeg alá seprő nyárspolgárokat. Talán féltek a haladástól, attól hogy a felgyorsult életviszonyokkal már nem tudnak lépést tartani, s belevesznek az arctalan tömegbe. A kiállítás képei a gyengeségükre figyelmeztette őket. Különösen éles hangon bírálta Louis Leroy kritikus Monet bulvár-képét, melyet épp a kiállítás helyszínén, Nadar fotográfus műtermében festett 1873-ban. Ez az év azért is fontos, mert ekkor hozták létre a Monet köré csoportosult művészek független társaságukat, a „Festők, szobrászok és grafikusok anonim egyesülésé”-t, azzal a céllal, hogy így a Szalonon kívül végre lehetőségük nyíljon bemutatni munkáikat. Monet Boulevard des Capucines-én mintha a vanitas-csendéletek mondanivalója öltene egészen új formát. Nyüzsgő, arctalan tömeg vonul a sugárúton, majd sötét, szürke foltként olvad a ködbe. Monet látja és kívülről szemléli ezt a céltalan rohanást, melyre rátelepszik az épületeket, fákat összemosó lég kékje. Csupán a luftballonnak tűnő rózsaszín foltok -mint színes álmok- hazudnak derűt.

Abban, hogy Monet képes kívülről szemlélni a nagyváros nyüzsgését, nagy szerepe van annak, hogy ekkor már Argenteuil-ben, viszonylagos anyagi biztonságban él a családjával. Camille-t, ki legkedvesebb modellje is volt, 1870-ben, még a porosz-francia háború kitörése előtt vette feleségül, három évvel azután, hogy Jean fiuk megszületett. Az argenteuil-i táj így számára nem csupán a városi ember vonzódását testesítette meg a vidék iránt, ahol kikapcsolódhat, szórakozhat, hanem a családi élet boldogságát, harmóniáját is. Ez a gondtalannak tűnő derű teszi olyan szeretetre méltóvá az Argenteuil-i pipacsmező-t , hol Camille és Jean sétál a nyári napsütésben.

Bár Monet néhány vásznán szívesen jelenítette meg családtagjait, festészeti szempontból mégis sokkal inkább érdekelte a táj, mint az emberi alak. Képein azonban a természet nem a maga nyersességében jelenik meg, hanem -mint ahogy már említettem- a civilizált ember élettereként, ezért a mindennapi élet eszközei, a modern élet kellékei gyakran használt motívumai közé tartoznak. Ilyenek például az épületek mellett, a hidak, a csónakok, a vonat. Csupa olyan elemei ezek az életnek, amelyek még a modern nagyváros rohanó életmódja mellett is az emberek közti kapcsolatot, az összeköttetést szimbolizálják. Bár Monet nem törekedett tudatosan ezek jelképszerű használatára, ábrázolásuk mégis magával vonja az ilyen asszociációkat. Argenteuil-nél két híd szeli át a folyót -egy vasúti és egy a gyalogosok számára- s Monet mindkettőt többször is megörökítette. Az argenteuil-i hídról készült képeknek, ma a Musée d’Orsey-ben található két változata (7,8) ugyanolyan derűs nyári hangulatot áraszt, mint Monet legtöbb ebben az időszakban készült munkája. Kompozíciójuk véletlenszerű, mégis kiegyensúlyozott. A híd kissé átlós vonala fokozza a térbeliség érzetét. Monet figyelme viszont máshová irányul. Még e szilárd szerkezeteket is a múló pillanat varázsával vonja be. A gyalogos híd szinte feloldódik a vízfelszín által visszavert napfényben. A vasúti hídon átkelő mozdony füstje pedig szertefoszlik a bárányfelhők között. Az apró, könnyed ecsetvonások mindkét képen a vízfelszínre irányítják a figyelmünket, melyen megfoghatatlan táncot lejt a fény. A fény játéka az, mely Monet-t, mint a legtöbb impresszionistát, teljesen rabul ejtette. A fény játéka pedig a szín, mely az életet jelenti. Az impresszionisták az árnyékot is fénnyel telítettnek, színesnek festették. Elvetették a berögződött festészeti konvenciókat, melyek szerint az árnyék fekete. Ugyanis „impresszionista módon festeni annyit jelentett, mint megörökíteni azt, amit a művész lát -tehát a jelenlevő, környező valóságot-, úgy, ahogy a szeme elé tárul.” Az impresszionisták így egyfelől objektív módon próbáltak közelíteni a valósághoz, mivel azt szerették volna megörökíteni, amit látnak, másrészt mindezt sajátos, szubjektív módon tették, mivel úgy festettek, ahogyan ők láttak. S mivel nincs „a tapasztalati értékektől elválasztott észlelés, nincs olyan, hogy „tiszta” látás”, így a dolgok bár önmagukra utalnak, de szubjektív szemmel nézve. Az impresszionista festők szubjektivitásának határt szab tárgyuk, objektív látásmódra törekvésüket pedig szubjektumuk korlátolja. „A festői ábrázolás nem a vizuális impressziónál kezdődik. A festő kiindulópontja sokkal inkább egy ábrázolási séma, amelybe úgyszólván „belelátja” a tárgyat, tehát a festő tulajdonképpen „nem azt festi, amit lát, hanem azt látja, amit fest.”

Az impresszionisták tudatosan törekedtek arra, hogy festészetükben a pillanatnyi benyomást rögzítsék; megpróbáltak versenyre kelni a múló idővel. A valóság azon elemeit választották festészetük tárgyává, melyek megfelelnek ennek a művészeti törekvésnek. Monet-t különösen azok a motívumok vonzották, melyeken megfigyelheti a fényviszonyok változását és egyúttal tetten érheti az elmúló időt. Ehhez megfelelő témának bizonyult a párizsi sugárút mellett a vasútállomás. Monet amiatt is választotta a gőzmozdonyok füstjében úszó állomást, hogy bosszantsa a kritikusokat, kik azért szidták „Felkelő nap” című képét, mivel „semmit sem látni rajta”. Elhatározta, hogy a helyszínen festi meg a Szent Lázár pályaudvart, ahonnan északra, Normandia felé indulnak a vonatok, merre ő is sokszor utazott. „Felvette legjobb ruháját, csipkekézelős ingjét, és aranygombos sétapálcáját hanyagul forgatva ujjain, beküldte névjegyét a Saint-Lazare állomásfőnökének… így mutatkozott be egészen röviden: „Claude Monet festő vagyok.”… „Úgy határoztam, hogy az ön pályaudvarát festem meg…” Mindent elért, amit akart. Visszatartották a vonatot, kiürítették a peronokat, megtömték szénnel a mozdonyokat, hogy annyi füstöt okádjanak, amennyi Monet-nak kell.” 7 Monet szinte egy egész sorozatot festett Gare Saint-Lazare (9) címmel, s ezeken a képeken az állomás szilárd acélszerkezetének geometrikus formáit állította szembe a gőzmozdonyok formátlan, semmibe tűnő füstjével. Az emberalakok csupán mellékszereplői a képnek. Monet-t az érdekli, hogy a napfény miként oldja fel az anyagot, s változtatja remegő színfolyammá, s ezzel együtt a testetlen, alaktalan füst miként válik szinte tapintható, sűrű folttá. A pályaudvar-képek egy része az 1877-es impresszionista kiállításon került bemutatásra, melyet Gustave Caillebotte festő, az impresszionisták egyik első gyűjtője rendezett. A kiállítás azonban anyagilag nem hozott sikert.

Részben emiatt a következő évben Monet Vétheuil-be költözött feleségével és két fiával, ahol a Hoschedé családdal együtt találtak szállást. Monet még 1876-ban, a második impresszionista kiállítás évében ismerkedett meg Ernest Hoschedével és feleségével, Alice-szel, kiknek montgeroni kastélyába több képet is festett. Ernest Hoschedé lelkes gyűjtője volt az impresszionistáknak, olyannyira, hogy végül az anyagi csőd szélére került, s kénytelen volt elárverezni gyűjteményét. A vétheuil-i évek alatt egyik családnak sem volt túl fényes az anyagi helyzete, Monet életében pedig különösen nehéz időszak ez, mivel 1879-ben meghalt Camille. Mialatt Ernest Hoschedé Párizsban azon igyekezett, hogy vevőt találjon Monet képeire, Monet Vétheuil-ben egyedül maradt Alice-szel és nyolc gyerekkel.

Monet ekkoriban több csendéletet is festett, s jellemző motívumává vált a téli, hóval borított vidék. Zúzmara c. képét, mint ennek a korszaknak egyik jellemző darabját, szeretném kiemelni. Ez a festmény azért fontos, mert Monet itt nem pusztán a látványt próbálta visszaadni, ez több, mint egy ködös tájkép. Nem pusztán egy elillanó impresszió, hanem lélekállapot. Egy belső kép, lelki táj, külsővé tétele, kivetítése. Monet számára talán itt vált először igazán fontossá, hogy ne csak egy múló benyomást rögzítsen, hanem a látványban saját érzéseit jelenítse meg. A hideg lilák halvány tónusai és a meleg barnák apró foltjai közt a tájat csak sejteni, szinte el is tűnik, és a festmény megteremti a saját, színviszonylatokból felépített világát.

Az 1880-as esztendő (mikor ez a festmény is született) több szempontból is fordulópontot jelentett Monet pályafutásában. Miközben a Szalon zsűrije elfogadta az egyik nyári tájképét bemutatásra, több pályatársával együtt úgy döntött, hogy nem vesz részt az impresszionisták következő kiállításán. Georges Charpentier, Renoir mecénása viszont lehetőséget biztosított munkái bemutatására a „La Vie Moderne” c. folyóirat üzlethelyiségeiben. Monet önálló tárlatát, melyen főként vétheuil-i látképek voltak láthatók, a kritika is egészen jól fogadta, fiatalabb pályatársai pedig mesterükként kezdték tisztelni. Ennek ellenére Monet a következő impresszionista kiállításon sem vett részt, s végleg lemondott a Szalonon való részvételről is. S bár Durand-Ruel -az impresszionisták legismertebb gyűjtője- szerződést kötött vele rendszeres képvásárlásra, anyagi helyzete továbbra sem stabilizálódott. Mm Hoschedével való különös viszonyát pedig igencsak rossz szemmel nézte a falu lakossága, ezért úgy döntött, hogy elköltözik Vétheuil-ből.
Forrás: Sárközi Anikó - Szakdolgozat