A kortárs ír költészetről

„Gondosan kikevert fény”

Végh Veronika

Az ír és a magyar nép történelme és identitása közti párhuzamokat nem egy kutatónk felfedezte már, napjaink ír költészete azonban nemcsak emiatt tarthat számot érdeklődésünkre. Az angol nyelvű kortárs költészet egyik legnagyobb alakjának tartott Seamus Heaneyt talán azok is ismerhetik, akik (még) nem mélyültek el az elmúlt évek, évtizedek ír irodalmában: ő azonban csak egy – noha természetesen igen jelentős – szereplője a kortárs szcénának. A fontosabb alkotókkal megismerkedve közelebb kerülhetünk egy nagy múltú írásossággal bíró nép kultúrájához, felfejthetjük nemzeti identitásuk szövetét és ambivalenciáit, és átsétálhatunk a történelmi és politikai múltat a jelennel összekötő hídon. Mindemellett természetesen körüljárhatunk olyan, a posztmodern számára is fontos kérdéseket, mint a szerzőség, az ihlet, az öndefiníció problematikussága.

Talán meglepő, de először érdemes tisztázni, mit is nevezünk ír költészetnek, ugyanis ebben az esetben nem egy ország egy nyelven formálódó lírájáról van szó. Az ír nép összetett politikai és történelmi viszonyrendszerben élt és él, s ez óhatatlanul kihat az irodalomra is. Angol–ír, protestáns–katolikus, észak–dél, királyság–köztársaság, erőszak–erőszakmentesség–védekezés, egység–elszakadás, függőség–önállóság: gyakran ilyen párhuzamok és ellentétek mentén keressük az „írség” definícióját, s ilyen kettősségekbe ütközünk az ír költészet meghatározása kapcsán is. Írország és Észak-Írország alkotói egyaránt az ír irodalom tárgykörébe esnek, bár természetesen minden esetben az önmeghatározás a döntő fontosságú. Óvatosan kell bánnunk azonban a „brit” kategóriával, mivel gyakran összemosódik az írrel, noha a kettő között nyilvánvalóan különbséget illene tenni.¹ A nemzeti, nemzetiségi kérdés mellett ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az ír és az angol egyaránt nyelve az ír lírának, bár kétségtelen, hogy utóbbi jóval népesebb szerzőtábort mondhat magáénak.

Elsőként lássunk egy északír szerzőt: Seamus Heaney évtizedek óta az angol nyelvű irodalom állócsillaga, rendkívül sikeres, elismert, sőt rajongott költő,² akihez – úgy tűnik – kortársainak képtelenség nem viszonyulnia, még ha esetenként ambivalens érzelmekkel is. Népszerűségének egyértelmű mutatója, hogy az angol nyelvű verspiac eladásainak kétharmadát az ő művei teszik ki az egész világon.

Seamus Heaney 1939-ben született Észak-Írországban, katolikus családban. Belfasti egyetemi tanulmányai után középiskolai tanárként helyezkedett el, s ezekben az években kezdett publikálni. Egy vékonyka versgyűjtemény után 1966-ban jelent meg második kötete, az Egy naturalista halála, amely óriási kritikai elismerést és számos díjat hozott. Az ezt követő évtizedekben jó nevű egyetemeken és főiskolákon tanított, köztük a Harvardon, a belfasti Queen’s Universityn és Oxfordban. A Dublinban élő költő 1995-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Indulása óta tizenkét fontosabb kötete jelent meg, a legutóbbi 2006-ban.

Heaney költészete, talán mondhatjuk ezt, földi költészet. Képzeletét a megfogható termékenyíti meg, ezáltal lírája szinte érzéki élményt nyújt: tapintható, anyagi képalkotás, kemény kézzel fogott ritmus és erős mássalhangzók jellemzik. A csak ritkán politikus költő gyakran emeli versébe a mindennapit, a szokásost, de családi múltjának epizódjait is. Műveiben gyakran szerepel az ír táj, főleg szülőföldje, Észak vidékei. Heaney költészetében központi helyet foglal el a történelem, a múlt (lefordította a Beowulfot is), a gyökerek után való kutatás,³ emblematikus darab az Ásás (Digging) című vers. Az ősi, prehistorikus kor lápverseiben jelenik meg,⁴ ezek közé tartozik a Lápföld, A tollundi ember, a Lápkirálynő és a Különös gyümölcs (eredetiben: Bogland, The Tollund Man, The Bog Queen, Strange Fruit). Az Ír-sziget lápvilága különös erővel őrzi a múltat: tökéletesen konzerválta ugyanis azokat a holttesteket, amelyeket emberáldozatul ajánlottak a Földistennőnek évezredekkel ezelőtt. Heaney a kegyetlen, ősi tradíció továbbélését látta a sziget közelmúltjának véres eseményeiben. Ebben a világban a Földanya Írország antropomorf alakjával egyeztethető: egy olyan ősi erő formálódik, amely a vallásos hitet és a földet, az otthont az erőszakkal állítja kapcsolatba. A „lápi emberek” mintegy az időt engedik látni ezekben a versekben, olyan allegóriát formálnak, amelyben a régmúlt és a ma egyszerre jelenvaló.

Az ír kultúra, történelem, mitológia tematikája (Sheelagh na Gig), valamint az angol nyelv ír sajátosságai rendre megcsillannak a Heaney-szövegekben. Költészetnyelvi hatása érezhető az angolszász lírában, főleg követői versforma-érzékenységében. Nagyon hazai és nagyon lokális tehát ez a költészet, ugyanakkor univerzális és mindenhol érthető, ahogy népszerűsége szerte a világon bizonyítja.

Az északír származású Heaney után kézenfekvő áttekinteni azon fontosabb szerzőket, akiket szintén Ulster⁵ tartományhoz köthetünk. Az első a sorban a belfasti Michael Longley (sz. 1939), aki kéttucatnyi kötetével nagy öregje az ír lírának. Longley ellene megy a hosszú költeményeket csúcsértékként kezelő hagyománynak, pontos, kimért és részletgazdag miniatürista. A klasszika-filológiai tanulmányokat folytatott költő írásaiban lépten-nyomon előtűnik az antik hagyomány, versformáiban és témaválasztásában is jelen van, mint az Odüsszeia (Odyssey), az Elválás (The Parting) vagy a Mészárosok (The Butchers) című verseiben, főleg Ovidius és Homérosz nyomán. A klasszikus ihletettség nem öncélú: gyakran egy jelenkori eseményhez kapcsolódik, új értelmezési horizontot nyitva, ilyen például a napokkal az északír tűzszünet után született Békekötés (Ceasefire), amely Hektór testének visszaadását idézi. A természet szintén fontos inspirációt jelent Longley számára, főleg Nyugat-Írország tájai: a Carrigskeewauni emlék (Remembering Carrigskeewaun) megejtő darabja ennek a vonulatnak. A szerelem és főleg a szerelem emlékei olyan szövegeit ihlették, mint az egy régvolt menyasszonyi ruhát idéző Szabásminta (The Pattern), vagy a szerelem átlényegülését megmintázó Ollószertartás (The Scissors Ceremony).

Az északi iskola jelentős alakja a belfasti protestáns családból származó Derek Mahon (sz. 1941). Klasszikus tradíció, kiművelt verselés, metaforikus látásmód: Mahon lírája ilyen kifejezések köré csoportosítható. A végletesség technikailag – jambikus pentameterek – és tematikusan is jellemző verseire. Lírájában a modern kor embere megállíthatatlanul halad a végállomás felé, s a képzelőerő az egyetlen kreatív hatalom, amely ezt késleltetheti, vagy legalábbis pillanatnyi örömet nyújthat.⁶ Mahon verseiben rendszeresen elhatárolja magát az északír erőszakhullámtól, attól a jelenkori drámától, amely számára még a nemzeti identitást is kérdőjelessé teszi. Egyik különös erejű kulcsverse az Elhagyott fészer Wexford grófságban (A Disused Shed in Co. Wexford). Az utópisztikus szöveg elnyomottak és áldozatok metaforáivá nagyítja a sötét és elhagyatott helyeken növekvő életeket: „Ezernyi gomba tolong a kulcslyuk körül. / Ez az egyetlen csillag egükön”,⁷ a vers segélykiáltás azok nevében, akik nem szólalhatnak meg. Az erőszakkörből kilépni vágyó Az utolsó tűzkirály (The Last of the Fire Kings), a Traktátus (Tractatus) klasszikus bölcselője és a Minden rendbe jön (Everything is Going to be All Right) sztoikus-derűs beszélője mind-mind Mahon költői énjének darabjai. Életművének érdekes versei az ekphrasziszok, amelyek vizuális művészeti alkotásokat emelnek a szövegbe.

A kortárs ír lírának és női költészetnek erőteljes és karakteres képviselője a belfasti Medbh McGuckian (sz. 1950). A költőnő egy interjúban⁸ felsorolja, mennyi ellentétet kellett feloldania az egészséges öndefinícióhoz: írként, nőként, északiként és katolikusként egy nemzeti és vallási feszültségekkel, nemi előítéletekkel terhelt társadalomban. Medbh McGuckiant szokásosan rendkívül feminin költőnek tartják, lírájának tematikáját az otthon, a terhesség, a gyermekszülés, a magánélet határozzák meg. A természet gyakran mint a női tudattalan megfelelője jelenik meg, s a versekben felbukkanó otthon a női test metaforájaként értelmezhető. Generációjának szinte kizárólag férfiak uralta költészetében olyan erőteljes, személyes lírát hozott létre, amelyben a femininitás sosem felszínes nőiesség, hanem komplex, ambivalens érzelmekkel és egyedi intellektussal párosuló, meghatározó létállapot. Az 1982-es A virágok ura című kötetben a növekedés-virágzás-pusztulás hármasa köré csoportosulnak a versek gazdag virágképeikkel. Az ezt követő Vénusz az esőben egyes darabjai már az alkotófolyamat természetét is vizsgálják,⁹ a kilencvenes évek második felétől pedig az ír politikai örökséggel való ambivalens viszony is bekerül szövegeibe. A versek sosem sugallnak egyetlen értelmezési lehetőséget, megoldást, sokrétűségük kreatív szabadságot hagy a befogadónak. McGuckian az elmúlt hat évben öt kötettel jelentkezett: pályája delelőjén jár, érdemes tehát újabb köteteit is figyelni.

A szintén északi Paul Muldoon (sz. 1951) valódi költővirtuóz, akinek lírájában nem ritkák a nehezen felfejthető hivatkozások, az archaikus kifejezések és a sajátos, megfejtésre váró szójátékok. A húsz éve Amerikában élő költő tizenéves kora óta publikál, első mentora Seamus Heaney volt, akivel aztán kölcsönösen hatottak egymásra. 2003-ban költészeti Pulitzer-díjat kapott. Rendkívül változatos versformák, merész és meglepő rímtechnika jellemzik írásait. Muldoon ars poeticája, hogy a verset nem a költő írja, a költészet magát alkotja, amint átáramlik a bölcs passzivitásba merült költő-médiumon.¹⁰ Talán ennek köszönhető, hogy olvasójaként elfoghat az érzés: csapongó elméjének titkos kamrájában vagyunk, ahol egyszerre minden tárgyból és emlékből különös formába öntött vers lesz. A rímjáték azonban természetesen nem minden; hogy csak néhány példát hozzunk, Öszvérek (Mules) című versének szociális vetülete és politikus olvasata is van, a Fegyverszünet (Truce) a pillanat törékenységét őrzi, a Kuff (Quoof) pedig a szavak világalkotó erejéről beszél. Jelentősnek tartják a számos értelmezési lehetőséggel bíró Madoc: egy rejtély (Madoc: a Mystery) című verset, amely egy alternatív valóságban Coleridge és Robert Southey útját követi, akik Amerikában kommunát alapítanak. Muldoon egyedi alakja a kortárs ír lírának, akire sokan Heaney utódjaként tekintenek.

Az északi iskola költői után következzék egy Írországban született és élő szerző, Eiléan Ní Chuilleanáin. Az 1942-ben született, hatkötetes költőnő különleges hangja, enigmatikus, misztériummal telített lírája generációjának legnagyobbjai közé helyezi. Ní Chuilleanáin költészete érint társadalmi problémákat, a vallással és a hittel kapcsolatos kérdéseket, szövegei az emberi természet gyökereiig ásnak le. A versek üzenete néha csak többszöri olvasás után kristályosodik ki, nemhiába hivatkoznak rá gyakran „titokzatos költőegyéniségként”.¹¹ A harmadik személyű narratíva és az intim, személyes hang, az én hiánya olyan univerzális nézőpontot biztosít, amely egyének feletti, mindenkiben élő félelmeket, örömöket és kérdéseket hoz felszínre. A történelem, Írország, a mitológia és a folklór, illetve a múlt és a jelen kapcsolódási lehetőségei, párhuzamai állandó szereplői verseinek, mégpedig úgy, hogy ez a történelem és ez a megtapasztalás nagyon gyakran nőnemű: női alakokkal, női hangokkal. Ní Chuilleanáin költészetének visszatérő szereplői az apácák (J’ai Mal a Nos Dents), a katolikus hitvilág át- meg átjárja szövegeit: Az igazi (The Real Thing) ereklyéje, a Vállaikon (Fireman’s Lift) égbe emelkedése a magasztosat és szentségest láttatják profán oldalról. Ní Chuilleanáin költeményei mintegy beölelik az olvasót saját világukba, ahol a titkok, a múlt és a jelen megkövesedett pillanatai egyetlen beavatási szertartássá állnak össze.

Egészen más Paul Durcan (sz. 1944) költészete; ő a „mindennaposnak” és Írország jelenének költője. Durcan szókimondóan és szatirikusan reagált az Ír-szigeten felekezeti alapon fellángoló erőszakra, számos verse rögzíti a tragikus eseményeket (A dublini mészárlásban meggyilkoltak emlékére; In Memory of Those Murdered in the Dublin Massacre, May 1974). A társadalmi igazságtalansággal és az erőszakkal szemben szatírával fellépő költőnek azonban van egy másik hangja is, amely a magánéletével kapcsolatos verseiben él, így a házassága felbomlása után született The Berlin Wall Cafe című kötetében.

A tragikus események miden területen éreztették hatásukat, a költészet különösen érzékenyen reagál rá: Ciaran Carson (sz. 1948), a belfasti költő, a tradicionális, olykor balladisztikus történetmesélést ötvözi posztmodern elemekkel. A Muldoon-féle kísérletező lírát is követő Carson hosszú sorai már-már védjegynek számítanak. A politikai-társadalmi feszültség és az erőszak állandó témája, inspirációja verseinek, ilyen a Véres kéz (Bloody Hand) vagy az Igen (Yes), de a The Irish for No című verse is, amely címével az ír ‘nem’ szóra, de a Home Rule-ra, a birodalmon belüli önálló önkormányzatiságra adott ulsteri nemre is utal. A nyelv mint kétarcú, elválasztó, de egyben összekötő erő szintén gyakran felbukkan: például a Második nyelv (Second Language) és a Tak, tak című szövegekben. A köznyelvre igencsak építő versekben a központozás egy értelmezés szerint a mindennapi életben állandóan szereplő erőszakot jelképezi.¹² A kilencvenes évek végén Carson egyre inkább a nyelvvel kapcsolatos problémák felé fordult, alexandrinusokban fordított, és szonett-kötete jelent meg.

A kortárs nőköltészet egyik kiemelkedő alakja a dublini származású Eavan Boland (sz. 1944), aki többszörös kisebbségi helyzetét Medbh McGuckianhez hasonlóan éli meg. Boland verseire a kifejezetten erős, a női léttel és a nőiséggel kapcsolatos témaválasztás jellemző, rendkívül hatásos, lehengerlő, merész képalkotással és kemény őszinteséggel – ilyen az Anorexia (Anorexic), Az asszony bosszút áll a holdon (The Woman Takes her Revenge on the Moon). Költészetében az öndefiníció olyan folyamat, amely túllépi magánéletének határait: azt vizsgálja, hogy a nőt miképpen ábrázolta a mítosz, a művészet, az irodalom és a történelem az elmúlt évszázadokban,¹³ ez követhető például Gránátalma (The Pomegranate) című költeményében.

Részletesebben nem ejtünk szót róluk, de egy kortárs körképben ott a helye Tom Paulinnak, aki elismert szerző, de ellentmondásos közszerepléseivel is felhívja magára a figyelmet, Matthew Sweeneynek, az „alternatív realizmus” költőjének, de Pau- la Meehannek és Sara Berkeleynek is. Fordítások olvashatók még Adrian Foxtól (sz. 1961), akinek eddig egy kötete jelent meg, és Leontia Flynntől (sz. 1974), aki egyik igen szépreményű fiatalja napjaink angol nyelvű lírájának.

A kép teljessége megkívánja, hogy érintsük a Magyarországon alig ismert ír nyelvű költészetet is. Az első hivatalos nyelv továbbélését és megerősödését egy 1926 óta működő, államilag támogatott kiadó, az An Gnúm ösztönzi, mely eredeti szövegeket és fordításokat publikál. Fontos költőjük például Nuala Ní Dhomhnaill és Gabriel Rosenstock. Ní Dhomhnaill gazdag képi világú versei az ír örökségből merítenek, kombinálva azt a modern kor kultúrájával és egyedi femininitással; Medbh McGuckian és Eiléan Ní Chuilleanáin fordította őket angolra. A költőnő nemcsak az ír nyelv megőrzését, de annak a rárakódott előítéletektől való megtisztítását is célul tűzte ki.

Kortárs költészetről írni olyan, mint a futó mozgókép egy kockáját kimerevíteni: az életművek nem lezárt egységek, a kánon még épphogy csak formálódik. A szubjektivitás tehát alapvető tulajdonsága ennek az írásnak is: elsődleges célja az volt, hogy ráirányítsa a figyelmet az Ír-sziget alkotóira, s hogy további keresgélésre ösztönözzön. Napjaink ír költészete igen sokszínű, bár egyes vélemények szerint félő, hogy a „részmunkaidős” jelleg – a legtöbb felsorolt alkotó főállásban egyetemen vagy főiskolán tanít – és egyes költőcsoportok klikkesedése óhatatlanul befolyásolja majd a képet. Ez azonban nem változtat azon, hogy a jelenkori ír költészetben számos egyedi látásmódú költővel ismerkedhetünk meg, akiknek kulcstémája a múlthoz, a nemzethez, a kultúrához, a társadalmi nemhez és a nyelvhez is kapcsolódó identitáskeresés, s akik kérdésfelvetéseikkel mindannyiunkhoz szólnak, hiszen az emberi lét megkerülhetetlen csomópontjairól írnak.

Forrás: Korunk - 2007 November