Marcel Proust emlékére

E napon halt meg Marcel Proust író (1922)

Marcel Proust

(1871—1922)

Marcel Proust életében tulajdonképpen semmi érdekes nem történt. Azaz valójában odakint a világban izgalmasabbnál izgalmasabb, történelemformáló események követték egymást, hiszen a párizsi kommün évében született, átélte a polgári köztársaság nagyhatalmi törekvéseinek és belső válságainak évtizedeit, kortársa volt az első világháborúnak, megérte a francia imperializmus győzelmét a német imperializmus fölött — de mindebből mintha semmit sem vett volna észre. Elkényeztetett, gazdag fiúként nőtt fel, az anyagi gondokat sohasem ismerte, felnőtten is anyja kényeztetett fia, nők kényeztetett barátja, szerelmek álmodozója és visszaálmodozója maradt. Lelkét betöltötte a magánélet sokféle aprósága, saját túlérzékeny idegrendszere, a társasági forgolódás, amelyben — gazdag polgár lévén — fontos mozzanat volt az arisztokraták nagyvilága iránti vágyakozás. Élete végső évtizedében már olyan túlérzékenyen beteg volt, hogy zavarta minden kívülről jövő zaj és fény, ezért otthonában bezárkózott egy parafával bélelt, minden hangot elzáró szobába, ahol rejtett világítótestek óvták látóidegét. Csak éjszakánként sétált ki a csillagos ég alá egy kis friss levegőre. És ebben a néma félhomályban emlékezett vissza érdektelen életére. amelyet tizenhat köteten keresztül idézett fel olyan érdekesen és olyan merőben újszerűen, hogy műve egyszerre megragadó olvasmány és nagy hatású irodalmi tett, amely új útra vitte az egész szépprózát.

Proust ifjúkora óta irodalmi körökben élt, irodalmi életet élt. Hódolattal bámulta Anatole France fölényes műveltségét és elegáns stílusát, észre sem véve, hogy a tisztelt mester hogyan érkezik el a szépség kultuszától a társadalmi elkötelezettséghez, a mosolygó kételkedéstől a harcos szocializmushoz. Az ő számára France megmaradt a mindenkinél okosabb és szellemesebb társasági csevegőnek, a rég múlt korok játékos felidézőjének, a francia mondat bűvészének. Hiszen valóban ilyen volt Anatole France, csakhogy ő látta a körülötte kavargó világot, és példás erkölcsi erővel társasági csevegőből a társadalom tanítómesterévé, a haladó eszmék szószólójává emelkedett. Az alázatos tanítványnak ilyesmi még csak az eszébe sem jutott. Őt a társaság érdekelte, és nem a társadalom. Élvezni akarta mindazt, amit érzékeivel birtokba vehetett, gyönyörködött az irodalomban, a tárgyak szépségében, a nő szépségében. Ha nem lett volna lángelme, aki új módszert és új szempontot ad a világ látványainak megragadására, a célja vesztett, dekadens polgár ugyancsak ellenszenves példájának tekinthetnők.

Ez a lángelme nem derült ki egyhamar. Korai elmélkedései, ifjúkori regénykísérlete — a Jean Santeuille — és túl irodalmi levelei egy afféle úri dilettánsra vallanak, ámbár éppen a biztos érzékű Anatole France megsejtette s hangoztatta is, hogy a szertartásosan jó modorú fiatalemberben igazi írói lehetőségek lappanganak. Ennek kibontakozásához azonban, úgy látszik, szükség volt idegbajának súlyosbodására, amely arra késztette, hogy visszavonuljon az olyannyira szeretett nagyvilági társaságoktól, és emlékeiben keresse a szépséget.

Idegbaja — vagy ha tetszik: allergiája — súlyos testi következményekkel járt: a legkisebb megrázkódtatás asztmatikus rohamokat idézett elő. Korábban anyja, később felesége arra áldozta életét, hogy óvja-védje a fuldoklást okozó külvilágtól. Rákényszerült a befelé fordulásra. És amikor harmincnégy éves korában elvesztette az anyját, emlékei egyszeriben áradni kezdtek a tudat mélyéről. Visszatért az anyjával töltött gyermekkor, a közös nyaralások elfelejtett sokféle képe, a különböző alakok, akik körülvették a serdülő fiú mindennapjait. Proust keresni kezdte az eltűnt időt.

Talán az sem érdektelen, hogy Marcel Proust unokafivére volt Henri Bergson, a filozófus, aki azt tanította, hogy az idő valóságos múlásának semmi köze ahhoz a belső időhöz, a tartamhoz, ahogy az ember átéli az időt: ugyanaz a félóra, ami az egyik embernek nagyon rövid, a másiknak tűrhetetlenül hosszú lehet. Nos, Proust éppen ezt a belső időt ragadta meg. Kétségtelen, hogy sok köze van egymáshoz Bergson bölcseletének és Proust művészi módszerének. Azon azután vitatkozhatnak az irodalom és a filozófia történészei, hogy melyikük is hathatott ösztönzően a másikra. Ámbár az is lehetséges, hogy mind a két jelenség, az irodalmi is, a filozófiai is egyaránt a polgárság félelmét fejezte ki az ellenük dolgozó időtől, amely elől a tényleges időt kétségbe vonó tartamba menekültek. De hát unokatestvérek voltak, elképzelhető, hogy beszélgettek egymással gondolataikról, és talán kölcsönösen segítették egymást abban, hogy az egyik a polgári hanyatlás legegyénibb és leghatásosabb filozófusa, a másik a hanyatló polgár életkörülményeinek legárnyaltabb ábrázolója legyen.

Proust regényfolyama, Az eltűnt idő nyomában nem úgy regényciklus, ahogy azt Balzac óta az irodalom nyilvántartja. Balzacnál, Zolá-nál, majd később Romain Rolland-nál, Galsworthy-nél, Martin du Gard-nál meg a többieknél a cselekménysor akár egy széles társadalmi körről szólt, akár egy családról, akár egyetlen ember életútjáról, az egyes részek zárt, egész regényt alkottak, az egymás után történt események a cselekményben is egymás után következtek. Proustnál minderről szó sincs. Ez a tizenhat kötet egyetlen emlékezéssor abban a sorrendben, ahogy az emlékezőnek eszébe jut. A cselekmények nem a külső időben, hanem a belső tartamban játszódnak; olykor egy félóra hosszabb, mint máskor egy esztendő. Egy látvány vagy egy íz vagy egy illat elegendő, hogy az emlékezőnek felidéződjék valami, ami sok évvel azelőtt történt, és a felmerült emlék újabb, esetleg egészen máskor és másutt játszódó emléket idéz. A módszer tehát a szabad gondolattársítás, az asszociáció, ahogy a képek szeszélyesen, irányítatlanul kapcsolódnak egymáshoz. Híressé vált kép a prousti műben, hogy az emlékező egy ízben szárazsüteményt márt teába, úgy veszi a szájába, és erről az ízről hirtelen eszébe jut egy ifjúkori pillanata, amikor ugyanilyen süteményt mártott teába. Ebből az emlékképből indul más emlékek felé.

Az eltűnt idő nyomában nem önéletrajz, nem bizalmas vallomások sorozata, mint Augustinus vagy Rousseau műve, hanem regény, amelyben igen sok az önéletrajzi elem. Hőse egy egyes szám első személyben beszélő férfi, aki keresi a saját múltját, azaz pontosabban azt kutatja önmagában, hogy a szinte észrevétlenül elröppent időnek mi is volt a tartalma. És a szeszélyes gondolattársítások nyomán lassan kitöltődik az eltűnt idő. De nemcsak saját élményekkel, hanem újra felidézett alakokkal, akiknek életéről sok mindent megtudott az emlékező.

És ahogy a különböző alakok, a különböző társaságok felrémlenek, egyre jobban vesszük tudomásul, hogy az eseménytelen életű író milyen nagyszerű megfigyelő, milyen jó emberábrázoló, milyen sokat tud a lelki jelenségek addig észre sem vett rezdüléseiről. És még az is kiderül, hogy a társadalmi kérdések iránt oly érzéketlen Proust önkéntelenül is kitekintvén a mások élete felé, milyen árnyaltan tudja érzékeltetni a nagypolgári és arisztokrata világ rétegeinek egymáshoz való viszonyát. A történetíróktól megtanulhatjuk, hogyan is éltek a hercegek, milyen volt a múlt század végén a gazdag polgárok életformája, a nagy realista íróktól még a látomását is megkapjuk ennek a hajdani életnek. Hanem azt, hogy mit érzett egy sznob polgár egy herceg szalonjában, milyen gondjai voltak egy gondtalan kisfiúnak egy fényűző tengerparti nyaralóhelyen, milyen mély nyomokat hagytak a nyomtalanul eltűnő szerelmek, milyen boldogtalan lehet az irigyelt boldog élete, de közben mennyi örömöt adhatnak az élet jelentéktelen apróságai — ezt senki nem tudta és nem tudatta jobban, mint Proust.

Nem az élet mélységeibe mutat, de a felszín fényeit és árnyait gazdagabban még senki sem ábrázolta. És ez az impresszionisták rokonává teszi. Az érzékszervek benyomásának nagy költoje. S habár a világa a hajdan fent élők földi mennyországa, s még csak fel sem teszi a kérdést, hogy miből, kiknek a rovására oly gondtalan ez a magángondokkal teljes élet — mégis példát adott egy merőben új ábrázolási módra. Az időrend felkavarása, az emlékezet és a gondolattársítás útjai, a maga magával beszélgető belső monológ új lehetőséget nyitott az egész szépprózának.

Nagy művét nem sokkal halála előtt fejezte be, a végső kötetek csak a halála után jelentek meg. Az első részeknél alig-alig vette észre valaki, azután egyre jobban figyeltek rá. S amikor készen állt az egész nagy mű, az irodalom úgy vette tudomásul, hogy ettől kezdve valami új indult meg a regény történetében. Ifjúkorától várt az irodalmi dicsőségre. Alig valamivel a halála után meg is érkezett.



Forrás: László Zoltán - Literatura