AZ ESTERHÁZY-KÉPTÁR TÖRTÉNETE

.

Éppen félszázaddal ezelőtt, 1865 december 12.-én nyilt meg Budapesten, az Akadémia palotájában hazánk legnagyobb szabású képgyűjteménye, az Esterházy-képtár. Igaz, hogy csak néhány napig volt nyitva, mert az elrendezésre akkor nem voltak alkalmasak a helyiségek, de így is nagy eseménye volt ez az akkor még nem valami világvárosias Pestnek. A katalógus 639 képet sorolt fel, köztük rendkívül értékes darabokat, úgy hogy ehhez fogható gyűjteményt a magyar főváros odáig nem látott. Ismeretes, hogy ezt a gyűjteményt, továbbá a negyedfélezer rajzból és 50.000-nél több metszetből álló grafikai kollekciót a magyar állam megvásárolta s az alapjává lett a későbbi Országos Képtárnak, végül most a Szépművészeti Múzeumnak. Mondhatjuk tehát, hogy ez év december 12-ike jubiláns napja a mi nagybecsű Szépművészeti Múzeumunknak, amelyre mindnyájan büszkén és szeretettel tekintünk.

Ezen az évfordulón került a nyilvánosság elé a Szépművészeti Múzeum kiadásában egy hozzá méltó publikáció, amely elmondja e gyűjtemény történetét.¹

Szerzője Meller Simon, aki egyéb jeles munkáin kívül különösen Ferenczy István alapvető monográfiájával szerzett magának nagy érdemet. Ezt most tetézte legújabb művével, amely mintája lehet efféle kutatómunkának. Rengeteg számadáskönyvet, oklevelet és lajstromot kellett éveken át feldolgoznia, hogy a képtár múltját alaposan kiderítse. Mert az a Hamupipőke álmát aludta az Esterházyak irattáraiban. A gyűjtemény történetéről csak vázlatos jegyzetek, rövid összefoglalások láttak eddig az irodalomban napvilágot, úgy hogy e mű szerzője alapjaiból volt kénytelen azt felépíteni. Birtokába kerülve minden idevágó adatnak, könnyen áttekinthető formába tagolta azokat: első sorban a képtár történetét adja — s ebben a részben egyúttal plasztikusan megrajzolja a gyűjtők egyéniségét s a sorsukra ható körülményeket, — a második részben közli a hercegi levéltárakban a gyűjteményre vonatkozó okiratokat, illetve az idevágó részleteket, szám szerint 750-et, végül kiadja a képtár leltárait. A két utóbbi rész az a kőbánya, amelyből az első rész épült s ezek kiadása nemcsak arra való, hogy így mintegy ellenőrizhessük az első. történeti rész nagy, összefoglaló képét s hogy betekinthessünk egy nagystílusú régi gyűjtő boszorkánykonyhájába, hanem arra is, hogy a kutató egyes kétes képek származása és sorsa, sőt azonosítása dolgában becses útmutatásokat kaphasson egy oly okirat-tömegből, amelynek átkutatása egyhamar nem lesz megint lehetséges. Mind e tulajdonságainál fogva ez a könyv valóban hézagot pótol és oly jeles vállalkozás, amilyennel kevés európai nagy képtár dicsekedhetik. A szerzőn kívül a Szépművészeti Múzeum igazgatóságát és a közoktatásügyi minisztériumot is dicséret illeti, hogy e mű létrejöttét lehetővé tették.

*

Az Esterházy-gyűjtemény eredete talán Pál nádorra (+ 1713) vezethető vissza, akinek a kor úri szokásai szerint szintén volt valamelyes ritkasággyűjteménye s ebben bizonyára képek is. Ő maga említi végrendeletében az imagines pretiosae-t, de hogy ezeknek mekkora volt a művészi értékük és hogy hova lettek, azt ma már nem lehet megállapítani. Nincs kizárva, hogy néhány darab a későbbi eszterházai palota képtárába került.

Pál Antal nádor (1711 —1762), aki a művészetek történetében azzal tette ismertté a nevét, hogy 1761-ben Haydnt szerződtette, nem gyűjtött képeket. Miklós (1714—1790), Eszterháza megalapítója, a nagyobbrészt általa megszerzett festményeket új kastélyában külön képtárban egyesítette. Ebben Vályi adatai szerint 1796 táján 348 kép volt, értékesebb azonban csak mintegy két tucat. A világhírűvé vált gyűjtemény igazi megalapítójának Miklós herceget (szül. 1765) kell tekintenünk, aki ezernél több képet vásárolt s a körülbelül 50,000-et kitevő metszet és mintegy 3500 rajz majdnem egészen az ő szerzeménye. Gyűjtésében minden irányra kiterjedt, a rokokót kivéve, amely klasszicista ízlésének úgy látszik sehogy se felelt meg. Legkedvesebb mestere Mengs, a hígvérű akadémikus volt, de ez az előszeretet nem akadályozta meg, hogy az olasz renaissance, a barokk, a hollandus mesterek le ne kössék érdeklődését s ne áldozzon megszerzésükre nagy összeget. A majorátus átvételével azonnal a legnagyobb hévvel látott egy nagyszabású képtár szervezéséhez, amelynek elhelyezésére Moreau építésszel tervet is készíttetett. 1794-ben Olaszországba utazott, ahol különösen Zarullo abbé járt kezére a vásárlásoknál. Bizonyára ez alkalommal szerezte meg Correggio madonnáját is. De otthon is gyarapítja képtárát. 1797-ben König bárónétól, 1801-től fogva bécsi műkereskedőktől vásárol képeket, egy évvel előbb megveszi a Pálffy-féle grafikai gyűjteményeket, amelyeket a bécsi magyar testőrség palotájában helyeztetett el. 1803-ban megismerkedett Parisban Josef Fischer rézmetszővel, akiben megtalálta azt az embert, aki alkalmas volt a gyűjtés technikai munkáira, értett a tárgyhoz s aki a hercegi gyűjtemény hű és avatott kezű igazgatójává lett.

A képtár eleinte a pottendorfi kastélyban kapott hajlékot. A napóleoni háborúk azonban kétszer is megzavarták itt a nyugodt rendezési munkákat. Sőt egyszer, 1809 májusában az egész képtár ládákba csomagolva útban volt Pest-Buda felé s ott vesztegeltek a hajókon az októberi békekötésig, mikor a hercegnek már nem kellett a képrabló Napóleontól tartania. Hazavitték a gyűjteményt Pottendorfba, ahol újabb veszedelem fenyegette: árvíz öntötte el a vidéket s a még kicsomagolatlan képek is szenvedtek tőle. A herceg végre is elhatározta, hogy az egész gyűjteményt átviteti laxenburgi kastélyába. 1812 elején a képtár már rendben volt, a körülbelül ezer képből Fischer csak 528-at tartott méltónak arra, hogy a nyilvánosság szeme elé kerüljön. Ezek közül 74 német, 53 francia, 138 olasz (köztük a híres Esterházy-madonna) és 263 németalföldi kép.

Nyugtuk a képeknek Laxenburgban sem volt. 1813 nyarán megint visszavándoroltak a ládáikba ; megint a franciák és megint az árvíz elől kellett menekülniök, ezúttal nagyobb baj nélkül. 1814-ben az egész gyűjteményt áthelyezték a mariahilfi nyári palotába. Ezt a herceg Kaunitztól vásárolta, akinek szintén volt képgyűjteménye, amelynek becsesebb darabjait megszerezte Miklós s az egész gyűjteményt tizenegy teremben helyezte el, hetenkint kétszer megnyitván azt a nyilvánosság számára is. Ez időből a legfontosabb új szerzemény Beltraffio gyönyörű madonnája.

Itt maradt az immár nagyszabású gyűjtemény félszázadon át s ugyanitt kapott hajlékot a metszetgyűjtemény is. Ennek gyarapításában Fischer igazgató, aki maga is jeles grafikus volt, kitűnő szolgálatokat tett a hercegnek. A Pálffy-féle gyűjtemény megszerzését követte a Kollowrath-féle rajz- és metszetgyűjteményé, amely terjedelmes lehetett, mert 45.000 frt volt az ára. S nagyobb vételek mellett szakadatlanul vásároltak a herceg személyes ellenőrzése mellett műkereskedőktől értékes lapokat, mi több, a herceg e gyűjteményben valóságos metszőiskolát is szervezett s ennek tagjai az igazgató vezetésével a képtár szebb darabjait rézbe metszették 1810-ben különösen érdekes lapok kerültek a mariahilfi palotába a párisi Poggi-gyűjtemény megvásárlása révén: két Lionardo, egy Rafael, hét Rembrandt-rajz s egy egész sor elsőrangú mester lapjai.

Olaszországi utazásai révén az akkor legjelesebbeknek ösmert szobrászok müveivel is gyarapodott a herceg művészeti gyűjteményének állománya. Canovával, aki 1805-ben a kismartoni palota vendége is volt, megfaragtatta kedvenc lányának, Leopoldinának képmását. Thorwaldsennel 1817-ben saját szobrát s vett tőle két mitológiai alakot.

Nagyot lendült a képtár 1819-ben, midőn Miklós fia, Pál herceg Londonban atyja megbízásából a Bürke-gyűjtemény spanyol képeit, szám szerint 22-t, megvásárolja, köztük két Murillot, 1821-ben ugyanebből a gyűjteményből más képeket, köztük 20 spanyolt. Most már hévvel volt azon, hogy gyűjteménye spanyol osztályát kiegészítse s három év alatt együtt volt ez az osztály is. 1822-ben meghalt Fischer; ez a körülmény és anyagi bajok arra késztették a herceget, hogy. a gyűjtést gyöngébb tempóban folytassa. A képtár fejlődése elakadt. Fischer utóda, Rothmüller, már csak inkább felügyelője volt a gyűjteménynek. 1833-ban meghalt a gyűjtés igazi mozgatója, Miklós herceg is. A képtár ekkor 1156 festményt számlált.

Fia s örököse, Pál (1786—1866), a gazdasági viszonyok rosszabbodása következtében nem folytathatta atyja szenvedélyes gyűjtő-munkáját. Inkább azon van, hogy ügyel a képek jó állapotára, restauráltatja a sérülteket. Hivatalnokai megválasztásában sem volt szerencsés. Rothmüller utódjának, Gaál Györgynek távozása után egy könnyelmű bohém, Altenkopf került a gyűjtemény élére, aki másfél év alatt 40 festményt és sok becses grafikai lapot lopott el, az utóbbiak közül 98 Rembrandt-karcot. 1858-ban helyébe Kratzmann Gusztáv lett a gyűjtemény kusztosza. Becsületes, hű ember volt, aki az Országos Képtárt is igazgatta 1880-ig Budapesten s mint ilyen gyakori összeköttetésbe került hazai festőinkkel.

A magyar herceg gyönyörű bécsi gyűjteménye régóta felkeltette idehaza a vágyat, hogy a magyar jobbágyok munkáján szerzett kincs hazakerüljön. Már 1836-ban kéri Zalamegye Pál hercegtől, hogy a képtárt Pestre helyezze át s tegye közönségünk számára hozzáférhetővé. De csak 1861-ben kelt benne az az elhatározás, hogy az újonnan építendő Tudományos Akadémia palotájában a gyűjtemény számára rezerválandó helyiségeket a képek elhelyezésére elfogadja. 1865-ben a gyűjtemények ismét ládákba kerültek s a képtár ez év december 12.-én meg is nyílt, egyelőre csak néhány napra. Pár hónapra rá meghalt Pál herceg. Örököse, Miklós, rendezni óhajtván a majorátus zilált anyagi állapotát, kombinációba vette a képtár eladását is. Bár külföldi műkereskedők több mint két millió forintot ajánlottak érte, Miklós herceg elfogadta a magyar kormány ebbéli ajánlatát, hogy a 637 darabból álló képtárt 1,100.000 forintért, a 3535 rajzból, 51,301 metszetből és 305 kötetnyi könyvből álló grafikai gyűjteményt 200.000 forintért megvásárolja. A király 1870-ben hagyta jóvá a vásárt s az az 1871:XI. törvénycikkben kapott szentesítést.

Így került Szépművészeti Múzeumunk e becses alapja Budapestre, a magyar állam tulajdonába. Azóta nemcsak művészetünkre hatott termékenyítőén, hanem közönségünk is megszerette s örömmel áldozza, filléreit, hogy amit az Esterházyak megkezdték, fokozott erővel gyarapítsa kultúránk javára.

L.

¹ Meller Simon: Az Esterházy-képtár története. Tizenhét fénynyomatú melléklettel és öt szövegképpel. Budapest, az Orsz. Magyar Szépművészeti Múzeum kiadása, 1915. LXX1I. 272 1.

Forrás: Művészet Szerkesztette: Lyka Károly - Tizennegyedik évfolyam, 1915 | Kilencedik szám | p. 441-446.

Illusztráció: A MŰHELY - ANGYAL GÉZA RÉZKARCA