A barokk - Világirodalom

A XVI. század második felétől kezdődően néhány évtized alatt, Spanyolországból és Itáliából indulva, egész Európát meghódítja a barokk művészet mint gyorsan egyetemessé váló világstílus. Minden ágban megjelenik, elsődlegesen az építészetben (templomok és kastélyok stílusaként) és az egyházi zenében. Az egyházi és főúri körökben születik meg, idővel azonban a polgári és népi változatai is kialakulnak.

A korszak neve a legvalószínűbben az olasz "barocco" ('nyakatekert') szóból származik, pejoratív jelentést fejezett ki, feltehetőleg a XVIII. században a klasszicista franciák részéről.
A barokk elsősorban az ellenreformáció művészi kifejezője és segítője. A reneszánsz által elindított folyamatok a XVI. század végére olyan világnézeti-erkölcsi kérdésekhez vezettek, amelyekre a humanizmus és a reformáció már nem adott elégséges választ. Bekövetkezett a vallási hagyományok felé való visszafordulás, az ellenreformáció, a rekatolizálódás. A barokk művészet a vallás szolgálatában áll, nevezetesen a protestantizmus visszaszorítását és a katolikus hit újraterjesztését célozza. E mozgalom elindítója a tridenti zsinat (1545—1563), szervezeti bázisa a jezsuita rend (1534-től), mely elsősorban az oktatás területén tevékenykedett. Sajátos tevékenységi formaként jezsuita papok igyekeztek mindenütt az uralkodó személyes szolgálatába állni, és rajta keresztül az ország hitéletét is irányítani.
Az 1584-re Rómában felépülő Il Gesù templom épülete adja meg a barokk stílus mintáját, különös hatású díszítő elemek sokaságával, pl. a legjellegzetesebb "csigavonal"-lal, megtörve az egyenesek addigi egyeduralmát. A barokk művészet központi célja a vallásos áhítat felkeltése, ill. erősítése. Általános jellemzői: díszítettség, kiműveltség, bizarr hatás, ellentétek, újszerű harmónia. A dekorativitásnak tehát ebben a stílusban központi szerepe van; a templomba belépő hívőt az érzékek káprázatának kell megragadnia. A "barokk" szó eredete a port. "barocco" ('szabálytalan alakú kagyló, gyöngy'). A klasszicista kritikusok szóhasználatában a jelentés már 'bizarr', sőt 'nyakatekert' lesz.
A barokk esztétikája szerint a műalkotás feladata: akár a már ismert tartalmat is újszerű, tökéletesített formában elmondani. "A költő lepjen meg" — mondja az olasz Marino. A művelt költő ("poeta eruditus") utánoz, mégpedig a régieket és minél tökéletesebben, ehhez pedig a "gyűjtögető méh" módjára válogatja ki az eszközeit. A barokk stílus új formanyelvet nem teremtett, hanem főként a reneszánsz által felelevenített antik eszközrendszert állította a maga szolgálatába, de ezen kívül is minden korábbi korstílus elemei megjelenhetnek a barokk műalkotásban, az ornamentika részeként. A barokk szövegben például az antik mitológiai elemek a középkori számszimbolikával vagy a reneszánsz jellegű természeti képekkel együtt is megjelenhetnek. A barokk a művelődéstörténet egészéből, bármely részéből vehet elemeket, utalhat rájuk, ezért a barokk alkotás befogadásához korszerű tudós műveltség volt szükséges — az antik kultúra, a középkori skolasztika és a reneszánsz ismeretét egyaránt beleértve. (Az utókor azonban inkább csak az ornamentikát érzékeli és értékeli a barokk művészetben.)
A barokk mű szerkezete lazának látszik, burjánzó jellegű. A barokk világképe szerint a földön a káosz, Isten világában azonban a rend uralkodik; a barokk műalkotás ezért az ellentétek harcából kibontakozó végső harmóniát ábrázolja. Jellegzetes ellentétei: fény—árnyék, világosság—sötétség, érzékiség és transzcendencia. A barokk műalkotás világa tehát kettős tagolású, de a földi és az égi szint végső soron összekapcsolódik: a látványoknak látomásokat kell megidézniük, az ábrázolt tárgyiasságok a maguk nyerseségében, érzékiségében jelennek meg, de a realitás mögött misztikus tartalmakat kell sejteni.
A barokk műalkotás egyéb díszítő törekvései: a képszerűség, a látványosság, a festőiség, a pátosz, a monumentalitás, a dinamika és a magas fokú zeneiség. Jellegzetes művészi cél a mozgás, a küzdelem ábrázolása (a szobrászatban, a festészetben és azirodalomban is): az erő, a szenvedély, a lendület kifejezése — hullámzással, csavarodással, ellentétes erők harcával, nagy méretekkel, érzéki hatásokkal, színpadiassággal.

A barokk irodalom rétegei: az ájtatossági szövegek, a hősköltészet, a misztikus irodalom, valamint (már a XVIII. század derekától) a rokokó. A legjellegzetesebb szövegei hitéleti, hitvitázó művek. A barokk szépirodalomban az eposz és a lovagi epika kapja a főszerepet.

Az ájtatossági irodalom vezéralakja Loyolai Szent Ignác (1491—1556), ő egyszersmind a jezsuita rend alapítója és vezetője ("generális"-a). Imádságainak gyűjteménye a széles körben használatos Lelkigyakorlatos könyv. A hősi barokk által leginkább kedvelt irodalmi műfaj a monumentális jellegű eposz. Jellegzetes törekvés ugyanis a heroizmus, emlék állítása a hősöknek, különösképp a családi-nemzeti történelem nagyjainak (vö. Zrínyi). A portugál Camoes (1524—1580) Kínában írta A luziadák c. nemzeti eposzát (Os Lusíadas, megj.: 1572). A "luzitánok" maguk a portugálok, akiknek ekkoriban a hajózásban, a Föld felfedezésében nemzetközi főszerepük volt. E mű hőse tehát a XV. század végi Vasco da Gama, aki — a latin mitológia istenvilágának közreműködésével — Venus által támogatva, Bacchustól akadályozva érkezik meg Indiába. Camoes műve, valamint az itáliai Tasso A megszabadított Jeruzsálem című eposza a barokk közvetlen előzményének — vagy már a legelső alkotásainak is tekinthető. Az érett barokk eposz egyik változata az itáliai Marino (Giambattista, 1569—1625) Adonisz c. (Adone, 1623) eposza, számos nyelvi bravúrral, képtelen helyzetekkel, laza szerkezettel, gazdagon átszőve mitológiával.
Angliában él és alkot a korszak legnagyobbja, John Milton (1608—1674). A puritanizmus lelkes híve, majd a legnagyobb protestánsok egyike; 1652-től vak. Több eposza közül is kiemelkedik Az Elveszett Paradicsom (Paradise Lost, 1667), az első emberpár története kapcsán világképének monumentális és látomásos kifejezője. Az emberiség történelme itt a Teremtő és a Sátán közötti gigászi harcként jelenik meg. Művében barokk és klasszicista vonások egyaránt jelen vannak. Az antik nagyepika mellett a középkori lovagi epika is megjelenik a barokkban. Ennek népszerűsége nem szűnik a századok során, és amint a lovagi epika függetlenedik a mondai alapoktól, amint a fantázia szabad játékának ad lehetőséget, amint valószerűtlen lesz, és fiktív csodás eseménysor alkotja, akkor alakul át a középkori lovagregény barokk műfajjá. Népszerű tehát a spanyol Amadís-regény: hosszú, szövevényes kalandsorozat, gáláns erotikával, a szalonok udvari-nemesi életformájának mintájaként. (Ezt az anakronizmust fogja megvilágítani Cervantes a Don Quijotéban.) Hőse egy gall királyfi, az ő szerelmese Oriana, de házasságuk rendre meghiúsul — túlvilági erők (varázslók) mesterkedései miatt. Törpék és óriások is szerepelnek a műben.

A barokk középpontja Spanyolország, de máig nagy hatású barokk szerzőt nem adott a világirodalomnak. (A klasszikussá lett Cervantes főművének, a Don Quijote c. szatirikus lovagregénynek kevés köze van a barokkhoz, több a barokkot megelőző manierizmushoz.)
A spanyol barokk csúcspontja a drámairodalom. Itt kb. Angliával egy időben születik meg a modern színjátszás; előbb kocsmaudvarokon, majd deszkaépületben, díszlet nélkül, legvégül kastélyok termében, pompázatos díszletekkel folynak az előadások. A spanyol nemzeti dráma megteremtője Lope de Vega (1562—1635). Esemény-gazdag, érdekes fordulatokban bővelkedő darabokat ír, több mint másfélezer (!) művéből kb. 400 maradt fenn. Megtörte a hármas egység szabályát, keverte a verset és a prózát, a komédiát és a tragédiát. Népi témákat is színpadra állított, becsületdrámákat is szerzett.
Lope de Vega egy kortársa, valószínűleg Tirso de Molina (1584—1648) írt először drámát a művészettörténet egyik legismertebb hőséről; ez a hős Don Juan Tenorio, a bizonytalan szerzőségű mű pedig A szevillai csábító (El Burlador de Sevilla). A legmagasabb szintre a barokk spanyol drámában Calderón jutott (C. de la Barca, 1600—1681). Ő a drámát az arisztokrácia műfajává teszi, számos úrnapi ünnepi játékot is ír. Művei és azok előadásai monumentális, olykor heroikus, moralizáló jellegűek. Gyakori konfliktusa: a királyhűség és a becsület ütköztetése. Kimagasló műve a magas költőiségű Az élet álom (La vida es sueno); a barokk életérzés lényegét, az élet fölé emelkedés törekvését jeleníti meg: az élet csak átmenet a halál előtt, mert a világ nagy színpadán vállalt szereplésünk után Isten elé fogunk lépni.

Franciaországban a barokk irodalom időszaka mindössze néhány évtized (kb. 1620—1660), mert itt a klasszicizmus már nagyon korán jelentkezik. Lényege: a (nyelvi) szellemesség, a finomkodás, a barokkos szertelenség. Ezt a "kényeskedés"-t fogja kifigurázni a korszak után több komédiájában Molière — már klasszicista szemlélettel. A francia kultúra egyik centruma a század közepén — a királyi palota mellett — egy irodalmi szalon: a Marquise de Rambouillet. A francia Akadémia 1634-ben létesül, alapítója Richelieu bíboros, célkitűzése szerint a nyelv művelésére. A támogatott műfaj ekkor a heroikus regény, ennek témája az udvari szerelem, nagylelkű érzelmekkel.
A francia barokk kortársaként már megjelenik a racionalizmus is, pl. Descartes, Pascal és Boileau képviseletében. A bölcselkedő Pascal a keresztény erkölcsöt a racionalizmussal, puritán gyakorlatiassággal társítja, és így janzenista elveket képviselve küzd a jezsuiták ellen.

Német területen a barokk misztikus költészet kevés figyelemre méltó művet terem. A jezsuiták kulturális szerepe azonban itt kivételesen nagy: erőteljesen szorgalmazzák az iskolai színjátszást, az erkölcsnemesítés eszközeként, egyelőre még latin nyelvű darabokkal. Főszerepük van Bécs színházi kultúrájának megalapozásában. Emellett a barokk korban nyelvművelő társaságok működnek — a nemzeti nyelv védelmében, a francia hatás ellensúlyozására. Kidolgozzák az udvari társasági költészet szabályait (Martin Opitz, 1597—1639). A német barokk legjelentősebb alkotása Grimmelshausen (1622—1676) Simplicissimus kalandjai (Der Abentheurliche Simplicissimus Teutsch, 1669) c. könyve: hőse együgyű fiatalból kalandor lesz, majd a világból kiábrándulva remeteként fejezi be életét. (Ennek párhuzama lesz a következő évszázadban a Candide és a Robinson Crusoe is.)

Angol barokk költő John Donne (1572—1631): verseit képzuhatagok és halálkultusz jellemzi. Naiv népi vallásosság szólal meg John Bunyan (1628—1688) A zarándok útja (Pilgrim's Progress, 1678) c. allegorikus regényében.

A barokk irodalom jellegzetes műfajai: az eposz és a tragédia (változatlanul), az antik típusú vígjáték, a tragikomédia, a pásztorjáték, valamint néhány egyéb antik lírai műfaj. Megjelenik azonban a prózai regény is, és a legjelentősebb líra alkotások az egyéni líra területén születnek, főképp a spanyol Góngora és az angol Donne révén.
A barokk irodalom stílusát a pompázatosan díszített forma jellemzi. Ennek konkrét eszközei: az esztétikai hedonizmus (felfokozott érzéki hatások), a jelzőgazdagság, a szokatlan képzettársítás, a sokrétű, bonyolult kompozíció, a bizarr akusztikájú versformák, a monumentalitás, a képek (metafora, megszemélyesítés, allegória) uralma, a körmondat és egyéb retorikai eszközök, a pátosz, a festőiség, a mozgalmasság, az erős zeneiség — és mindenek előtt az ellentét. A barokk nyelvben az egymástól távol álló fogalmak, jelenségek (pl. a konkrét és elvont jelentések) gyakran jelennek meg összekapcsolva, ellentét formájában. Az erőteljes alakzatok az ellentéten kívül is jellemzőek. A prédikációkban a pátosz mellett éles váltással feltűnhetnek a nyers valóság, a köznyelvi stílus elemei is. Minthogy az ellenreformátorok az anyanyelv fejlesztésének feladatát is felvállalták — magukévá téve a protestánsok kulturális stratégiáját, feladva így a középkori keresztény Európa globális latinnyelvűségét —, a barokk kultúra (főként a prédikációk és hitvita-szövegek révén) a nemzeti nyelvek fejlesztésében is pozitív szerepet játszott.


Forrás: Kulturális Eciklopédia