Gyulai Pál

E napon halt meg Gyulai Pál író és költő (1909)

GYULAI PÁL
(1826-1909)

Gyulai Pált nem lehet úgy jellemezni, hogy ki ne derüljön a jelzők vagy a címkék elégtelen volta. Gyulai Pál kilóg minden skatulyából, amelybe a rendszerező igény bele akarja kényszeríteni. Mert az ugyan igaz, hogy ő a hazai kritikatörténet mindmáig legfőbb alakja, de ez az egész alkatánál fogva vitatkozó-elmélkedő-ítélkező író írta az Egy régi udvarház utolsó gazdáját, amely a mi igazi realista elbeszélő irodalmunk első és mindmáig egyik legjobb kisregénye. Egész szépprózája példa a világos, szabatos, elegáns epikai előadásmódra. De mégsem lehet elsősorban prózai elbeszélőnek tartani, mert indulásától mindvégig költő, sőt jó költő, aki alapvetően konzervatív hajlandósága ellenére feledhetetlen emléket állít a szabadságharcnak. A legvéglegesebb költői tömörség példája a Hadnagy uram összesen 12 soros balladája, amely feledhetetlen képét adja a gesztusok nélküli hősi kitartásnak a szabadság eszméje és gyakorlata mellett. Ez a költő Gyulai bőséges kötetnyi verset hagyott reánk, s ebben olyan művel találkozunk, mint a töredék voltában is remekmű Romhányi, amely Arany László A délibábok hőse után a Byron-Puskin-ihletésű, de már a kritikai realista regényekkel közeli rokonságot tartó verses regény műfajának legjelentősebb alkotása. Ha Gyulai Pál soha életében nem lett volna kritikus, akkor úgy tartanók nyilván, mint a realista költészet és széppróza első jelentékeny hazai képviselőjét, holott egész szépirodalmi működése elhalványodik kritikai munkássága mögött.

Ez a kritikai munkásság mértéktartóan konzervatív, szemben áll a forradalmisággal, kiegyezik a Habsburg-uralommal, fél a modern európai költészet hatásaitól, de oly módon, hogy közben kijelöli Petőfi mércejellegét az egész költészetre, felismeri Arany nagyságát és helyét a magyar irodalom egészében, megállapítja Vörösmarty romantikájának döntő jelentőségét, és a pszichológiai realizmus nevében szembefordul az idejétmúlt romantikával. Számára a realizmus nem társadalomkritika, hanem hiteles emberábrázolás, de ennek a nevében elmarasztal minden epigonizmust, és elmarasztalja az újromantika öncélú szépségkultuszát is. Úgy reakciós, hogy biztonságos irodalmi ízléssel nemegyszer az igazi haladás oldalán áll. Nem érti Petőfiben a forradalmárt, de Petőfiben jelöli meg a magyar irodalom addigi csúcsát. Gyanakodva nézi a modern törekvéseket, de aggastyán korában is felismeri Adyban az új nagy költőt. Nemzedékek haladó törekvései vívnak küzdelmet ellene, de Ady és a Nyugat költői felismerik benne az irodalmi értékek nagy harcosát.

1826-ban született és 1909-ben halt meg. Hosszú élete átfogja a romantikától a Nyugat megindulásáig terjedő korszakokat. Tizenhat éves korában már verse jelenik meg, és 1848-ban - huszonkét éves korában - a szabadságharc eszméit és pátoszát kifejező költészettel kezd népszerű költő lenni. Erdélyi köznemesifjú, aki érzékenyen válaszol kora eszméire, amelyekben minél jártasabb akar lenni. A szabadságharc utáni évek a továbbtanulás időszakát jelentik a számára. Igényt tart arra, hogy véleményeinek filozófiai-esztétikai alátámasztásuk legyen. Így szerzi, részben külföldön, igen nagy műveltségét, amely a további évtizedekben fölényét biztosítja a nála haladóbbakkal szemben is. Egész későbbi életében az adja számára a biztonságot a támadó fiatalabbak, a továbblátók ellen, hogy sokkal műveltebb, igényesebb, szellemileg színvonalasabb azoknál. Gyulaival mindig nehéz vitatkozni, mert jártasabb minden tárgykörben, mint azok, akik vitába szállnak vele. És ő harciasabb szellem. Lélektanilag talán azzal is magyarázható szakadatlan önfejlesztése, hadakozó szelleme, önmaga iránti fölénytudata, hogy rendkívül alacsony ember. Előnytelen megjelenése ellenére fölényben akar lenni tudásban, hatalomban, szerelemben. Mindig több akar lenni másoknál - és irodalmi diktátorrá emelkedik. És közben igen finom szerelmi lírikus, aki egy szeretett nőt tudhat magáénak. Ez az asszony Petőfi sógornője, Szendrey Júlia húga; így családilag kapcsolódik ahhoz a Petőfihez, akinek irodalmi elsőségét ő harcolja ki, miközben háttérbe szorítja Petőfi forradalmiságát. Érzelmesen őrzi 1848 szabadságharcos emlékét, anélkül, hogy a szabadságharcban tudomásul venné annak társadalmi-forradalmi tartalmát. Úgy őrzi a szabadságharc érzelmes emlékét, hogy kiegyezik a Habsburg-uralommal. Ez Deák Ferenc politikájának irodalmi-kulturális megfelelője. Ennek a törekvésnek a híveit hívják Irodalmi Deák-pártnak, példaszerű írójuk Kemény Zsigmond, költői nagy alakjukat a valójában náluk haladóbb Arany Jánosban ismerik fel, és vezérük Gyulai Pál.

Helyzeténél fogva egyre inkább ő lesz az irodalmi diktátor. Egy ideig a Színiakadémia aligazgatója és irodalomtanára, de azután egyetemi tanárként ő írja elő az irodalmi értékelést, ő lesz az irányító az Akadémián és a Kisfaludy Társaságban, ő a főszerkesztője a legfőbb kultúrpolitikai folyóiratnak. Szembefordul a romantika értékrendjével, az addig főtekintély Toldy Ferenccel, aki Vörösmartyban jelölte meg a hazai irodalom tetőzését. Gyulai helyére állítja Vörösmartyt mint a romantika főalakját, de az elsőséget annak a népiességben gyökerező nemzeti törekvésnek adja, amely lírában Petőfit, epikában Aranyt adta. Ez a "népnemzeti" irány jelenti számára azt a korszerű realizmust, amelynek nevében jobbra-balra hadakozik. Ennek a nevében vívja merőben eredménytelen szélmalomharcát Jókai romantikája ellen és Reviczkyék nyugatossága ellen. Az ifjabb nemzedékek benne látják a konzervatív főellenséget, de ellenfelei - így a haladást oly rokonszenvesen képviselő, rövid életű Zilahy Károly - felkészültségben meg sem közelíti, nincs közöttük vele egy színvonalú vitapartner.

A hatvanas évekig főleg egyes kritikákban, attól fogva inkább nagy terjedelmű esszékben és irodalmi emlékbeszédekben fejezi ki eszméit. Egy-egy író vagy költő emlékét idéző szónoki műve az emberábrázolásnak is, az eszmék világos kifejtésének is remekműve. Vörösmartyról írt életrajza vagy Arany Jánosról elmondott emlékbeszéde maradandó alkotóeleme irodalmi tudatunknak.

Ahogy idősödött, úgy gyűltek ellenfelei, de nem bánta: vérbeli harcos szellem volt, aki szerette a vitatkozást. Korábban, a kiegyezés előtt népszerű volt, és a Petőfiért harcoló kritikus mellett még jól ismert volt a költő és a realista prózaíró. Később egyre népszerűtlenebbé vált, a szépírót egyre inkább háttérbe szorította a diktátor. De kritikáit nem lehetett nem tudomásul venni. A megbíráltak olykor indulatosan látták be, hogy sok mindenben igaza van. Nem érdektelen, hogy az újromantikusnak induló Csikyt igen kemény bírálattal ő tántorította el az újromantikától, és indította el a realizmus útján.

Az ő realizmuseszménye szűkösebb, mint a miénk. Közelebb áll ahhoz, amit mi naturalizmusnak neveznénk, noha a naturalizmus részletekbe veszése ellen is helyes realista igénnyel fordult. Az ő realizmusának a lélektani hitelesség, az emberábrázolás egyszerre egyénített és tipikus volta a lényege. Ezért ismeri fel Aranyban a nagy költőt és Kemény Zsigmondban a nagy regényírót. De nincs érzéke a lélek szárnyalásához, és fél az igazi szabadságtörekvésektől, ezért szűkösebb az ő Petőfi-képe az igazi teljes Petőfinél, habár kétségtelen érdeme Petőfi helyének kijelölése irodalomtörténetünkben. És ezért marad mindvégig idegen Jókaitól. Hiába akarta Jókai helyett Keményben kijelölni az eszményt. Keményt ma sem olvassák, Jókait ma is olvassák.

Idővel egyre inkább visszavonult az irodalompolitikától. De mint professzor és mint főszerkesztő valójában továbbra is irányító maradt. És túlélte ellenfeleit. Vajdát nem értette, Vajda túl frissen őrizte mindvégig 1848 szellemét. De Vajda sohasem volt jelen az élő irodalomban, csak halála után fedezték fel jelentőségét. Harcos ellenfelei, Reviczky, Komjáthy, Zilahy Károly egymás után fiatalon meghaltak. Azok a nagyok, akiknek nagyságát hirdette - Petőfi, Arany, Katona József -, maradandó értékeknek bizonyultak. Így az aggastyán Gyulaiban a még ifjabb nemzedékek már a nagy felismerőt és a rendíthetetlen harcost vették tudomásul. A Nyugat kritikusai - Ignotus, Hatvany - már az ő tanítványainak vallották magukat, Ady nagy hatású versben gyászolta halálát. A konzervatív kritikus a haladó irodalom tanítómestere lett, és aki újra felfedezi szépirodalmi munkásságát, az mind újra megállapítja, hogy realista irodalmunk-költészetünk jelentékeny alakja volt. Ezért oly nehéz bármily jelzővel jellemezni.

VIRÁGNAK MONDANÁLAK...

Virágnak mondanálak,
A rózsa, liliom,
Mint egy tőnek virági
Virúlnak arcodon.
De a virág nem érez,
Ne légy virág nekem...
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!

Csillagnak mondanálak,
Mely est koránya lett,
Virasztva édes álom
S édesb titok felett.
A csillagfény hideg fény,
Ne légy csillag nekem...
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!

Hajnalnak mondanálak,
Mely hogyha felköszönt,
Ég és föld mosolyogva
Ürömkönyűket önt.
A hajnalláng muló láng,
Ne légy hajnal nekem...
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!

Vagy légy virág s virúlj fel,
Itt híved kebelén,
Légy csillag, fényt sugárzó,
Balsorsom éjjelén;
S hajnal, mely harmatot hoz,
Örömkönyűt nekem;
Oh légy a nagy világon
Egyetlen mindenem!

1846

AZ ÉJRŐL.

Csodás vagy éj!
Ruhád sötét, de bűbájos lepel,
Nyugalmat, enyhet és gyönyört lehel
A kunyhóban altatsz könnyet, sohajt,
A gazdagnál költesz tivornya-zajt.
Csodás vagy éj!

Kegyes vagy éj!
Homályodban kiléphet a leány,
S boldog lehet várt ifja hű karán;
Homályodban magát elrejtheti
A nő, ha részeg férje kergeti.
Kegyes vagy éj!

Tréfás vagy éj!
Szép álmot adsz, örömben gazdagot,
Fénypalotát, pénzt és nagy birtokot;
De míg bájol e tündérlátomány,
Szekrényünkben kutat, lop a zsivány.
Tréfás vagy éj!

1846

CSILLAGOS AZ ÉG...

Csillagos az ég, szép csillagos,
Rózsafa levele harmatos:
Könnyemtől harmatos levele,
Éretted, éretted hulla le!

Csillagos az ég, szép csillagos,
A szellő fuvalma bánatos:
A szellő fuvalma sóhajom,
Éretted, éretted angyalom!

1846

A SZÉL ÉS A NAP.

Egykor régen szél urfival
Fogadott az öreg nap:
Egy vándor köpenyét melyik
Lophatná le hamarabb.

Jött a szél s magát fölfúván
Zúgott-búgott; mint csak tudta,
A köpenyt úgy húzta, fútta.
Hát a vándor mit csinál?
Elébb ugyan félelmében
Ijedten kap fűhöz-fához,
De a köpenyt majd a vállhoz
Szoritgatja s odébb áll.

Mosolyog a jó öreg nap,
S hő sugárral, fényes-szépen
Megindul a tiszta égen.
Hát a vándor mit csinál?
Lassabban megy, meg is izzad,
A meleget alig állja,
Majd a köpenyt földhöz vágja,
S hogy pihenjen rajt', megáll.

Egykor régen így nyeré meg
Szél urfit az öreg nap:
Többet ésszel, mint erővel,
Igy közel, úgy hamarabb.

1846

Forrás: A Magyar Irodalom Arcképcsarnoka