Sík Sándor - A sírásról és a nevetésről

A sírásról és a nevetésről

Ma más vagyok, mint tegnap voltam.
Valami nagy széltől sodortan,
Ma megbotoltam.

Amikor újra egyenesre keltem,
És amikor magamba néztem,
Csupa csodára leltem.

Gonosz szél, rossz tavaszi szél!
Mióta lelkemre leheltél,
Bennem két ember él.

Mióta veled versenyt fütyörésztem,
Azóta más lett a sírásom
És más a nevetésem.

Mióta ma a napba néztem,
Azóta nevet a sírásom,
Azóta könny van minden nevetésben.

És most már sírni nem merek,
Mert félek a torz kacagás arcától,
Hogy vigyorogva rám mered.

És nevetni is elfeledtem.
Jaj, hiszen sírtam, mikor nem akartam,
És minden sírt, mikor nevettem.

Nagy csoda ez, hogy két lélekre váltam.
A régi lelkem még most is piros,
Hisz hajdan a hajnalban jártam.

A másikon nagy, sűrű fátyolok.
Minden lépésem egy nehéz csoda,
S minden titok.

A könny születéséről

O felix culpa, quae talem
ac tantum meruit Salvatorem!
(Szt. Ágoston)

Boldog a bűn és érdemtelen áldott,
Mert semmiből teremt egy új világot.

Boldog a bűn, mert ő szüli a könnyet
És százszor szent a könny.
És másom nincs, csak a könny, amit sírok,
Egyetlen ősi örököm.

Nincs másom. És az sem enyém,
Az én könnyem nagytitkos messze tenger,
És én úgy állok partja meredekjén,
Félve és fázva, félig-húnyt szemekkel.
És a szemem lehúnyni sem merem,
Mert a tengeren sziszegnek az éjek,
És elzsibbaszt egy szörnyű félelem;
És a szememet kinyitni is félek.
És úszni kellene és nem merek,
Hiába hívnak messze tengerek;
Csak reszketek, vacogva reszketek.
És, jaj nekem, egyhelyben állok.

A bűn az áldott.
Mert eljön és az óriás vizeknek
Örvénylő mélyére merít,
És tágra nyílt szemeim elé hozza
A mélységek rejtelmeit.
Megmutat mindent ott lent a fenéken,
Hullám alatt, kövek megett,
És úgy találom meg enmagamat
És úgy találom meg a könnyeket,
És ama világos világot.

A könny, a könny ezerszer áldott!

A könnyről

A könnyben van az élet.

Most megtaláltad. Lásd, ez a titok.
Milyen egyszerű, Istenem!
És mégis mennyit futsz, amíg eléred,
S utána hányszor nyúlsz, míg megfogod!

És most megszűnt a küzdelem.
Most álljunk meg. A harc most elpihenhet.
Kint a tengeren még vijjog a szél,
De mi pihenjünk. Le az evezőkkel,
Ez itt a rév, ez itt a cél.

Kinn kék vizen kéklő sajkák suhannak,
Veri a vizet sok serény lapát.
Ki napkeletnek, ki az alkonyatnak,
Mind megy keresni a kincses hazát.
Mi nézzük őket a hullámtörésről,
Ahol a szél se zúg.
Voltunk mi is sajkás legények,
Csikorgott ránk is a vitorlarúd,
Hozzátörtünk mi is az evezőhöz,
Bennünk is dalolt mese-száz-ígéret,
Bennünket is csalt csoda-tűnő-álom,
Boldogszigetek és énekes élet, -
Most vége. Most ülünk a parti páston,
S pirosló napfény játszadoz velünk.

Egy cseppnyi víz most a mi tengerünk.

Forrás: SzePi