Balanyi György: Magyar szentek, szentéletű magyarok VII.

Magyarország elszigeteltsége

A külső okok közt a legfontosabb, hogy úgy mondjuk, technikai természetű volt: földrajzi helyzetünknél, nyelvi és történeti elszigeteltségünknél fogva túlságosan messze estünk a katolikus világ középpontjától. Ebből következett, hogy a pápák, ha felénk fordították is tekintetüket, csak a politikai és társadalmi élet egyenetlenségeit látták meg, de a főúri palotákban, polgári házakban, szerzetesi cellákban, esetleg erdei remeteségekben bimbózó és nyiladozó erényvirágokat már a legjobb akarattal sem tudták észrevenni. A magyar szenteknek tehát hasonlíthatatlanul kevesebb esélyük volt arra, hogy már életükben magukra vonják a legmagasabb egyházi hatóság figyelmét. Mindössze két kivételt említhetünk ebben a tekintetben: Szent Erzsébetet és Szent Margitot.

A magyar életszentség individuális jellege

Ezt a hiányt a környezetnek kellett volna pótolnia, ami azonban csak egészen kivételesen történt meg. A magyar szentség ugyanis mindvégig megőrizte szigorúan individuális jellegét és sohasem vált kollektívvé olyan értelemben, mint az olasz. A magyar szentek, aszkéták és misztikusok szemérmes magyar természetűknek megfelelően szobájuk, cellájuk, vagy barlangjuk magányába temetkeztek és kandi szemektől elzárkózva végezték imádságaikat, erénygyakorlataikat és önsanyargatásaikat. Ők szóról-szóra megfogadták az Üdvözítő intelmét: ,,Te pedig, mikor imádkozol, menj be kamarádba és ajtót betéve imádkozzál Atyádhoz a rejtekben'' (Mt 6,6). Ezt annál könnyebben tehették, mivel környezetük általában nem zavarta ôket. A legtöbb esetben hagyta, hogy azt és úgy tegyék, amit és ahogyan jónak látták. A magyar társadalom ebben a tekintetben megközelítőleg sem bizonyult az életszentség olyan termékeny és kibontakozásra késztető talajának, mint pl. az olasz. Mert lám, az olasz nép sok százéves keresztény nevelésének megfelelően a legtökéletesebb és legkívánatosabb emberi eszmény kiteljesedését látta a santo-ban s ezért szenvedélyes örömmel és példátlan együttérzéssel üdvözölte egy-egy leendő új szent feltűnését és szinte kényszerítő erővel késztette, sodorta őt a tökéletesség egyre magasabb ormai felé. És ez természetes. Mert tudnunk kell, hogy Olaszországban a szent nem individuális, hanem kollektív jelenség: egy-egy város, vagy tájék vallásos áhítatának kivirágzása egy-egy mélyebb és jellegzetesebb egyéniségben. A kollektív jelleg természetesen nem úgy értendő, mintha az új szent egyéni arculatát megszabó hősies erénygyakorlatok a közösség munkájának volnának az eredményei, hanem úgy, hogy a közösség a maga legbensőbb vágyainak kiteljesedését látja az előtte kibontakozó új szentben, s ezért mélységes áhítattal tekint fel rá és iparkodik vele minél közelebbi, lehetőleg személyes kapcsolatba jutni. Kitűnő példa erre a német ferences provincia Herodotosának, Gianoi Jordán testvérnek esete.

Ez a jámbor testvér, amikor az 1221. évi pünkösdi káptalan napirendre tűzte a német misszió kérdését, szentül hitte, hogy a Németországba induló testvérek a biztos vértanúhalálnak mennek eléje. Ezért, mint afféle ízig-vérig középkori gondolkodású ember, szeretett volna közelebbi érintkezésbe jutni velük, hogy később, vértanúhaláluk után, eldicsekedhessék ismeretségükkel. De kíváncsiskodására alaposan ráfizetett. Az egyik jó humorú testvér ugyanis sürgölődésének láttára gyanút fogott: besoroztatta őt a kiválasztottak közé és nem engedte többé a hálóból szabadulni. Így a jó testvérnek akarva, nem akarva indulnia kellett a félelmetes hírű országba. Szerencsére azonban a vállalkozás sokkal szerencsésebben sikerült, mint várni lehetett. Jordán testvér nemcsak hogy nem szenvedett vértanúhalált, hanem több mint negyvenéves szakadatlan munkálkodás után még arra is tudott időt és erőt szakítani, hogy mintaszerű előadásban megírja a németországi fészekrakás történetét.

Az olasz környezet tehát valósággal keltegető és nevelő iskolája volt az életszentségnek. Az emberek állandóan figyelemmel kísérték a leendő szenteket és minden lehetséges módon előbbre haladásra késztették őket. Mikor Assisi Szent Ferenc stigmatizációja előtt a Monte Vernának vette útját, a szamarát vezető parasztember egyszer csak ezzel a kérdéssel fordult hozzája: ,,Mondd csak, te vagy az assisibeli Ferenc testvér?''. Amikor a szent igenlőleg válaszolt, így folytatta mondókáját: ,,Hát akkor csak igyekezzél, hogy olyan jó légy, mint amilyennek tartanak az emberek, mert sokan bíznak benned. Figyelmeztetlek tehát, hogy ne csalódjanak benned''.
Hogy a környezet cselekvésre késztető és felfelé sodró ereje, illetve annak hiánya, nemcsak elméletben, hanem a valóságban is döntő hatással lehetett egyéni életsorsok alakulására, arra ismét a ferences történetből idézhetünk jellemző példát. Az alvernai kolostor ebédlőjének falán többek közt egy képet láthatunk, mely egy alamizsnát osztó frátert ábrázol. A kép alatt ezt a felírást olvassuk: ,,Magyarországi Boldog Bernát, ennek a hegynek kapusa.'' Ha fellapozzuk a rendi krónikákat, megtudjuk belőlük, hogy az egyszerű magyar laikus testvér kiválóan jámbor életű és kegyelmi ajándékokkal gazdagon elhalmozott ember volt. Olyan feltűnő mértékben rendelkezett az istenbarátság adományával, hogy a negyedik-ötödik Miatyánk elmondása után már elragadtatásba esett, mely néha órákig is eltartott. Máskor meg azt vették észre, hogy elragadtatásában a levegőben lebeg. Más szóval Bernát testvér extatikus lélek volt. Attól az időtől kezdve azonban, hogy elöljárói kívánságára visszarendelték Magyarországra, egyszerűen kiesett a történelemből. A rendi krónika mindössze annyit tudott feljegyezni róla, hogy a szentek boldog halálával múlt ki.
Már most egészen bizonyos, hogy Bernát testvérből, ha mindvégig olasz környezetben maradhatott volna, a legendák aranyló szálaival dúsan körülfont szent lett volna; csodáiról és elragadtatásairól nemzedékek beszéltek, esetleg írtak volna. Míg így a hidegebb és józanabb magyar környezetbe visszasüllyedve egyszerű jámbor baráttá szürkült, és a többi barátok módjára senkitől észre nem véve és senkitől nem ünnepelve csak befelé élte gazdag kegyelmi életét. Életszentsége az itthoni környezetben egy csapásra elvesztette kollektív jellegét, individuális jelenséggé vedlett és az utókor szempontjából semmibe foszlott. Halála után senki sem beszélt róla. Beteljesedett rajta a magyar puszta sorsa: a homok még a nyomát is betemette.
De a magyar környezet nemcsak negatíve, a cselekvésre késztető ösztönzések elmaradásával, hanem akárhányszor pozitíve is akadályozta a magyar életszentségnek kollektív jelenséggé való kibontakozását. Főleg jámbor szerzeteseink közt akadtak nagy számmal, akik alázatosságukban egyenesen elviselhetetlennek találták a gondolatot, hogy akár holtuk után is szentként tisztelje őket a világ.

Ezért pl. a pálosok elvből nem tettek lépéseket jámbor életű testvéreik boldoggá-, illetve szentté avatási ügyében. Székely László márianosztrai vikáriusról meg egyenesen azt olvassuk, hogy saját lábával taposta el a szentéletű Ferenc testvér sírjából kinőtt két pálmaágat, mert nem akarta, hogy a világ tudomást szerezzen életszentségéről. A derék testvérek csak későn eszméltek rá eljárásuk ésszerűtlenségére és legalább utólag szerették volna jóvátenni hibájukat. Ezért az 1576. évi lepoglavai káptalanon úgy rendelkeztek, hogy mihelyt az országos zavarok megengedik, azonnal hozzá kell látni a szentéletű pálosok ereklyéinek felkutatásához, életrajzi adataik összegyűjtéséhez és általában minden lehetőt meg kell tenni, hogy a szentté avatási eljárások minél előbb megindíthatók és lefolytathatók legyenek. Erről azonban akkor, a török terjeszkedés és a hitújítás korában szó sem lehetett; nemcsak azért nem, mert a még megmaradt pálos kolostorok továbbra is tucatjával estek áldozatául a két ellenség dúlásának, hanem azért sem, mert a kolostorokkal együtt megsemmisültek azok az írások is, melyeknek a bizonyítási eljárás alapjául kellett volna szolgálniok. Így hát a lepoglavai határozat alapján egyetlen pálos szerzetes sem nyerte el a hivatalos boldoggá-, illetve szentté nyilvánítás halhatatlan dicsőségét. Maga az alapító, ,Boldog'' Özséb sem kivétel ebben a tekintetben.

Forrás: Polczer porta