F. Scott Fitgerald: Hosszú út sehova

(...) Egy fiatalasszony, Kingné, eszményi boldogságban élt a férjével. Jómódú emberek voltak és mélységesen szerették egymást,

de második gyermekük születésekor az asszony súlyos és hosszú kómába esett, mely a schizofrénia, a „tudathasadás” tiszta koresetévé fejlődött. Rögeszméje a Függetlenségi Nyilatkozat körül forgott, s az eredeti betegséget nemigen zavarta; s amint az asszony betegsége helyreállt, elméje is kezdett föltisztulni. Tíz hónap múltán már lábadozott, és alig látszott rajta, min ment keresztül; mohón várta, hogy visszatérhessen az életbe.

Még csak huszonegy éves volt, külseje szinte vonzóan kislányos, kedvence a szanatóriumi személyzetnek. Mikor már elég jól érezte magát, hogy férjével próbaképpen néhány napos kirándulásra induljon, a vállalkozást általános izgalom előzte meg. Egy ápolónő kíséretében Philadelphiába utazott ruhát vásárolni, egy másik nővér tudni vélte szerelmük romantikus történetét, mely valahol Mexikóban kezdődött, s mindenki látta a két gyönyörű gyermeket, mikor anyjukhoz látogatóba hozták őket. Úgy tervezték, öt napra a virginiai tengerpartra utaznak.

Öröm volt látni Kingné lázas készülődését, tüsténkedését, gondos csomagolását és piperézését, haja hullámain babráló ujjait. Fél órával az indulás előtt már teljesen készen állt, s az emeleten bekukkantott néhány betegtársához. Kobaltkék kosztümöt viselt, virágos kalapja oly üde volt, mint a természet az áprilisi zápor után. Szép törékeny arcán épp csak leheletnyi bánat lebegett, a hosszú betegség egyetlen látható nyoma; arca lángolt az izgalomtól.

-- Az égvilágon semmit se csinálunk -- mondta. -- Ehhez ragaszkodom. Fölkelni, amikor kedvem tartja, három szép reggelen, és sokáig fennmaradni három szép estén. Veszek magamnak egy fürdőruhát, megrendelem az ebédet, annyi lesz az egész.

Mikor közeledett találkozásuk időpontja, Kingné úgy döntött, hogy nem a szobájában, hanem lent az előcsarnokban vár a férjére, s amint végig ment a folyosókon egy segédápoló kíséretében, aki a bőröndjét vitte, boldogan integetett a betegeknek, és sajnálkozott, hogy azoknak nem lehet részük ilyen remek vakációban. Az iagazgató jó utat s jó egészséget kívánt, két nővér pedig továbbra is Kingné mellett maradt, s osztozott átható örömében.

-- Csodálatosan lebarnul majd, Mrs. King!

-- Aztán küldjön ám levlapot!

Éppen akkortájt, mikor Kingné kilépett a szobájából, egy teherautó belerohant a férj autójába, King súlyos belső sérüléseket szenvedett, s nem remélték, hogy néhány óránál tovább húzza. A szerencsétlenségről azonnal értesítették a szanatóriumot. A telefonüzenetet a hallhoz csatlakozó, üvegfallal elválasztott fülkében vette föl az ügyeletes, s mivel látta kint Kingnét, és tudta, hogy a fülkéből minden hang kihallatszik, azonnal a főnővérért küldött. Az tüstént az egyik orvoshoz rohant, és ez döntött a teendők felől. Amíg a férj életben van, legokosabb hallgatni az esetről; persze azt meg kell mondani az asszonynak, hogy ma már ne várja az urát.

Kingné nagyon elszomorodott.

-- Tudom, együgyűség tőlem -- mondta. -- Hiszen ennyi hónap után mit jelent még egy nap? Ugye azt üzente, holnap jön?

A nővér nagyon nehéz pillanatokat élt át, de megpróbált uralkodni magán addig, amíg a beteget vissza nem kísérte a szobájába. Aztán kijelöltek egy tapasztalt és flegmatikus nővért, hogy vigyázzon Kingnére, nem szabad találkoznia betegtársaival, s az újságokat is el kell dugni előle. Holnap aztán majd meglátják, mit is tegyenek.

De a férfi még másnap is élet és halál között lebegett, és ők tovább köntörfalaztak. Nem sokkal tizenkettő előtt az egyik nővér végigsietett a folyosón, s megpillantotta Kingnét, ugyanabban a ruhában, mint tegnap, de most maga vitte a bőröndjét.

-- Megyek az uram elé -- magyarázta. -- Tegnap nem jöhetett, de ma pontosan ugyanakkor itt lesz!

A nővér lekísérte. Kingné nem volt zártosztályos, és nehéz lett volna erőszakkal visszatuszkolni a szobájába, a nővér pedig semmiképpen sem akarta főnökeit meghazudtolni. Mikor leértek az előcsarnokba, a nővér jelt adott az ügyeletesnek, és az szerencsére elértette. Kingné még egyszer végignézett magán a tükörben.

-- De jó lenne, ha legalább egy tucat ilyen kalapom volna, hogy mindig emlékeztessenek, milyen boldogságot is éltem át.

Mikor egy perccel később a főnővér is lejött borús tekintettel, Kingné hozzá fordult:

-- Csak azt ne mondja, hogy George késik!

-- Pedig félek, így lesz. Nem tehetünk mást, mint türelmesen várakozunk.

Kingné bánatosan mosolygott: -- Pedig úgy szerettem volna, ha akkot lát, amikor a kosztümöm még vadonatúj!

-- De hiszen egyetlen ránc nincs rajta!

-- Remélem, holnapig még kitart. Igazán semmi okom rá, hogy belebetegedjek a bánatba, mert még egy napot várnom kell. Hiszen oly rendkívüli boldog vagyok!

-- Persze, hogy nincs oka.

Aznap éjjel a férj meghalt, s a reggeli konzíliumon Kingné ügye is szóba került. Mi is legyen a teendő? Közölni vele a hírt éppoly kockázatos volt, mint elhallgatni. Végül úgy döntöttek, hogy azt mondják, Mr. Kingnek fontos ügyben el kellett utaznia, ezzel lerombolják Kingné reményeit az azonnali találkozásra, s ha már megnyugodott, közlik vele az igazságot.

Mikor az orvosok kijöttek a konzíliumról, egyikük megállt és előremutatott. Lent, az előcsarnok felé vezető folyosón ment Kingné, és vitte a bőröndjét.

Orvosának, Pirie doktornak, elakadt a lélegzete.

-- Hát ez rettenetes -- mondta. -- Azt hiszem, mégis okosabb lenne megmondani neki az igazat. Semmi értelme hazudozni holmi elutazásról, amikor egy héten kétszer is szokott levelet kapni a férjétől, ha pedig azt mondjuk, hogy beteg, akkor azonnal hozzá akar utazni. Tudnak okosabbat?

2

Aznap délután az egyik orvos két hét szabadságra utazott. Mikor visszatért, ugyanott és ugyanabban az időpontban, kis menet állította meg. Egy szolga vitte a bőröndöt, a kék kosztümös, virágos kalapos Kingnét egy nővér kísérte.

-- Jó reggelt, doktor -- mondta az asszony --, megyek a férjem elé. Utazunk Virginia Beachre. Megyek a hallba, mert nem akarom, hogy várnia kelljen rám!

A doktor ránézett: az asszony arca derűs volt és tiszta, mint a gyermekeké. A nővér intett neki, hogy ez a rendelkezés, a doktor hát bólintott, s néhány szót váltott Kingnével az időről.

-- Valóban csodálatosan szép ez a mai nap -- mondta az asszony. -- De ha zuhogna az eső, nekem akkor is csodálatos nap lenne.

A doktor zavartan és bosszúsan nézett utána; mért hagyják ezt így tovább, mit akarnak elérni, gondolta.

Jött Pirie doktor, és neki is föltette a kérdést.

-- Megpróbáltuk közölni vele -- mondta Pirie. -- Nevetett, és azt mondta, nyílván próbára akarjuk tenni, hogy valóban egészséges-e. Egy szó illik erre az esetre: „elgondolhatatlan”. Kingné számára elgondolhatatlan a férje halála.

-- De hát ezzel semmire sem megyünk!

-- Elméletileg nem is -- felelte Pirie. -- Néhány nappal ezelőtt, mikor Kingné, mint rendesen, csomagolni kezdett, a nővér megpróbálta visszatartani. Kintről figyeltem az assony arcát, láttam, hogy nem sok kell neki, és teljesen kiborul -- először, amióta itt van, érti? Az izmai megfeszültek, az arca lángolt, a hangja rekedt lett és metsző, amint a lehető legudvariasabban hazugnak nevezte a nővért. Hajszálon múlt, hogy beszerzünk egy súlyos, zártosztályos esetet, vagy marad egy könnyen kezelhető betegünk, így hát bementem, és utasítottam a nővért, hogy kísérje Kingnét a fogadószobába.

Dr. Pirie félbeszakította magát, mert a kis menet ismét föltűnt, visszatérőben a szobába. Kingné megállt, és odaszólt a doktornak:

-- Késik az uram. Persze, ez nekem nem esik jól, de mondták, hogy holnap föltétlenül itt lesz, és ilyen hosszú várakozás után egy nap már igazán nem számít, ugye, doktor?

-- Persze, hogy nem asszonyom.

Kingné levette a kalapját.

-- Félre kell tennem ezeket a holmikat -- mondta. -- Szeretném, ha holnap is vadonatújnak látszanának. -- Figyelmesen vizsgálta a kalapot. -- Egy picikét már poros lett, de azt hiszem, rendbe tudom még tenni. Remélem, az uram nem veszi majd észre.

-- Biztosan nem.

-- Nem is hiszem, hogy teljes napot kell még várnom. Ugye, doktor, holnap George előbb lesz itt, mint én megtudnám.

-- De hiszen itt van a két gyerek is! -- mondta a fiatalabb doktor, ahogy Kingné elment.

-- Nem gondolom, hogy a gyerekek jelentenek neki valamit. Mikor „lemerült”, összekapcsolta az utazást a boldogsággal. Ha ezt elvesszük tőle, kénytelen lesz még mélyebbre süllyedni, hogy elölről kezdhesse.

-- Azt hiszi?

-- Jósolni nem lehet -- felelte Pirie. -- Én egyszerűen csak elmondtam a kollégának, miért engedtük le a hallba.

-- De hisz jön a holnap és a holnapután!

-- Mindig fennáll a lehetőség -- mondta Pirie doktor --, hogy a férj egy nap megérkezik.

(...)


Forrás: F. Scott Fitzgerald: Az ólomkristály. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966.

[2003. szept. 20.]