Térey Sándor: Magányos ember

Magányos ember, mond', jó a sötétség,
belebámulni fáradt, mély szemekkel?
Lezárt redőkön át milyen a reggel,
mikor a lomha tűzfalak közt ólmos
a levegő s az égbolton vak, kormos
felhőktől már nem látni a napot.

Magányos ember, boldogan hagyod
a fényt fürgén cikázni el szobádban,
bizarr kárpittal a mennyezet szélét
bevonja s megtörik száz szivárványban.
Felkelti könyvszekrényed álmos testét
komoly képek komor keretje vár
hogy rája hintse friss aranyjait.

Magányos ember, érzed-é az estét,
amint besurran a szinek között,
s a végtelenség szent ablakait:
behunyják kék szemük a tükörök.
Megcseng a polcon ó kristálypohár,
mintha hozzá ütnének valamit -
s e halk zöngés talán már nem is földi,
megérintették messze évek női,
kihajolván alkony bíbor erkélyén,
meghalt bánattal köntösük szegélyén...?

Magányos ember, nagy termeknek mélyén
hallottad a bús zongorát felsírni?
De jó lenne az életet felírni,
mint hangjegyeket tiszta fejér lapra -
felajzani mindent egy lélek-húrra
ki lejátszik bennünket mollba, dúrba...
- Érte már arcod zene olyan lágyan,
mint szökőkútból hulló permeteg,
szemedbe küldött-é már könnyeket?
s emlékszel a dalra, kit hajdanán
neked játszott egy idegen leány...?

Magányos ember, ugye ösmered
elhagyott parkok kétségbeesett zöldjét,
örök ivet, hol egybeborul föld s ég.
Fehér felhő-hintót, kit a bátor szelek
röpítenek - szeretnél hajtani?
fejed hűs párnáira hajtani?

És mond', hol összehajlik közel s távol,
bámultál-é ki vonat ablakából,
fárasztó síkok, döbbentő hegyek
- a föld arcának kegyetlen grimásza -
futottak, mint a megvert seregek.
Feléd hajbókolt zöld táblák kalásza,
vén erdők alján, kik már megkövültek,
fehér gombákként, apró falvak ültek -
Kérdezted: itt is laknak emberek?
És felszakadt-é benned - csak egy szempillantáson -
a síró vágy, nem menni már tovább,
feltépni bársony fülkéd ajtaját:
Állj meg vonat, megállj! Ez a végállomásom!

Láttad-é a városok óriási
kéményeit, a kevély tornyokat,
kik hordoznak füstöket, sorsokat.
Követtek-é a lámpák villanási,
kik a milliókkal virrasztanak?
Szűk utcákban a kopott házakat,
fakó gyermekeket, kik még mezőt se láttak
S nem itták arany italát a nyárnak...

Magányos ember, a gondolat hegyén
társatlanul állsz. Fáj? Az eldobott
szó milyen soká ér innen az útra!
Rendet köréd élet kaszája vágott,
mentél, lihegtél fel, észre se vetted:
eltünt mellőled hallgató barátod.
Alszik árnyas akácok alatt, furcsa
szőke fejét fedi sárga homok,
fejtől fából faragva a kereszt -
olyan vagy, mint a fűszál, kit - szegény, -
szél játszva felkap s únva elereszt.

Magányos ember, a nagy kérdés nem int meg?
hullámos fodra apró gyermekingnek?
Lested már, el hogy szenderül,
mikor néz, nevet emberül,
óh első szavak, lágy beszéd,
első, kis törött mondatok,
mind egy-egy jós jövendölés,
szemek, megnyitva-hallgatók,
mikor minden kérdés kevés,
nyakba fonódó kis karok,
archoz símuló drága arc,
élet, kit a kezedbe tartsz
s fehér párnák közt halvány, barna asszony...

Magányos ember, egyetlen esti társam,
lámpámba bámulva rád hallgatok
és lelkemben mind a két ablakot
kitárom, a forró vágy, hideg álom,
hadd menjen, védjen és veled virrasszon,
megállok itt a végtelen-határon,
jaj, ha ez az utolsó veszve lesz,
ha hozzád-utam egyszer nem találom -
Nagyon csöndes, keserű este lesz.
Elbúcsúzunk. S ha én elmegyek egyszer
meghalsz te is, szegény, magányos ember.

Schloss-Koburg (Grein)

Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 16. szám