Sully-Prudhomme Nobel-díjas költő emlékére

E napon született Sully-Prudhomme Nobel-díjas költő (1829)



A történelem - és benne a kultúrtörténet - szeszélye folytán megtörténik olykor, hogy valójában jelentéktelen, de egyéni szívélyessége és közismert jósága folytán népszerű költő világirodalmi nagyságnak tűnik. A legjellegzetesebb példa erre a magyarázhatatlan értékelésre Sully-Prudhomme esete. Nevét azért nem lehet kihagyni a világhíresek közül, mert egy történelmi pillanatban illetékesek ennek értékelték. Nem őrá, hanem a századforduló közízlésére jellemző,


hogy 1901-ben, amikor legelőször került sor a Nobel-díj kiadására, ezt az irodalomban oly nagyra értékelő díjat éppen ő kapta meg. Ki emlékezik rá manapság? Nem csak minálunk, de akár francia hazájában is? Igaz, egy ideig nálunk is olvasmány volt iskolakönyveinkben egy kedves, de valójában jelentéktelen verse, a "Törött váza" (Varga Gyula szép fordításában). De erre is csak a ma már idős emberek emlékezhetnek.

Amikor Sully-Prudhomme megkapta a legelső irodalmi Nobel-díjat, még élt és világszerte nagyra becsült volt Ibsen, Tolsztoj, Zola, Strindberg. Sorolhatnánk tovább az igazi nagyságokat, akik ugyanúgy nem kapták meg, vagy esetleg csak később kapták meg a jelentős kitüntetést. Mégis, akik döntöttek, ezt valójában nem rossz, de a fentebb említettekhez nem is mérhető francia költőt ítélték a legnagyobb irodalmi alkotójának.

Egy mindenből kiábrándult nemzedék értéktévesztésével lehet csak magyarázni, hogy amikor 26 éves korában verseivel jelentkezett, francia hazájában a legilletékesebbeket elragadta a fiatal értelmiségi műveltsége, költői formabiztonsága, s a személyes érintkezésben azonnal vonzó magatartása. A nagy tekintélyek, Sainte-Beuve, a kritikus, Leconte de Lisle, az élő költészet elismert vezéralakja, Hérédia, akit a formafegyelem nagymesterének tartottak, azonnal és egybehangzóan elismeréssel fogadták, s bele is került a nagy feltűnést keltő, akkor a legmodernebbnek tartott antológia, a "Kortársi Parnasszus" költői közé. És ettől kezdve a parnasszistáknak nevezett költői kör belső tagjának számított.

Műveltsége tiszteletreméltó volt. Kész mérnökként fordult el a műszaki tudományoktól és indult a jogi pályák felé. Ezen a téren is jó szakember lett. Közben korai versei mellett fordított, főleg latin költőktől. Amikor bekerült a parnasszisták közé, már a felénél tarthatott Lucretius nagy tankölteménye, a "De rerum natura" igen hű és nagyon szép francia fordításának. Ez hamarosan - 1869-ben - meg is jelent. Hozzá írt előszava feltűnést keltett, és a parnasszisták azonnal a magukénak vallották azt az eszméjét, hogy a filozófia és költészet közös célja önmagunk tökéletesebb megismerése. Verseinek jelentékeny része is filozofikus hangvételű. Semelyik filozófiához nem csatlakozott, de művei bölcselkedő jellegűek. Igen tanácstalan volna, aki Sully-Prudhomme bölcselete szerint kívánna élni vagy valamiről véleményt alkotni. A véleménytelenségét fejezte ki úgy, mintha véleménye volna. De hát az a századforduló bölcselkedésnek fogta fel leghíresebb versének, a "Törött vázá"-nak a mondanivalóját is. Ez a különben kellemes vers arról szól, hogy a virágvázát, amelyben egy búsan konyuló verbéna láthatóan beteg, véletlenül egy legyező megkarcolta. A karcolás nem látszik, de a víz kicsöpög a vázából, és ebbe belebetegedett a virág. Hát ilyen betegek a szívek is, ha észrevétlen bánat érte őket. - Kedves szentimentális versnek tekinthetnénk, ha a parnasszisták rokonszenveztek volna a szentimentalizmussal. Lehet, hogy a gondolat nem szentimentális, de bizonyosan nem filozofikus.

Amikor a háborúvesztés, a Párizsi Kommün kísérlete és a véres megtorlás után a fiatalabb költők eltávolodtak az egyre konzervatívabbnak tartott parnasszizmustól, Sully-Prudhomme, akárcsak Hérédia és maga Leconte de Lisle is egyre idegenebbeknek érezte őket. Sully-Prudhomme egyenesen tiltakozott, hogy Verlaine és Mallarmé verseit közöljék a következő kötetben. És minthogy a harmadik kötet új szerkesztője, Anatole France maga se kedvelte a szimbolistákat, a legjobb fiatal költők ki is maradtak a parnasszisták közül.

Valójában ezzel a harmadik kötettel véget is ért a parnasszizmus története. Anatole France is - hamarosan sikeres regényíróként - két költői kötet után abba hagyta a versírást. Verlaine és Mallarmé kiválása miatt a fiatal költők idegennek, elavultnak érezték a szimbolizmustól és impresszionizmustól idegenkedő idősebbeket. Ők pedig mindhalálig megőrizték stílusprogramjukat. A vezéralak Leconte de Lisle akadémikus tekintélyével már-már élő klasszikussá vált. Hérédia, a francia szonett mestere, a parnasszista személytelenség legkövetkezetesebb megvalósítója nem kevésbé volt tekintély, de alig-alig akadt követője. Sully-Prudhomme a mester mellé emelkedett a társadalmi rangban, amikor őt is beválasztották az Akadémia "halhatatlan"-jai közé. Ennek nemzetközi kiegészítése volt, hogy ő lett a legelső irodalmi Nobel-díjas.

Akadtak, akik azzal magyarázták a rendkívüli kitüntetést, hogy pesszimista alaphangjával a századforduló közhangulatát fejezi ki a legmagasabb formatökéllyel. Ez a magyarázat ugyanígy illenék valamennyi idősebb parnasszistára. A formatökély is jellemző valamennyiükre. De nem is tudni miért, jó néhány verse nagyon népszerű lett Európa-szerte. Talán azért, mert problémanélküli közhelyeket fogalmaz meg úgy, mintha fontos kérdésekre adna választ vagy magyarázatot. Talán. A bizonyosság azonban az, hogy ő kapta az első irodalmi Nobel-díjat. Tehát akadémiai tagságával is, a nagy díjjal is mintegy megelőlegezték neki a halhatatlanságot. Ma már a nevét is alig tudják a verskedvelő olvasók. A többiek egyáltalán nem is hallottak róla. Furcsa halhatatlanság.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár