Fenyő Miksa: Casanova (2. rész)

Fenyő Miksa: Casanova
Casanova élete II.

Az előnyös külsőnek, a kiváló szellemi tehetségeknek, egész lénye tagadhatatlan szuggesztivitásának köszönhette elsősorban Casanova érvényesülését, de mindezeknek a jellembeli és intellektuális tulajdonságoknak megdönthetetlen bizonyítéka, amit érvényesüléséért menekülése históriájából tudott csinálni. Mint egy mirákulum szerzőjét fogadták mindenütt, előtte járt a hír, szép asszonyok, nevezetes férfiak voltak kíváncsiak a menekülés hősére és ő a várakozás hatását nagyszerűen tudta fokozni menekülésének pompás - rendesen két óra hosszat tartó - elbeszélésével. (Hiú ember létére nagyon neheztelt, ha valaki arra kérte, hogy röviden mondja el neki történetét, Choiseul hercegnek sohasem tudta megbocsátani ezt a figyelmetlenségét.) Első hosszabb tartózkodása a szökés után Münchenben volt, hová Bragadino úr utána küldte támogatását s hol menekülésének híre az udvar érdeklődését is megszerzi számára, innen azonban siet szeretett Párizsába, mert csak itt remélheti, hogy e legújabb ajánló levele és Bernis ismeretsége révén sikereket érhet el.

Izgalmas napon érkezik Párizsba, 1757. január 5-ikén, mikor Damiens XV. Lajos ellen gyilkosságot kísérelt meg. Az egész város egy izgalom, nem annyira a király életéről van szó, mint inkább Pompadour asszony uralmáról. A maitresse befolyása már korántsem oly megingathatatlan, mint annakelőtte, a király keveselli temperamentumát (Pompadour asszony, hogy vérét izgassa, a következő menüvel élt: »elle se faisaět servir du chocolat "ŕ triple vanille et ambrč "ŕ son dejeuné, elle mangeait des truffes et des potages au céleri«) és Pompadour asszony tűri, sőt elősegíti, hogy a hírhedt Parc aux Cerfs - a király kis barátnőinek ez az irigylésreméltó faiskolája kárpótolja az unatkozó királyt és szolgáltassa a kevésbé félelmetes versenytársakat. És most a gyilkosság... A megsebesült király maga is azt hitte, hogy utolsó órája ütött, a maitresse ellenségei már felemelték fejüket, a csőcselék ablakai alá gyűlt, gúnyverseket énekelt, beverték az ablakait és legjobb barátai visszahúzódtak tőle. A király szerencsére nem halt meg, érzékeny jelenet játszódott le közte és a maitresse között, Pompadour asszony diadalmaskodott. De Bernis-nek, ki egyedül tartott ki a maitresse mellett, a külügyminiszteri állást jelentette ez. Ahogy e napok izgalmai Párizs arculatján tükröződnek, ahogy ez alkalommal egy egész nemzetnek karaktere kiütközik, pompásan írja meg Casanova. Az a frivol jelenet, mely a Grevetér egyik házában játszódik le, mialatt Casanova és társai Damiens kivégzését nézik, nem annyira olasz barátunkra, mint inkább az akkori Párizsra jellemző.

Bernis szívesen fogadja velencei ismerősét és igyekszik meghálálni azokat a szolgálatokat, melyeket neki a szép muranoi apácánál tett. Franciaország legkülönb finánc embereivel ismerteti meg, de Boulogne-al, a későbbi controleur général-lal, Duvernay-vel, a hadsereg legnagyobb szállítójával és nem is hiába, Casanova ügyesen felhasználja az összeköttetéseket. A teljesen kimerült francia állampénztár egyik kalandos tervvel a másik után próbálkozik meg, hogyne teremne itt babér hősünknek is. Egyik honfitársa akkor terjesztette Duvernay elé a kis-lotto tervezetét, Casanova hamar felismerte a helyzetet, segített a tervet keresztülvinni és tekintélyes álláshoz, még tekintélyesebb jövedelemhez jutott. A külügyi hivatalnak egy politikai megbízása is csinos összeghez juttatja és vagyona, híre és - amire különösen utalnunk kell - kabbalisztikus tudománya a legkülönösebb és legkülönb összeköttetéseket szerzik meg számára. Du Rumain grófnő, aki egyike volt a legbefolyásosabbaknak az udvarnál, Madame de Boufflers, Conti herceg szeretetreméltó barátnője, duchesse de Grammont, Choiseul herceg nővére, Galiani abbé stb. barátai, jóakarói voltak s kabbalisztikus tudománya szerezte meg neki Jeanne d'Urfé marquise-nak az ismeretségét, akivel való összeköttetése éppen olyan jelentőségteljes Casanova életében, mint menekülése az ólomkamrákból. Mindezen események között természetesen érdekesnél-érdekesebb szerelmek ívelnek s mi nem tudjuk, mit bámuljunk inkább: erejének tartósságát vagy fantáziájának erejét.

Az Urfé-k családja egyike volt Franciaország legősibb családjainak. A lelkiismeretes Barthold beszéli (forrásmunkául főleg Aug. Bernard Les d'Urfé souvenirs historiques et littéraires du Forez au XVI et au XVII siécle), hogy a tizenkettedik századból való okmányok már említést tesznek a család ősi váráról Ulphiacumról, melyet a keresztes háborúk után egy Németországból Dél-Franciaországba szakadt lovag, Wolf-Ulph építtetett (reneszánsz formájában ma is megvan) és szerencsés házassága révén megalapítója lett az Urfé-k nevezetes családjának. Jelentős hűbérúri jogok birtokában a család állandóan gazdagodott, véres szerelmektől, romantikus testvérharcoktól színes történetük igen érdekes olvasmány. Az Urfé-k közül azonban a legnagyobb hírre, akkori értelemben világhírre Honoré d'Urfé tett szert 1609-ben megjelent Astrée című regényével. Az utolsó d'Urfé még fiatalkorában csatában esett el és ennek az özvegye volt Casanova kabbalisztikus tudományának híres áldozata, Jeanne Camus de Pontcarré, másképp Jeanne d'Urfé. Casanovát d'Urfé marquise könnyelmű rokona de la Tour d'Auvergne gróf mutatta be nagynénjének, nem lehetetlen, hogy a játékos, eladósodott gróf be volt avatva Casanova szélhámos terveibe, maguk az emlékiratok erre nézve a legnagyobb diszkréciót őrzik meg.

Jeanne d'Urfé márkinőt nem Casanova avatta be a kabbalisztikus tudományok titkaiba, jóval olasz barátunkkal való megismerkedése előtt foglalkoztatta már az aranycsinálás tudománya és valami balzsamnak az előállításán dolgozott, mellyel ha nem is az örök életet, de a maradandó ifjúságot biztosította volna magának. »Elle ne sortait presque plus de son laboratoire - mondja a márkinő barátnője Créquy asszony »Souvenirs«-jeiben - ou peu de personnes obtenaient la faveur d'ętre admises: sa societé se bornait "ŕ des adeptes au des rose-croix, ses relations n'aboutissaient plus qu' "ŕ des fourneaux, et des cornues, des alambics et des récipiens.« Ezek az adeptusok, a rose-croix lovagjai, szóval a kabbalisták a filozófia századában nagy szerepet játszottak, mintha személyükben vagy inkább cselekedeteikben mindaz, ami középkorbelit még a tizennyolcadik század megőrzött, még egyszer megütközött volna az enciklopédisták felvilágosultságával. A legkülönb képviselőjével ennek az osztálynak, Saint-Germain gróffal Casanova d'Urfé márkinőnél ismerkedett meg. Bámulattal és el nem titkolható irigységgel tekintett olasz barátunk a nagyszerű megjelenésű és akkor már világhírű versenytársra; szeretne kellemetleneket mondani róla megemlékezéseiben, de írása akaratlanul is csupa elismerés, csaknem hódolat. Mint egy kiváló mesterre tekint fel Saint-Germain grófra Casanova, ő, aki később úgy állított be Voltaire-hez, mintha egy egyenrangú uralkodó tenne látogatást a francia szellem szuverénjénél. »A legérdekesebb ebédtársaságot - mondja memoárjaiban - Gergy asszonynál találtam, ahol St. Germain gróf, a híres kalandor is megjelent. Ez az ember, ahelyett, hogy evett volna, folyton beszélt az asztalnál. Feszült figyelemmel hallgattam beszédét, mert érdekesebben nála már beszélni nem lehetett. Minden dologban a különöset kereste, csodálatot akart kelteni és ez sikerült is neki. A hangja határozott volt, de mégsem visszatetsző. Ismeretei rendkívül gazdagok voltak, majdnem minden nyelven jól beszélt. Értett a zenéhez, a kémiához. Külsejével is hatott, az asszonyok nem tudtak neki ellenállni. Ez a különös ember, aki a legszemtelenebb csalónak született, a legelfogulatlanabbul hirdette, mintha misem lett volna a dologban, hogy korra nézve több mint háromszáz esztendős, hogy az egyetemes gyógyszer birtokában van és a természettel azt tesz, amit akar, gyémántokat olvaszt, tíz-tizenkét darab gyémántból egy nagyobbat állít elő, kristálytiszta fényűt, amelynek súlya semmivel sem kisebb. Minderről, mint csekélységekről beszélt és dacára az ilyen nagyzolásoknak, dacára a gyakori ellenmondásoknak beszédében, egyetlenegyszer sem esett meg, hogy insolensnek találtam volna. S ha nem is találtam tiszteletreméltónak, akaratom ellenére is kénytelen voltam bámulatra méltónak találni? Hogy ki volt, mi volt ez a csodálatos egyéniség: ma már aligha fogja kideríthetni a történelmi kutatás, mely egyébként alakja körül szorgos és érdekes kutatásokat végez. Korát rendkívül sokat foglalkoztatta: Voltaire, Diderot, Grimm, Gleichen báró, Lamberg Miksa gróf, de Ligne herceg (e két utóbbi egyébként Casanova legjobb barátja) megemlékeznek róla írásaikban. Vannak, akik zsidó eredetűnek tartják - érdekes, hogy Cagliostroról, a triász harmadik kiváló tagjáról is ez a hír járta - Choiseul herceg úgy vélte, hogy a portugál király törvénytelen gyermeke, ismeretes olyan verzió is, hogy II. Rákóczi Ferenc kisebbik fia volt, ő maga előbb marquis Belmar néven, majd St. Germain gróf néven lépett föl. Évei számára nézve a legkülönösebb legendák keringtek: Gergy grófnő, kinél Casanova vele megismerkedett, 1758 körül azt állította, hogy már ötven esztendő előtt ugyanilyen alakjában ismerte a grófot Velencében. Ó maga szeretetreméltó ravaszsággal mosolygott, ha előtte koráról beszéltek, oly módon tudta megcáfolni a róla szóló legendákat, hogy többé már senki sem kételkedhetett valódiságukban. »Quelques fois je m'amuse non pas "ŕ faira croire, mais "ŕ laisser croire, que j'ai vécu dans le plus ancien temps«, mondotta egyszer Pompadour asszonynak, máskor azonban - éppen Casanova jelenlétében - beszéd közben úgy mellékesen érintette azt a körülményt, mikor ő »a tridenti zsinat atyáival ebédelt.« Egész Európában voltak tanítványai, adeptusai, bennünket ezek közül leginkább Czobor gróf gazdag magyar mágnás I. Ferenc császár kamarása érdekel, akivel Barthold szerint együtt űzték a gyémántcsiszolás mesterségét és aki e mesterség tévén teljesen elszegényedve a tizennyolcadik század végén Pesten halt meg. Tóth Béla »Magyar ritkaságok« című könyvében sok furcsaságot jegyez fel Czobor József grófról St. Germain-nel való ismeretségét azonban nem említi. Madame Hausset, Pompadour asszony udvarhölgye igen érdekeseket ír St. Germain-ről memoárjaiban: »Egy napon - mondja, mikor az udvar távol volt, eljött madame-hoz olyan gyémántokkal cipőcsatján és térdszalagján, hogy, mint madame mondotta, a királynak sincs különb. Hogy madame közelebbről megnézhesse, az előszobába ment ezeket leoldani, Gontaut asszony 200.000 frankra becsülte a köveket. Ugyanakkor volt nála egy megmérhetetlen értékű szelence és rubin kézelőgombjai, melyek csak úgy szikráztak. Senki sem tudta, hogy honnan jött, hova való ez a rendkívüli ember, a király nem tűrte, hogy gúnyosan vagy kicsinylőleg szóljanak róla. A portugál király törvénytelen fiának gondolták.« Különben Hausset asszony is megjegyzi, hogy lebilincselő elbeszélő volt és közli is emlékírásaiban a gróf egy igazán érdekes elbeszélését. Még sokat és igen érdekes dolgokat lehetne beszélni e különös emberről, akinek hatása a vele rokonhajlamú olasz barátunkra nagyon is megérthető. Sőt hajlandó vagyok feltenni azt is, hogy éppen ennek a hatásnak tulajdonítható az a »nagyobb stylus«, melyet Casanova újabb kabbalisztikus kísérleteibe belevitt. Mert amit eddig Casanova kabbalisztikus tudománya segélyével elért, az mind semmi volt St. Germain hatásához és eredményeihez képest, a csodált ember nyomdokaiba lépni valami világraszóló s az okkultizmus mezébe burkolt szélhámossággal (mert Casanova természetesen egy pillanatig sem hitt e dolgokban, felfogásában a hit dolgairól csaknem voltaireianus volt) magának ugyanazt a pozíciót kiküzdeni, melyet St. Germain grófnál irigyelt: ez a becsvágy nagyban hozzájárulhatott ahhoz, mire az öreg d'Urfé márkinővel szemben elszánta magát. A hetven vagy hetvenkét esztendős márkinő, aki titkos elixírek készítésének módját ismerte, az elementar-szellemekkel társalgott, a megfiatalodás titkát kereste misztikus és csak legbizalmasabb barátai által ismert műhelyében. Újra megfiatalodni, sőt mi több, az életet, nemet változtatva, tehát férfialakban újra átélni, ez volt a márkinő álmainak netovábbja, akiről egyébként Casanova is, az egykorú memoárok is azt jegyzik fel, hogy eszes, kellemes öregasszony volt, csak éppen ebben az egy pontban meghibbant agyvelejű. S e megfiatalodás, a hypostasia varázslatára vállalkozott Casanova. »Si j'avais cru pouvoir la désabuser - mentegeti magát Casanova - et la ramener "ŕ l'état raisonnable de ses connaissances et de son esprit, je crois que je l'aurais entrepris et cette oeuvre aurait été méritoire; mais jétais persuadé que son infatuation était incurable et je crus n'avoir rien de mieux á faire que de seconder sa folie et d'en profiter«. Casanovának ez a vállalkozása nagy előkészületeket, hosszabb időt vett igénybe, a részleteiről nehezen számolhatunk itt be. Az önéletrajzból tudjuk, hogy az »en profiter« a legteljesebb mértékben sikerült. Hogy mennyire rúghatott az összeg, amit Casanova e réven a márkinőtől kikabbalázott, nem tudni, a memoárokból annyit állapíthatni meg, hogy mikor 1767-ben Casanova újra visszatér Párizsba, a színházban egy fiatal ember - marquis de Lille - fixírozza és azt a hangos megjegyzést teszi, hogy »ez az a Casanova, aki nagynénémnek legalább egy milliójába került«, a többször idézett Créquy asszony pedig azt jegyzi fel e dologról: »D'Urfé márkinő nemsokára egy másik gazember kezébe került, egy Casanova nevezetűébe, akiben megvolt az a delicatesse, hogy soha pénzt nem kért tőle, hanem drágaköveket varázslat céljaira«. Ezt a nagystílű szédelgését Casanova nem igen titkolta, sőt élete alkonyán bizalmas barátainak, de Ligne hercegnek, Graf Max von Lambergnek, Waldstein grófnak részletesen el is beszélte, nyilvánosságra a dolog a Bastille lerombolásakor jutott, ahol megtalálták és újságokban publikálták Casanovának a kurlandi nagyherceg testvéröcsséhez, Biron herceghez írott leveleit, melyben a d'Urfé esetről is beszél.

1757 végén fontos állami megbízással ment Casanova Hollandiába. De Bernis barátsága szerezte neki ezt a megbízást, arról volt szó, hogy mintegy húsz millió frank értékű francia állampapírt, melyeknek hitele akkor a nagy Frigyessel folytatott háború és általában a francia gazdálkodás folytán rendkívül alacsony volt, helyezzen el Hollandiában és helyettük könnyen realizálható hollandi papírokat szerezzen be. Choiseul herceg külügyminiszter ajánlólevelét viszi magával d'Affry úrhoz, Franciaország hágai nagykövetéhez és az egész útja valóságos diadalmenet. Casanova elbeszéléseinek igazát megerősítik Armand Baschet kutatásai, aki »Preuves curieuses de l'authenticité des Mémoires de Casanova« című tanulmányában közli a francia külügyminisztérium levéltárában felkutatott idevonatkozó aktákat. Casanova finánctehetsége érvényesül Hollandiában, kabbalisztikus tudománya és meghódított női szívek segítségével (legkedvesebb a szép Eszterrel, Hope bankár leányával való szerelmi kalandja, csak az a baj, hogy túl kíváncsi Casanova kutatók rájöttek, hogy Hope bankárnak nem is volt leánya) sikerül kedvezően elhelyezni a francia papírokat, tekintélyes különjövedelmekre szert tenni és siet vissza Párizsba, hogy élvezze sikere gyümölcseit.

A nőalakok közül, kik ezidőtájt Casanova életében szerepet játszanak, a legszimpatikusabb Manon Baletti volt, leánya Sylvia Balettinek, a híres párizsi olasz színésznőnek, akiről Nagy Frigyes azt tartotta: »Sylvie, toujours la meilleure actrice du Royaume.« Casanovát - az önéletrajz szerint - a hála és barátság érzései fűzték Sylviához, azonban az akkori párizsi rendőrfőnök titkos feljegyzései másképp tüntették fel a dolgot. Eszerint »Sylvia, comédienne italienne, vit avec Casanova italien, qu'on ait fils d'une comédienne. C'est elle qui l'entretient«. Manon tizenhét esztendős volt, mikor vele Casanova, az ólomkamrákból menekült, a »híres« Casanova megismerkedett. Már a memoárokból is kitűnőleg bájos, finom, érzékeny teremtés lehetett a fiatal lány, de egész szeretetreméltóságában ezt a drága teremtést azok a levelek mutatják be, melyeket a »Frauenbriefe an Casanova« című rendkívül érdekes gyűjteményben Gustav Gugitz és Aldo Rava, két kitűnő Casanova-tudós, adtak ki. A legérdekesebb azonban Casanovának X. C. V. kisasszonnyal való szerelmi kalandja. X. C. V. kisasszonyról a memoárok annyit árulnak el, hogy egy angol bárónak egy görög nővel való házasságából ered, a báró meghalt és gyermekeire - mert X. C. V. kisasszonynak öt testvére volt - elég jelentős vagyont hagyott. Casanova a családot már Velencéből ismerte s most, hogy Párizsban újra találkozott velük, felújították ismeretségüket. Casanova udvarolni kezdett a leánynak s a leány rokonszenvvel fogadta udvarlását, holott éppen Franciaország legkülönb és leggazdagabb fináncembere M. Popeliniére esengett a keze után. Casanova csakhamar bizalmasa lett X. C. V. kisasszonynak, aki bevallotta neki, hogy nagy szerencsétlenség érte, mert viszonyt folytatott egy velencei patrícius ifjúval s teherbe esett. Casanova készséggel és nem önzetlenül siet a leány segítségére, du Rumain asszony segítségével egy párizsi kolostorban helyezi el és mikor a lány felkel a gyerekágyból (a gyerek meghalt), visszaviszi kétségbeesett, de a történtekről mit sem sejtő családjához. »Nemsokára - mondja az önéletrajz - anyjával együtt Velencébe utazott, ahol kedvesemből három esztendő múlva igen előkelő asszony vált.« Az X. C. V. probléma sem maradhatott rejtve a Casanova kutatók előtt. Kétségbevonhatatlanul megállapították - így tudom, hogy ez Gugitz érdeme - hogy X. C. V. kisasszony azonos Giustina Winne kisasszonnyal, aki 1771-ben Orsini-Rosenberg Fülöp gróf, titkos államtanácsoshoz, Mária Terézia velencei nagykövetéhez ment férjhez. (A család ma is előkelő szerepet játszik.) A grófnőt a velencei szocietas igen nagyra becsülte, korában olvasott írónő volt, írói hírnevét főleg első munkájának »Du séjour des comtes du Nord "ŕ Venise en Janvier MDCCLXXXII. Lettre de Mme la Comtesse Douairiére des Ursins et Rosenberg "ŕ Mr. Richard Wynne son frčre "ŕ Londres« köszönhette, melyet nyilván Casanovának is megküldött, aki sietett a grófnőt melegen üdvözölni. A grófnő szíves levélben köszöni meg egykori barátja lelkes üdvözlését, mire Casanova (ez már 1782-ben Duxban történik) beküldi a grófnőnek egy akkortájt megjelent könyvét, nyilván az »Aneddoti veneziani«-t. Egyébként azt is megállapították, hogy a velencei pátrius ifjú, aki Giustinát bajba döntötte, nyilván Andrea Memmo volt, Casanova ifjúkori barátja, ugyanaz, akinek anyja Casanovát feljelentette az inkvizíciónál, hogy fiait istentelenségre csábítja.

1757 végén megbukott Casanova leghatalmasabb protektora de Bernis és kapta vigasztalásul a bíbornoki kalapot. Casanova, akinek vagyoni viszonyait rosszul sikerült ipari vállalkozások (textilgyára volt, ahol szép fiatal munkásnőket alkalmazott, a gyártmányokat is leginkább szerelmi szolgálatokért vesztegette) megrendítették, újból Hollandiában próbál szerencsét, most már száz millió értékű francia állampapírt szeretne elhelyezni, de nem valami nagy buzgalommal lát neki e fináncoperációhoz, inkább szerelmi ügyeit bonyolítja le. A memoárok így adják elő a dolgot, azonban Armand Baschet idézett tanulmányában másképp tudja. Casanovának ezúttal nyilván nem volt hivatalos megbízása, sőt tán félhivatalos sem, az ajánlólevél, melyet ezúttal Choiseul herceg külügyminiszter és miniszterelnök, rokona vicomte de Choiseul közbenjárása folytán ad Casanovának - a francia külügyminiszterium aktái szerint a következőképpen szólt: »Le sieur de Casanova, Vénitien, qui est de dej"ŕ connu de vous, (a Casanova első hágai útjára vonatkozik), Monsieur, se propose de retoucher en Hollande ou il a dej"ŕ éprouvé vos bontés dans un premier voyage qu'il a fait. Vous savez que c'est un homme de lettres dont l'objet est de perfectionner ses connaissances, surtout dans la partie du commerce et je suis bien persuadé que vous lui accorderez vos bons offices dans les occasions qui le mettraient dans le cas d'y avoir recours. Je vous serai obligé en mon particuler d l'accueil favorable que vous voudrez bien lui faire.« D'Affry szívesen is fogadja velencei barátunkat, azonban nemsokára azt a tapasztalatot teszi, hogy Casanova nem igen érdemli meg a nagykövet támogatását. Fűnek-fának fecseg holmi hivatalos kiküldetésről, dicsekszik a saját kalandjaival, pletykáz a versailles-i udvarról, botrányos életmódot folytat, nagy összegekben játszik stb. stb. D'Affry mindezt bőven megírja a külügyminiszternek, aki persze azt válaszolja D'Affrynek, hogy ne fogadja többet Casanovát. Casanova nem nagyon veszi lelkére az ügyet, készpénzben még mindig volt vagy 200.000 frankja, ékszerei, kocsija, d'Urfé márkinő erszénye is korlátlanul rendelkezésére állt. 1760 elején elhagyja Hollandiát és működési színterét Németországba helyezi át. Köln az első állomás, ahol akkor a Mindennél csatát vesztett francia sereg táborozott. Eleven francia élet zaja verte föl Klemens August választófejedelem városát, francia tisztek, francia színésztársulat, szép asszonyok (mindegy, hogy milyen nemzetiségiek), Casanova csakhamar otthon érezte magát. A kölni polgármester szép felesége az, ki különösen kellemessé teszi kölni tartózkodását (meg is állapították, hogy ki volt ez a polgármesterné) s mint ki dolgát kitűnően végezte, hagyta oda Casanova 1760 tavaszán Köln városát. A német fejedelmi udvarok viszonyainak mesteri képét rajzolja meg abban a fejezetben, mely stuttgarti tartózkodásáról szól. A fejedelem, Karl Eugen Franciaország zsoldjában állott, tízezer embert állított ki Franciaország részére a nyomorult Württembergből s a pénzt, amihez ily módon jutott, a kérlelhetetlenül behajtott adópénzeket szeretőire és játékra költötte. Casanovát egy éjszaka a király tisztjei lerészegítik s ő reggelre több százezer frankkal adósuk, panasszal fordul a királyhoz, ez azonban dacára, hogy egyik szeretője közvetíti Casanova panaszát, nem hajlandó barátunkat kiszabadítani kényelmetlen helyzetéből, tán nem is olyan indokolatlan Casanovának a gyanúja, hogy a király cinkosa a tiszteknek. Casanovának sikerül megszöknie és Svájc földjére menekül. Két nagyon érdekes mozzanata svájci tartózkodásának - nem szólván a meglepő változatosságú szerelmi ügyekről - Albert v. Hallernál, de különösen Voltaire-nál tett látogatása. Haller akkor már világhírű tudós volt, aki Göttingából hazájába visszatérve, fontos állami tisztségeket töltött be. Számottevő ember nem utazhatott úgy a berni kantonban, hogy Hallert meg ne látogatta volna. II. József császár nagy európai utazása alkalmával Svájcba kerülvén Voltaire-t elkerülte (nagy feltűnést keltett ez akkor széles Európában) de Hallert meglátogatta s mikor a kiváló tudós - sőt Casanova szerint kiváló lírikus - meghalt, a császár megvásárolta könyvtárát. Casanova azt beszéli, hogy Haller az alkímiával is foglalkozott, a bölcsek kövét kereste »mert nem lehet igazi kémikus mondotta Casanovához - aki nem hisz a nagy mű fizikai lehetőségében«. Az alkímia volt az érintkezési pont a két férfi között, kik aztán Haller haláláig levelezésben is állottak egymással, Haller leveleinek azonban, sajnos, eddig nyomát sem lehetett találni Duxban.

Genf akkor egy kissé a szellemi világ fővárosa volt. Közelében, Delices-ben, tartotta udvarát Voltaire ő fensége. »Les Délices étaient un sanetuaire dont Voltaire était la divinité - írja Maynial - le culte qu'on lui rendait était le seul qu' il y tolérât. Un dčfilé incessant d'etrangers, simples curieux ou voyageurs, qui apportaient leurs hommages - au génie du lieu, consacrait sa gloire devant l'Europe attentive. On était introduit auprés d'un souverain tout-puissant: un sourire, un mot aimable, voire une boutade de Voltaire, était une faveur précieuse...« Természetes, hogy Casanova is sietett udvarlására, de nem a kíváncsiak, a tisztelők alázatos hódolatával, hanem a szuverén a szuverénhez. A nagy Casanova, aki megdacolt a hatalmas inkvizícióval, a Don Juan legendát valóra váltó kalandor, aki ekkor kalandos pályájának zenitjén állt, az Európát járt nagy tapasztalatokat, jelentős tudást szerzett világfi ment látogatóba a nagy Voltaire-hez. (Henriettenek, első igazi szerelmének bánatos emléke talán többet foglalkoztatta Genfben, ahol búcsút vett tőle, mint Voltaire alakja.) Hogy ilyen körülmények között a látogatás nem végződött a legkellemesebben Casanovára nézve, az csak természetes. Már a fogadtatás sem volt olyan, mint Casanova várta volna. Casanova jelenetet így írja le:

»Uram, mondottam neki, életem legszebb pillanata ez. Húsz esztendeje vagyok az ön tanítványa és most szívem teli van boldogsággal, hogy mesteremet láthatom.

- Uram, tiszteljen meg engem ezzel még húsz éven át és ígérje meg, hogy ez idő elmúltával átnyújtja nékem tiszteletdíjamat.

- Nagyon szívesen, ha ön hajlandó addig várni.

Ez a voltaire-i ötlet megnevettette az egész hallgatóságot és ez rendben is volt, mert a nevetők arra valók, hogy lelket öntsenek az egyik vitatkozóba a másiknak a rovására és az, akinek pártján a nevetők vannak, biztos lehet győzelmében«.

Mindazáltal Casanova többször is ellátogat Voltaire-hez s a beszélgetések, melyeket a legkülönbözőbb tárgyakról folytatnak, rendkívül érdekesek. Az olasz irodalomról beszélnek sokat, Ariosto-ról, akit Casanova a legnagyobb olasz költőnek tart, különbnek mint Tassot (Voltaire sem Ariosto-t, sem pedig Dante-t nem sokra tartotta), Algarottiról, Goldoniról (»Goldoni est le Moliere de l'Italie«, mondotta Voltaire-nek Casanova), az olasz komédiáról, az olasz metrun kérdéseiről. Azután politikáról, nevezetesen Velence kormányformájáról, melyet Casanova a türannizmus vádja ellen hévvel védelmez - természetesen itt alkalma van elbeszélni menekülésének történetét is - a vallás kérdéséről és egyéb politikai és történeti kérdésekről. Újból ismételjük, hogy e beszélgetések rendkívül érdekesek, de egész fejezeteket kellene kivonatolnunk, ha erről képet akarnánk adni. Közben többször kiélesedik vitatkozásuk és nyilvánvalóvá lesz, hogy ez a két ember nem kedveli egymást. Casanova nem is igen igyekszik titkolni ezt. Mikor elmondja Voltaire-nek, hogy Albert von Hallert meglátogatta, Voltaire lelkesedve szól: »Térdet kell hajtani e kiváló ember előtt«. »Én is így gondolkozom, feleli Casanova és örülök, hogy ön ily megérdemelt elismeréssel van iránta, annál inkább sajnálom, hogy ő nem ily méltányos önnel szemben«. »Ah, ah« - mondotta Voltaire - lehet, hogy mind a ketten tévedünk.«

A Casanova irodalom igen sokat foglalkozott e látogatás hitelességének kérdésével. Járt-e Casanova Voltaire-nél? hogy folyt le a látogatás? mi igaz, mi nem a Casanova leírta beszélgetésből? Annyi bizonyos, hogy Casanova meglátogatta Voltaire-t, hogy azonban a beszélgetés így folyt-e le, ahogy Giacomo barátunk leírja, az vitatott dolog. Barthold ki legelőbb foglalkozott e kérdéssel, azon a nézeten van, hegy igenis a beszélgetés leírása hitelt érdemel. De már Bartholdnak is eszébe jutott, hogy hátha ügyes misztifikáció az egész, hátha Casanova, aki nemcsak Voltaire műveit ismerhette - aminthogy kitűnően ismerte is, de levelezését is, mely 1794-ben, mikor Casanova Duxban az önéletrajz megírásához fogott, már nyomtatásban megjelent - hátha Casanova ezekből állította össze ügyesen, sőt zseniálisan a beszélgetést, azt a látszatot akarván kelteni, mintha nem egy voltaire-i gondolatot a vele való beszélgetés termékenyített volna meg. Barthold ezt a feltevést megcáfolja, ugyancsak megcáfolni igyekszik Maynial is, Gugitz azonban, kinek általában az a véleménye az önéletrajzról, hogy a valóságnak és költészetnek csodálatos szövedéke, kétségbevonja Casanova leírásának hitelét, annál inkább, mert Casanova egy másik művében - Recueil d'éloges de M. de Voltaire par différents auteurs - másképp adja elő a látogatás történetét.

Genfből Savoyán keresztül Genuába utazott Casanova, Aix-en-Savoie-ban az a kedves meglepetés érte, hogy újra egy kedves apácával akadt kalandja - M. M.-el jelzi nevét, mint első apáca szerelmesét a muranoi Mária Magdolnát. Aix-ben, mely akkoriban a nagystílusú játékosok egyik főállomása volt, ismerkedik meg a dúsgazdag Parcalier Marquis de Priével, VI. Károly alatt Németalföld helytartója, ki egyike volt a legnagyobb játékosoknak. Csodákat írnak egykori memoárok a márki pazarlásairól, játéknyereségeiről, még inkább veszteségeiről, amint, ahogy általában jellemző a korra, ahogy akkor Európa-szerte a magas és legmagasabb osztályok a szerencsejátékokat űzték. Valóságos játékdüh vett akkor erőt Európa előkelő és kevésbé előkelő körein. Uralkodók diplomaták, papok, színészek, kalandorok mind a játékasztalok körül tolongtak s Casanova memoárjai teli vannak idevonatkozó igen érdekes adatokkal. Szívesen számolnék be Roman kisasszonnyal akadt érdekes kalandjáról is, melynek folyamán Casanovának ismét alkalma nyílott, hogy kabbalája segítségével XV. Lajosnál a pour-voyeur szerepét játssza. Roman kisasszony tényleg Párizsba került, a király szeretője lett, Pompadour asszony joggal féltékenykedett rá, s mikor egy fiút hozott a világra, ez a Bourbon nevet kapta, XV. Lajos egyetlen törvénytelen gyermeke sem dicsekedhetett e névvel. Genuában Casanova olaszra fordította Voltaire »Ecossais«-jét, a genuai színházban ötször egymásután előadták a darabot, a fordítást Casanova elküldte Delicesbe, ahogy azonban Voltaire a fordításról nyilatkozott, nem volt alkalmas arra, hogy Casanova rokonszenvét megszerezze. Casanova mentségére megjegyezzük, hogy azért élete végéig nagy bámulója volt Voltaire-nek s mint mondottuk, maga is igaz voltaire-ianus. »Azt hittem, hogy bosszút állok rajta - mondja önéletrajzában Voltaire-ellenes írásaira célozva - holott igazságtalanságot követtem el vele szemben.«

Livorno, Pisa, Florencen keresztül, ahonnan nem éppen jószántából távozott, Rómába utazik, ahol öcssével Giambattisttal találkozik s az ő révén megismerkedik Anton Raphael Mengs-sel és az illusztris Winkelmann-nal. Winkelmann a pápai udvar legbefolyásosabb embereivel állott bizalmas lábon: többek között Alessandro Albani és Passionei bíbornokokkal. Neki és Giambattista öcsesének köszönhette Casanova ezúttal előkelő római ismeretségeit, közöttük Cecca Cherubini grófnőjét, aki a hetvenesztendős Albani bíbornoknak barátnője volt. Winkelmannak különös alakja igen éles reliefet kap Casanova leírásában, amit Casanova önéletrajzában róla mond, már az is elég arra, hogy érdeklődjünk a kiváló tudós és izgatóan érdekes ember iránt. Winkelmann megkedvelte a jókedvű, derült életfelfogású, cinizmust és érzékenységet magában érdekesen egyesítő olasz barátunkat, együtt keresik fel a kis olasz kocsmákat, ahol jó olasz bor mellett az olasszá nemesedett sziléziai tudós bizonnyal jóízűen hallgatta Giacomónk pompás elbeszéléseit, együtt járnak Momolo bácsihoz, a pápa őszentsége scopatore-jához - aki a Vatikánban a szobákat söpri - polentát enni és eltréfálni a fiatal lányokkal. (Mondanom sem kell, »eltréfálni« ez Casanova nyelvén egészen mást jelentett, mint Winkelmannén.) »Ce savant philosophe n'avait rien dé pédant, il aimait l'enfance et la jeunesse et son esprit jovial lui faisait trouver du charme dans les plaisirs«, mondja róla Casanova, Barthold ebben célzást vél találni Winkelmann állítólagos plátói szenvedélyére. Nem érdektelen és a Casanova-probléma megértéséhez egy adattal járul, amit Casanova öccséről, a drezdai festőakadémia későbbi igazgatójáról Bartholdban olvasunk: hamisított freskót adott el Winkelmannak, melyért a csalhatatlan műértő drága pénzt fizetett. Római tartózkodása alatt tette meg Casanova az első lépéseket Velencébe való visszatérése iránt. Kétszer is volt a pápánál, aki a kalandort az aranysarkantyú-renddel tüntette ki és megígérte, hogy közbenjár érdekében Velence kormányánál. Még tizenhárom esztendeig kellett várnia Velence kegyére.

Nápoly, Modena, Parma, Turin, mindenütt érdekes kalandok, előkelő ismeretségek és egyik-másik helyen a rendőrség gyöngédtelen beavatkozása, mely »mindig ártatlan« barátunkat távozásra készti. Holott még elég jelentős vagyonnak ura, az aranysarkantyú-rendnek dekoráltja, saját kegyelméből Seingalt lovagja, sőt egy régi római ismerősének segítségével Portugália kiküldöttje az augsburgi gyűlésen. Lehetetlen vállalkozás, hogy mindarról beszámoljunk, ami diplomáciai pályáján Casanovával történik, pedig izgató kalandját a genfi szép és szellemes teológus nővel nem szívesen hallgatjuk el. Lehetetlen az is, hogy új és többnyire történeti nevet viselő ismerőseit s a velük esett dolgait felsoroljuk, úgy, hogy ismerősei közül csak egyet említünk fel, aki legszemélyesebb vonatkozásba került hősünkkel, a kiváló Maximilian Joseph Graf von Lamberget, az augsburgi érsek udvarnagyát, a »Memorial d'un mondain« című nagyon szellemes és akkoriban sokat olvasott könyv szerzőjét, melyben Casanováról is nagyon melegen emlékszik meg. (»Homme "ŕ connaissances profondes« mondja róla.) Lamberg gróftól, valamint Casanova másik kiváló barátjáról prince de Ligne-ről külön óhajtanánk megemlékezni, ez a két kitűnő ember már Casanova életében azzal a méltánylással fordul barátunk elé, mellyel az utókor most szolgáltat neki elégtételt.

Augsburg után London következik, ahonnan maga Casanova hanyatlása korát datálja.

Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 8. szám · / · Fenyő Miksa: Casanova