Bejegyzések
JULIANUS MAGYARJAI
 |
A „Julianus nyomdokain Ázsiában” könyv első jelentősebb ismertetése Zsilinszky Éva nyelvész tollából jelent meg a Magyar Nyelv tudományos folyóirat 2003/1. számában: „Szokatlan jelenségnek tekinthető, ha a Magyar Nyelv képes úti album megjelenésérõl ad hírt. A kiadvány, amelyről most szólunk, Benkő Mihály Mongóliában tett utazásainak megragadó fényképfelvételekkel illusztrált leírása. ...Igényesen elkészített munka, amely nemzetközi összehasonlításban sem vall szégyent. Benkő Mihály arra a következtetésre jutott, hogy a mazsarok azoknak a keleti magyaroknak a kései utódai lehetnek, akikről Julianus barát híradásai is szólnak.
A magyar őstörténettel kapcsolatos sok jó szándékú, de olykor megdöbbentően szakszerűtlen, sõt, hamis amatőr megnyilatkozás után, melyek különösen bőven keletkeztek a közelmúlt nevezetes évfordulói kapcsán, az ember bizonyos gyanakvással fogadja az ilyen híreket, még akkor is, ha a szerző érvelése jelen esetben világos és meggyőző. Kétségeit azonban eloszlathatja a kiadvány előszava, amely az albumnak a tovább élő múltat, vagy éppen a múlt és jelen kontrasztját idézõ felvételei előtt a történeti filológia eszközeivel alapítja meg a mai utazó-kutató feltevéseit…"
A mongóliai magyarok közötti kutatásokról Harmatta János az Magyar Televízió (MTV2) „Tud-óra" című adásában 2000. január 27-én a következőket nyilatkozta:
„– A felfedezés azért jelentős, mert ez alkalommal valóban a magyarság egy olyan keleten maradt töredékét sikerült feltárni, amely asszimilálódott az ott élő török népekhez – ez általános jelenség – de nevét és identitástudatát megőrizte."
Mindehhez hozzátette:
„– Ezt a kutatási munkát feltétlenül tovább kell folytatni, mert az adott esetben a nyelvészeti, történeti, etnográfiai összefüggés a honfoglalás előtti magyarsággal igazolható. Egy ilyen kutatást államilag támogatott őstörténet kutató társaságnak, intézetnek kellene végeznie, vagy legalábbis állami támogatást igényelne. E nélkül az elért siker nem lehet más, mint nagy szerencse, kitartás és hõsies erőfeszítés eredménye”
Harmatta János 2004-ben hunyt el. Tehát 2001-ben még „élő oroszlán” volt,, így senkinek sem jutott eszébe belerúgni, amit 2007-9-ben, három-négy évvel halála után aztán többen is megtettek, a nagy tudóst „Benkő Mihály hathatós, akadémikushoz nem méltó támogatásával” vádolva. Veres Péter többek között a következőket terjeszti manapság széltében-hosszában: „Harmatta professzor a közelmúltban úgy találta, hogy a Kazahsztánban élő egyes török csoportoknál található mad-i-jar elnevezés állítólag az õsmagyarokra utal…
…Ezt elsőként nálunk a magyar szakirodalomban Tóth Tibor ismertette. Harmatta János azonban jelentős mértékben tévedett, amikor a vonatkozó kutatástörténet teljes negligálásával Benkõ Mihálynak tulajdonította a most újólag felelevenített ötletet, amelyet Benkő Mihály állítólagos új felfedezéseként interpretált. Sőt, mivel sajnálatos módon nem volt tisztában a kutatástörténeti elõzményekkel, tudóshoz nem méltó módon akadémikusi tekintélyével hathatósan támogatta Benkőt”.
„…Azonban ezzel kapcsolatban már komoly új tudományos fejleményeknek vagyunk szemtanúi. Somfai Kara Dávid kollégám, a török nyelvek ismert szakértője véleménye szerint a mad-i-jar kazah szóösszetétel voltaképpen Mohamed prófétával, az iszlám vallás alapítójának nevével áll közvetlen kapcsolatban. A kazah nyelvben a mad-i-jar név etimológiájának szó szerinti jelentése: „mohamedán, muszlim”, pontosabban: „Mohamed segítője”, vagy „Mohamed barátja”, illetve „Mohamed kedvelõje”. Erre elég meggyőzően rámutatott hazánkban elsőnek Somfai Kara Dávid, majd pedig Baski Imre, illetve külföldön Gafuro akadémikus.”
„Benkő Mihály teljesen megalapozatlanul hiszi azt magáról, hogy állítólag jelentős tudományos felfedezést tett. Pedig csupáncsak a mások által régebben felvetett hipotézist ismétli meg újólag. Sajnálatos módon Harmatta János ebben a téveszméjében megalapozatlanul megerősítette Benkőt. Ezzel viszont ismételten bizonyságot tett arról a neves akadémikus, hogy jeles iranista létére mennyire nem ismerte a magyar őstörténetre vonatkozó hazai és külföldi szakirodalmat, pedig személyesen ismerte Gafuro akadémikust és Tóth Tibort, akinek tudományos munkásságát teljesen negligálta”.
„Kiemelkedõen fontos az adott esetben a JAR szó és ennek etimológiája, amire Harmatta János akadémikus iranista létére nem figyelt fel. Pedig a török nyelvekben, így az azeriben is szintén megvan a szóban forgó „jar” szó, amelyet azonban Baski nem nemzetközi, hanem török fonetikával y-val ír. A „jar” mindenütt a törököknél iráni, pontosabban perzsa jövevényszó. Ez a mad-i-jar etimon a moszlimoknál igen gyakori családi név, a „Mohamed-jar” elnevezés rövidített formájaként használják”.
Ezekre a némileg zavaros, de egyértelműen durva „szemrehányásokra” a nagy orientalista tudós már nem tud válaszolni. Nem is valószínû, hogy szándékozna, feltehetőleg méltóságán alulinak tartaná. Jómagam Harmatta Jánossal 1986-tól haláláig, vagyis 2004-ig voltam konzultációs kapcsolatban. Cikkeim jelentek meg az általa szerkesztett akadémiai folyóiratban, az Antik Tanulmányokban a honfoglaló magyarság halotti maszkjának hun-türk eredetéről. Megtiszteltetés számomra, hogy tudományos problémákat beszélhettem meg vele, meghallgathattam tanácsait. Két könyvemnek is ő volt a szaklektora. Éppen ezért, tudománytörténeti szempontból fontosnak tartom elmondani, hogy mennyire volt értesült Harmatta János akadémikus a keleti magyarokról, máig fennmaradt közép-ázsiai utódaikról, és Tóth Tibor hozzájuk vezetõ felfedező expedícióiról.
Szeretném kihangsúlyozni, hogy Harmatta János nem a torgaji magyarokhoz megtett 2002-es utamat, hanem a Mongol Altaj kazakjai között élő mazsarokkal történt találkozásaimat tekintette felfedezésnek (1997-2001). Jelen cikkem elején idézett nyilatkozatai kizárólag a mongol-altaji útjaimra vonatkoznak. Arról Harmattának nem lehetett tudomása, hogy a mongol-altaji kazakok között élő mazsarokkal Róna Tas András is találkozott, még az 1960-as évek elején, amikor Kara Györggyel együtt szinte egész Mongóliát bejárták. Róna Tas András az akkori tudománypolitikai körülmények között ezt a megfigyelését nem publikálta. 2003-ban nyilatkozott erről a kérdésről is a Duna Televízióban, amikor egy alkalommal pozitívan szólt hozzá a kazakföldi magyar néptöredék problémájához is.
Harmatta akadémikus már nagyon régen, évtizedekkel az én kazakföldi útjaim előtt pontos adatokkal rendelkezett Tóth Tibor Torgaj-medencei (Kazakisztán) és Kaska-darjai (Üzbegisztán) kutatásairól a madzsar-magyar etnikai csoportok között. 1968-ban Erdélyi Istvánnal együtt õ is részt vett azon a taskenti nemzetközi keletkutatói konferencián, amelyen Tóth Tibor beszámolt közép-ázsiai expedícióinak eredményeiről. Tehát, Veres Péter állításával ellentétben, Harmatta nagyon is „tisztában volt a tudománytörténeti előzményekkel”. Így természetesen eszébe sem juthatott, rám ruházni Tóth Tibor eredményeit, vagyis azt állítani, hogy a közép-ázsiai keleti magyar töredékeket én „fedeztem volna fel”.
Tóth Tibor kutatási eredményeit Harmatta János a késõbbiekben is számon tartotta, még abban az időszakban is, amikor azok Magyarországon már szinte teljesen feledésbe merültek. Éppen ezért tanúsított élete végéig komoly érdeklődést Közép-Ázsia, közvetlen kutatási területétõl távol álló, mongol hódítás utáni etnikai mozgalmai, valamint a keleti magyarok Aranyhorda korabeli története iránt. Kazakföldi kutatásaim megkezdése előtt, Harmatta János ismeretei az Aranyhorda korának közép-ázsiai eseményeiről jóval kiterjedtebbek voltak nemcsak az enyémeknél, hanem azoknak a magyar őstörténet-kutatóknak és orientalistáknak ismereteinél is, akik manapság mindent megtesznek a keleti magyarokkal kapcsolatos újabb kutatási eredmények eltemetése érdekében.
A Mongol Altaj kazakjai között élő mazsarokról írott könyvemnek a jelen cikk elején említett, „Julianus és a keleti magyarok” című előszavában, Harmatta János, felvázolja Julianus magyar dominikánus barát 1235-37-ben véghezvitt viszontagságos útját a Volga-vidékre, a keleti magyarokhoz. Írásából kiderül, hogy Julianus barát az akkoriban a Magyar Királyságnak meghódolt Havasalföld (Kunország) kormányzójának, Béla hercegnek, a későbbi IV. Béla magyar királynak a megbízásából utazott Keletre, azért, hogy átadja a keleti magyaroknak a magyar udvar üzenetét: költözzenek Magyarországra, és védekezzenek a Magyar Királyságban élõ rokonaikkal együtt a fenyegető mongol veszedelem ellen. Azonban, ahogy Harmatta írja, Magna Hungária magyarjai Julianusnak a Volga-vidékre érkezése idején már a mongolok szövetségesei voltak. A továbbiakban Harmatta megemlíti a mongol haderőnek és szövetségeseinek a mongol hódítás utáni bonyolult területi átrendeződését Közép-Ázsiában és az Aranyhorda területén, valamint azokat a keleti magyarokat, akik az XV-XVI. századok fordulóján a mai Üzbegisztánt és Kazakisztánt megalapító Dzsucsida uralkodó, Sejbani kán hadseregében harcoltak a Timuridák ellen.
Szól a közép-ázsiai krónikákban több helyen is említett keleti magyarok mindmáig fennmaradt utódairól: a nyugat-kazakisztáni mad’yarokról, valamint azokról az üzbegisztáni mad¾arokról is, akik napjainkban Bokhara és Szamarkand között, és a khívai üzbégek között élnek. Harmatta Jánosnak tehát a helyi források és szakirodalom alapján pontos információi voltak arról, hogy Közép-Ázsiában hol éltek, és hol találhatók meg napjainkban is a keleti magyarok leszármazottai. Etnikai nevüknek általa használt, átírási módjából kiderül, hogy határozott véleménye volt nemcsak a mai közép-ázsiai magyarok hovatartozásáról, – Julianus magyarjaival kapcsolta össze õket – hanem nevük kiejtési módjáról is. (mad’yar)
Kazakföldön a torgaj-vidéki argün-magyaroknál első alkalommal 2002 őszén, mongóliai kutatásaim befejezése és „Julianus nyomdokain Ázsiában” című könyvem megjelenése után egy évvel jártam. Torgaji utam után következett 2003-ban nyugat-szibériai expedícióm az ott élő kipcsák-magyarokhoz. Az utazások elõkészítése során és eredményeiknek megbeszélése céljából 2002-ben és 2003-ban többször is konzultáltam Harmatta Jánossal. Ahogy említettem, „A Torgaji Madiarok” című könyvemnek is ő volt az egyik szaklektora. Egyik találkozásunk alkalmával arról is beszámoltam neki, hogy egyes kutatók (akkor még csak) felvetették, hogy a Kazakföldön cirill betûkkel „madiarként”,vagy „madijarként” leírt etnikai nevet maguk a kazakok nem „magyarnak”, hanem „mad-jarnak” ejtik.
Ezen kutatók állítása szerint a „mad-jar név a török világban elterjedt, Mohamed barátja” jelentésû személynév, amelynek semmi köze a „magyar” népnévhez: a „mad” Mohamed próféta nevének rövidítése, a „yar” szótag pedig arab-perzsa származású szó, amely „barátot, hívet, segítõt” jelent. Közismert, hogy Harmatta János egyik legfontosabb kutatási és egyetemi oktatási területe éppen a perzsa nyelv volt. Természetesen a régi és modern perzsa nyelvjárásokat egyaránt jól ismerte, az arab-perzsa eredetű „yar” szó jelentésével és etimológiájával együtt. Beszámolómat hallva, nevetve kérdezte: „És ezt hogy fogják bizonyítani?”
Harmatta jól sejtette, hogy nehézségek támadhatnak a „madijar” etnikai név „Muhammadjyar” személynévvel történõ összekapcsolása terén. Somfai Kara Dávid ezt az ötletét – amelyet Veres Péter „új tudományos fejleményként” terjeszt minden lehetséges fórumon – Olzsobaj Karatajev kirgiz kutató néhány éve megjelent kirgiz etnonym szótárából vette át. Ez a hivatkozási alap meglehetõsen ingatag, Somfai maga nyilvánvalóan ezért hallgat róla. Ugyanis Karatajev az etnonym-szótárának szóban forgó „madijar” szócikkében olyannyira magától értetődőnek veszi a „madijar-magyar” (Vö.: Мадьяр, венгер, мажар) szavak azonosságát, hogy erre a véleményére a Csodaszarvasban megjelent cikkében még Baski Imre is szükségesnek tartja felhívni a figyelmet. Pedig Baski ezt a cikkét éppen e szavak azonosságának cáfolata céljával írta. Olzsobaj Karatajevnek a „Madijar” szócikke végén, Alim Gafurov egyik művére hivatkozással tett megjegyzését a Muhammadjar
A vádak, amelyek Harmatta Jánost a halála után érték Veres Péter részérõl a keleti magyarok közép-ázsiai töredékeinek problémájának megítélésével kapcsolatban, teljességgel igaztalanok. Harmatta nemcsak hogy nem „negligálta”, hanem igen jól ismerte, nagyra értékelte, számon tartotta, és kutatásai során figyelembe is vette Tóth Tibor közép-ázsiai expedícióinak eredményeit. Meg tudta ítélni a Magyarországon még életében felmerült „Muhammadjyar
Az 1960-as években a sezserék gondozóira még mindig börtönbüntetés várt Szovjet Közép-Ázsiában. Ez a helyzet, döntően csak az 1990-es években, az egykori közép-ázsiai szovjetköztársaságok függetlenné válásával változhatott meg. Tóth Tibor azonban akkoriban már nem élt.
Harmatta János, bár figyelemre méltónak találta 2002-2003-as torgaji és nyugat-szibériai expedícióimat is, a keleti magyarokkal történt találkozásaim közül továbbra is a legkorábbi, mongol-altaji gyűjtésemet értékelte a legmagasabbra. Beszélgetéseink során nem egyszer említette: nagyon fontosnak tartja, hogy a mongóliai kazakok között a keleti magyarok nomád életet élõ utódaival hozott engem össze a sors – éppen úgy, ahogy, több mint 660 évvel korábban a Volga partján Julianus barátot, akinek nehéz útját ő „a történeti filológia eszközeivel” elemzi „Julianus nyomdokain Ázsiában” címû könyv elõszavában.
Benkő Mihály |
_kicsi.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése