2010. március 25., csütörtök

Somlyó Zoltán: Szegény!



Ó, hagyjatok magamra a halottal,
ki én voltam és ki örökre elment.
Engedjétek, hogy megsirassam őt,
az elköltözött kedves ismeretlent.
Csak én tudom, hogy mily szomoru volt,
mennyit könyörgött s mily szelíd szavakkal.
Most ott ragyog feje fölött a hold,
amelynek olyan búsan udvarolt.

Ti nem tudjátok, hogy ki volt s mi volt ő
és mikről álmodott és mire gondolt.
Ti nem láttátok elsuhanni őt
gyászos kabátban, mit szorosra gombolt.
Nem hallottátok hangját meg soha,
némán beszélt és túlvilágiakkal.
Most nyugalmas és jó az ő sora.
Nem űzi már a vágyak ostora.

Már nem akar a tornyon lenni zászló,
se dühös szél, mely lobogót leszaggat.
Belátta már, hogy gyenge ő nagyon
repülni ott, ahol mások szaladnak.
A szél leverte - nem panaszkodott.
És jött a villám. Kigyulladt az égbolt.
Szíve megégett - nem panaszkodott.
És eldobta ő a vándorbotot.

Én a vállamra kaptam éjji órán,
oly könnyű volt és két karja lelógott.
És lábujjhegyen elcipeltem őt,
a tönkrement urat, a vézna grófot.
Ó, hagyjatok most magamra vele!
Szegény, mindenre vágyott s mit sem ért el.
Szomjas szája jajokkal volt tele.
Úgy sajnálom, hogy meghalok bele.



Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 7. szám

Nincsenek megjegyzések: