Babits Mihály költő

1883 November 26. (126 éve történt) Megszületett Babits Mihály költő.


Babits Mihály (1883-1941)



Az Adyval induló új magyar irodalomnak, a Nyugat nemzedékének Ady után sorrendben következő második legnagyobb költője volt Babits Mihály (ha ugyan szabad és lehetséges ilyen számozott sorrendet felállítani nagy költők között; mégis: kétségtelen, hogy ebben a körben Ady a legnagyobb, a többiek közül pedig művészi erőben is, hatásban is, irodalomtörténeti szerepben is kiemelkedik Babits). Már a kortársak is úgy tartották nyilván Adyt és Babitsot, mint a két irodalmi vezért. Ezenkívül azonban semmi sem emlékeztet bennük egymásra. A politikus Ady mellett Babits hangsúlyozottan elhúzódik a politikától, és csak élete legvégén, a megerősödött fasizmus idején ébred rá politikátlanságának erkölcsileg is, művészileg is helytelen voltára. A formájában újat teremtő Ady mellett Babits formavilága benne gyökeredzik az évezredek hagyományaiban. Ady az életnek rendeli alá a költészetet, Babitsnál az élet alkalom a költészetre.

Latinos műveltségű szekszárdi nemesi-értelmiségi nemzedékek leszármazottjaként indul el a tanári pályára. Görög-latin szakos, de ugyanúgy érdeklik a modern külföldi irodalmak. Nyelveket, esztétikát, filozófiát tanul. Kortársai mindig ámulva említik rendkívüli és mindhalálig gazdagodó műveltségét. Igazi filozopterfajta. A jogásznak indult költők és írók után vele kezdődik el irodalmunkban a bölcsészek nagy sora. Egyetemista korától kezdve jelennek meg versei és műfordításai, s az értők már ekkor felismerik formaművészetét. Fiatal vidéki tanárként kapcsolatba kerül a Nagyváradon készülő A Holnap körével. A Holnap köteteiben már érett költőnek bizonyul, Ignotus is felfedezi, és a Nyugat indulásától kezdve munkatársa a nagy hatású folyóiratnak, amelynek később szerkesztője, majd főszerkesztője lesz. Élete és művészete összekapcsolódik a Nyugattal.

1909-ben első verseskötetével az új magyar költészet első vonalába lép. Ezekben a korábbi versekben - egészen az első világháborúig - sok a szecessziós túldíszítés, nemegyszer fontosabb a forma, mint a tartalom. A sokáig eldugott vidékeken tanárkodó költő a formák szépségében találta meg a magány ellen a vigaszt, de a szép formákban ki is fejezte a magányt, a társakra vágyódást, a mindenben kételkedő pesszimizmust. 1911-ben végre felkerült Újpestre gimnáziumi tanárnak. Most már itt van a szellemi központban, társak, barátok között; elismerik költői nagyságát. Egyre nagyobb műfordítói munkát végez, belefog Dante Isteni színjátékának lefordításába (ez lett élete legnagyobb és legjelentékenyebb fordítói eredménye), hamarosan kiderül, hogy kitűnő kritikus és esszéíró. Szemléletében van sok konzervatív vonás is, de ez a kultúra eredményeinek őrzésére vonatkozik, és nem a politikára, még csak nem is a kultúrpolitikára. Szemben áll az akadémikus maradisággal, és érdeklődése lassanként a társadalmi kérdések felé is fordul. Érzelmileg közel áll a polgári radikálisokhoz. Az első világháború kitörése azután őt is a politika felé mozdítja: költészetében megszólal a harcos pacifista, az indulatos antimilitarista hangja. A békevágy klasszikus költeményeit írja a háború alatt. A nacionalizmus, a militarizmus felháborodik: Babits ellen fegyelmit indítanak, felfüggesztik tanári állásából. Természetes hát, hogy lelkesen fogadja 1918-ban a polgári forradalmat.

Az induló Babits célkitűzése kettős:

a.) Filozofikussá, bölcseleti érvényűvé tenni költészetét. Babits kezdetben filozófusnak is készül, s csak a fogarasi évek alatt dönt az “örök költészet” mellett. Döntését segíthette a századforduló pezsgő magyar filozófiai élete (Hanák Péter: Az elfelejtett reneszánsz); ekkoriban indul a klasszikus és kortárs filozófusok magyarra ültetése, többek között az unokatestvér Dienes Valéria közreműködésével. Az induló Babitsnak még nincs kedvenc filozófusa vagy filozófiai korszaka (csak a második kötetben erősödik fel Bergson hatása), mivel a létezés egésze érdekli, szinte az egész filozófiatörténetre – a preszókratikusoktól a középkori bölcselőkön át, az angol empiristáktól Schopenhauer és Nietzschén keresztül Francis Jamesig és Bergsonig – kiterjed érdeklődése. Minden újítás a hagyomány újragondolását is jelenti egyben. Babits új tájékozódási pontot jelöl ki a maga számára a magyar líratörténetben. ‘Az ifjú Vörösmarty’ illetve ‘A férfi Vörösmarty’ című nagy hatású esszétanulmányaiban azonosul a XIX. századi költőelőd legfontosabbnak vélt jellemzőjével: “Vörösmarty minden sorából az egyetemesre nyílik rálátás”. ‘Petőfi és Arany’ című némileg pamfletszerű esszéjében Petőfit a magyarok legnagyobb költőjének, Aranyt a legnagyobb magyar költőnek nevezi. Az előbbi “nyárspolgár a zseni álarcában”, az utóbbi “zseni a nyárspolgár álarcában” (a későbbiekben árnyalta Petőfi-képét). Aranyban a bölcselkedő, az egyéni sorsproblémákat egyetemes szinten megfogalmazó költőt kedveli.

b.) Poétikai szempontból Babits túl akar lépni a romantikus énlírán, melynek lehetőségét a XIX. század második fele, illetve a századforduló magyar költészete véglegesen kimerített. A romantikus énlíra lényege, hogy a lírai én mint versszervező áll a költemény középpontjában, s áttétel nélkül, közvetlenül szólal meg. Babits többféle módon törekszik e vershelyzet megváltoztatására, illetve a lírai én kiiktatására. Az iker- vagy párversekben (pl.: Strófák a wartburgi dalnokversenyből) megkettőzi a lírai ént, a perszóna- vagy álarcversekben közvetítőt iktat a lírai én és az olvasó közé (pl.: Zrínyi Velencében, Aliscum éjhajú lánya), illetve teljesen kiiktatja a lírai ént az ún. tárgyversekben. A törekvés tehát egy objektív, tárgyias költészet létrehozása. Ilyen szempontból a világirodalmi hagyományból nem elsősorban a francia szimbolistákat folytatja, hanem a Mallarmé, Rilke, T. S. Eliot, Ezra Pound nevével fémjelezhető objektív lírai törekvések folytatója, illetve velük párhuzamos alkotója.

A polgári forradalom pedig egyetemi tanárnak nevezi ki. Az egyetemi katedrán éli át a tanácsköztársaság hónapjait is. De a szocialista forradalmat egyáltalán nem érti: jóindulatú idegenként szemléli a proletariátus küzdelmét. Az ellenforradalom mégis kommunista forradalmisággal vádolja. Megfosztják katedrájától, még a nyugdíjat is megvonják tőle. Ettől kezdve kizárólag az irodalomból él. Nyomatékosan elkülöníti magát a forradalomtól, de az ellenforradalomtól is. Utálkozik a közélettől. Ekkor alakítja ki azt a hírhedett elvét, hogy a művésznek "elefántcsonttorony"-ba kell vonulnia, és kívülről-felülről kell szemlélnie a világot.

Ebben az időben (1921-ben) nősül, felesége a Török Sophie néven író Tanner Ilona, költőnő. Élete irodalommal-kultúrával telik. Versei, tanulmányai, műfordításai mellett egyre gyakrabban jelennek meg finoman költői novellái és a polgári élet hanyatlását ábrázoló, igen jó lélekrajzú, sivár világot tükröző regényei (a legjelentékenyebb ezek között a Halálfiai). Az ellenforradalmi kortól idegenkedő, de a forradalmaktól is elidegenedett polgári költészet most már benne látja a vezérét. Tekintélye nőttön-nő, és a hivatalos irodalom is békülni akar vele. A Kisfaludy Társaság is tagjává választja. Közben a műpártoló, dúsgazdag Baumgarten Ferenc Ferdinánd végrendeletében vagyonának kamatait a magyar irodalomra hagyományozta, Babits Mihályt jelölve ki az alapítvány kurátorának, akinek döntő szava van, hogy évről évre kik kapják a Baumgarten-díjat. Ez a helyzet irodalompolitikai hatalmat adott a kezébe. S közben a Nyugatnak is ő lett a főszerkesztője. A Nyugat pedig akkor is a legnagyobb tekintélyű folyóirat volt, amikor alig néhány száz példányban jelent meg. A színvonalas irodalmi életben az számított írónak, akinek írásai megjelentek a Nyugatban, vagy megjelent könyvéről a Nyugat kritikai rovatában írtak. Így lett Babits irodalmi diktátor.

1909-ben jelenik meg a ‘Levelek Iris koszorújából’ című kötete. A cím jelképes értelmű, s egyúttal a költői program kifejezője is. Iris az istenek követe, a szivárvány, a világ sokszínűségének szimbóluma; a levelek a versek, egy-egy, gyakran egymástól elütő szín hordozói, melyek nem önmagukban, hanem a kötet egészében tükrözik a sokszínűséget. A kötet három pillérre épül: a programadó nyitóvers az ‘In Horatium’; az időben legkorábban keletkezett ‘A lírikus epilógja’ zárja a kötetet, majd a kurzívval kiemelt ‘Húnyt szemmel’ – mely a kötet háromnegyed részénél helyezkedik el – a szecesszió életérzésének egyik legszebb magyar megnyilatkozása.
In Horatium (1904.):
A cím jelentése bár kettős: Horatius ellen illetve szellemében – a vers egésze az előbbit hitelesíti. A vers kultúr- illetve bölcselettörténeti alapját a hérakleitoszi és a horatiusi világfelfogás, illetve életelv adja. A kurzívval írt felütés Horatius egyik legnépszerűbb, ‘Odi profanum vulgus et arceo’ kezdetű ódájának szabad átköltése. A szellemi arisztokratizmus egyúttal össze is köti a horatiusi és hérakleitoszi világfelfogást, hogy aztán a későbbiekben egyértelműen szétváljanak. Babits az örökké változó, mindig megújuló világ eszméjét a preszókratikus görög filozófustól veszi át, versbe emelve annak talán leghíresebb gondolatát, a ‘pantha rei’-t (“Nem lépsz be kétszer egy patakba”). Hérakleitosz szerint a tűz és a víz a világ két princípiuma. Horatiust idézi a kikötő, az aranyos középszer gondolata. Az állandóság és a változás dialektikáját esztétikai–poétikai szinten a “szabad szolga” oximoron jelöli. Ennek szellemében a horatiusi gondolatokat elvető költemény a római költő kedvelt strófaszerkezetében, alkaioszi versszakban íródott, de a költői szabadság jegyében.
Messze... messze... (1907.):
Sokrétűen kapcsolódik a költői programhoz. Részint a magyar impresszionista stílus remeke, a nominális stílus lehetőségeinek ad abszurdumig vitele. A versegész ily módon a maga leporellószerűségével nem csak az állókép jelleget hangsúlyozza, hanem mozgalmasságot is visz a versbe. Életérzését tekintve közel áll a szecesszió elvágyódás-kultuszához. A kötet egészét tekintve a világ sokszínűségét, gazdagságát hirdeti. Az utolsó strófa ezt állítja szembe az emberi megismerés korlátozott lehetőségeivel és voltával, hiszen – Goethét idézve – a személyiségnek világnyivá kéne tágítani önmagát, hogy befogadhassa a világot.
Sunt lacrimae rerum (1906.):
Az utalás Vergilius Aeneiséből való, és kapcsolódik a korai Babits tárgyköltészetéhez.
Mozgófénykép (1907.):
Líratörténeti szempontból tudatosan Arany ‘A képmutogató’ című balladájának párverse. Melodrámát dolgoz fel mindkettő a kor populáris műfajában. Stilisztikai–poétikai szempontból a vers bravúrja, hogy nyelvi eszközökkel adja vissza a korai némafilm technikai lehetőségeit, a vágásokat, a különböző kameraállást, sőt, még a színhatásokat is. Filozófiai szempontból a vers Bergson filozófiájával mutat rokonságot – a ‘Teremtő fejlődés’ utolsó része a tudat mozgófényképes jellegéről szól. Ily módon a történet kapcsán az emberi tudat működési mechanizmusát is elénk tárja. (Babits első nagy hatású filozófiai tanulmányát ‘Bergson, a szabadító’ címmel írta, s az ő nevéhez fűződik a dur.e, a szubjektív idő ‘tartam’-ra fordítása.)
Fekete ország (1906.):
A páratlan, a költészet határát súroló, de a világképbe illeszkedő monotónia valójában a ‘Himnusz Irishez’, illetve a ‘Messze... messze...’ ellenverse; az egyszínű, homogén világ rettenetét, emberidegen voltát fejezi ki.
A lírikus epilógja (1904.):
Nem összefoglalója a kötetnek, nem is ars poeticája, hanem egy újabb filozófiai–ismeretelméleti probléma megragadása: mi van akkor, ha egybeesik a megismerő alany és a megismerés tárgya, azaz az alany és a tárgy. A vers filozofikus jellegét erősítik a közismert toposzok. Schopenhauertől veszi át a bűvös kör, a vak dió metaforáját, Nietzsche Zarathustrájából való a vágy nyila és az ómega és alfa. Az önmagábazártság problémájához adekvát a versforma, a szonett.

A ‘Herceg, hátha megjön a tél is!’ (1911.) kötet újdonsága Bergson filozófiájának, az életlendület elvének erőteljes jelentkezése, illetve a görögségélmény erősödése. Bergson felfogásában az élet öntudatlanul is célelvű, de a célhoz vezető út nem egyenes vonalú, hanem kiszámíthatatlanul szerteágazó, akadályokkal teli, mely akadályokkal ütközve az ember az életlendület által halad tovább.

Esti kérdés (1909.):
A hatalmas, retorikusan felépített, kérdésekkel tagolt, de meg nem szakított körmondat ismeretelméleti problémát vet fel: van-e oka, célja a világnak, a létezésnek; megismerhető-e ez az ok és cél. A verset záró fű-hasonlat, mely tudatosan ellenpontozza az előzőek nagyméretű látomását, már Kant ‘A tiszta ész kritikája’ című munkájában is szerepel. A vers látszólag a kérdések és nem a feleletek verse. A Danaida és a Sziszifusz képzet a világ értelmetlenségét sugallja, mint ahogy látszólag a zárósorok is. A nyitókép viszont a dajka-hasonlattal az abszurditást egy fölöttünk álló erő kegyelmével, gondoskodásával, szeretetével ellenpontozza. Először jelenik meg a kései Babits világképének egyik fontos összetevője, a Szent Ágoston felfogásán alapuló kegyelemtan. A vers nagy részét a bergsoni öntudatlan emlékezés tételének költői megfogalmazása adja.

A ‘Recitativ’ kötet poétikai vagy eszmei szempontból nem hoz újat. Elsősorban a verselési lehetőségek további gazdagodása jellemzi.

Cigánydal (1911.):
A bergsoni életlendület tanának legszebb költői megfogalmazása. A megkötöttség nélküli szabadság, a látszólagos célnélküliségben is jelentős célképzet, a nehézségektől meg nem hátráló életfolyam dalszerűségében is ódikus megfogalmazása. Rendkívül bonyolult poétikai megoldást alkalmaz Babits: egyszerre tárva elénk a lírai én és a cigányasszony egymással párhuzamosan haladó tudatfolyamatát. Valójában csak az írásjelek révén különböztethetjük meg a kétféle megszólalást. József Attila vélhetően innen is merítette a ‘Tiszta szívvel’ ötletét.

Május huszonhárom Rákospalotán (1912.):
A világháborúig tartó időszakban a maga szenvedélyes hangvételével, közéletiségével kivételt jelent a költemény. Apropóját az 1912-es tragikus tüntetés, az ún. vérvörös csütörtök adta. A két részre tagolt költemény első felében a városperemi, újpesti idill nyugalma, változtathatatlannak tűnő jelenidejűsége kerül szembe a változás szükségességével. A második rész ideológiai szempontból bonyolult módon határolódik el – aktuális szinten a tüntetés szervezőitől és leverőitől is – a téveszméktől, nem tagadva azonban a változás szükségességét. Hatásosan él Babits a disztichon lehetőségeivel, mely egyszerre áraszthat nyugalmat, vagy mozgalmasságot, feszültséget.

Babits háborúellenes költészete

Mint minden problémát, a háborúhoz való viszonyát is először bölcseleti szinten tisztázza Babits. Kant ‘Az örök béke’ című művéhez írt tanulmányában mutat rá a háborúnak erkölcsbölcseleti szinten embertelen voltára. Attól, hogy az örök béke a gyakorlatban nem, vagy nehezen valósítható meg, attól még az ember illetve az emberiség nem mondhat le ennek megvalósításáról. Az erkölcsi parancs mindig magasabb rendű a praxisnál, s nem függvénye a megvalósíthatóságnak. Babits háborúellenes költészete kevésbé homogén, s bizonyos szempontból kevésbé jelentős, mint Adyé. A ’14–’15-ös verseket még a fiatal életek kiontásán érzett fájdalmas meghatottság és szomorúság hatja át (Fiatal katona, Miatyánk). A ‘Játszottam a kezével’ című verséért felséggyalázás címen perbe fogták. Valójában azonban a költemény nem a háború ellen íródott, hanem egy ősi toposzt felhasználó szerelmes vers. Babits a betegsége idején jegyezte föl Beszélgetőfüzeteibe, hogy “politikáról nem beszéltem, de mikor szükségét éreztem megszólaltam”. Kb. 1916-tól erősödik fel és válik egyértelművé költészetében a háborúellenesség. Kétféle magatartást is helyénvalónak tart: az egyik a kiáltás, mely túlharsogja a háború hangzavarát és a csöndet, mely éppen némaságával tüntet az artikulálatlan hangerő ellen.

Húsvét előtt (1916.):
Az emberi szó kimondásáig, az artikulációig való eljutás fizikai és lelki szempontból egyaránt gyötrelmes folyamatát tárja elénk a költemény. Ennek megfelelő a választott műfaj, mely Rába György értelmezésében dithürambosz, azaz extatikus állapotban előadott közösségi érvényű ének. A mai poétikai terminussal inkább rapszódiának nevezhetjük. A felfokozott lélekállapotot jelzik a vers ismétlődő fordulatai és toposzai. A folyamat hitelesen jut el a kettős zárlat népdalt idéző egyszerűségéhez. Szintén a Beszélgetőfüzetekben jegyzi meg Babits, hogy a kortársak nem figyeltek fel a vers egyértelmű és hangsúlyozott németellenességére. A mű egyik központi szervezőképe az ősi malom-metafora, mely a mindent felőrlő pokoli idő jelképe. Pontos a cím jelentése is, mely nem csupán arra utal, hogy a Zeneakadémián tartott Nyugat matinén tavasszal olvasta fel Babits, hanem jelképes értelemben az örök reményre is, arra, hogy a szenvedéstörténetet a feltámadás követi.

Fortissimo (1917.):
Istenkáromlás címén fogták perbe, ezért Babits kénytelen volt értelmezni saját költeményét. A cím csak a “Süket! Süket!...” felkiáltásig értelmezi a verset, s eddig úgy is tűnik, hogy a világgal nem törődő Istent csak az egyre fokozódó hangerővel lehet elérni. A vers zárlatszerű önértelmezése azonban éppen ellenkező előjelt ad a címnek. Nem Isten fordult el az embertől, hanem az ember lépett ki az isteni és teremtett világ termékeny csöndjéből, s ennek tragikuma és következménye a háború és a zűrzavar.

Háborús anthológiák (1917.):
Kétféle költői magatartást különböztet meg. Az egyik – Arany balladájára is utalva – a kor hangját visszaadó, a mindig az aktuális “széljáráshoz” igazodó költő, akit a sás metaforával jellemez; a másik a csönddel tüntető, így tiltakozó poéta. A cím a háborús időben évente megjelenő költői antológiára utal.

Igyekezett szélesíteni a Nyugat gárdáját, szívesen adott helyet fiataloknak, érdeklődve fordult a népi költők felé. Csak a szocialistáktól idegenkedett, illetve mindazoktól, akik a költészetben nyíltan politizáltak. József Attiláról kedve ellenére ismerte el, hogy milyen jelentékeny költő, de csak élete legvégén, amikor József Attila már régóta halott volt, látta be, hogy az utánuk következőknek ő a főalakja. Hanem addig még sok év tanulsága formálta belátását.

Jó ideig igyekezett Babits a Nyugatot semleges középen tartani jobb és bal között, nem látva át ennek a képtelenségét az egyre fasizálódó világban. Kassákék bal felől támadták, de a Babitsnál sokkal baloldalibb Móricz Zsigmond is kivált a Nyugattól. Jobb felől pedig, ha tudomásul is vették Babits költői nagyságát, ellenségesen néztek az egész Nyugatra.

Ilyenformán élete végső esztendeiben egyre elszigeteltebben állt az ellentétek között. Már maga sem hitt az elefántcsonttorony elméletében, és azt kezdte hirdetni, hogy a szellem emberének őrtoronyban kell állnia. Ez is azt jelentette, hogy a költő maradjon az események fölött, de figyelje, mi történik, és jelezze a veszélyt. A veszély pedig nagyon is itt volt már. És akkor a már egyre betegebb költő kilép a sokáig görcsösen őrzött toronyból, és hitet tesz. Élete végén megírta élete egyik legfőbb művét, a Jónás könyvét. A lírikus egy nagy jelképes elbeszélő költeménnyel zárta le pompás életművét. A Bibliából vett, groteszken tragikomikus költemény a prófétáról szól, aki el akar futni hivatása elől, de nem lehet: jön a cethal, és lenyeli, mire belátja tévedését, s amikor a cethal kihányja, mégis elmegy prófétának, majd rémülten látja, hogy nem úgy következnek az események, mint ahogy prófétálta. Megérti azonban, hogy élete árán is az igazságot, az emberségességet kell szolgálnia.

Nem sokkal később, ötvennyolc éves korában, gégerákban meghalt.

Költészete a ’30-as években a.)
A prófétaszerep megjelenése és megerősödése A ’10-es években Babits – éppen Ady ellenében – utasította el határozottan magától a közéleti-küldetéses költő szerepét, az egyik jellemző magyar lírikusi feladatot. A ’20-as években már megjelennek – mint még többnyire elutasított szereplehetőségek – a próféták. A belső vívódástól sem mentes folyamatban – ha ellentmondásosan is – a vállalás válik meghatározóvá.

Mint különös hírmondó... (1930.):
A fölütés paradoxona a vers egészében értelmeződik, s határozza meg Babits a próféta, a hírmondó feladatát. A civilizáció embere a második világ, a technokrácia és haszonelvűség közegében a nóvum utáni futás közben elfeledkezik a polgári világon túllépő, nem változó törvényekről. A három alappillér a szellem, a szerelem és a természet perspektivikusan reményt adó körforgása, mely hozzásegít, hogy túllássunk a mán. Nem véletlenül ragadja ki és teszi nyomatékossá a határozott névelő használatával József Attila a szellem és a szerelem kifejezéseket ‘Ars poetica’ című költeményében.

Csak posta voltál
A vers az identifikáció folyamatát tárja elénk, azaz önmeghatározási kísérlet, mely egyszerre állítja a személyiség meglétét és fontosságát, és tagadja azt. A személyiség mássága, állandó kiválási kényszere környezetéből, közegéből az idő folytonosságában lel önmagára; lényege, értéke múltat és jövőt összekötő voltában van. Ez a felismerés oldja fel az önmegszólítással együtt járó válságérzetet, hiszen az önmegszólító verstípus lényege mindig a válságérzet, a személyiség mintegy kettéhasadva próbál válaszolni önmaga problémáira. A megszólító mintegy kilépve a hétköznapiság közegéből ad feleletet, illetve szembesíti a megszólítottat létének végességével, s ebből fakadó tragikumával. Ezt a tragikumot oldja fel a közvetítőszerep felismerése.

b.) A szenvedés és halál versei
1935-ben egy rádióelőadás kapcsán figyeltek fel Babits nehéz légzésére. A fokozatosan elhatalmasodó gégerákot ’38-ban operálták meg, és kanült ültettek be a torokba. Babits egy ideig ún. Beszélgetőfüzetein keresztül érintkezett a világgal. 1940-ben még átvette az olasz akadémia nagydíját Dante-fordításáért. A szenvedés és halál a művészet és költészet alapvető kérdései közé tartozik. Babits számára a probléma nem filozófiai–bölcseleti, azaz a betegség önkívületében, s a halál árnyékában nem az a kérdés, hogy miért a szenvedés és miért a halál – hiszen az tény immár, napi tapasztalat – hanem az, hogyan tudjuk emberi módon elviselni a szenvedést és a halált. Babits halál-felfogása sok szempontból Martin Heidegger (Lét és idő) halál-értelmezésével rokon: “mindenkinek a saját halálát kell meghalnia”. Az egyedi tényt, a magáramaradottságot viszont segíthet elviselni az a goethei felismerés, hogy “a világon minden csak hasonlóság, hasonlat, példázat”; azaz a szenvedést és a halálhoz vezető utat az emberiség történetében emberi méltósággal már sokan megtették, az ő példájuk adhat erőt. Ezért van az, hogy a kései Babits költészetében fölerősödnek a kultúr- és művészettörténeti rájátszások, allúziók, hasonlatok.

Balázsolás (1937.):
A vers szervezőelve a gyermekkori szertartásemlék felidézése, a balázsolás vagy Balázs-áldás. Szent Balázs, Sebasta püspöke, a torokbetegségek védőszentje. Ez az emlék teremt lehetőséget kétféle emberi magatartástípus megfogalmazására, a gyermek és felnőtt szembeállítására. Nem életkori, egyedfejlődési periódusokról van szó, hanem a létezéshez való viszonyról. A gyermek öntudatlanul, a dolgok értékét nem ismerve éli életét. A felnőtt a dolgok végességének tudatosságában él, s ha a létezés véges, akkor annak egyes összetevői is, így a szenvedés is véges. A felnőtt tehát ismeri a dolgok valódi értékét, tudja, hogy “nem is olyan nagy dolog a halál”.

Ősz és tavasz között (1936.):
Az irodalmi köztudat már a megjelenés pillanatában a magyar líratörténet reprezentatív alkotásai közé sorolta. A vers szervezőelve a líra- és stílustörténeti rájátszások sora Goethe már említett gondolatának megfelelően. A magyar lírából egyértelműen felismerhető az Őszikék keserű számvetést készítő Aranyának hangja (5. vsz. 5–6. sor, 8. vsz. 3–4. sor). Csokonaira utal a magáramaradottság érzésének kifejezése (9. vsz.), mely ugyanakkor a XVI–XVII. századi protestáns prédikátorköltők hangját is idézi. A Carmina Burana alapvető évszak-metaforikáját mind az őszre, mind a tavaszra vonatkozóan használja az első és hetedik versszak felütése. A barokk képzetkör jellegzetes motívumai bukkannak fel az elmúlás és hiábavalóság kifejezésére (9. vsz. 5–6. sor, 5. vsz. 3–4. sor). A szecessziós hang hallik ki a 6. versszak 3–4. sorából. A naturalizmus illetve a verizmus képei jelennek meg az első versszak második felében. A preraffaelita költészet kedvelt motívuma volt az utolsó versszakban megjelenő letört rózsa. A legfontosabb szervező azonban a középkori haláltáncokat idéző refrén. A hangvételek és hangfekvések sokasága is egységet alkot a versben, az elégikustól az ironikusan–keserűen groteszkig. Paradox módon a rájátszások, felidézések sokasága éppen a halál egyediségét hangsúlyozza, melyet semmissé még az asszonyi jóság sem tehet, legfeljebb segít – mint ahogy a megidézett költői példák is segítenek – az út emberi méltóságú megtételéhez.

Életműve gazdag örökségünk. Költészetében az antik világ képeitől a középkoron át a modern világig réved elénk az évezredek látomása, amely által egy érzékeny és nagyon művelt modern ember kifejezi félelmeit, szorongásait, magányát, de a kultúra gyönyörűségeit is. Formakincse is magába olvasztja az évezredek eredményeit. Hangja a szecessziós burjánzásból idővel a klasszikus szigorúságig egyszerűsödik. Egyike legképgazdagabb költőinknek. Szépprózája a költői szimbolizmustól a szigorú realizmusig terjed. Műfordítói tevékenysége nagyban hozzájárult világirodalmi közkultúránk gazdagodásához. Esszéi, kritikai és irodalomtörténeti művei, ha szemléletük olykor nagyon is vitatható (hiszen politikai állásfoglalás nélkül képtelenség teljes elemzést adni irodalmi jelenségekről), szinte árasztják a műveltséget és a műveltség szeretetét. S tegyük hozzá, hogy vallásos katolikus volt, akinél a vágyott hit azonos volt a vágyott emberségességgel. És ez az emberségesség végül is elvezette a haladó társadalmi hitvalláshoz és kiálláshoz is.



Forrás: László Zoltán - Literatura.hu