Magyar sziget Óceániában

Előző könyvemben már írtam Új-Guineáról. Mi, magyarok azon kevés európai nép közé tartozunk, akiknek -- szerencsére -- sohasem volt gyarmatunk. Ezt a szigetet mégis egy kicsit magunkénak tekinthetjük azon a jogon, hogy feltárásán sok magyar tudós dolgozott. Egy kicsiny darabját pedig egészen magyarnak tekinthetjük, ahol Fenichel Sámuel hazánkfia nyugszik. Róla és kutatótársairól már írtam, most másik tudósunkról, Bíró Lajosról szeretnék megemlékezni. Szegény szilágysági parasztfiúból lett világhírű utazó, felfedező. Hét itt töltött évének küzdelmeit, kalandjait, sikereit és világhírét próbálom most feleleveníteni.

A múlt század végén Új-Guinea a Föld legveszélyesebb vidékei közé tartozott, s csak nagyon elszánt európaiak vállalták az ottani szolgálatot, ők is csak hatalmas fizettségért. Bíró ingyen ment, pedig tudta, hogy minden harmadik ember elpusztul ott egy éven belül. Magyar elődje, Fenichel Sámuel korai halála nemhogy elrettentette volna az utazástól, hanem inkább makaccsá tette. 1895-ben, 40 éves fejjel indult el a veszélyes útra. Útra kelését -- a maga fanyar humorával -- a következőképpen jellemezte: "Úgy indultam el, ahogy talán egy reményvesztett katona indul ismeretlen harctérre. De neki legalább bajtársai vannak, én csak egymagam, ha ő megsebesül vagy elesik, ellenség vagy jó barát kórházba viszi, ápolja, vagy eltemeti, engem akkor agyonütnek és felfalnak." Akkor még ilyen veszedelmes hírük volt Új-Guinea lakóinak, a pápuáknak.

Az első mulatságos kaland még a hajóra szállása előtt, Fiuméban történt vele. A lepkeölő veszedelmes mérget, a ciánkálit elfelejtette Magyarországon beszerezni, ezért az utolsó pillanatban egy fiumei orvoshoz fordult segítségért. Az orvos megkérdezte, hogy mennyit írjon fel? Legalább egy kilót kérek -- felelte Bíró Lajos gyanútlanul. Az orvos értetlenül nézett rá, azt hitte, hogy megzavarodott. Ciánkáliból néhány gramm is halálos méreg. Sorra járták a gyógyszertárakat, de mindenütt csak néhány grammot találtak. Eredménytelenül váltak el, és az orvos hazafelé menet összetalálkozott egy katonatanár barátjával. Ilyen esetem sem volt még -- mesélte a tanárnak. -- Nézd csak azt a nagy szakállú magyart, ott a kávéház előtt. Új Guineába indul, és egy kiló ciánkálit akart receptre felíratni velem. Egész Fiuméban nem találtunk ennyit. -- Akkor ő az én emberem kiáltott fel a tanár. -- Nemrég érkezett a kémiai szertáramba -- tévedésből -- egy kiló ciánkáli. Már aludni sem tudok a gond miatt, hogy mit csináljak ennyi méreggel. Adjuk oda gyorsan a magyarnak. -- Így jutott Bíró Lajos a tudományos munkához nélkülözhetetlen méreghez.

1896-ban éppen újév napján kötött ki a hajó Új-Guinea partjánál. Bíró Lajos így írja le érkezését: "A késő délutánon már az egész vidéket meglepte a nedves köd, a nap vörös korongja még csak világít, de napfényt nem ad. Nyugatra egy, a Budai-hegyekre emlékeztető hegysor, északra, keletre apró szigetek fogják körül a tengeröblöt, mindenik sziget olyan messziről, mint egy pálmákkal megrakott, szép, nagy kosár."

Ez a párába burkolt táj gyilkos éghajlatot jelentett a fehér ember számára. Ekkor még nem tudták, hogy a legveszedelmesebb trópusi betegséget, a maláriát szúnyogcsípés terjeszti. Azt hitték, hogy a mocsári levegővel lélegzi be az ember. Bíró a harmadik héten ismerkedett meg ezzel a betegséggel, de kevéssel később olyan kalandja volt, amely majdnem az életébe került. Egy folyó mentén, a sűrű őserdőbe vadászgatott, egy bennszülött fiú kíséretében. "A szálas őserdőben jó madarászó vadászat esett -- írja emlékirataiban --, mert itt másféle madarak élnek a fák koronáit összenövő liánok bogyóin. Nem messze tőlünk valami nagyobb madár ismeretlen hangját hallottam. A hang visszacsábított a sűrűségbe, és úgy belekeveredtem egy tüskés bozótba, hogy sötétedésig nem tudtam visszavergődni a folyóhoz. Még csak kalap és kabát sem volt velem, ing, nadrág, cipő és puska volt minden felszerelésem. Nyolc óra tájban megeredt az eső is, és áztatott hajnalig. Az erdő kivilágításának -- melyet később sokszor láttam -- először itt voltam tanúja. A fák törzsei, a talaj minden porcikája kékes foszforfényben vagy rubinvörösben úszott a korhadó gombáktól. Tündérnek képzelhettem volna magamat tündérországban, de nem gondoltam volna arra, hogy ilyen helyeken cserkésznek a mindig éhes krokodilusok. Ott kuporogtam minden fától félrehúzódva, mert azok tele vannak csípő hangyákkal, és lestem minden zörejre, nehogy meglepjen a krokodilus. Meg is virradt valahára, és hamar hazataláltam, de az orvos kijelentette, hogy legyek felkészülve a legrosszabbra. Azt mondták, hogy nem volt rá eset, hogy fehér ember esős évszakban az erdőn éjjelezett volna. Visszacsomagoltam ládáimba, búcsúleveleket írtam, megneveztem végrendeletem végrehajtóját és vártam, hogy él tovább a halálra szánt áldozat." De Bíró Lajos túlélte azt az éjszakát, és túlélt még további hét esztendőt Új-Guineában. Közben egymás után adta postára az értékes gyűjteményeket, és egy év múlva már egy sereg európai múzeumban az ő anyagán dolgoztak a tudósok. Bíró Lajos számára az igazi zoológusélményt a világ legszebb madarai, a paradicsommadarak jelentették. Ezek a madarak tulajdonképpen egy tengerészlódítás révén jutottak szép nevükhöz. Az első, Európába kerülő paradicsommadár-bőrökről a madarak lábát olyan ügyesen vágták le a bennszülöttek, hogy a sűrű tollazat alatt nyomuk sem látszott. A tengerészek, hogy a csodaszép madarakért több pénzt kapjanak, azt a mesét terjesztették, hogy ezek a madarak a világ végéről, a bibliai Paradicsomkertből valók. A madarak láb nélküliek, mert a Paradicsomkertben örökké a levegőben lebegnek, nincs is szükségük lábakra. Később a csalás kiderült, de a paradicsommadár név rájuk ragadt. Bíró Lajos munkája ritkán folyt zavartalanul, ha nem a malária gátolta, akkor nyakába szakadt az expedíción levő tudós legnagyobb gondja, a pénztelenség. Szorult helyzetében -- a tudomány érdekében -- kegyes csaláshoz folyamodott. Új-Guineában kétféle hittérítés is volt: katolikus és evangélikus. A református Bíró Lajos, mint abban az időben a természettudósok nagyobb része, nem volt valami vallásos. Amikor azonban a hazulról várt pénzsegély már hónapok óta nem érkezett meg, elhatározta, hogy segít magán. Az evangélikus missziónál volt látogatóban, és a hittérítők előtt célzást tett rá, hogy a katolikus misszió át akarja téríteni a katolikus vallásra. Ez persze nem volt igaz, de elhitték neki. Így, hogy a katolikus konkurenciát legyőzzék, hónapokon át maguknál tartották, és élelmezték Bíró Lajost. Ezt az esetet a maga kedves humorával a következőképpen mesélte el: "Csak három hittérítő van itt, és ezek a fejükbe vették, hogy engem megtérítenek. A napokban az egyik felszólított, hogy saját érdekemben vegyek részt az istentiszteleteken. A jámborok naponta tizenegyszer tisztelik az Úristent. Hatszor evés előtt és után, meg reggel, délben, este és még kétszer bennszülött nyelven. Én azt hittem, dicséretet kapok tőlük, hogy ájtatosan imádkozom hatszor sőt még hetedszer is, ha vacsora után elcsíphettek. Otthon jó magyar ételekért nem kellett ennyit hálálkodnom a jó Istennek, mint itt a hétszámra egyforma, sótlan marhakonzervért. Igyekeztem kapacitálni őket, nézzék, más a hitvallásunk, más a lelki szükségletünk. Egy hittérítő lelkének kövér eledelek szükségesek, de egy magamfajta tudós sovány lelki koszttal eltengődik. Csak hagyjanak meg engemet az én szerény hivatásomnak, lám, én sem kívánom meg tőlük, hogy naponta tízszer menjenek madarászni-bogarászni. Érzékenyen, sértve érezték magukat, hogy én a kígyók békák fojtogatásával merem összehasonlítani az ő magasztos hivatásukat."

Bíró rokonszenvet, méltánylást vitt magával a pápuák közé. A bizalom meg is mutatkozott iránta. Felajánlották neki, maradjon köztük, kap kunyhót és asszonyt is. Bíró megmagyarázta, hogy a faluban nem maradhat, mert neki minden sziget nyelvét, szokását meg kell ismernie, hogy otthon beszámolhasson fehér testvéreinek. De az asszonyt elfogadja. Bíró még bizalmas leveleiben sem írt erről a házasságáról. A lány nevét sem tudjuk. Az idősebb múzeumi zoológusok, akik Bíró Lajost személyesen ismerték, arról is tudtak, hogy ebből a házasságból gyerekek születtek. Asztalos Sándor Bíró Lajos, a nagy magyar utazó c. könyvében közli Bíró Lajos házasságlevelének alsó részét másolatban, aláírásokkal. Én is nyomoztam Bíró Lajos leszármazottai után, de sikertelenül. Vajon élnek-e leszármazottai Új-Guineában? Hetven év távlatából nagyon nehéz, talán lehetetlen is erre választ adni, de folytatni kell a kutatásokat.

Az évek lassan peregtek, és Bíró Lajos elérkezett új-guineai tartózkodásának hetedik évéhez. Az állandó láz és a nélkülözések, a forró éghajlat nagyon igénybe vette közel ötvenéves szervezetét. Legfőbb ideje volt, hazautazásra gondoljon. Sohasem akart végleg hazatérni Magyarországra. Egyik ismerősének, aki Új-Guineába készült, a következőket írta: "Levelével nagyon megörvendeztetett, de még jobban azzal az örömhírrel, hogy eljön az én gyönyörű Új-Guineámba. Kérdéseire íme a válasz: Meddig maradok itt? Örökké! Nem megyek én el innen, úgy megszerettem itt. Nem volnék én ilyen boldog, ilyen szabad sehol a világon!" Így érzett, így gondolkozott Bíró Lajos akkor is, amikor elindult hazafelé.

A fogadtatás minden várakozást felülmúlt. Tudóst még nem várt ilyen ünneplés Magyarországon. A Magyar Nemzeti Múzeum küldöttsége elébe ment a Kelenföldi pályaudvarig. A Keletiben az egész peront betöltő tömeg várta, és a kormány nevében egy államtitkár üdvözölte. Az országos ünneplés csak néhány óráig tartott, azután ellobbant, mint a láng. Nehéz lenne pontosan megmondani, hogy utána miért feledkeztek meg Bíró Lajosról. Talán az volt a fő oka, hogy sohasem volt sohasem volt ügyeskedő, helyezkedő ember, és elmulasztotta, hogy fellebbvalóinak hízelegjen. És biztosan közrejátszott paraszt származása is. Abban az időben még nem tudták elfelejteni, hogy milyen nagy társadalmi különbség van az úri családból származó Humboldt és Bíró Lajos között.

Végül még egy szerény állást sem adott az ország ennek a világhírű tudósnak, aki annyi dicsőséget szerzett, és annyi tudományos kincset hozott haza. Mint tiszteletdíjas, vagyis ideiglenes múzeumi alkalmazott dolgozott, pedig bármely nagyhatalom büszke lehetett volna rá, ha véletlenül odaszületik. Nekünk, ma élő tudósoknak egyszerűen felfoghatatlan, hogy miért bántak vele így. De Bíró Lajos ezt is elviselte, mert egyetlen vágya volt, visszatérni az ő Új-Guineájába. Mindent megmozgatott, de hiába, nem tudta megszerezni a visszautazáshoz szükséges útiköltséget. Közben a debreceni egyetem meghívta professzornak, de visszautasította a nagy megtiszteltetést és anyagi függetlenséget jelentő állást. Azért nem vállalta el, mert egyetlen hivatást érzett, távoli vidékek kutatását. Még 72 éves korában is erről ábrándozott, pedig ekkor már biztosan érezte, hogy nem látja többé álmai földjét. Az akkori magyar kormány nagy szégyenére, mindenkitől elhagyatottan halt meg 1931 szeptember 2-án a Rókus-kórház szegényosztályán. Az utódok teljesítették, amit kortársai elmulasztottak. A magyar nép és a Magyar Tudományos Akadémia emléktáblája a független országgá vált Új-Guinea egyetemén hirdeti emlékét.


Forrás: Balogh János: Érdekes szigetek (88-92. oldal) RTV - MINERVA- Budapest 1982