François Couperin

E napon született Francois Couperin zeneszerző (1668)

François Couperin (1668-1733)

François Couperin Sok év telt el azután, hogy Jean-Baptiste Lully elhelyezkedett a királyi palotában, és még több következett mielőtt a király csembalistáinak hosszú uralkodása az 1789-es forradalommal véget nem ért. Az e két esemény által határolt korszak felezőpontját - Couperin évtizedeit - tekinthetjük a francia barokk-zene egyfajta "középkorának", melyben a zene régi egységes szelleme elvesztette erejét és egy új eklektikus irányzat indult el. Csakúgy mint Baché, Couperin családja is hosszú zenei történelmi múltra tekint vissza, melyben felbukkan néhány François Couperin is. A legjelentősebb azonban ezek közül mindenképpen az a François avagy - megkülönböztetésül - "Le Grand" Couperin volt, aki 1668 november 10-én született Párizsban. Mivel családja generációk óta birtokolta a Saint Gervais egyház orgonista posztját, így Françoisnak minden esélye megvolt rá, hogy örökölje apjától Charles-tól (1638-1679) eme rangos állást. François már kisgyermekként zenei leckéket vett apjától, de mindössze 10 éves volt csupán, amikor apja meghalt. Zenei nevelését ezután nagybátyja és Jacques Thomelin folytatta. Mivel túl korán örökölte a hivatalt, így azt ideiglenesen Michel Richard de Lalande vette át. Mivel a fiatal François feltűnően tehetséges előadónak és zenésznek bizonyult, így mind gyakrabban láthatott el orgonista teendőket a templomban Lalande mellett. Saint Gervais 1685 november 1-jén - 18 évesen - hivatalos szerződést kötött a Saint Gervais templom vezetésével, s immár meglehetősen nagy gyakorlattal az orgonajáték művészetében végül átvette apja által neki szánt hivatalát. 1689-ben házasságot kötött Marie Anne Ansault-al, egy befolyásos kapcsolatokkal rendelkező család lányával, akitől négy gyermeke született (Marie-Madeleine /ő később udvari zenészi pozíciót ért el/, Marguerite-Antoinette, François-Laurent és Nicolas-Louis). E házasság mindazonáltal szakmai előmenetele szempontjából is előnyösnek bizonyult, s csakhamar elnyerte a királyi kiváltságot (privilége du Roi - XIV. Lajos), mely engedélyezte számára zeneműveinek publikálását. Couperin házasságuk első éve alatt jelentette meg orgonára írott, újszerű hangvételű miséinek gyűjteményét "Piéces d'orgue" címmel, melyről Lalande is dicsérőleg szólt. Nem tudni miért, de ezután nem komponált újabb műveket orgonára. Figyelme ehelyett az itáliai szonáták és kantáták felé fordult, melyeket kisebb koncertek keretén belül adott elő az 1690-es években. Corelli stílusában írt trió- és kvartett-szonátái - melyek közül néhány bekerült az 1726-os "Les nations" kollekciójába - kezdetben kéziratok formájában, nevének betűiből alkotott álnév alatt keringtek. Egy jó ítélőképességű gyűjtő, bizonyos Sébastien de Brossard másolatot szerzett e darabokról és később a következőképpen jegyezte be azokat gyűjteményének katalógusába: "remek és kitűnő zene, mely a legjobb előadásmódot kívánja meg". Olyannyira nagy mértékben hatott Couperinre az itáliai zene, hogy vezéralakjává vált annak az irányzatnak, amely az itáliai muzsika és a francia klasszikus hagyományok ötvözését tűzte ki célul. Érdeklődése az itáliai zenei stílus iránt - melyet Carissimi képviselt és Charpentier csiszolt tovább - nagy hatással volt szakrális vokális muzsikájára, különösen motettáira ("Versets" és "Leçons de ténébres"). Sok francia és itáliai stílusban írt szonátát komponált és publikált ezen időszakban, melyekkel népszerűségét növelte. 1693-ban részt vett a király által meghirdetett (organiste du Roi) versenyen, ahol elnyerte az "udvari orgonista" kinevezést és átvette Thomelintől a Királyi Kápolna orgonista állását. XIV. Lajos nemesi rangra emelte és a királyi család clavecinmesterévé (Maître de clavecin) nevezte ki. 1696-ban saját címert kapott, és 1702-ben elérte a lovagi címet is (Chevalier de l'Ordre de Latran). 1700-ban megkapta az addig a fiatalabb d'Anglebert által betöltött királyi csembalista állást Versaille-ban, ahol a zeneszerzésen kívül csembaló- és orgonatanítói teendőket is ellátott. A következő 17 évet Párizs és Versaille között megosztva töltötte, egyre nagyobb nehézséget jelentett azonban számára tanítói tevékenysége közben időt szakítani vokális és instrumentális kamarazenéinek publikálására. Királyi szolgálata mellett tehát amennyi időt tudott, Saint Gervaisre szentelt, s bár udvari zeneszerző volt, nem csak udvari zenét, hanem egyházi és kamarazenét, motettákat is komponált és mindezenközben serényen gyarapította kiváló csembalódarabjainak számát, melyek 1713-ban kezdtek megjelenni elegáns, metszett kiadásban kollégái Clérambault, Dandrieu, Marchand és Rameau nyomán. Le Grand 1710-re François Couperin korszakának már egyik legnagyobb francia zeneszerzője, legismertebb orgona- és csembalóoktatója, a francia csembalóiskola vezető egyénisége volt. Kortársaitól ez idő tájt kapta a megtisztelő "Le Grand" nevet. Nemzetközileg is ismertté vált, billentyűs munkáit Johann Sebastian Bach is elismerte, aki e munkák közül sokat át is másolt saját kottagyűjteményébe. 1713-at írtak, amikor Couperin csembaló-szerzőként debütált Párizs közönsége előtt a "Csembaló-darabok első kötete" (Premier Livre des Piéces de Clavecin) című munkájával, amely díszítőelemek széles variációit vonultatja fel. E művei nem csak alkotói világát és stílusát tárják fel, de összes korábbi és későbbi művének vezérmotívumait is tartalmazzák. A mindég egyéniségre törekvő Couperin csembaló-darabjainak csoportosítására a szvit helyett jobbnak találta az ordre megjelölést, és kevésbé támaszkodott a tánc-jellegű ütemezésre mint kortársai; ehelyett inkább a szabadabb és sokkal kifejezőbb karakterdarabokat (piéces de caractére) részesítette előnyben. Arra vonatkozólag, hogy az egyes kiadásokba írt gondos jegyzetei ellenére darabjai esetleg mégsem a megfelelő előadásmódban szólalnak meg, Couperin megjelentette "A csembalójáték művészete" (L'art de toucher le clavecin) (1716) című kiadványt, amely részletesen elmagyarázza az általa alkalmazott ujjrendet, a műveiben használt díszítőelemeket (melyek jelölését egységesítette) és az egyenlőtlen (inégales) pontozott ritmusok és hangok megszólaltatásának módjait. Csatolt ezen felül nyolc prelűdöt, melyek mintegy bevezetőként szolgálnak az első és a második könyv nyolc ordre-jéhez. A "Kíséret szabályai" (Regle pour l'accompagnement) című értekezésében a számozott basszus megvalósítására és a disszonancia kezelésére kínál szabályokat, az 1720-as évek első felében megjelent publikációiban pedig a francia és az itáliai stílus egyesítésének megvalósítására nyújtja módozatok széles variációit. 1722-ben a "Királyi hangversenyek"-et ("Concerts royaux" - egytől három játékos számára) a csembaló ordre-k harmadik kötetéhez fűzte. Két évvel később kiadta a ragyogó stílushasonlósággal megírt "Corelli dicsérete" (Apothéose de Corelli) című művet a "hangversenyek" második gyűjteményében, melynek találóan az "Egyesített stílusok" (Les goűts-réunis) címet adta, s melyben a francia és itáliai elemek finoman elegyítve alig megkülönböztethetően jelennek meg. A "Lully emlékezetére" (A la mémoire de Monsieur de Lully) című, 1725-ben komponált instrumentális koncert ama szintézis allegóriája, melyben Lully és Corelli Apolló által bebocsátást nyer a Parnasszusra, ahol azután a francia és az olasz stílus képviselői egymással megbékélve együtt fogalmazzák meg a "Parnasszus békéjét" (La paix du Parnasse) egy egységbe foglalt triószonáta formájában. Még közvetlenebb párhuzamban jelenik meg a francia klasszikus és az itáliai stílus az 1726-os "Les nations"-ban és a csodaszépen kimunkált "Szvitek mélyvonósokra" (1728) című műben, melyek közül az első egy francia ordre, a második egy itáliai sonata da chiesa. Ezen kiadványok előszavaiban Couperin tovább fejtegette az egyesített stílus kérdéseit. Mivel Couperin egészsége 1723-ban romlásnak indult, így a Saint Gervais orgonista posztot fiának Nicolasnak adta át. Couperin 1730-ban nyugalomba vonult; három évre rá, 1733 szeptember 12-én halt meg Párizsban. Számtalan félkész művet hagyott hátra, melyeket azután családja fejezett be, de ezen munkák egyike sem maradt fenn napjainkra; valószínűleg azért, mivel e művek már nem értek fel Couperin kifinomult és kifejező stílusú, egyéni kompozícióival. François Couperin magánélete kevésbé ismert; sem családi levelezéséből sem kortársaitól nem maradt fenn anyag. Néhány utalásból felsejlenek azonban fontosabb jellemvonásai, melyek szerint intelligens, bizakodó, érzékeny és szerény ember volt. Debussy és Ravel "a francia művészet szellemének mintaképe"-ként említik, s mint ilyen kétségkívül a francia zenetörténet kulcsfontosságú alakja volt; jelentős szerepet játszott a ma is használatos billentyűs technikák kidolgozásában, kifejlesztésében. A 18. század elején Le Cerf úgy jellemezte Couperint, mint "Itália elkötelezett szolgáját", noha Couperin - játékstílusával, csembalóműveivel és a francia társadalomban elfoglalt helyével - megtestesítette mindazt, ami a francia klasszikus hagyományokban csodálatos volt; mindent összevetve Couperin tagadhatatlanul egyike a barokk legnagyobb mestereinek.


Forrás: couperin.extra.hu