Móricz Zsigmond: Szegény emberek

- Elbeszélés -

Két szegény ember forgatta a földet a kert felső szélén. Egymás mellett mentek az ásóval. Az öreg folyton diskurált s a fiatal annyira szórakozott volt, hogy szinte tehetetlenül állt meg, valahányszor az öreg megakasztotta a munkában, hiábavaló beszédével.

Ez a fiatal munkás kemény fekete ember volt, vásott barna ruha volt rajta, katonabakancs és rendkívül ócska katonasapka, amilyet csak azokon a lenyűtt és félig csontvázzá vált katonákon látni, akik tíz, tizenöt húsz hónapos lövészárok után vánszorognak olykor végig az utcán, apatikusan és gépiesen.

- Már mondtam a vénasszonynak, hogy dugja el a fokhagymát, - szólt az öreg, ki a feleségét mindig vénasszonynak emlegette s megint megállt, az ásó nyelére támaszkodva. - Azt ilyenkor kő eldugni a földbe. Ősszel. Akkor lesz jó tavasszal.

- Nem fagy ki? - szólt tűnődve a fiatal.

- Nem. Sohasem. Nem árt annak egyáltalán semmilyen fagy, ha földbe van. Mert ha rájön a föld, akkor be van takarva, akkor nem árthat neki a fagy... Pedig most az is drága, a fokhagyma.

A fiatal ember, mintha ráléptek volna, összerándult.

- Minden drága, - mondta sötéten s az ásóját emelte.

- Minden nagyon drága, - bólintott az öreg. - Rettenetesen drága. Egy kiló kenyérnek az ára huszonhat krajcár, ez még nem volna drága, de nem lehet kapni. A nagy világér sehol nem lehet kapni. Abba a mi falunkba meg a jóisten tudja micsoda jegyző szorult, hogy minálunk sosem kapni lisztet, cédulás lisztet. Más falukba mindenhol ellátják az emberiséget, csak éppen minálunk nem. De a minap avval jön a vénasszony, hogy a jegyző még azt mondja, hogy azt mondja, aki pedig őt a szentekkel összeadja, annak ő ellátja a baját.

Megcsóválta a fejét és kicsit nevetett.

- Pedig a mostani világba könnyen megy, hogy az ember a jegyzőt a szentekkel összeházasítsa.

A fiatal ember most keményen a szemébe nézett az öregnek és mintha nagy és erős dolgot jelentene ki, így szólt:

- Látja István bátyám, én csak három napja vagyok itthon, de ezt én nem érthetem. Rossz világ ez! Tudja... én huszonhat hónapig voltam a fronton, de mondhatom, neked semmi rövidségem nem volt.

- Meghiszem.

- Nekem ételem, italom megvolt. Hús annyi volt, marhahús, hogy már nem is akartunk ennyit. Már kifordult az ember szájából a hús.

- Hő, jó volna itt. Egy kiló marhahúsnak az ára tizenkét korona. Azt mondják. Mert én bizony nem vettem.

A fiatal ember kissé fátyolos szemmel soká nézte, szembe nézett vele.

- Mit evett fröstökre?

- Hát igenjó paprikát vettem én a múltkor a szerbtől, Kovács Jánostól, merthogy ő most a szerb, mióta nincsen szerb... Tizenkét darabot adott tíz krajcárér. Még nem is drága, azt mondom. Azt ettem vagy kettőt, kenyérrel.

A katonaember már nem figyelt, már a szeme megint messze kalandozott, magába merült. De az öreg folytatta.

- Ebédre meg, igenjó uborkát savanyított nekem a feleségem, hát ebédre meg azt eszek a kenyérhez. Ha aztán vacsorára hazamegyek, főz a vénasszony. Bablevest vagy krumplilevest, ahogy jön, ma ugyan káposztát. Mert az embernek megterem a kertjébe a krumpli is, meg a káposzta is, az idén bizony nem sok termett, de az is jó, azt is meg kell köszönni a jóistennek.

- Lisztje van?

- Hát van két méter búzám. Tiszta. Muszáj nekik őrlési engedélyt adni! Azt kaptam részbe. Meg a cédulás lisztet is kiszedi a vénasszony.

- Zsírja van?

- Az van hála Istennek, jó órában legyen mondva. Az van, hogy ne hazudjak, van még vagy két liter.

- Csizmája van?

- Hát az már nem igen. Ezt a bakancsot vettem. Ki győzne most hatvan pengőket adni egy pár csizmáér, még ennek is nagyon örülök, hogy erre a bakancsra szert tehettem.

Az ember lassan elfordította a szemét az öregről.

- Huszonnyolc napom van, szabadság. Mi az itt, huszonnyolc nap! Most két nap Vargáéknál voltam, kaptam este négy pengőt. Vett a feleségem egy liter tejet 30 krajcárér, vett egy negyedkiló szalonnát két forint 50 krajcárért, két kenyeret, kicsi pékkenyér, egy forint tízér, maradt 10 krajcár... Mi az a huszonnyolc nap...

- Pedig most már rövidebb a nap, kisebb lesz a napszám, - szólt a vén.

- Nekem semmim sincs télire... Három gyerekem van... - mondta nehéz szóval, mintha a tüdejéből szakadna ki a szó.

- Gyerek... bolondság, - mondta az öreg. - Elég bolondság. Sok embert bizony a vére ver meg. Csinálják a gyereket, aztán a gyerek nem kérdezi, apám hol veszi kend. Az kiköveteli az élést. Eridj lopni! Kérj a szomszédoktól, ha nem ad vágd agyon...

Az öreg, vén korhelyek tágas hangján utánozta a más szavát, de a fiatal szinte megdermedt, szinte jéggé vált, csak rámeredt az öregre és a szeme meghomályosodott, aztán lassan lehunyódott a szempillája, s szédülő fejjel esett rá az ásó nyelére. Talán el is bukik a hirtelen szédületben, ha meg nem kapaszkodik benne.

- Dolgozzunk már, - mondta morogva.

- Az nem kíméli az embert, - fordult az öreg is az ásóra s kényelmesen kezdett hozzákészülni a munkájához. - A gyerek. Az sír, ha éhes... Avval is csak hasítja az ember szívét...

Az ásó belemélyedt a földbe. Öt-hat nyomot vetett fel, már megint nem bírta szó nélkül.

- Az nem jó, az a te ásód. Nem ilyen kötött földhöz való ásó. Avval nehéz dolgozni. Szaporátlan, mert igen hosszú ásó. Kurta ásó kell az ilyen nehéz földhöz. Acélásó. Mint az enyém. Nem is túlhosszú, könnyen megy a földbe, van neki nyomintója is, mindjárt szaporább a munka vele. A kapám is acélkapa. Micsoda. Evvel az acélkapával szétvágom az idevalósiak minden kapáját.

A fiatal ember odanézett az öreg ásójára s nagyot sóhajtott.

Azután a maga ásóját nézegette el. Gyenge ásó, csínján kell vele bánni, mert hajlik. Csupa kín vele dolgozni ebbe a szíjas földbe.

S most egész tisztán látta, hogy be fog menni a házba. Ott van a balsarokba a sifon. A sifonból vette ki a pénzt a gazdasszony. Azt a sifont egy szeggel ki lehet feszíteni s annyi pénz van benne, ezrek!

- Hát sturmba voltál? - kérdezte az öreg.

Ráemelte a szemét, a szeme előtt fátyolos volt a világ, nem értette a szót.

- Sturmba. Ugye sokszor.

Csak bólintott. Nem jött ki hang a torkán.

- Fene lakodalom lehet, - nevetett kicsit az öreg s megcsóválta a fejét. - Csak neki egymásnak a késekkel, oszt a torkára... Kit öltél meg először? Embert...

A fiatal munkás lassan megmozdult. Úgy, elkésve értette meg a szavakat.

- Nem embert, - mondta fejét megcsóválva csendesen - Lányt... Fiatal lányt először...

- Lányt - mondta természetesen az öreg, mintha a világon a legegyszerűbb dologról volna szó.

- Mikor Sabácba voltunk, - mondta lassan, kicsit rekedt, szórakozott szóval a fiatal ember s a katonasapka alá felhúzta tűnődve a szemöldökét, gondolkozva, emlékezve. - Kilőttek egy házból, az ablakon... Hármat lőttek, az egyik golyó így mellettem pattant el a kövön, a másik golyó a szakácsnak ment bele a tarisznyájába, így el is szakította a combját, a harmadik meg a cugszfirernek ment be itt a balpofáján, de olyan bitang szerencséje volt, hogy két fogát kiütötte, avval elment. Akkor a kapitány Jurovics kiadta a parancsot, hogy egy fénrik, hat bakával mennyen be s aki a házba találkozik, mindenkit le kell vágni, a gyerekeket is.

Nyugodtan s komolyan beszélt, de a keze aludva babrált az ásó nyelén s folyton arra gondolt, hogy mire elindul, elkésik... Valaki hazajön s akkor nem lehet megcsinálni... Megállt, hogy abba hagyja a beszédet is, amit kezdett s azonnal induljon... De a lába nem akart mozdulni, a keze nem akarta elereszteni az ásó nyelét... s a nyelve újra kezdte, folytatta a beszédet.

- Akkor bementünk a házba. Olyan, kicsit emeletes volt a ház... Három az aljába levő szobákba ment, lenn is egy lakás volt, meg fenn is. Ők odalent mit csináltak nem tudom, de mi ketten a fénrik úrral bementünk az emeleten a házba. Ott volt egy rendes szoba, urasan, bútorok, minden, ott volt egy asztal, körül székek, az asztal meg volt terítve, étel, ebéd volt, mert éppen úgy volt, hogy dél volt... ott ültek...

- Ha.

- Igen. Ebédeltek... De a fénrik úr olyan volt, mint a sárga halál, "zofort" azt mondja... Azoknak villa volt a kezébe, meg kés, ettek... Az ablak be volt zárva, nem ők lőttek... Azután megfogtuk a padláson, egy lány volt ott, olyan szolgálólány, az pufogatott a padlásról... Minek az. Egy bolond vászoncseléd azt tegye fel magába, hogy ő lövöldöz... Mikor úgy jöttünk, doppelrájba, az utcán. Kellett neki háromszor lőni...

- Aztán ti?

- Mi? - kérdezte a fiatal ember, mintha álomból ébredne. Az öreg rábámult.

- Aztán ti mindenkit levágtatok?

- Csak úgy szuronyhegyivel... - morogta a katona.

- Aztán a lány volt az első?

- Mi?

- Azt mondtad, hogy az első lány volt...

De a katona, mintha megállt volna az esze, csak maga elé meredt s mintha valahova távolba figyelt volna.

- Nagylány, vagy kislány?

- Várjon csak, - szólt a fiatal ember hirtelen, - hazalépek egy kicsit, mert elfelejtettem az asszonynak megmondani, hogy hol a láda kócsa...

Gyorsan lenyomta az ásót a földbe.

- Most ütötte a tízet a toronyba.

Ő maga is csak arról vette észre, hogy kimondta a hazugságot, hogy a távoli óraütésekre figyelt, így határozta ő ezt még az éjjel, hogy mikor kilencet üt, elindul, de előbb azt mondja, hogy tíz óra. Akkor aztán, ha valaha faggatnák, lesz egy tanú, hogy ő tíz órakor még itt volt...

Az öreg megcsóválta a fejét s utána nézett, ahogy nagyokat lépve, szinte szökdelve ment a katona a kivörösödött bakancsaiban, a gyűrött szürke sapkát a szemébe húzva.

- Mit beszél ez, - mondta magában félhangon, hogy már tíz óra.

Kivette a nikkel óráját a zsebéből s jól megnézte.

Kilenc óra volt rajta, három perccel múlt el kilenc óra.

A katona kiment az utcára s rendes, lassú léptekkel ment előre a templom felé.

Úgy ment, ahogy előre elgondolta. Se nem lassan, se nem szaladva, de inkább gyorsan, mert munkaközben ment el egy kicsit. Hát sietni kellett... Figyelt, hogy nem látja-e ismerős, akinek köszönni kell, de mégis, mikor egy kerítésen kinézett egy nagybajuszú ember, aki úgy nézett rá, mintha váratlanul a hóhérját látta volna meg. A szíve, mintha nagy kalapács lett volna belül, ritka nagy kondulásokkal verte a mellét. Mint mikor félre verik a harangot.

A templom mellett magas orgonabokrok közt kellett bemennie a setét útra. A bokrok már meglehetősen üresek voltak, a levél sárgán hullott le a földre, balról fiatal diófák álltak az út szélén s nagy tágas felszántott kert, jobbról mély árok, szakadék, annak a fenekén a patak csendesen csúszott. Az árkon túl volt a ház.

Körülpillantott, nem látja-e senki.

Errefelé már senki sem lakik, senki sem jár. Lemászott az árokba. Kicsit még mosolygott is magában, azelőtt sose jutott volna eszébe, hogy ebbe az árokba leereszkedjen. Csúnya akácos gödör, még a gyerekeknek se okos belemászni. De miket tanult ő katonasorban! Hol járt, micsoda faluvégeken, hogy lopakodott ellenség után, vedettát lelövetni, házakat megkerülni, falut felgyújtani, disznót, csirkét leverni, tehenet kihasítani, felét kivágni a többijét otthagyni, szinte úgy érezte, mióta itthon van, most került először kedvére való helyre... Mi is ez az élet... Ez az igazi, dolgozni! Ésszel megkerülni az ellenséget s hátába támadni... Mi lenne a kevés magyar katonából, ha sokat törődne avval, hogy hány az ellenség, micsoda veszedelmekkel jár a játék. Közepibe! Nincs most se törvény, se igazság, csak erő, meg ész. Aki bírja, marja. Ilyen parton ne tudna átmászni? Hát az olasz parton, ahol a part ezer méter magas, aztán két kilométer szélességbe, félkilométer mélységbe nincs egy tenyérnyi föld, akit a gránát meg ne mozgatott volna, szétvetette a vas, kitépte a belét, elszórt mindent, követ, földet, vassal bevetette, mint itt búzával a szántást... aztán mikor megáll az ekrazitos eső, bele az átkozott, agyagos földbe, kidülledt szemmel bele, az agyag megmarkolja a lábát, lehúzza a testét, minden tenyérnyi darabjára ágyú tátja a száját, gépfegyver köpködi a golyót, mint a fergeteg a csupasz síkságon, a puskagolyó pereg, mint nyáron a jégeső, s hogy tusakodtak ott, hogy mentek neki a halálmezőnek, az oslaviai temetőnek...

Míg a gödör szélén, akar az éh farkas ott leselkedett pár pillanatig s a zúgó fejében a csaták zúgása szikrázott végig, mégis mintha a lelke fenekén valami olyan gyávaság kushadna, amit sohasem érzett a harctereken.

Hiányzott a kommandó. Nem állt mögötte a káplár a paranccsal, se a Fänrich úr a suttogó rendelettel, senki se mondta, rajta kutya szorítsd... s hideg verejték volt a homlokán.

Ahogy végre észrevette magát, hogy már sok lesz a megdermedt ott heverésből s ki akart ugrani, egy fiatal akácfavesszőbe akadt s amint mérgesen ki akarta magát szakítani, egy tövis kegyetlenül beleszúródott a csuklójába, az ingen keresztül.

- Azt a mérges istenit, - mormogta s kicibálta a tövist. A vér szivárgott utána. Bekapta a szájába a sebet s kimászott az árokból.

Valami vad düh nőtt benne, dühös ingerültség, a szeme égett.

- No megállj, - mormogta magában s nem tudta kire és miért fenekedik.

Nehéz nagy léptekkel, lesütött fővel ment a házig, az ároknál nem volt kerítés s a házig füvön ment, csak néhány lépést. A ház sarkánál megállt s a szívében nyilallt. A nótás szájú, gőgös, vasvillaszemű bakára gondolt, ha látnák most, milyen patrujjba jár...

Összerántotta a szemét, most a szegénység az úr, most a szegénység kommendíroz... Az arcához nyúlt kemény ujjaival, mintha még egyszer bele akarna markolni az agyveleje gondolataiba... csakugyan kell-e, csakugyan muszáj?

Meghallotta a saját hangját messziről, azt mondta a felesége adósságáról "délig megadom".

Délig megadom... délig megadom... - forrt benne, mint mikor jobbról-balról a gránát csapkod le s rettenetes tölcséreket szaggat a fekete volhiniai földbe. Így állt ott, akkora ropogás, durrogás és őrületes csattogás közepette, mikor az égre lőttek a földről a fekete sarak és a domb tetején a horvátok fojtogatták a szibériaiakat... Akkor a tisztek kihúzták a kardjukat s szájról szájra járt: "Nem lehet tovább... forverc!"

Most is úgy rohant be előre szegezett fejjel a tűzbe.

Egy pillanat múlva áttörte a tüzes falat a baka, a magyar: mindig legjobb előre! S bent állt a konyha sötétjében.

Csakúgy zihált a melle... Csak a fegyvere volna itt vele.

Fújt a tüdejéből a forró gőz s a karja a vasvilla után nyúlt, ami az ajtó mellé volt odatámasztva.

Most mi lesz.

A konyha sötét volt és alacsony, szabad tűzhely, alatta fehérre meszelve a kemence... cserépfazekak... s vasvilla a kezében... Ezek a Vargáék és szegények voltak a háború előtt, csak most, hogy eladták a tehenet, meg a borjút... most vannak az ezrek...

- Mi az? - kiáltott bentről egy gyereklány.

A katonának kinyílt a szája s megállt a vére.

- Itthon vannak, - motyogta.

Sápadt lett a fekete arca s visszább torpadt.

Egy fiatal lány kinyitotta a szoba ajtaját s ijedt és bámész szemmel, tátott szájjal nézett.

Hosszú pillanatokig néztek szembe. Lassan megismerte, hogy ez nem a Vargáék gyereke, hanem Szabó Eszter, a Szabó András lánya...

- Itthon vannak? - kérdezte végre rekedten.

- Nem.

- Hát.

- Elmentek reggel.

- El?

- Igen, a vásárba. Hiszen maga látta.

A katonának tágra nyílt a szeme. Aha. Ez már támad. Ez már ellenség.

S erre mindjárt nyugodtabb lett s folytatta a szeme a villámlást, mintha most már joga volna felül kerekedni...

A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan gyerekes ijedt szemmel meredt rá... Úgy nézett rá, éppen úgy, mint az a lány... ott a háború elején... a legelső gyerek... ott Sabácban...

Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállt a szívére s várt. Várta a parancsot...

Meredten s fakón meredt rájuk, amitől a gyerekeknek elállt a szava. A fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell lenni.

- Délig megadom! - mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát s keresztül szúrta a kislányt.

A Varga gyereket, az ellenséget... Látta, ahogy belement a vasvilla a torkába s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy ismerte már ezt a vért! Hány embert szúrt már agyon... Mindenkinek így szökik a vére...

Kirántotta a vasat s a gyerek, mint egy kis tömlő bukott el a sötétes szobába.

A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegő vad meredt rá a katonának minden mozdulatára.

Ez intett, hogy be.

A lány hátrafelé bement, de a szemét egy pillanatra sem vette le az emberről.

Ez utána ment, kemény, egyenes, katonaléptekkel.

A nagy szekrényre nézett, amiben az ezresek vannak.

- Hol a kócs? - mondta.

A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami gépszerű reszketéssel.

- Hol van a kócs? - kiáltotta újra a katona.

- Nem tudom, - nyöszörgött a lány s a foga zörgött.

- Ha meg nem mondod, téged is agyonszúrlak.

- Bent van a másik szobában a sifonban.

A katona intett neki s ő előre ment. Gyorsan kihúzta a sifon alsó fiókját s kétségbeesve kotorászott benne.

- Hamar!

A lányka iszonyatos rémülettel nézett fel rá ott guggolásából.

- Elvitte a néni magával.

A katona megvetően rántotta meg a száját s a vasvillával a hasába szúrt. De a villa hegye nem ment át a ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte s teljes erővel belevágta.

Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s most karja a villa két szára közé került.

A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő kést. Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét s kétszer a nyakába szúrt, aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát ketté metszette, úgyhogy a feje szinte leesett.

- A fene egyen meg benneteket, - egyenesedett fel.

A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a vér végigfröcskölt az ágyon s a szekrényen, ezen újra elmosolyodott. Nagyot fognak nézni, ha hazajönnek.

Ebben a pillanatban a bölcsőben felsírt a kisbaba.

A katona odanézett s látta, hogy a picinek kiesett a szájából a cucli, azért sír.

- No, ne haragudj. Kis zsivány, - mondta neki, - csak a kezemet hadd törüljem meg.

De a kicsi éktelenül kezdett sivalkodni. Erre ő szinte ijedtséggel futott hozzá, fogta a cuclit s a szájába nyomta. A gyerek mohón kapta be s elhallgatott.

- Véres lett egy kicsit, - mondta a katona s csendesen mosolygott, aztán bólogatott. - Nem baj, sose tudod mitől hízol... - szólt szelíden. - Hát mikor én három napig olaszt ettem...

Fanyarul elhúzta a száját, ahogy eszébe jutott a borzalmas kilenc nap, mikor a doberdói hegyeken az elesett bajtársaikat rakták maguk elé fedezéknek s mikor elfogyott minden a kenyértarisznyából, egy frissen elesett olasznak a vérét szívta ki, mint a hörcsög a csirkéét.

Most megtörölte újra a kezét s oda-odanézett a kicsinek cuppogó arcocskájára...

- A zsivány, a betyár kölyök... - mondogatta magában.

Aztán a késsel hozzáfogott kifeszíteni a szekrényt. Nem ment, a vasvillát vette elő, de azt előbb ki kellett cibálni a testből s a vér csorgott róla. Most már aztán türelmetlenül feszítette a szerkény sarka alá s az egészet kiemelte.

Megfogta, hogy le ne zuhanjon s lármát ne csináljon.

Mindjárt meglátta a barna kis vászonzsákot, amelyből tegnap kivették a bőrtárcát, a sok pénzzel.

Körömmel bontotta ki a spárgát, amivel be volt kötve, nyugodtan és rendesen.

Aztán a markába öntötte, ami benne volt. A nagy bőrtárca nem volt benne.

- Azt elvitték a vásárra, - mondta magában s mérges lett saját magára. Egész éjszaka ezen gondolkodott, aludni sem tudott, kétszer is felkelt s a felesége kérdésére, hogy mi baja, azt mondta, hogy "hallom az ágyúzást", mert csakugyan hallotta. S hiába gondolt végig mindent, mégse tudott mindent kigondolni. Erre se számított, hogy a gyerekeket itthon hagyják s a szomszédból hívnak hozzá egy pesztonkát, úgy gondolta, inkább őket adják oda valakihez. Arra sem gondolt, hogy az ajtó nyitva lesz-e vagy sem, meg erre se, hogy a bugyellárist elviszik.

- Egész meg van már rothadva az eszem, - mondta, - a kefe vigye el...

Örült, hogy mégis valami pénz van a kis szütyőben. Az asztalra öntötte s megszámolta. Papír és ezüst pénz volt, összesen száznegyvenöt forint, meg valami krajcárok.

- Nem sok, - mondta s két tízest a lajbija zsebébe dugott. - Most már nem adhatja meg az egész adósságot, mert akkor megint nem marad egyébre. Meg hadd is várjon az a vén gazember... Háborúban adósságot kérni.

Az ezüstből kivett egy forintot, akkor bekötötte az egész pénzt egy zsebkendőbe, ami az asztalon volt. Mielőtt bekötötte volna, kivett még egy koronát, mert itt nagy a drágaság, biztosan több kell most arra is.

A zsebkendő kis csomagját összetekerte, ahogy a dohányzacskót szokták s a kabátja külső zsebébe tette.

Ezzel be volt fejezve a dolga s most megállt némán és újra mély szórakozottsággal nézett maga elé.

Az ajtó előtt ott feküdt a kicsi lány teste, úgy hevert ott, mint egy kis kutya, a küszöb előtt, ő csak nézte, nézte s bólogatott.

- Ilyen kutyavilág ez a mai, - mondta, aztán nagyot sóhajtott. - Hát mikor a cigányszigeten bementünk, a fáról úgy ráztuk a komitácsit, mint a rothadt szilvát. Rottman hadnagynak a nyakát keresztül lőtték, a kezét rászorította a sebre s az ujja közt csakúgy hugyozott a vér, meg a száján, csak úgy ropogott a koponya, így hajigáltuk a levágott kezeket, meg a koponyákat, egymásra feküdtek a szerbek, meg a magyarok, aztán egymás torkát keresztül harapták...

A bölcsőbe megmozdult a piciny... erre föleszmélt, maga sem tudta miféle álomból. Most, hogy már el volt végezve, zsebében volt a pénz, már nem izgatta semmi...

Szétnézett, nincs e valami tenni való. Egy pillanatra arra gondolt, hogy a kis testeket felrakja az ágyra. Ne feküdjenek ott szegények, de hirtelen összeborzongott s úgy érezte, a világért sem tudna hozzájuk nyúlni...

Gyorsan elindult, elkerülte a küszöbnél a piciny hullát, nem lépte keresztül, eszébe villant a babona, ha keresztül lépik a gyereket, nem nő meg. Kint a pitvarban odatámasztotta a vasvillát, ahonnan elvette aztán kilépett a szabadba...

Fel akart sóhajtani, hogy végre az ég alatt van s amint a száját kinyitotta, hogy teleszívja magát friss levegővel, egyszerre bezárta s kedvetlenül, fojtotta magába a mozgást... Ki, csak ki innen, még meglátják... Mintha fonákul volna valami... Máskor ilyen gyilkolás után büszkeségtől pattant szét a melle, most pedig...

Gyorsan elkushadt a ház mögé s mélyen lehajtott felső testtel vetette be magát a sűrűbe. Az árkon olyan gyorsan átjutott, hogy észre sem vette, aztán a sötét úton visszament a templom felé.

Ahogy a kerítés mellett elment, valaki rákiáltott.

- Hé. Öcsém.

Fakó arccal nézett oda az ismerős hangra. Akkor ráeszmélt, hogy István bácsi az ásásból kiált.

- No. Gyere ásni már. Már kerestek.

- Már nem megyek délig. Megyek, veszek egy ásót. Mert avval nem lehet ásni.

- Hol veszel?

- Átmegyek a vásárba... István bácsi... hány óra is volt, míg dolgoztam... Tíz ugye.

Az öreg nevetett.

A katona nem merte firtatni a kérdést:

- Hallottam, mikor ütött...

Avval tovább ment, de valahogy az a gyanú vett erőt rajta, hogy az öregnek órája van. Mintha az után nyúlt volna a zsebébe, de visszanézni nem mert többet.

A falu másik részébe ment a sárközbe, ott bement ahhoz, akinek a felesége adós volt ötven forinttal.

- Meghoztam amit tudtam, tekintetes úr, - mondta a szikár kis öregnek.

- Jól van.

- Nem tudok többet adni, csak húsz pengőt.

- Jól van.

Az öreg elvette a pénzt.

- Hol szerzett maga reggel óta. Magának még reggel nem volt pénze. Most meg már van.

A katona sötéten nézett az öreg kopott úrra, aki cinikusan járt s kegyetlen szókkal leplezte, hogy mégis csak sajnálja a szegény embereket.

- Maguk barátom azt hiszik, hogy elég kölcsön kikunyerálni a pénzt, azután majd megadja a nagyharang. Ismerem én jól az ilyenféle urakat. Meg kell egy kicsit szorongatni a gégéjüket, akkor eszükbe jut, hogy kötelesség is van a világon. - S nagyot nevetett kurta, döcögős hangján. - Mint a huszár a kozáknak... - fecsegett tovább s egy háborús anekdota jutott eszébe. - Magával nem történt valami ilyen jó história?

A katona már el akart menni, de nem akarta megsérteni az urat azzal, hogy végig sem hallgatja a beszédét.

- A kórágyon feküdt két sebesült baka, tudja, az egyik a szerb csatatérről került oda, a másik az északiról... Na... Azt kérdezi, az amelyik a szerb csatatéren sebesült meg: Mondjad csak cimbora, csakugyan olyan borzasztóak azok a kozákok? Igaz, hogy torzonborz nagy szakálluk van? A fejükön olyan nagy medvebőr kucsma s rettentő huj-huj kiáltással törnek előre?

A katona úgy állt a mozgékony kis ember előtt, mint egy iskolás gyerek, nehezen lélegzett a csüggedt, szomorú arcán borzasztó unalom volt, míg az öreg úr ugrálását nézte s oktató leckéztető hangját hallgatta. De az öreg, akinek a keze nagyon mocskos volt, mert éppen műtrágyaoldatot csinált s a munkát hagyta abba a katona kedvéért, fás hangján tovább mondta az adomát.

- Hát, azt mondja az, aki az északi harctérről jött: hát tudod testvér, így mondja, amikor először gyütt ránk (s hangsúlyozta népiesen, hogy gyütt), vagy ezer darab muszka, hát egy kicsit szorongtunk, de azután eltaláltuk a fortélyukat... Na... Hogy-hogy? kérdi a másik sebesült, a szerb harctérről való, mert az még nem látott muszkát, hát örült, hogy na most meg fogja tudni a fortélyukat! Hát tudod, azt mondja az orosz földön jártas-kőttes katona, már mint az ilyen okos emberek szokták elárulni a tudományukat, azt mondja, hogy: hát tudod, mikor jön a kozák, akkor az nagyon ordít! De mikor az ember beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulról jön ki - akkor a kozák elcsendesedik!

Nagyot kacagott hozzá. Ahogy egészséges emberek, akik sosem voltak a harctérnek felé sem, nagyot tudnak nevetni azoknak a harctéri adomáknak, amelyektől, ha komolyan veszi az ember, egy kicsit a hátába áll a hideglelés. Hja, de hát ezek a mai idők, teszi hozzá.

- Azért mondom barátom, hogy ez a magyar ember! Ilyen huncut kutya vér van a magyar emberbe a háborúba. Másféle ember, francia, vagy angol megijedne, aztán sokat beszélne, hogy hű, az borzasztó, amilyen a kozák, nagy süvege van, meg borzasztóan ordít, mikor támad. Így mondaná el egy tót, vagy egy oláh, vagy sváb. A magyar? A magyar meg azt mondja rá, kitanultuk a fortélyukat! Mikor az ember úgy beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulról jön ki, akkor a kozák elcsendesedik, hahaha. Azt meghiszem az ebadta, akkor elcsendesedik. No jól van kedves barátom, csak azt az egyet tanulja meg, hogy adós sose legyen. Soha adósságot! Soha. Minden bűnnek az a melegágya, az adósság. Inkább koplalni, nélkülözni, dolgozni, csak adósság ne legyen.

- Hát Sóvágó úr, ha én itthon lettem volna, akkor nem is gyűlt volna az az adósság.

- Jójó, jó van na, jójó... csak azért mondom, - motyogta kicsit megsértődve az öreg úr, hogy nem tekintetesnek szólította s megveregette a vállát a nagy fekete embernek, aztán mit sem törődve vele, sietve neki látott a munkájának.

A katona kiment az udvarról azzal az érzéssel, hogy a pénzével együtt annyi ennek az úrnak, mint egy légy. Mi köze hozzá, mit törődik az ővele, érdemes volt azért... hogy ennek visszaadjon húsz forintot...

Csámpásan, kedvetlenül ballagott most hazafelé.

S hát igazán olyan nagy valami az az adósság? Ennek annyi a pénze, hogy ez soha míg él, nem fogja elkölteni azt a húsz forintot, akkor mire neki, akkor miért követeli annyira, hogy még a húsából is kész volna kivágni, mikor ő maga is tudja, hogy az asszonynak kellett, míg ő oda volt huszonhat hónapig. Hogy éljen meg három gyerekkel? Míg ő oda harcol, meg kórházakba fekszik, meg újra oda harcol.

A katonasapkáját a fejébe húzza s busaszemmel, véreres szemmel néz körül. Minek éljen az ember, ha csak arra él. Huszonhat hónapig odaki lenni, olyan időkbe, hogy se foglyot, se sebesültet, csak halottakat csinálni. Ez a haszna, ez a vége...

Benyitott a kis kapun a kis udvarra. Egy kicsi házba lakott a felesége a három gyerekkel. A gyerekek az udvaron játszottak a kis kocsival, kert nem volt a házhoz, csak olyan kis zsellérház volt az, putri-féle.

- Hát te minek jöttél haza? - kérdezte csodálkozva az asszony.

Az ember megállt s csöndesen nézett rá...

- Ne beszélj sokat, hanem gyere.

- Hova?

- Majd megtudod, - s elfordította a fejét, úgy mondta, - a vásárba...

- Vásárba?

- Oda.

Nem szólt többet, az asszony gondolkozva nézte, ahogy bement a házba.

- Mit akarsz venni? - kérdezte s utána ment.

- Ásót akarok venni, mert avval nem lehet ásni... Nem való az az ásó ilyen kemény földbe, - mormogta, - homokra való ásónak megjárja, de ilyen földbe nem...

Az asszony nem szólt, gondolta valahol kért vagy egy forintot ásóra. Restellte is magát, mert eladta az ura jó ásóját húsz krajcárér.

A legnagyobb gyerek beszaladt s az apja térde közé futott.

- Édes apám.

- No fiam, - s megtörölte az ujjával a gyerek orrát.

De a kis fiúnak kerekre nyílt a szeme.

- Mi van a kezén? - kérdezte.

- Mi?

- Piros.

Az apa elmosolyodott.

- Piros?!

- Megvágta! - szólt a gyerek.

Az asszony odanézett.

- Nem én vágtam meg fiam, hanem te. Te vágtad meg a kezed, nem én.

- Én? - S a gyerek csodálkozva nézegette a saját kezét.

Az apja nem hagyta, hogy soká nézze, a nagy erős markába fogta a gyerek kicsi fekete kezét.

- Várjál bekötöm.

A gyerek zsebébe volt egy kis kendő, azt kihúzta s gondosan bekötötte vele a gyerek kezét.

Ez csodálkozva nézte, mit csinál az apja, de nem szólt ellene, mint gyerek, nem szokta az apja tettét bírálni, elfogadta, hogy annak úgy kell lenni.

Egy perc múlva már ott hagyta az apját s újra kiszaladt.

Az ember sokáig csöndesen ült, nézte, hogy a felesége szó nélkül, mintha valamit nem értene, de csöndesen, engedelmesen készülődik. Persze a vásárra, jutott eszébe.

Ott ült a rozoga asztalnál, a kezét ott fektette maga előtt.

Szelíden nézte a feleségét, ahogy csöndesen mozgott a szobában, szomorúan nézte.

- Reggel, mikor mentem a munkába, az úton találkoztam a vén Sóvágóval.

Az asszony még lejjebb hajtotta a fejét.

- Kérte a pénzt? - mondta gyorsan.

- Kérte.

- Mit mondtál?

- Hogy délig megadom.

Az asszony ijedten nézett fel.

- Délig?

- Délig.

- Mindjárt dél...

- Már megadtam.

A szavak lassan pattogtak el, közben csönd volt és valami rettentő feszültség.

- Megadtad! - mondta az asszony elfulladva.

- Meg, - szólt lehajtva a fejét az ember. Nagy bánat volt a szívében és nagy szomorúság, de alig állta, hogy ne mosolyogjon, ha a felesége arcát nézte. Most mit fog szólni, ha az egészet megtudja! Csak úgy tett, mintha szomorú volna és megtört...

- Nem az egészet, - mondta később s az asszony lassan kötözte a szoknyája madzagát. - Csak húsz forintot.

- Húsz forintot, - ismételte az asszony.

- Húszat.

- Hol vetted?

- Hát... Vargáéktól.

Az asszony gondolkodva nézett rá.

- Vargáék, - mondta csodálkozva, sőt titkos ijedtséggel. - Azok elmentek a vásárra.

Az ember intett s nem nézett rá. Nem mert ránézni. Nem érzett semmi ijedtséget és sajnálkozást, sem meghatottságot. Szerette a feleségét, de mulatott rajta, de semmibe sem vette, mert csak asszony... Szerette a feleségét, érte tette, s most félt, hogy el ne mosolyodjon, mint a temetésen, a koporsó mellett, mert nem illendő nevetni a nehéz komoly dolgon...

- Akkor hogy adtak neked pénzt.

Az ember nem szólt, kissé elmeredve nézett, aztán felemelte a fejét.

- Hallod, kiraboltam őket.

Az asszony nem szólt, úgy maradt, ahogy volt s fekete szemeit ráfüggesztette az urára. Csak nézte, nézte s nem szólt.

- Mikor tegnap ott voltam a napszámér... előttem vették ki a pénzt a sifonból... már akkor gondoltam... az éjszaka is azt gondoltam...

Az asszony szeme fölvilágított, megértette mi baja volt az urának az éjszaka, hogy nem tudott aludni, pedig máskor úgy alszik, hogy szinte szégyen... ha a gyerek felébred, észre sem veszi...

- De azért nem gondoltam, hogy meg kell csinálni... csak hogy lehetne... Reggel aztán, hogy az öreg Sovánka olyan sokat beszélt, hogy adósság így úgy... akkor már tudtam, hogy meglesz...

Az asszony sóhajtott, nehezet, kínosat.

- Hanem otthon hagyták a gyerekeket... Meg a Szabó András lányát velük, hogy játsszon velük...

Az asszony csak nézett, nézett s a szája lassan kinyílt.

Az ember lassan, minden szót ritkán vakkantva ki, mondta:

- Azokat muszáj volt... megölni.

Az asszony még mindig nem szólt, csak állt.

- Te erről senkinek ne szólj, a szegénység vitt rá - szólt az ember a példabeszéd bibliai egyszerűségével.

Avval felállt.

- Hozzál vizet, - mondta kevés tűnődés után, - véres vagyok.

Az asszony szótlan, sokára megfordult, kiment.

Akkor ő levetette a kabátot, az ingujja csupa vér volt. Levetkőzött, az inget is levetette.

- Mosd ki, - mondta az asszonynak mikor az bejött.

Az asszony fogta az inget s a ládából másikat vett elő, de az inget egy pillanatra sem tette le.

Mikor az ura jól megmosdott, törülközőt adott a kezébe, aztán az inget, a tisztát.

Kivitte a vizet s másikat készített. A tálat a konyhába tette le, addig folyton a hóna alá volt szorítva az ing, úgy volt kinn az udvaron is.

Aztán hozzáfogott s mosta az inget.

Mikor az ember a csizmáját kipucolta, megmosdott, felöltözött, egészen jól érezte magát.

A fésűt a hajába vájta s a tükörbe nézegette magát.

- Jó lett volna egy-egy sturm után ilyen mosakodás. Meg a tiszta ing, - mondta magában, - de akkor abba a fertelmes vérbe kellett lenni egész hétig is, míg megszáradt az emberen, pedig de büdös...

Hangosan is szerette volna elmondani, de érezte, hogy a felesége rettenetesen meg van zavarodva s szégyellte azt mutatni, hogy ő nem érzi a bajt...

Az ajtóba állt s elnézte, az asszony milyen buzgón mossa a véres inget, különösen az ujját. Még ki is önti a vizet kétszer is, nagyon jól kimossa.

- Meg lesz már, - szólt, - mert én délután még dolgozni megyek.

Az asszony megnézte a világoson az inget, nem látott rajta semmit, kiterítette a kis kamrában.

A gyerekei után kiáltott.

- Jóska, gyertek csak.

A kis fiú kicsi kocsiban húzta a legkisebbet s ragyogott az arca. Most mindig kinn vannak, pedig már csípős az idő, mert nagyon büszkék a kis szekérre, amit apjuk csinált, az első éjszaka, mikor hazajött.

- Vigyázz, baj ne legyen, - szólt az anya. - Vigyázz, mert agyonverlek. Megyek a vásárba.

- Mit hoz?

Az apa elmosolyodott:

- Mézeskalácsot, - mondta. - Csak vigyázz, baja ne legyen a kicsinek!

Az asszony hirtelen felnézett rá. Az ember megértette a gondolatát.

- Másnál is van olyan pici, - mondta kerülő szóval, - kis gyámoltalan pondró...

Az asszony kicsit megnyugodott, látta, hogy azt nem bántotta.

Mikor vasárnapiasan kimentek az udvarról, egymás után, elöl az ember, utána az asszony, aki még messziről is visszakiabált a kis gyerekeire, úgy haladtak előre, mint boldog falusiak, akik örülnek, ha kimozdulhatnak egyszer-egyszer az unalomig megszokott hétköznapból. De az arcuk komolyabb volt, mint az élet rendes parasztkomolysága, amely a legkomolyabb kifejezést edzi be a vonásokba, a testi érzés kimerült nyugalmát.

Az arcukon valami nehéz komorság borongott. A férfi kicsit bólogatva, maga elé sötétedve haladt előre s észre sem vette, hogy a felesége lassan sírásra pityeredett arccal szaporázza a lépést utána.

Kimentek a faluból, végig a nagy utcán, kiértek a szántóföldek közé. Az út sáros volt, de nem volt mély a sár. A novemberi természeten ott borongott az állandó őszi köd, a lekopaszodott fák üresen s óbégatva álltak.

Mikor felértek a töltésre, amelyen végig kellett menni, hogy rövidítsék a kanyargó országutat, az ember egyszerre megállt.

- Nézd csak, nézd csak.

Az asszony ijedve nézett fel, semmit se látott.

- Így van szembe velünk a muszi frontja, - szólt az ember.

Kinyújtotta a karját s végigmutatott a folyó túlsó partján.

- Ott a falu, csakúgy mint itt... Templom van a közepén... csak ott jobban látszik a domb odaát... Te, már én nem is értem, hogy maradhat a víz partja drót nélkül... Hindernisz... milyen jól lehetne itt grábnit csinálni a jó kemény földbe...

Az asszony a kereken kötött kendője alól csodálkozva nézett az urára. Mióta itthon van még ilyen beszédesnek nem látta.

- Szép az, - mondta az ember csillogó arccal, - ahogy ez a töltés megy, úgy van a stellung, csak nem áll ki a földből, hanem lefelé van ásva, árok... Csak épp annyi áll ki, az ember feje amennyi, hogy el lehessen látni a földeken... Vigyázz...

Azzal rémülten leugrott a töltésről a belső oldalra. Olyan gyorsan és fürgén, hogy a felesége azt hitte, fővel bukott lefelé.

- Gyere le onnan, - kiáltott rá az ura, - gyere le rögtön, az istent beléd... mer leváglak...

Az asszony belesápadt, úgy megrémült az ura villogó szemétől. Gyáván és ijedten lekuporodott, lesuttyant a töltésről. A ruhája csupa sár lett.

A katona hirtelen nagyot nevetett rajta, ahogy látta az asszony keserves csúszását, le is ülepedett szegény a sárba.

- Látod, ilyenek vagyunk odakint a felden, mindig sárosak, mint az ürgék... Phű, mikor esők járnak, aztán vödörrel kell kihányni az árokból a vizet. Egész nap, egész éjszaka fúrt dolgozik az ember. Mert van ugyan a víznek olyan kútféle ásva, vizesgödör, de nem mindenhol elég az... Sokat megmerül a bakancs, még a tiszturak is míg végig megy a major úr a süccgrábnin, csizmaszárig gázol a latyakban...

- Minek hívtál ide a sárba, - mondta az asszony gyáva mormogással. Nem mert most úgy, mint valaha, kipattanni az urára, nem volt vele tisztában, hogy józan-e.

A katona nevetett.

- Legalább megtanulod, hogy milyen a katonasors. Különben egy percig hallottam is ágyúszót. Meg úgy láttam, mintha odaát muszi mozogna. Tudja isten, csak úgy láttam...

Átnézett a töltésen a túlsó partra.

- Már úgy megszokja az ember az ilyet... Mert szigorúan ki van hagyva a kommandó, hogy nem szabad fenn járni a föld színén, mert leszedik az embert! De ha megyünk vízér, mert négyezerötszáz lépésre kell vízért menni, sosem megy az ember a lóvgrábniba, hanem fenn. Nem bolond a muszka, hogy egy emberre ágyúval lőjjön... Meg szamár is, nem tudja eltalálni... Hanem azért néha így rájön az emberre, hogy, hű a mérges istenit, most... akkor aztán leugrik az árokba ész nélkül... Pedig hát mindegy... egyszer úgyis meg kell halni...

Az arca szomorú volt, sóhajtott is egyet, a kemény fekete szeme olyan szomorúan nézett. Az asszony most megérezte a hangján, hogy megbánta... hogy fél... Fél már szegény...

- Látod te, - mondta a katona és sokáig nézte a vízpartot... Ha itt volna most a hátunk mellett a sveerehabic, akkor egyszer csak hallanád, hogy bumm!... Azután megindulna fenn a gránát... sziiij... hasítana a levegőbe. Számolnál, de hiába nézel utána az égbe, ott nem látni semmit, hogy merre megy, csak a hangja sivít, mint a vasdaru... ssiiijju... akkor le: ropp! S ott a falu mögött fel egy nagy füstfelleg, nagy két araszos ott az ég alatt, nagy fekete füst, felveti a földet, fát, sarat, követ, mindent amit talál... Akkor a bóbakter beleszól a telefonba, hogy kétszázzal rövidebbet... Barátom, az az igazi világ... No mennyünk fel innen, mert átázik a cipőd.

Megfogta az asszony kezét és felsegítette olyan gyöngéden és figyelmesen, mint egy kis gyereket.

Tovább indultak, de az asszony visszalesett arra a helyre, ahol voltak, ott maradt a nyomuk a sáros dombparton, a cipőjéről nagy vastag sarat rázott le.

- Teremtő isten ez az ember nem tiszta...

Lehajtotta a fejét és a szemében lassan könnyek gyűltek... Siratta a régi urát...

Sokáig mentek, ballagtak a vízparton, a töltés peremén.

- Hallod! - fogta meg hirtelen az asszony karját az ember.

Ez rettenve nézett rá, már megint?

De az ember szelíden pillantott rá:

- Hallod!... - szólt s csak a hangjában volt valami kimondhatatlan gyöngédség, amit szóba kiadni nem tudott, mert az ilyen szegény emberek nem tudják szóval becézni egymást. - Hallod... milyen ez a világ... Úgy van köztünk a víz, mint itt... Ilyenformán is... De akik ezen a partján vannak, azok mind egytestvérek, egymást segítik, kedvelik, egykézre kell dolgozzanak... aki meg a másik parton van, azt mind le kell lőni...

Soká nézett mély sugárzással az asszony szemébe...

- Folyik a víz, folyik csendesen, úgy folyik, mint az embernek a napjai folynak, mindig folynak, mégse múlnak el... De aki a másik parton van, azt mind le kell lőni... geveerrel, masingeveerrel, ágyúval, sverével, handgranáttal, mindennel, azt mind le kell lőni... érted ezt te...

Az asszony félve meredt az ura szemébe, nem értette, nem is figyelt a szavaira, mert folyton attól reszketett, hogy ha rájön az őrülés, torkon fogja s bedobja a vízbe. Pedig nem félt tőle... Ha megtette volna se félt volna szegénytől. Hiszen ismerte. Tudta, milyen egy jó ember. Tudta ő hogy ki volt... ez az ember... azelőtt... s ha most nem is az aki volt, azért ő nem félt tőle... nem, ő úgy odaadta magát neki, a drága emberének, hát istenem, ha úgy rendelte az Isten, fogja torkon, ölje meg, dobja a vízbe... szegény, miket kellett neki abba a háborúba szenvedni, hogy odáig jutott...

S a szája sírósan elbiggyedt, a szeme nedvesen elfátyolosodott s úgy odaemelte az arcát, a nyakát a drágája elé, úgy kínálta magát, úgyse lehet ezt tovább folytatni, soká nem lehet ezt vinni... nem lesz jó vége...

A katona szeme nem látta azt ami előtte van, csak a saját gondolatát látta...

- Pedig hallod, - mondta eltűnődve, - én azt mondom neked, nem a muszka van a másik parton... hanem a másik parton vannak a gazdagok... Mi vagyunk itt, tudod, ezen az oldalon, a szegény emberek... mind itt vagyunk, akiknek büdös putrija van... rongyos ruhája, nincsen ennivaló kenyere... csak sok gyereke, pedig az a gyerek, nem mondja, hogy hol veszed, azt mondja eredj lopni... csak sír, avval is fájdítja a szülei szívet...

Az asszony nézte, elcsorduló fájdalommal nézte a szegény vergődő emberének a szemét.

- Minek mondod ezt, - kérdezte lecsorduló könnyel.

A katona előre hajlott.

- A másik parton van a tiszti menázs... ott vannak a szép nagy házak, terített asztalok, meg a nagy hambárok, sok búza benne, sok bab, kolbász, oldalas, sonka... Oda süt még a nap is, még a madarak is oda járnak, mert ott jó dalolni... ott vannak a jó emberek akik senkit se bántanak, meg krajcárt adnak a koldusnak...

Mintha megszűnt volna gondolkodni. Az asszony nem mert moccanni, szólalni, csak nézte a szegény meggyűrött arcot, csak nézte s egyre jobban elcsiporodott a szíve csipegő sírásra.

A katona felemelte a kezét lassan a sapkájához s azt egy parányit lejjebb igazította a szemére.

- Azért most ott is megtanulták egy kicsit hogy kell sírni...

Átalintett a másik partra s belekacsintott a felesége szemébe, hamisan, malíciával:

- A gránát nem nézte... sok úrfi elpotyogott... el ám... 3-án este masíroztunk el Koltovból, reggel háromóratájba értünk egy erdőbe, Lukovicéből mentünk, aztán Zizimbe álltunk meg az erdőbe. Azt mondták, ott a svarmlinia. Fenét volt. Semmi se volt. Kezdtünk celteket csinálni. Egyszer csak három gránát lecsap. Semmi puskalövés, semmi, csak jön a gránát. Szalad egy baka, hogy mi az, mi az. Hát tegnap elszórták itt a mieinket. Rögtön sturmolni, hát ötkor mentünk sturmolni, már nyolc órakor meghalt egy kadet, megsebesült a hadnagy Sándorfi, a hadnagy Órás, a dinsztfürende őrmester, nem is maradt több tiszt, csak a kompanikomendáns. Na... mind, mind vége lett az uraknak... én meg itt vagyok...

Kicsit bólintva, magába merülten cuppantott.

- Ott mindegy, honnan jött, a túlsó partról, vagy erről a partról, ha már ott van, a gránát nem igen válogatja, - s hirtelen mély fájdalommal kiáltott, - de hogy itt még azután se mindegy... azt a kutya mindenségit ennek a világnak, hát itt még most sem mindegy?... Hát mi az istennyila ez, hogy haza kell nekem huszonhat hónap után jönni, aztán itt van az én három gyerekem, meg itt van az én egy feleségem, azután semmitek sincs télire... Se liszt... se zsír... se lencse... semmi isten fenéje... Hiszen énnekem huszonnyolc napra vissza kell menni... hát mit csináltam volna annyi kis időn veletek... hogy ellássalak... Nem ad nekem ezen a földön egy ember se egy darab kenyeret... ha minden gyerekem éhen döglik is...

Elfordult s a szeme síróra húzódott...

Az asszony mélyeket, sopánkodva lélegzett... Már látta, elveszett ember...

De az ember egyszerre megindult, nehéz lépésekkel, de megindult s ment, ment előre...

Az asszony is utána eredt, s meg sem állt a városig, a vásárig.

Nem is szóltak egymáshoz. Úgy mentek a sokadalomban, csámpásan és bolyongva, idegenül, olyan idegenül...

Az asszony elbámészkodott, elszórakozott is a sok ember közt... Falusi asszonyok hátukon s mellükön cipelték a kosarat, a kosárban tejföl volt és gombolyagba összenyomott túró. Nem főzött a gyerekeinek túrós galuskát, amióta az ura odavan, csak kétszer. Odapillantott az emberre, vajon észreveszi-e.

De az ember nem látott semmit, csak ment előre. Kis csizmákat látott az asszony. A gyerekek még most is mezítláb vannak... s már reggelre fagy volt. Ruhát is látott... jó kis ócska ruhákat árultak egy szekérről, olcsón lehetett volna szerezni... De az ember csak ment, lépegetett előre, lehajtott fővel, ment előre tovább... Húsz darab libát olvasott meg egy ház tövén, micsoda libák istenem... neki csak három tyúkocskája van... egyik tojik, szegény, már hagyogató, nincs kedve ebbe a hidegbe...

Szinte elmaradt az embertől, aki már eltűnik a szeme elől... Lám ott áll a vasas zsidó sátra előtt...

Utána ballagott. Az ember türelmesen állt, várt, ásót válogatott. Felvette, letette sorba. A legjobbat akarta. Pengette a kövön, egymáshoz ütötte, a hangját figyelte. Körömmel próbálta a keménységét. Végre egyet megtartott.

- Mi az ára? - kérdezte.

- Forint negyven.

- Sok.

- Tegye le.

Az asszony ijedten villant rá az urára, akinek a szeme lángot vetett. Jaj azt hittre, rögtön agyonvágja a zsidót avval az ásóval.

Nem, csak a zsebébe nyúlt s odaadott három koronát.

Visszakapott egy hatost.

Azt odaadta az asszonynak.

- Ne... vegyél a gyerekeidnek mézest...

Az asszony azt hitte meghal... Mézest... egy hatosért...

Elöntötte szemét a forró könny. Hát az ura is ilyen kemény tud lenni... Jól tudja, hogy nincs otthon semmi, se csizma, se ruha, se étel... aztán vegyen egy hatosért mézest...

Összeszorította a fogát, elfordult, hogy meg ne lássa a síró szemét, felszívta az orrát s mézes kalácsost keresett... Soká nézegette az apró mézes mogyorót... be hitvány... kukoricaliszttel van csinálva... be sovány... méz nélkül és jóisten, de drága...

Felduzzasztotta a száját betegen, hát evvel megy haza... Mézessel a vásárból... egy hatos ára mézes...

Az ember már türelmetlenül várt rá, oda se pillantott, megérezte, mikor közel ért, elindult gyorsan hazafelé az úton.

Az asszony nem mert pisszenni sem. Ment, ment, megtörten, csüggedten, életkedve vesztett, csak ment szaporán a nagylépésű ura után.

Mikor a töltésre értek, a katona mindig a másik partot nézte.

Egyszer megállt.

Megfogta az asszony karját s hozzá hajolt.

- Köztünk van a víz... - mondta.

Az asszony nem értette.

- Nem érjük meg egymást soha, mert köztünk van a víz...

- Ej, - rántotta meg a vállát az asszony.

Most már unta az ura bolondságát. Már nem is számított neki. Ez is csak magának rabol, még a gyerekeire se gondol...

- Így nem is lehet megérteni egymást, ha köztünk van a víz, - mondta az ember. - Mikor a muszkák átjönnek s itt maradnak nálunk, meglátjuk közelről a képüket, a szakállukat, a beretvált arcukat, a szemüket, csak épp hogy a szavukat nem értjük, akkor már nem vágjuk le őket, enni adunk nekik, amit mi eszünk, csak addig ellenség az ellenség, amíg köztünk van a víz.

Hirtelen a zsebébe nyúlt s kivett belőle egy kis csomót. A markában tartotta egy percig s nézte, egy gombolyagba kötött kis kendő volt, ahogy nézte az asszony.

Akkor kinyújtotta a karját s messze bevetette a vízbe...

Az asszony éles szemmel meredt rá.

Kitalálta, hogy ez volt a rablott pénz.

- Ajjaj, - sóhajtott s azt gondolta, - ezért érdemes volt?... Hát érdemes volt ezért?...

Aztán megindultak. Lassabban mint az előbb, mint aki elvesztette a célt. De egyformábban, ahogy az életet robotolja a szegény.

Nem szóltak többet egymáshoz egy szót sem. Mintha elidegenedtek volna, mintha meggyűlölték volna egymást.

Mikor a faluba beértek, mindjárt a szélső háznál beszélgetőket láttak. Egyszerre belenyilallott mindkettőjükbe, hogy arról beszélnek.

Vásárról hazamenőknek beszélte Suta Kis Istvánné, s mikor a házaspár megállt a közelükben, egy kicsit elhallgatott s rájuk bámult.

- Hallják a gyereksírást, - folytatta aztán, - csak hallják, pedig ott volt a Szabó Andrásék lánya velük, azmár jóforma lány, tizennégy esztendős, mi van azokkal a gyerekekkel, hogy egyre sír, átküldték a kis Erzsust, nézze meg. A gyerek nem tudott bemenni, mert a kapu be volt zárva, bemászott a kerítésen. Bemegy szegény gyerek, hát bokáig való vérbe ott fekszik a két szegény ártatlan meggyilkolva. A Vargáék nagyobbik lánya az ajtóba, a másik, az Eszter meg a kis házba.

Borzasztó, borzasztó, tördelték az asszonyok a kezüket.

- Borzasztó, - mondta a katona felesége, mert úgy érezte, mindenki őket nézi, - borzasztó - s húzta az urát, hogy menjenek onnan.

A katona nem szólt egy szót sem, csak nézte a vájákáló asszonynépet, undorral és megvetéssel. Ilyen ordítást csapni, ezek igazán nem tudják, mi a háború...

Elment csöndesen, szinte észrevétlen a felesége után, aki szinte futva ment előre.

Mikor utolérte, lihegve a sietéstől, ráförmedt.

- Hová szaladsz már no...

Az asszony vissza sem nézett, még gyorsabban igyekezett előre.

- Én is úgy hagytam a három kicsit, - mondta aztán vissza elfúlt szóval.

Az ember hirtelen megállt, megtorpadt.

A három kicsit... az ő három gyermekét...

Hideg verejték ütött ki a homlokán. Ah, ha ő most úgy találná meg azokat. Kettévágott gégével.

De hát az nem lehet... ki bántaná!... Ne szaladj, akarta kiáltani, hiszen én itt vagyok...

Az egész falu végig felfordulással volt. Mindenfelé asszonyok, gyerekek szaladtak a templom felé.

A katona kezdett megzavarodni. Ez az általános és közfelzúdulás, a borzalomnak ez a teljes becsülése egyszerre az ő idegeire is rászállt, és ahol elvetett szót meghallott, az mind korbácsütéssel hasított végig a lelkén.

Úgy megnyugodott, mikor a kapun beért.

A gyerekei ott álltak a ház előtt s az anyjuk leguggolt hozzájuk és csókolta őket.

Komolyan, fakó arccal nézte a kedves gyerekeit, aztán megfordult, még mielőtt megcsókolta volna valamelyiket, ahogy az ajka kívánta. Érezte, hogy keresik.

Két csendőr állt meg a kapuban.

Az egyik leemelte a fegyverét s lövésre készen tartotta.

Neki a szeme se hunyorított.

A csendőrök rászegezett szemmel jöttek az udvarra.

- Járt maga a Varga házba ma? - kérdezte a fekete, az őrmester.

- A Varga házba? - szólt a katona nyugodtan.

- Még pedig ma.

- Éppen ma?

- Éppen ma.

- Mert tegnap jártam.

A csendőr a szemébe meresztette a szemét.

- Azt tudom, hogy tegnap járt. Napszámért.

- Napszámért. Igen.

- De ma volt ott?

- Ma? Minek lettem volna ma.

- Mi van a zsebedbe? - kiáltott rá a másik csendőr.

A katona hidegen oda nézett a tegezésre, de akaratlan lepillantott a zsebére. Egy fehér kendőnek csücske lógott ki s véres volt.

Nyugodtan kihúzta s gondolkodott, micsoda vér ez.

- Hogy magyarázza ezt meg? - szólt az őrmester.

- Hogy? - szólt a katona.

- Ki vele! - s a két csendőr úgy emelintette a szuronyos fegyvert, hogy bármely pillanatban használhassák.

A katona csendesen elmosolyodott s mintha nem törődött volna velük.

- Megvágta magát a kis fiam. Az ő kezét törültem le vele. Be is kötöttem.

A csendőrök meglepetve figyeltek.

A gyerek után néztek, aki nagy, okos szemmel bámészkodott rájuk az anyja mellől. Az asszony reszketve fojtotta könnyeit s nem is nézett rájuk, a legkisebb gyerekét szorította a szívére, másikat kezén tartotta.

- Miért van bekötve a kezed kisfiam? - kérdezte szépen az őrmester a gyereket.

Az még nagyobbra nyitotta a szemét.

- Én nem tudom, - mondta s az apjára nézett. - Édes apám bekötötte, mikor hazajött, pedig az övé volt véres.

Mindenkinek az arcán meglepetés volt, a katona azonban hosszan elnézte a kis fia okos, csillogó arcát. Szeretettel nézte, elmosolyodva nézte...

- No fiam, - mondta, - most csendőrkézre adtál...

Akkor odafordult bizalmas egyszerűen a két csendőrhöz, a fekete őrmesterhez.

- Hát én voltam... csendőr urak...

A kapu, a kerítés rakva volt rémült arcú, bámészkodó falusiakkal. Mindenki kidülledt, kimeredt szemmel nézte a borzalmas gyilkost... Csak ő maga nem volt megrémülve.

Hidegen, nyugodtan hagyta bilincsbe tenni a kezét.

- Hát tudja csendőr úr, - mondta mégis, gyerekes mentegetőzéssel, mintha egy kicsit szépítgetni akarná magát, - azelőtt én se tudtam volna ránézni a gyilkosságra... Ha édes anyám csirkét ölt, vagy a feleségem, megmondhassa, én bizony, oda se dugtam az orrom, de hát a háborúba sok mindent megszokik az ember, amiről nehéz aztán idehaza leszokni.

Mikor indulni kellett a csendőrökkel, akkor tért észre még egyszer. Végre. Mikor a családjától vinni akarták.

Akkor végig nyilallott benne, hogy mindennek vége, nagyot nyögött, nyöszörgött s kétségbeesett tekintettel nézett a kis fiára, aki eltorzult arccal, elgörbült kedves ajkakkal sírni kezdett.

- Fiam, - mondta, - kis fiam! hoztam neked egy kis mézest... édes anyádtól kérd el...

A gyerek felnézett az anyjára s ő az alatt gyorsan kiment a kapun.

Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 24. szám