William Blake angol költő

1757 November 28. (252 éve történt)
Megszületett William Blake angol költő.

(meghalt: 1827)

William Blake (1757 - 1827)

Blake az a költő, akivel minden szóról szóra történt. A költő, „wie és im Buche steht". Más költő is beszél ihletről, amikor úgy érzi, mintha valaki diktálná, mit írjon - Blake néven tudta nevezni a szellemeket, kiknek sugallatára gördítette elő profetikus könyveinek végtelen sorait. Más költő is beszél látomásokról, melyek felvonulnak lelki szemei előtt - de míg más költő mindig tudja, hogy a látomások játékos fantázia szülöttei, Blake számára a valóságnál sokkal több objektív realitása van a vízióknak, melyek megelevenítik előtte a halottakat, lejátszatják égbe nyúló panorámákban a Teremtés titkait, és felépítik előtte London kövein az új Jeruzsálemet, a mennyeit. Más költő is beszél arról, hogy kortársai nem értik meg, és csak száz év múlva fogják felismerni igazi nagyságát, de ilyen teljes mértékben ez még senkivel sem esett meg, mint vele: kiről kortársai jóformán azt sem tudták, hogy verseket ír (mert ha látták volna is verseit, azt hitték volna, hogy regény), és a múlt századból való lexikonok csak mint rézmetszőről emlékeznek meg róla - s ma népszerű amerikai kiadások borítékai hirdetik, hogy „nélküle a költők számára fenntartott polc határozottan tökéletlen".
Ő volt a legkülöncebb a különcök nemzetének sok különc költője közt. Minden, ami vele összefügg, egészen különös; a vele foglalkozónak sajátos atmoszférában kell hazatalálnia, mintha a kristályszobában volna, melyről egyik verse szól, és „egy másik Angliát látna, másik Londont, Towerjével, másik Temzét és más dombokat, más, kedves surreyi bokrokat", egy másik világot, mely Blake szerint az egyedül igazi világ.
Már hírnevének története is különös. Mikor Blake maga gyártotta könyvei már elkallódtak, először egy spiritiszta orvos adta ki egyik kötetét mint spiritiszta dokumentumot. Költő mivoltára csak a prerafaeliták eszméltek rá, mikor sajátos hangulatuk számára ősöket kerestek, furcsa ősöket a rengeteg normális költő között. Dante Gábriel Rossettit, a festő-költőt vezette el a szimpátia titokzatos intuíciója őhozzá, a régebbi és Angliában talán első festőköltőhöz; D. G. Rossetti adta ki először műveit és az első nagyobb Blake-életrajzot, a Gilchrist-ét. A másik Rossetti, William Michael, Shelley legnagyobb ismerője bővítette ki a rávonatkozó ismereteket, és Swinburne írta meg az első nagyobb esztétikai tanulmányt róla. Összkiadását kommentárral Yeats látta el, a nagy vizionárius ír költő, és a legszellemesebb népszerűsítő munkát Chesterton írta róla - ily módon Blake hírneve az újabb angol irodalom legjobb neveivel fűződik össze elválaszthatatlanul.
Életrajza az egyszerű ember egyszerű élete, melyet váratlan belső történések szaggatnak olykor bizarr alakúvá. 1757-ben született Londonban, Story verziója szerint igen előkelő, de elszegényedett angol családból; egyik őse állítólag admirális volt. Yeats ír származását vitatja szájhagyomány alapján — mert hogy is láthatna valaki víziókat, aki nem ír származású? Az apja kiskereskedő volt, és a kispolgári család békés atmoszféráját csak egy mozzanat teszi rendkívülivé: az egész család buzgón tanulmányozza Swedenborgnak akkoriban angolra fordított műveit. Blake, ha maga írta volna, kétségkívül itt kezdte volna el életrajzát, ahol szellemi élete kezdődött, téli estéken a családi asztalnál, egy csésze tea és Swedenborg könyve mellett, amikor először kezdte a szóról szóra vett ég és pokol titkait tanulmányozni.

A KÉMÉNYSEPRŐ Süvölvény koromban sírba szállt anyám, És apám egy-kettő túladott fián, Bár semmit se tudtam, jajgatni alig - Hát a kéményt kotrom, koromban nyakig. Tom Dacre, a kölyök, sírt a borotva láttán, Göndör volt a gyapja, mint a birka hátán. "Hallgass! - szóltam én rá. - Jobb lesz kopaszon, Mert szőke bozontod nem lepi korom." Végül elcsitúlt; s még aznap éjszaka Álmot lát, csudásat, Tom Dacre, haj-haja! Ím ezer koporsó, koromfekete, Ezer kéményseprőt fektettek bele. Angyal repül arra, fényes kulcsa volt, Nyit vele koporsót, fölkél mind a holt; Egy zöld réten ugrál végig a sereg, Egy folyóba, zsupsz, be! s jól megfürdenek. Gönceiket hagyják, s meztelen-fehéren Szállnak fellegek közt, cicáznak a szélben; Szól az Angyal: "Tom! csak jól viseld magad, És meglásd, az Isten fiának fogad." Mikor Tom fölébredt, sötét volt körűl; Hej, munkára! seprő, zsák előkerűl; Hajnal dere csíphet, Tom füttyel felel; Dolgon nyüzsgölődő! félni sose kell. Kormos István fordítása

BÖLCSŐDAL Édes álom, ernyőd Rejtse az arany csecsemőt, Hints patak-csobogást Boldog holdsugáron át. Álom, pihe-szemöldököd Övezi a csecsemőt, Álom-angyal, szeretet, Lengj a gyermekem felett. Éji hű mosolyok, Örömömre szálljatok, Hű anya-mosolyok, Éjet átvarázsolók. Galambbúgás-sóhajok, Álmodat el nem hajszolók. Mosolyok, libbenők, Galambbúgást bűvölők. Szúnyj, szúnyj, kisbaba, E világ álma, mosolya; Szúnyj, szúnyj az éjen át, Míg fölötted sír anyád. Édesem, arcodon A szent képét olvasom. Mint te most, csecsemő, Sírt értem a Teremtő. Értem, érted, bárkiért, Amikor bölcsőbe fért. Hogyha képét láthatod: Égi orca, rád-mosolyog. Rád, ránk, énreám, Csecsemő lett hajdanán, S a mosolygó csecsemő Eget-földet békítő. Weöres Sándor fordítása

Már a gyermeket víziók látogatják; legelső látomása az volt, amit felesége mesélt el Crab Robinsonnak: Isten odatámasztotta homlokát az ablakhoz. Látott ezenkívül egy fát, melyen angyalok fészkeltek, és egy ízben találkozott a mezőn Eliézer prófétával; de amikor ezt otthon elmondta, anyja nagyon megverte, és víziói hosszú időre megszűntek.
A művészet kerítette most hatalmába, az önmagáért való művészet, víziós metafizikai háttér nélkül. Szorgalmas rézmetsző lett, hosszú éveken át tanult, magas székén ülve és rajzolva a Westminster apátságban, ahol egész életére magába szívta a gótikus formák varázsát, a születendő angol romantika lelkét. De egyszer, hirtelen haragjában (ingerlékeny természetű volt egész életében), lelökte az állványról egy tanulótársát, és ettől kezdve a fiatal festőket kitiltották az apátságból.
A szerelem is ellátogatott hozzá, először a Hamis Leány attitűdjében, majd a Vigasztaló alakjában — ezt a vigasztaló lelket azután becsülettel feleségül is vette, név szerint Catherine Bouchert, aki mindhalálig mártírosan odaadó társa, barátja és cselédje volt. „Keményen dolgozó teherhordója volt szorgalmas férjének", írja róla Tatham, Blake barátja és első életrajzírója, és ugyancsak tőle tudjuk, hogy a szegény asszony sorsa nem tartozott a legkönnyebbek közé. Blake semmi földi dologgal nem törődött, pénzt nem volt szabad kérni tőle, és ha Mrs. Blake kifogyott a földi javakból, beérte azzal, hogy szomorúan nézett férjére mindaddig, míg az megértette, hogy miről van szó. Mikor feleségül ment Blake-hez, még írni sem tudott; később annyira fejlődött, hogy segítőtársa lett férjének a rajzolásban, és nemcsak hogy szóról szóra hitte férjének valamennyi vízióját, de lassanként maga is megtanulta a látomások művészetét. Ha Blake víziói elmaradtak, éjszakákon át térden állva imádkoztak együtt, hogy újra megjelenjenek.
Mint házasember, komolyan nekilátott a kenyérkereső munkának. Ez számára a rézmetszés volt, melyet élete végéig, víziók és felmagasztosulások közt, de mindvégig a mesterember józan és feltétlen munkaszeretetével folytatott. A maga korában mint könyvillusztrátor volt nevezetes: Young Éjszakái-t, Blair The Grave című költeményét, Vergiliust és Dantét illusztrálta; szakértők legtöbbre becsülik a Jób könyvé-hez készült képeinek monumentálisán komor és amellett igazi blake-i sajátosságokkal teljes hangulatát. Illusztrálta, elsőül, Chaucer Canterbury Tales-eit is: ezt az ötletet egy kiadó ellopta tőle, mire Blake röpirat-polémiába bocsátkozott vele, és ennek a polémiának köszönhetjük Blake expressis verbis adott, nem allegorikus kijelentéseit a művészetről (The Descriptive Catalogue).
Kora csak mint rézmetszőt ismerte, ő azonban költői hivatását fontosabbnak tartotta. Első verseskötete - a Poetical Sketches - 1783-ban jelent meg, Blake műkedvelő barátainak kiadásában, bizonyos Rev. Mr. Mathews farizeusos előszavával, mely mentegeti Blake zseniális különcségeit, és nagy normális jövőt ígér az ifjúnak. Pedig ez a kötet Blake egyetlen nem különc műve: verseket tartalmaz, melyek nem akarnak többek lenni, mint versek, lírai önkifejezések. A prófétaság attitűdje ekkor még távol állt tőle. De már ekkor is, költői technicitásában elkülönült minden elődjétől, Yeats szerint ez az első angol romantikus versgyűjtemény. Oly költői mintaképek inspirálták, akikről kortársai még keveset tudtak: Edmund Spenser régi strófái, az Erzsébet-kori angol líra kimeríthetetlen érzésgazdagsága és drámai töredéke, a King Edward the Third, elsőül hozza felszínre az Erzsébet-kori angol dráma elásott kincseit. Az angol líra igazi, egyetlen és angol hangjai, Shakespeare, Spenser és Milton hangjai, évszázadokon át elveszettnek látszottak, a franciás klasszicizmus élettelen „dikciója" megölt minden eleven líraiságot — Blake az első, aki hazatalál ehhez a hanghoz, melyen később Wordsworth én Shelley az angol költészet legjava strófáit hangoztatják.
Blake-ben a preromantikus művészet összes szála egybefut. Ezekben a fiatal években még csak a legkülsőségesebb érezhető: a múltba fordulás. Ő is magába fogadja a preromantika bibliáit: Ossiánt, Chatterton hamisítványait és Percy balladagyűjteményét, a Westminster apátságban megtanulja ő is, hogy „a görög művészet matematikai forma, a gót művészet eleven forma".
A Poetical Sketches-en kívül csak egy műve jelent meg életében nyomtatásban, a jelentéktelen The French Revolution (1791). Többi műve számára megtalálta azt a sajátos megjelenési alakot, mely szorosan hozzátartozik a Blake-versek hangulatához, és nagyban elősegíti, hogy művei ismeretlenek maradtak. Miután ugyanis hosszú időn át szenvedett a kiadókkal való állandó harcban, egy éjszaka megjelent neki meghalt öccsének lelke, akivel különben Blake úgyszólván mindennap érintkezett, és megtanította, hogyan állítsa elő önmaga a könyveit. Ez a módszer képesítette Blake-et, hogy ugyanarra a lemezre metssze a képeket és a betűket; az íveket pedig utólag színezte, minden egyes példányt külön-külön. Sampson szerint artisztikus hajlamai vezették rá, hogy maga állítsa elő könyveit, mint később W. Morris. Ezek a maga gyártotta könyvek ma már természetesen nagyon ritkák és rendkívül értékesek.
Így készült az első, igazán blake-i verseskötet, a Songs of Innocence (Az ártatlanság dalai), 1789-ben. A Songs of Innocence gyermekekről szól és gyermekeknek. Játékos, könnyű versek, kéményseprőkről, dajkákról, csecsemőkről és főképp bárányokról - sokszor akkora ügyetlenséggel és túlzó naivitással, hogy az expresszionista festők négerplasztikán okult műveit juttatják az ember eszébe. De az egész kötet tulajdonképpen álarcos költészet, allegorikus, ha úgy tetszik; és a preromantika egyik legintenzívebb formáló akarását juttatja szélsőségesen kifejezésre: az Árkádia-vágyat. A nagy, reménytelen, rousseau-i elkívánkozást a természet, az ősegyszerüség, az igazi emberi után; - csakhogy míg az Árkádia-vágy általában primitív népeket, pásztorokat vagy tündérmese-miliőt keres magának álruhául, Blake-nél a gyermekvilág ölti fel Árkádia alakját. És míg a régebbi, a vergiliusi Árkádiában a pásztorok és pásztorlányok kosztümjében előkelő római urak és hölgyek járnak-kelnek, Blake-nél az apák, gyermekek, báránykák és barátságos, koronás oroszlánok maszkja alatt. nagy metafizikai koncepciók mulatoznak a réteken. A gyermekek a bűnbeesés előtti, vagyis a bűntudat előtti emberiséget szimbolizáljak, és bemutatják, milyen szép volna az élet, ha az emberek megszabadulnának a bűntudattól.
A Songs of Innocence versei még mindig normális versek, strófákkal, rímekkel, többnyire megközelíthető értelemmel, sőt kimondott tendenciával. De ugyanabban az évben (1789) kinyomtatja két első „profetikus" könyvét, a The Book of Thel-t és a The Book of Tiriel-t. Hosszú, rím nélküli, teljesen „modern", szabad sorokban mitikus alakok vonulnak fel előttünk egy nem létező mitológiából. Nevük úgy hangzik, mintha valami apokrif bibliából bújtak volna elő (Tiriel, Ijim, Har), de időnként görögös nevet vesznek fel (Heuxos, Theotormon, Enitharmion), és időnként az ossziáni kelta csengés romantikája jár velük (Mnetha, Leutha stb.). A történés valami miltoni ősvilág mérhetetlen szikláin, dzsungeljeiben, sötét tengerein játszódik le, ha ugyan történésnek lehet nevezni ezeket a furcsa és sztereotip, allegóriával teljes aktusokat; az alakok gnosztikus-újplatonikus módon emanálódnak egymásból, megláncolják egymást, feldarabolják egymást, kiszabadulnak, vérfertőzést követnek el, világtüzeket gyújtanak és átkozódnak. A teremtésmítoszok világa ez, és a blake-i mitológia feltűnő hasonlatosságot mutat ősi rendszerekkel, melyeket Blake sohasem ismerhetett. A látnok visszaelmélyült a lélek ősibb rétegeibe, ahonnan valaha az asztrális mondák kiszakadtak.
A korábbi profetikus könyvek (The Daughters of Albion, America, The Song of Los, Ahania, The Song of Urizen stb.) mély, hasonlíthatatlan költőiséget árasztanak a képek miriádjai között, plaszticitásuk és különös ritmikájuk akkor is magával ragadja az embert, ha egy betűt sem ért allegorikus tartalmukból. De a későbbi, monumentális terjedelmű próféciák: Vala (vagy The Four Zoas), Jerusalem és Milton, egyes megdöbbentő filozófiai mélységű helyeket nem számítva, ritmustalanok, absztraktok és élvezhetetlenek.
Mindenki számára megközelíthető a Songs of Experience és a Marriage of Heaven and Hell, melyet André Gide franciára fordított. A Songs of Experience (A Tapasztalás Dalai) kisebb verseket tartalmaz, és amint címe is mutatja, a Songs of Innocence folytatása, sokszor a verscímek is megegyeznek: mintegy ugyanazokat a dolgokat mutatja be, csak más megvilágításban, a Tapasztalás, a Bűntudat megvilágításában. Amit a gyermekek ártatlan játékként űztek, most sötét, titkos bűnné válik: a Szerelem. A Marriage of Heaven and Hell (Ég és pokol házassága), ez a Swedenborg ellen írt prózai mű, Blake legérthetőbb megnyilatkozása, „emlékezetes víziók" formájában szögezi itt le a később érintendő blake-i szatanizmus tételeit. Sok kisebb költeménye, talán a legszebbek, kéziratban maradtak: a Rossetti-féle és a Pickering MS-ben, mígnem a késői lelkesedés felfedezte őket.
Költői és rézmetszői munkája közt Blake élete nyugodtan folyt, jóságos mecénások mindig akadtak. Ilyen volt Hayley, a költőföldesúr, akinek birtokán, Felphamben, három évet töltött a Blake-házaspár. Itt történt, hogy Blake egy este hazatérve, egy katonát talált kertjében, akit erőszakkal kidobott onnét, mire a katona bevádolta, hogy Blake Napóleont éltette (ez nincs is kizárva). Blake törvényszék elé került, de Hayley közbenjárására felmentették. A katonát megörökítette, mint fontos gonosz szellemet, egyik profetikus írásában. Hayleyt később nagyon megutálta - mert semmit sem oly nehéz elviselni, mint egy jótéteményt; nem kisebb dologgal vádolta, mint hogy el akarta csábítani a feleségét, és hogy orgyilkost fogadott ellene.
El is költözött Felphamből, vissza Londonba, hol egy Varley nevű spiritiszta vette pártfogásába, abban a reményben, hogy a vizionárius megidézi majd neki a holtak szellemét. Blake csakugyan szolgálatkésznek bizonyult: kívánatra lerajzolta a halott angol uralkodókat, amint megjelentek előtte, asztala mellé ültek és tolakodtak, hogy melyiküket rajzolja először. Lerajzolta az Embert, Aki A Piramisokat Építette és a Bolha Szellemét is, mégpedig két példányban: egyszer csukott szájjal és egyszer, miután rajzolás közben kinyitotta a száját, és kilátszottak hosszú, hegyes fogai. De mindezeket a szellemeket csak Blake látta egymaga, és Varley nem volt megelégedve a dologgal... Blake legrosszabb évei következnek most, 1810-1817. Az életrajzírók semmiféle jövedelmi forrást, semmi mecénást nem tudnak kimutatni. Ez a hallgatás megerősíteni látszik Keynes feltevését, mely a Revue Brittanique egy cikkén alapul: hogy Blake ezt az időt az őrültekházában töltötte. Ez alatt az idő alatt már nem írt, utolsó profetikus művét, Milton-t 1810-ben fejezte be. Ekkor már ráeszmélt arra, hogy nem szükséges leírni semmit - valami sajátos belső közlési módot talált ki, melynek segítségével műveit, amint megszülettek, közvetlenül átadta hűséges olvasóinak, az angyaloknak. Saját bevallása szerint írt „hat vagy hét eposzt, oly hosszút, mint Homéroszéi, és húsz tragédiát, oly hosszút, mint Macbeth", melyek a mennyországban nagy sikert arattak, és az angyalok állandó olvasmányát képezik. „Sokkal híresebb vagyok a mennyországban műveimért, mondja, mint amennyire csak fel is tudom fogni. Agyamban dolgozószobák és termek vannak tele régi képekkel és könyvekkel, melyeket az öröklétben írtam és festettem, halandó életem előtt, és ezeket a műveket arkangyalok élvezik és tanulmányozzák. Miért aggódjam tehát a halandó pénz és hír miatt?"
Utolsó tíz esztendejét békésen töltötte el Londonban, a pihenő próféta attitűdjében, körülvéve fiatal tanítványokkal és érdeklődőkkel. Kortársai őrültnek tartották; főképp Leigh Hunt hangoztatta ezt, aki megírta, hogy egy ízben, mikor együtt sétáltak, Blake hirtelen lekapta a kalapját; „kinek köszön?" — kérdezte Leigh Hunt; „semmi felelte Blake -, csak Szent Pál apostol repült éppen erre". De a halála olyan volt, mint egy szenté, mint egy szent művészé; halálos ágyán még lerajzolta feleségét, és maga szerzette himnuszokat énekelve szenderedett el.



Szerb Antal