Bejegyzések
Az esteli sétákon a négy ellenséggel szemben hova-tovább Ella lett a pártfogóm. Valami szelíden tréfá
s módja volt arra, hogy elhallgattassa támadóimat és egyben engem is megvigasztaljon. Oly kedvesen, oly természetesen tette, hogy önérzetem föl nem ágaskodhatott ellene. Állandóan foglalkozott velem, el-elvált barátnőitől, mellém szegődött és valósággal kihúzott konok hallgatásomból. Megszólaltatott, beszédessé tett. Oly figyelmesen tudta hallgatni az embert, hogy a legszűkszavúbb is fecsegő kedvű lett mellette. Minden érdekelte, a legapróbb bajaim is, az iskola, tanáraim, diáktréfáink. Ő is bizalmas volt hozzám s ami különösen jól esett, úgy beszélt velem, mint egy kész férfival.
Többnyire komoly dolgokról beszéltünk. Nehéz volt szegénynek az élet nagyon és titkos bánat is rágódhatott rajta. Néha kiszaladt belőle egy-egy rosszul lefojtott sóhajtás, amelyről sohase tudtam, hogy honnan kelt. A színpadról álmodozott, azt hitte, hogy nagy énekesnő válhatnék belőle. Azután a fővárosba vágyakozott, ki a sáros faluból, a bundaszagú parasztok közül. Még nagyon fiatal volt, de már nagyon csüggedt és reményefogyott. Sokszor elszorult a szívem, a míg hallgattam.
- Ella kisasszony! - kértem meg egyszer - beszéljünk már vígabb dolgokról. Nekem azt beszélték, hogy Ella kisasszony nagyon szereti a tréfát, a nótát, meg a táncot. Nem igaz?
Nem mindjárt felelt a kérdésemre, nyilván a maga számára is kereste reá a választ.
- De igen - mondta azután - csakhogy, a mikor valakiben megérzem a szomorúságot, akkor szomorú leszek én is. És olyan a természetem, hogy ha még úgy rejtegetik is, kiérzem az emberekből a bánatukat.
- Mért gondolja, hogy én rejtett szomorúsággal járok?
- Érzem.
- Azért, hogy keveset beszélek? ...
- Az az éppen. Aki hallgat, abban - maga se tudja - fáj a szó. Abban készülődik az eljövendő szomorúság. Higgye meg ... Mire szokott gondolni, a mikor hallgat, hallgat és olyan szótlanul lépeget itt mellettem?
- Én? Hát semmire. Igazán semmire. Néha arra, hogy Ella kisasszony most olyan nehezet sóhajtott.
- Oh, hát maga nem szokott sóhajtani? Mindenki sóhajt, a kiben szív van. A tüdejével lélegzik, a szívével sóhajtozik az ember.
Nem tudtam, mit feleljek erre. De Ella nem hagyta annyiban. - Maga tán nem szokott sóhajtani? Hiszen még sohasem hallottam úgy nevetni, ahogyan a korához illenék. Sohase láttam ugrálni, se táncolni, se kergetőzni. Mit tudja azt maga, hogy mikor mi sóhajt a lelkében. Én hallom, én jól hallom. Hiába oly fiatal, hiába nem fájt meg soha semmije. Majd rájön egyszer, hogy jól éreztem. Majd igazat ád még nekem.
A szavam elakadt, azon az estén egyet se tudtam többe szólni.
Ilyesfélékről beszélgettünk csöndesen. Ella barátnői nem is sejtették hogy miről folyik közöttünk a szó. Ők vidáman csörölve-pörölve örültek a langyos, békés estének, a fű harmatos szagának, az egészségüknek, a fiatalságuknak, az életüknek, és azt hitték, hogy Ella ugyanúgy örül neki. Csak én tudtam róla az igazat. És büszkén is, boldogan is gondoltam el magamban, hogy a barátja vagyok. Ahogy a csöndes, sötét estéken mellette lépkedtem, beszélni se kellett, hogy a szavát halljam. Nappalaim azzal múltak, hogy reá gondoltam. Egészen elzárkóztam magamba. Hiába évődtek velem a leányok, szavamat nem vették. Alig vártam az estét és boldog voltam, hogy a hold oly későn jelenik meg az égen, hogy az ég oly felhős és hogy az esték olyan sötétek. Úgy tetszett, hogy a sötétség jó barátunk, betakar, idegenek elől elrejt kettőnket. A sötétség bátrabbá tett, nyugodtan mertem úgy abba az arcba nézni, amelyből csak a két szemet láttam, a két nedves csillogású fényességet. Tudtam, hogy Ella is szereti a sötétséget. Hiszen, ha egy-egy percre kibújt a hold a felhők közül, félrefordította előle az arcát. És a mikor visszakísért bennünket, soha el nem jött velünk odáig, ahol a falu utolsó lámpása világított.
Egy gyilkosan forró nap után jó későn mentünk le Sámiékhoz. A falu házikói bágyadtan terpeszkedtek a fülledt sötétben. A falun túl a fölkavart pornak finom szaga érzett a levegőben. A távoli oláh havasok felől olykor-olykor hűvös szellő lehellt az arcunkba és mi lelkendezve, nyitott szájjal szívtuk magunkba. Nagy néha messziről kelt, erejefogyott kiáltás rezgett meg a levegőben, de különben nagy volt a csöndesség, még a tücskök is lankadtan pihentek menedékükben. Minden tunyán, félájultan nyúlt el, csak az égen volt nagy az elevenség. Százával nyüzsögtek rajta az apró csillagocskák föl-fölpislanva, el-elhúnyva, olykor mintha széjjelfröccsent volna egyikük-egyikük, azután eltűnt, szinte a sercegését hallotta az ember.
Hallgatag mentünk egy sorban mind a hatan. De az egyik lány egyszer csak elkiáltotta magát:
- Nini, hogy kivilágosodik arra az ég!
Jó messze, északkelet felé nagy darabon vörös lett az ég. Egyre jobban széjjelterült, egyre haragosabb színű lett rajta a vörösség.
- Tűz! Tűz! - kiáltották a lányok mind, és egyszerre megelevenedtek.
Már akkor messziről hangzott a harangszó és csakhamar jöttek a falu felől az első szekerek a gatyás tűzoltókkal és a vizes rocskákkal.
- De jó volna megnézni a tüzet! - mondták a lányok és már meg is szólították az első szekeresgazdát. Fölkéredzkedtek hozzá és Ellát, meg engemet is hívtak. Ellának nem volt kedve hozzá, nekem se, a szekérnek sietős volt az útja, egy-kettőre eltűnt a porfelhőben és mi egymagunkra maradtunk az Isten nagy ege alatt, a csöndben, a csillagderengéses sötétben. Messze előttünk félelmesen vereslett az ég alja.
- Borzasztó lehet az a tűz - mondtam, csakhogy szóba fojtsam a remegésemet.
- Borzasztó - felelte halkan Ella. - Egyszer a mi falunk is így égett. Egy parasztlegény gyújtotta föl vad haragjában... A Márton Pista - nem hallotta hírét?
- Vad haragjában... Szerette egy módos gazda leányát, de nem kellett neki, az apjának sem, azt se tudom már, miért nem. Arra meggyújtotta a leány apjának, minden atyafiának házát, még a templom tetejére is tűzcsóvát dobott. Mindent el akart pusztítani, A fél falu elégett... Kicsi gyermek voltam, de jól emlékszem, az ég akkor is ilyen vörös volt, mint most.
Elhallgatott, hogy épp oly csöndesen és nyugodtan rám ijesszen egy váratlan kérdéssel.
- Maga, úgy-e, sohase volt még szerelmes, Pál?
- Nem - mondtam oly halkan, hogy talán meg sem hallotta. De nem is várt a kérdésre választ, úgy folytatta, olyan csöndes, szenvedélytelen hangon, ahogyan elkezdte:
- Jobb így. Ne is legyen soha. Őrizze meg tőle a jó Isten.
A hídhoz értünk, amely alatt a félig kiszáradt erecske csordogált. Ella háttal nekitámaszkodott a híd fakorlátjának és fölnézett az égre. Abban a pillanatban szaladt le onnan egy csillag. Ella gyöngén megrázkódott.
- Most hullott le az én csillagom - mondta szomorúan. - Ma még vagyok: leszek-e holnap is?... Maga nemsokára elutazik, amire visszajön ide, hol leszek én már akkorra! Hol leszek...
- Ella kisasszony - kérleltem szinte könyörögve.
- Az én csillagom volt. Tudom... Lehullott. Értem.
- Mennyi csillag! - sóhajtotta - Milyen szép! Milyen szép!...
És zokogni kezdett oly szívet fájdítóan, oly keservesen, oly elállíthatatlanul, mint egy beteg gyermek, akiben egész jövendő életének fájdalma ébred föl.
- Ellácska, Ellácska! - könyörögtem neki tehetetlenül és a keze után nyúltam. Mint elfogott kismadár repesett összecsukott tenyeremben az élete.
- Ellácska, Ellácska! - csillapítgattam kétségbeesetten. És magam felé fordítottam az arcát, a csillagok világosságába.
A szeme le volt hunyva, de pillái alól sűrűn buggyantak elő a könnycseppek. Egyszerre megingott, azt hittem hátrahanyatlik. Elkaptam a derekát és remegve szorítottam magamhoz. Ekkor a feje, mint egy csüggedt madárkáé, a vállamra csuklott. Arcába hajoltam és megcsókoltam a szemét és mint az illatos harmatot ittam fel róla a könnyeket.
Ettől felérzett. A szeme kinyílott, rám meredt ijedten, halálos félelemmel, azután újra becsukódott. A következő pillanatban kirántotta magát karomból, futásnak eredt, de csak néhányat lépett s akkor tétován megállott s leült az út szélén a fűbe. Arcát a tenyerébe hajtotta és nem mozdult, nem szólt egyet sem.
Nem mertem hozzája menni, messziről kérleltem:
- Haragszik, Ellácska? - mondtam.
Nem felelt sem erre a kérdésemre, sem a többire. De néha megrázkódott, mintha fölzokogna, néha halkan, gyöngén köhintett egyet s olyankor loppal szája elé kapta zsebkendőjét. Sok, sok időbe telt, mire megszólalt. A hangja majdnem ünnepélyes volt:
- Jöjjön közelebb - mondta.
Le nem vettem róla a szememet, a miközben feléje indultam. Ő még akkor is eltakart arccal ült a fűben.
- Most látott, most meglátta az arcomat, most ígérje meg, hogy soha többé nem keresi velem a találkozást.
Nem tudtam felelni. Hallgattam.
- ígérje meg - ismételte Ella. - Ma-holnap úgy is elmegy innen, mily kár, hogy jobb emléket nem vihet. Kívánom, hogy elfelejtsen, hogy soha többé eszébe se jusson az, akinek az arcába látott az imént. Isten vele, Pál.
De én búcsúzás helyett letérdeltem eléje. Szótlanul térdeltem a porban s ő bár nem láthatott, megérezte, hogy egy gyermeknek csordultig tele szíve dobog előtte, mert kinyújtotta a karját, magához húzta a fejemet és megcsókolta a homlokomat. Ennyi volt a búcsúzásunk, és soha többé nem láttam azóta, soha a hírét sem hallottam, mert úgy tetszett, hogy szentségtörés lenne, ha egy szóval is tudakozódnám róla, ha két kezét, amely mögé elrejtőzött, bár gondolatban is lehúzni próbálnám arcáról.
_kicsi.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése