Szabó Lőrinc költőre emlékezve ...

1900 Március 31. (110 éve történt) Megszületett Szabó Lőrinc költő.

Sárközi György: Szabó Lőrinc: Kalibán!

A magyar líra csodálatos hegedűje még egyre szól. Minél több nemzedék nyüvi, annál érzékenyebb a fája, annál telibb a zengése, s a hanggal, amelyet az új művész csal ki a hegedűből, észrevétlenül zendül együtt a régi mesterek százféle tónusú, százféle érzésű hangja.

Szabó Lőrinc a legérdekesebb művészek közé tartozik, akik valaha ehhez a hangszerhez nyúltak. Talán a legjobbak közé is, bizonyos, hogy sok verse súrolja a legfelső határt, s rossz verse egy sincs. Legföljebb olyan, amelynek élmény-tartalma értéktelen, - de dekoratív szépsége ekkor is megmarad, s mindig izgató, érdekes és érdemes megfejtésre. Igen, ezt a bámulattól és ellenszenvtől máris megérintett költészetet érdemes megfejteni és pedig úgy, hogy bámulat és ellenszenv egyformán távol maradjon a bíráló agyától és szívétől.

Virtuóz fordítások izom-mutogatása s egy kötet kissé nyugalmassá stilizált szépségű költemény után Kalibán! című új kötetében tárul fel most egészen, teljes arcát megmutatva, a költő. Ritka teljes arc, ritka sokfélesége az érzéseknek, - s líránkban eddig ritka érzéseknek, - mert a gügyögő szerelem és a fogcsikorgató gyűlölet egyformán ott rejtőzik verseiben s nem egyszer egyugyanazon versben. Mégis, van egy alaphangja, melynek szinte csak felső vagy alsó részhangja mind a többi, lágy és éles, durva és meleg, - s ez az alaphang, egy hatalmas, lázas, s gyökerében boldogtalan, mert örökké kielégíthetetlen önzés. Mindent magába ragadni! Falut és várost, öntudatot és öntudatlanságot, gyűlöletet és szerelmet, örömet és szomorúságot, s ami csak van a test számára: "pénz, nő, fény, expressz, vasárnap," s a lélek számára: "erőt, kitartást, önzést, szigorú szeretetet, - mind-mind nekem, nekem!" A kötetben már nincsenek benne azok a legújabb versek, amelyekben ez az érzés szinte extázissá lesz, a vágy dühödt követeléssé, s hol egy roppant, sárból és tűzből gyúrt Bálványt láttunk ijesztően fölemelkedni, aki magába akarja nyelni a világ minden lehetőségét.

Tragikus érzés, emberfölöttien emberi, s a költőre nézve is olyan elviselheteten, hogy háromféleképpen is próbálja föloldani. Először lelkileg önmagában. Kötete első és második, egymást kiegészítő ciklusában (Átkozd meg a várost és menekülj! - Gyökér a gyökerek között) az öntudat és az ösztön ütközik meg. Kioltani az öntudatot és fölé emelni az ösztönt, ez az első megoldás. A városi élet, az öntudatos élet, ahol mindenütt torz tükrök verik vissza azt az érzésformát, amely megdöbbentette a költőt saját lelkében. Az önzés itt zárt, magáért való alakot ölt, látható bűn, mely erkölcsi megítélést kényszerít ki. Az öntudat ítél, ítél önmaga fölött is, s amit fölver, az: "emberi töprengés, hazug eszmék játéka s gyáva szeretet." Menekülj hát innen! Menekülj a gondolat elől! Menekülj az ítélet elől! Állatnak az állatok közé! Gyökérnek a gyökerek közé! Ami fölött az Öntudat ítél, a Föld életnek fogadja el s a természet beleolvasztja a maga nagy egységébe. S itt megszűnik az öntudat marcangolása, megszűnik a felelősség, a föld minden, tegnap és holnap, s a beléolvadó lélek vele együtt minden, tegnap és holnap.

Második megoldás a szerelemben való átadódás. A "Virágzene, érthetetlen" ciklus versei, - néhány pusztán erotikus leírást leszámítva, - szerelmi líránk legszebb, leggyöngédebb hajtásai között kérhetnek helyet. Nem kedvesek, inkább, Shaw-i megjelöléssel, "barátságosak" az első ciklus "barátságtalan" költeményeivel szemben. Barátságosak és kissé keserűek, mert aki ezeket a szerelmi verseket írta, nem tud átadódni, nem tud eggyé lenni valakivel, aki, ha szerelmese is, de más. "Enyém volt s mégsem enyém ma, enyém ma is és idegen..." Az öntudat, két nagy szem, nem tud lecsukódni a szerelemben sem s megrontja a költő esengő honvágyát a mély, öntudatlan szerelem után. Menekülj hát innen is! Menekülj a szerelem elől! Az ösztönös, sötét érzékiség szüntetheti csak meg, - ha időlegesen is - az ént. "Ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld és egyszerű, mint a halál s az élet, melynek öntudatlan kezei kötötték s majd feloldják köldökünket." De a szerelem nemcsak érzékiség, nemcsak "vad ösztöneink tündér Kalibánja!"

Harmadik megoldás, az egyéni önzés szociális kiterjesztése. Nemcsak a "Vas-korban élünk, nincs mit menteni!" ciklus, hanem A readingi fegyház balladájának versformájára és modorára emlékeztető s egyébként igen jelentékeny nagy drámai vers, a "Testvérsiratók" is ide tartozik. S az egyéni, egészen individuális életérzés magként szétvetve minden emberlélekbe, valóban veszteni kezdi rettenetesen súlyos individualitását. Az ideáltagadó arcon megjelenik az első ideális vonás, az igazságkereső bátor mosolya, - "adj, istenem, egy kis értelmet a reménynek," - s a kérdés csak az, hogy az igazság megtalálása válik-e fontossá a költőnek, aminek egyetlen előfeltétele az alázat és önmegtagadás, vagy az, hogy maga lendüljön tovább az egyetemes önzésre agitált emberiség sodrában?

Még egy megoldás lenne: emberi és költői alaphangjának revidiálása, önmagának, a szerelemnek, a természetnek s az egész életnek ösztönön és öntudaton túlmutató, vallásos átélése. Ez az érzelmi kör azonban, úgy látszik, Szabó Lőrinc számára terra incognita. Kötetének utolsó, "Isten" című verse, minden erő és költői szépség mellett is kilátástalan vergődés. Az imitatio Christi kötelesség mindnyájunk számára, hogy Isten fiai lehessünk, - a felelőtlen önistenítés azonban a szélsőséges önzésnek is olyan kilengése, amely csak ehhez a nihilista gondolathoz vezethet: "Isten vagyok én, de céltalan és szenvedek egyedül..." A vallásos átélés világának meg kell nyílnia mindenki előtt, ezt a déli sarkot föl kell fedeznie mindenkinek, aki nem nagytehetségű költő, hanem egyszerűen csak nagy költő akar lenni.

Ami a kifejezésbeli képességeket illeti, fiatal költőink között senki sincs, aki biztosabb és csalhatatlanabb lenne Szabó Lőrincnél. Nagy percipiáló képesség a múlt és a jelen költészetével szemben, nehéz műfordítások tornái edzették, s míg első kötetében hosszan gyönyörködik egy-egy klasszikus faragású látomásban, s egy-egy szimbolikus erejű mitológiai névvel segíti a kifejeznivaló tömörségét, ma már gondolat és kép egyszerre ömlik öt érzékén át, távoli vonatkozások feszülnek idegesen vonagló szavai között, a strófák titkos, belső kapcsolásait bravúrosan érti, - s vannak modoros fogásai is, mint a strófa utolsó szavainak ismétlése a következő szakasz elején. Ha akarja ríme csendül-pendül, mint a pénz, ritmusa puhán siklik, mint az autó, mondata szédítve ível, mint a vasúti viadukt, ha akarja, törik, bomlik, sír és vonaglik minden, mint a vergődő emberi szív.

A csodálatos hegedű csak gazdagodik, ha Szabó Lőrinc is belejátssza a maga új nótáját.

Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 5. szám